FŇĎoldal

Korunk 1927 Július

Életdokumentumok


F√°bry Zolt√°n

 


Frank Harris az egyetlen lényeges Wilde biográfia szerzője, a könyv megjelenése után a következő üzenetet kapta B. Shaw-tól: „Most, hogy megírta Wilde legjobb élettörténetét, kérjük, hogy Frank Harris legjobb élettörténetét is írja meg.” A hetvenéves, ma már amerikai publicistának számító angol író a vallomás egészséges ifjú lendületével és szinességével nemsokára a világ elé dobja önéletrajzát, mely német kiadásában — a Schund és Schmutzgesetz dicsőségére — sajnos nem adhatja az angol privátkiadás teljességét (Frank Harris: Mein Lehen, Selbstbiographie S. Fischer, Berlin) Minden önéletrajz igaz gesztusa: ime egy élet. És nem az éntetszelgő piedesztálos önmutogatás: az én életem. Ha ez a kezdőgesztus, akkor lényegkollektivitásra csak az igaz és meztelen önmutogatás emelheti: lássátok ti is, legyen hasznotok belőle, vegyétek, odaadom. Harris önéletrajza póznélküli igazságtükör: nem merevedik tragikus görcsökbe, igazságeksztázis sem puffog, a pointirozás is elmarad és mindezek dacára: végtelenül érdekes életregény. Nemcsak Frank Harris életregénye, de a 19. század második felének, kultur-és politikai-mozgalmainak és szereplőinek angolszász regénye. Harris: irországi angol gyerek, a College első tanítványa, aki vizsgadijával egy szép nap felkapaszkodik egy amerikai hajóra, hogy néhány hét mulva New-Yorkban alagut munkás legyen, cipőtisztító, majd Chicagóban szállodaportás és nemsokára az egész szálloda intézője. Nem elég. Cowboy lesz, lókötő. Végtelen puszták, csordák, veszély és pénz. Más. Egyetemi tanulmányok. Ügyvéd. Hirtelen: világkörüli út. Utána: német egyetem. Más: tanár Angliában. Aztán: Páris és újra: Anglia. Ujságiró, kiadó: Evening News. Társadalmi sikerek, pénz, befolyás, kuliszatitkok, híres emberek és a híres ember: Frank Harris. Az emlékezés megszakad: a következő harminc év talán egy másik kötetben jön ... Érdekes élet. De ennél több. Ez az ember, aki ezt az életet megélte, minden amerikai és sikerpozitiv iz mellett több, mint híres riporter és publicista. Harris: egészséges, természetes, akaratosan hívő és nem csalódott gyerek: kicsit költő, kicsit esztéta, kicsit világmegváltó. Ideáljai: Jézus és Shakespeare. Utálja Pál apostolt és az angolszász rabszolgaimperializmust és farizeuspuritanizmust. Napfényderűvel írja meg az angol Casanovát: önmagát, az erotikus szabadság szépségét és erejét és együtt az egész könyv az egész élet, a test és lélek együttes szépségének, szabadságának életdokumentumos himnusza, mely közben elfulladva, elhallgattatva újra más és más körülmények között jelzi örök létezését, mely a végső ponton már az életbeváltás tettét várja, de ez az utolsó megváltó tett, a tett általában, robbantón és következetesen — mindig elmarad. Egy nagy gyerek, aki folyton továbbrohan, aki újjongja, mert érzi: szép az élet, szép a világ, de a végső kicsengés már bűnhődés és vád: „Man könnte an der Menschheit verzweifeln.” Vád az emberek felé, de sulyos vád magam felé: a szépség szabadsága felé, az önmagáért való szépség felé, mely elfelejti erősebb pozitivitását: az élet, a tömeg csunyavalóság kényszerét, mely a nagy „irodalmi” életben elfelejti életfeladatát: a tömegélet szépségét: Kollektív igazságjogát és igazságkövetelését. Harris esztétikai életkerete: emberséges akaratú és emberséges kortársi lüktetésben ég. Whitmann, Emmerson, Carlyle, Matthew Arnold, John Ruskin, Wilde stb. Maupassant — ugyanakkor azonban kikéri magának, hogy holmi amerikai ujságírókkal tévesszék össze, amikor ő saját házában annak idején az angol arisztokrácia és politikai élet mint mondani szokás: krémjét látta állandóan vendégül. A gondolatban kommunizmussal és földreformmal kacérkodó és irodalomban testi-lelki szabadságot hirdető Harris — minden ifjú erejével és éleseszüségével egy konzervatív lapot igazgat és virágoztat és csak természetes, hogy társasága, az élen Randolph Churchill — a rabszolgaimperializmus konzervativjaiból kerül ki. És Harris, aki ma a versailles-i béke és minden háboruk ellenfele, nem veszi észre: mint statisztált a világháborút előkészítő angol politikának. A demokratikus Harris, csak azért, mert szereti a szokatlan és bátor embert követelő helyzeteket és szenzációkat: pucsra képes izgatni a francia bum-bum generálist: Boulanger-t... De így van jól: így mindenestől, ellentmondások tömegével a saját életében és életével — igazság. A 19. század igazsága hű tükre. És ami a fő, ez az önéletrajz: pozitív eredmény. Mert egy jelentős ember életén át, vallomásbiztosságban és becsületben látva látjuk a 19. század szellemi fő-eredményének, az esztétikai kulturának negatív voltát, életrekapcsolódni nem tudását, — nem akarását, életmegváltásra való képtelenségét.


Aki ezt nem így látná, azt kérem, hogy közvetlen Harris könyve után olvassa el egy nő életemlékezéseit. Az idő egyezik: egyformán a 19. század második fele (születésben is csak három év különbség) csak a föld, a cél, a tett, az eredmény — más. A könyv: Nacht über Russland. Lebenserinnerungen von Wera Figner. Malik Verlag, Berlin. — Ime egy élet, önélet, mely mindig a másoké. Szenvedés, önszenvedés, melynek sikolya mindenütt el van fojtva. Asszonyélet, mely dimenziójában, feszültségében és energiahatásában, szürke monumentalitásában a forradalmár emberség egyik legmegrázóbb emberi dokumentuma. Világjelentőségü és világértékü. Vera Figner jómódú gazdag szülők gyermeke. Gondtalan ifjúság után — időtöltésből — medika. Zürich. Uj világ. Könyvekből sok mindent tud meg. Orosz kollégáitól még többet: szocializmust és orosz tömegnyomort. Csakhamar tagja a forradalmi diákszervezetnek, mely otthon már megkezdte a „munkát”. A központi komité kívánságára: vissza Oroszországba. Ki a falura a nép közé: mindent saját szemmel látni. Orvosféle és a nép szentként tiszteli. Itt nincs forradalom, nem lehet forradalom. Itt állati sorból kell kiemelni, kimenteni embereket. Harmincezernek nem jút iskola és orvos. Minden — Vera. A hatóságok szemében ez — forradalom. Kiüldözik. Közben megalakul az orosz forradalom első sejtje: a „Narodnaja Wolja”. Néhány fanatikus és mindenre elszánt ember az orosz népet akarja megmenteni. És ez a néhány ember Verával az élen jelenti az első lépést, a döntő lépést. Elvük: folytonos merényletekkel állandó nyugtalanságba tartani a cárt, kormányt és hatóságokat. A kis csapat egyre fogy. Szibéria, kötél és börtön. Vera a közvetítő, összekötő kapocs. Végre 1881 március 1.: Grinevitzki bombája megöli a cárt. Az összeesküvők árulás következtében egy-kettőre rendőrkézre kerülnek. Vera is. ítélet: halál. Kegyelem: életfogytiglani Schlüsselburg. Aki az orosz Bastilleba kerül az — élőhalott. És jön az első nap. És elmulnak az első évek. Rettenetes évek, rettenetes élet. „Elhalt a szenvedés vele együtt a szeretet. Hófehér lepel a multon. És én? Életben maradtam és egészséges vagyok.” A kazamaták minden szenvedése és öröme: a cellatársak szolidaritása: kopogtatás a falon és évek multán egy óra séta: a bilincselt egycéluak napfénye. Hátuk mögött az orosz éjszaka, közepén ők: a nyúzott, tépett és haldokló rabok — csodásan: világosságdinamikával előre, a szabad élet felé. És a középen a legragyogóbb szürkeség: Vera Figner, aki elmulik, mihelyest anyja huszonkét év mulva kikönyörgi a kegyelmet. A szabadság kissé későn jött... A fény kialudt: felszivta az egész orosz élet: a páriavalóság: az orosz éjszaka. Vera Figner még ma is él. Ir és a Kropotkin komité elnöke, de sorsfordító csodás aktivitása: tulajdonképpeni élete ott maradt a börtönben. Aki annyit küzdött, szenvedett a mások életéért, a végén nem birja élni a saját emberi életét. Ez az ő élete annyira átszivódott egy nagy kollektivitásba, hogy saját számára nem maradt belőle semmisem. Nem maradhatott. Orosz éjszakából csak igy lehetett orosz világosságon túl is általános emberfény. Ez az élet az intellektuel százszázalékosan valóságot vállaló, valósító, másokat segitő aktivitása. Harris élete: az intellektuel humanitást és ideáltkergető „csak” irodalmi aktivitása, mely nem kisérli meg a pozitivitás ugrópróbáját, de amely egocentrikusan, platonikusan szociális értelemben csak energiapazarlás. Harris végeredményében szintén azt akarja, amit Vera Figner, de valósítón: tehát a jelenlegi társadalomban forradalmi módon — lázadon, börtön vagy halálveszéllyel — nem meri és nem is csinálja. Vera Figner, a forradalmár nem állt meg a féluton. Egész életében hű maradt az első megismeréshez, első akarathoz: „Az a tudat, hogy én egy´ kulturális kissebbséghez tartozom, arra indított, hogy gondolkozni kezdjek azokon a kötelességeken, melyekre az én kivételes helyzetem kötelez, ha tekintetbe veszem a kulturátlan tömeget, embereket, akik napról-napra a fizikai munka legsulyosabb nyomása alatt nélkülözik mindazt, amit mi közönségesen a civilizáció áldásainak nevezünk.” (Stósz)


 


Vissza az oldal tetejére