FŇĎoldal

Korunk 1927 Július

Mr. U.


Paul Morand

 


 


Paul Morand, a fiatal francia írógeneráció egyik legtöbbet emlegetett alakja. Diplomata. Folyton úton egyik földrészből a másikba. Hasonló a stilusa is: élénk, rövid, csattanó, tárgyilagos. Paul Morand a gyorsaság századának gyermeke. Harcot hirdet a szószaporító, ékesszóló irodalom, a könyvkultúra ellen. A Mercure de -France-ban kezdte. Egy ideig a Dadaisták lapjába, a Littérature-ba írt. Híressé a Ouvert la nuit kötetével lett.


 


– Bocsánatot kérek, ez az Ötödik Avenue 489-ik száma?


– Ez; nem tud olvasni?


Nem tudok.


Mindazok után, amit a demokrata párt a népért tett!


Reggel háromkor Mr. Doolittle elhagyta Texas Guinant és hazafelé tartott. Esett az eső. Feledvén az éjjeli mulató alacsony mennyezetét, az örömszínü lámpákat, a zavaros, gyümölcsös, dinamitos és kölni vizes bólét, nekiindult az ilyenkor kihalt Ötödik Avenuenek, hogy kihasználja a tágas utat s már alva a kocsi vezetéséhez fogott, midőn egy férfi intett neki a járdáról, hogy álljon meg. Mr. Doolittle fékezett, rántott egyet a kocsin és kis hiján kipottyant belőle. Káromkodva szállt ki, pedig örült, hogy akadt egy utolsó alkalom a fennmaradásra. Szikár, poros, pókhálólepte kinai állt előtte, akit nem igen védett az eső ellen a spárgán csüngő, miséző köntösszerü két ócska gyékény s aki fehér kakast vezetett pórázon. Mr. Doolittle azt hitte, hogy titkos ópiumfelhajtóval van dolga és ismét indulni készült, midőn amaz folytatta:


„Bocsánat Uram, mihaszna vagyok, nagy mihaszna. Megkérném egy szolgálatra, semmibe se fog Önnek kerülni. Nevem U. Nem vagyok sem New-Yorki, sem 1926-ból való: Kansuba s a IX. századba tartozom.”


Mr. Doolittle részegségében természetesnek tartotta, hogy nálánál ezer évvel idősebb ember szólítja meg az Ötödik Avenuen.


Ön szellem? kérdezte. Igen, felelt a kinai, szükséget szenvedő szellem vagyok.


Én ír vagyok, amint bizonyára látja, mondá Mr. Doolittle; imá dom a szellemeket. Mit tehetek Önért?


– Elmondom, felelt a kísértet. Tudja, hogy a Tang dinasztia idejében ekkor éltem, és az Önök időszámításának 837-ik évében haltam meg, a halottakat terrakotta szobrocskákkal temették el, melyek a föld alatt megelevenedtek és a holtakat szolgálták. Sirom, a szokáshoz hiven, összekulcsolt kezü szolgálókat, táncosnőket, fintoros harcosokat, zöld zománccal ékes tevéket, vaddisznókat, terrakotta lovakat, teljes pompás lovasságot zárt magába, mindannak jelképét, amit ott kellett hagynom a földön, ahol akadémikus voltam és Kansu tiszteletbeli Alkirálya. A szobrocskák, a Szertartás értelmében, ügyeltek álmomra és étkezéseimre. A balszerencse akaratából igen szépek voltak. Egy kinai közmondás szerint: „Rut asszony kincs a családban”. Ugyanezt mondhatnók a halott szobrocskákról, melyeket szépségük tett kívánatossá. Két hónapja, körülbelül a nyolcadik hold idejében egy new-yorki kereskedő, aki elkapkodta a kansui régiségeket, kihasználván a szerencsétlen tartományban duló anarchiát, felnyittatta síromat. A számos allegorikus felírás s a sírbolt gazdagsága magukra vonták figyelmét. Magam készítettem a sírbolt rajzát, életemben. Előzőleg tizennyolc csillagjóssal tanácskoztam a telek fekvéséről, melyet száz közül választottak a bűvös kőrző és tükör segítségével: nem volt fölötte csillag, nem volt alatta sárkány, mely megzavarta volna nyugalmamat. .. Egy reggel kopogást hallok, vakít a fény és szürke kabátos, fehér kamáslis pici fekete ember hajol fölém, gomblyukában rózsa, haja mint az újszülött bárányé. Mögötte négykerekü kocsi, ló nélkül, mint az Öné, a kocsi pénzeszsákokkal tömve. Aki eképen egyesíteni merészelte a fény és az árnyak világát „comprador”-ja közvetítésével kártérítést ajánlott a helybéli kormányzónak és magával vitte a szobrokat, sirom ékességét és védelmezőit. Mint legendáink rókái, melyek a házakba hatolnak és mindent hatalmukba kerítenek, ami kedvükre való, ez az egyén is, megbecstelenítvén síromat, prédájával tüstént tüzes hajóra szállt és átkelt a tengeren.


Azóta nincs nyugtom. A környék halottai tudván, hogy védtelen vagyok, ellopkodják ételemet, a ricinus olajat és gyömbérteát, az illatszereket és gyertyákat, melyekkel leszármazottaim tovább is kegyelettel hódolnak elszállt lelkemnek. El kell hagynom a síromat, ha enni akarok. A „kolduló szellemek” sorába léptem, melyek minden becsületes kínait borzalommal töltenek el. Csirkebéllel, döglött macskákkal vagy saját testvéreimmel kell táplálkoznom. Az is előfordul, hogy olyan házak körül lappangok, ahol disznót ölnek és hogy Alkirály létemre hasra fekve nyalom fel az utca porában folydogáló vért. Nem is szólva a sirbolttalan szellemek vegyes társaságáról, tengerekbe veszett hajósokról,villám sujtotta parasztokról, idegenben elhunyt kulikról, vagy, ami mindennél nemtelenebb, csatatéren elesett katonákról, akikkel megélhetésem érdekében kénytelen vagyok érintkezni... Hisz Ön is látja, olyan vagyok, mint a cérnaszál... Sose lesz már annyi ereje a lelkemnek, hogy reinkarnálódhassák. Tragikus a sorsom; nem emelkedhetem a ranglétrán, a halál utáni összes előnyöktől megfosztott lélek vagyok!


A kinai fellebbentette gyékényét: üres hasa átlátszó volt; rajta keresztül Mr. Doolittle csontvázat látott és ezen csak egy zöldes karikával kijebb a Plaza kivilágított ablakait.


– Hosszas kutatás után, folytatta Mr. M., fölfedeztem, hogy a tolvajomat Willy Judesheimnek hivják és hogy New-Yorkban lakik. Rendkívül nehezemre esett a hajsza, minthogy nappal mozdulatlanságra voltam kárhoztatva siromban, csak éjszaka futhattam utána. A legsulyosabbon túlvagyok már, a házát megtaláltam. De hol tegyek ellene panaszt? Kinában dobot akasztanak a mandarin kapujához: ha a panaszló megüti, a hivatalnoknak meg kell az ügyet hallgatnia és azonnal itélkeznie kell. Amerikában nem látok ilyesmit, hol az Önök bírósága ?


– Fogalmam sincs, felelt Mr. Doolittle, mondtam már, hogy ír vagyok. Politikus. Bíróság nélkül intézem el ügyeimet.


– És vegye tekintetbe, hogy még az sincs módomban, hogy a szokáshoz hiven Mr. Judesheim háza előtt öljem meg magam s ezzel álljak rajta bosszút, hisz halott vagyok már. Ha nem ez volna a helyzet, természetesen azzal kellemetlenkedném neki, hogy a legkegyetlenebb módon, akasztással mulnék ki. Hogy felelőssé tegyem érte a nyilvánosság előtt, csizmámba csúsztatnám a vádbeszédemet, vagy még ravaszabban, hogy teljesen elveszítse lába alatt a talajt, bőrömre írnám öngyilkosságom pontos okát... De lehetetlent senkitől sem kívánhatnak ... Nem marad más hátra, magamnak kell az ügyet elintéznem az Ön segítségével. Szóval ismétlem kérdésemet: ez a 489-es házszám?


És csontos újjával Tudor stílusban téglából és kőből épült nagy Renaissance palotára mutatott; semmi sem jelezte a kereskedést, csak két megnyírt tiszafa és gyönyörű fekete márványtábla, szerényen mint egy névjegy s rajta:


 


WILLY JUDESHEIM


 KINAI RÉGISÉGKERESKEDŐ ÉS SZAKÉRTŐ.


– Ez az, szólt a szellem, amint Mr. Doolittle elolvasta a feliratot, gyorsan kell cselekedni... Elveszettnek érzem magam az Önök távoli országában, ahol a házak egy emeletnél magasabbak, a nők lába nagy és lapos, ahol se sárga láma, se teve nem akad az ember útjáb... Ezt kívánom Öntől, élő ember: kiáltsa kinaiul a következő mondatot:


YU-CSE LI-K´O SANG KAN-SU K´TU. K´INN CE.


Ez körülbelül ennyit tesz: „A csőcselék császári parancsra tüstént térjen vissza Kansuba.” A „császári parancsra” szavak értelmében szolgáim és terrakotta testőreim akik abból a korból valók, mikor az alárendeltek még tisztelték úrukat engedelmeskedni fognak és visszatérnek síromba. De fontos, hogy Ön beszéljen és ne én, mert lehet, hogy nem tudja, de a földalatti lényekre kihat a földi tekintély és ott, ahol szellemnek csak szellemnyi ereje van, az élőlény tekintélye teljes marad, különösen ha császári parancsból rendelkezik.


Mr. Doolittle megjegyezte, hogy nem hatolhat be Judesheim úr házába, melynek kapuit robbanó anyagok és detektivek őrzik.


 Csak közeledjék a falhoz, felelt a szellem: szolgáim a tulsó


oldalon vannak látom, őket mindannyian a földszinti márvány hall nagy vitrineiben vannak felállítva; meg fogják Önt hallani. Kard hiján, mely igen jó szolgálatot tesz a szellemek megfélemlítésére, lóbálja meg az esernyőjét és forduljon mindenekelőtt a négy égtáj irányába, amint a varázsszabály megkívánja. Azután lélegezzék be és nyelje le lélegzetét mint a csillagjósok és legfőképen kiáltson igen hangosan.


YU-CSE LI-K´O SANG KAN-SU K´TU. K´INN CE.


ordított kétszer Mr. Doolittle népgyülésnek szánt hangon.


Erre rettenetes csörömpölés támadt. Az éjjeli portás kijött a Plazaból. Motorkerékpáros rendőrök érkeztek, nyomukban ujságárusok és prostituáltak. Majd siri csend...


– Köszönöm Uram, mondá a gyékényruhás. Amint látja, a fehér kakas, melyet pórázon vezetek, már nyugtalankodik. Közeleg az első kukorékolás pillanata. Vissza kell térnem testembe és megszentségtelenített síromba. Ön, élőember létére huszonöt napi távolságra van tőle: én néhány másodperc mulva ott leszek az Alvilág rövidebb utain át... Addig is fogadja hálámmal egyetemben ezt a kis ajándékot.


Ezekkel a szavakkal Mr. M. nehéz zsákot helyezett Mr. Doolittle Fordjába, mely, úgymond, ezer ligaturát tartalmazott. Majd vállára huzta rothadt gyékényét, rántott egyet a pórázon és Central Parknál eltűnt a pázsit alatt.


Mr. Doolittle hazatért. Különböző emeleteken botorkálván, végül is megtalálta szobáját, szobája ajtaját és ajtaja kulcslyukát. Ágya alá tette a zsákot és elaludt.


Másnap amint felébredt, észrevette, hogy teljesen fel van öltözve. Behozták a New-York Timest. Nagy betűkkel olvasta, hogy az éjjel betörtek Mr. Judesheim, kiváló szakértő üzletébe s hogy egy páratlan kínai régiséggyűjtemény, melyért a Bostoni Muzeum nemrég egy millió dollárt kinált, darabokra törve hevert a földön, míg a legritkább darabok, kevéssel ezelőtt Kínából hozott halott szobrocskák eltűntek.


Mr. Doolittlenek eszébe jutott, hogy lefekvés előtt az ágy alá helyezte jutalmát. Utána nyult. Övig kihajolt az ágyból, hogy könynyebben megemelhesse a nehéz zsákot, mely meglepetésére semmivel sem volt sulyosabb ujságjánál. Fölkelt, elővette körömollóját és megnézte kincsét. A zsák apró pikkelyekkel volt tele, melyeket, kissé későn, Texas Guinanból véletlenül magával hozott konfettinek minősített, de ami valóban fiktiv papírpénz volt, melyet Kínában temetéseken osztogatnak.


 


Vissza az oldal tetejére