FŇĎoldal

Korunk 1927 Július

Kinek büne, hogy nincs erdélyi magyar könyvkiadás?


Dienes László

 


Talán nem nagyon illik élni a szerkesztő kiváltságos helyzetével, mely lehetővé teszi, hogy megjelenésével egyidőben hozzászóljak Halász Sándor sok igazat és találót tartalmazó s minden esetre új szempontot képviselő cikkéhez, de úgy vélem, az ellenkező szempont néhány fontos momentumának mielőbbi kiemelésével alkalmasabb terrénumot teremtek egy esetleg kívánatos konkrét eredményekhez vezető vitához.


Mert én is azt hiszem, amit Halász Sándor, hogy addig nem lesz Erdélyben egészséges könyv-élet, amig az írók és a kiadók meg nem értik egymást. A mai kapitalista termelési rendben a könyvtermelés sem maradhat meg a kézműipari termelés fokán, ha nem akar kicsinyes, jelentéktelen társadalmi tényező maradni. Sajnálhatjuk, hogy így van, de ez az érzelmi momentum nem változtat azon a tényen, hogy a tőkés termelés kereteibe való beilleszkedés nélkül az irodalom ma nem tud érvényesülni.


Ennek egyik oka. az a tulajdonképpeni termelésen kivül fekvő, lélektani momentum is, hogy az íróknak azért is szükségük van a kiadókra, hogy tudják, mit kell, illetve lehet adott pillanatban és helyzetben, ha nem is írni, de a közönségnek eladni. Mert ebben is igaza van Halász Sándornak, hogy ezt a kiadó általában jobban tudja. Mégpedig jobban tudja, jobban kell tudnia azért, mert a tőke sajátos tulajdonsága az, hogy megszimatolja, ösztönösen vagy számítás utján tudja, hogy hol lehet hasznot csinálni. Az író jobban érzi korát, jobban ismeri kortársának nagy problémáit, mint a kortárs maga. De » kortárs zsebéhez vezető idegpályákat viszont a kiadó ismeri. Tehát csak az író tudja megírni a könyveket, amelyek kortársának kellenek, de viszont csak a kiadó tudja azokat neki eladni.


Halász Sándornak tehát általánosságban igaza van, amikor az erdélyi könyvipar fellendülése alapvető feltételének azt jelöli ki, hogy az író és kiadó értsék meg egymást. S igaza van általánosságban abban, amit a kiadó szerepéről mond. De nincsen sajnos igaza, (sajnos, mert, ha igaza volna, könnyebb volna a probléma megoldása), amikor azt hiszi, hogy az erdélyi kiadókról is áll az, amit mond.


Halász Sándor azt állítja, hogy az erdélyi könyvkiadás sikertelenségeinek az írók az okai, mert nem azt írják, amire a közönségnek szüksége van. Lehet. De legalább valamit írnak. Sőt, saját költségükön ki is adják, a nyomdák keresnek rajtuk, ők pedig ráfizetnek vagy össze kell koldulják gyüjtőívekkel a nyomdaköltségeket. De mutasson Halász Sándor egyetlen egy erdélyi kiadót, aki iskolakönyveken, törvényszövegeken s hasonló dolgokon kivül bármiféle könyveket is adna ki saját rizikójára? Mutasson egy kiadót, (talán a kolozsvári Minerva az egyetlen a Pásztortűzzel), aki saját rizikójára kiad egy heti vagy havi irodalmi vagy tudományos lapot? S Osvát Kálmán egymaga talán öthattal probálkozott.


Jó, megbukott mind, mert, tegyük fel Halászszal, Osvát nem tudta, hogy mi kell a közönségnek. De ha a kiadó tudja, hogy mi kell a népnek (s Halász szerint jobban tudja, mint az író), miért nem kezdeményezi annak a bizonyos életképes, mert szükséges lapnak a kiadását? S ha a kiadó tudja, hogy mi kell az erdélyi közönségnek, miiért nem ad ki ilyen biztos sikerre számító könyveket? Hiszen tőkéje nagyszerűen kamatozna!


A baj ott van, hogy az erdélyi kiadó nem tudja, hogy mi kell az erdélyi közönségnek. Még annyira se, mint az erdélyi író. Egyszerűen azért nem, mert Erdélyben (eltekintve egy-két tiszteletreméltó kivételtől) nincs egyáltalában kiadó. Csak nyomdatulajdonosok vannak, akiknek halvány sejtelmük sincs a könyvkiadás rejtelmeiről. S ami még nagyobb baj, csaknem kizárólag koncepció és ügyszeretet nélküli üzletemberek, akik legföljebb keresni szeretnének, de azt már nem tudják, hogy szeretni kell egy szakmát, hogy sikert érjen el benne az ember.


Erdélyi irodalom nem kell a közönségnek, mondja Halász Sándor. S ebben minden bizonnyal igaza is van. Vannak Erdélyben megjelenő magyar könyvek, sok rossz és egy pár jó. S természetes és egészséges dolog, hogy az erdélyi magyar közönség azért, mert itt nyomták, nem hajlandó bolti áron makulaturát venni. Ez a megállapítás elitéli a sok rossz erdélyi mindenáron írót, de nem menti az erdélyi kiadókat azért, amiért azt a néhány jó könyvet sem akarták s nem akarják ma sem kiadni. S ha nem kell a piacnak az erdélyi irodalom, miért nem adnak egyebet az erdélyi kiadók? Miért nem adnak ki fordításokat akkor? Fordítókat mégis csak találnának!


Máshol van a baj, kérem. Az erdélyi kiadó, éppen mert nincs, nem ismeri a szolid könyvüzletet. Az erdélyi nyomdatulajdonos háborus konjunktura-hasznot akar s azt is mindjárt. Lehet a könyvüzleten keresni, de nem annyit és oly gyorsan, mint a valután. Ezt kellene, hogy az erdélyi nyomdatulajdonosok megértsék; akkor mindjárt egy kissé kiadókká lennének. Még az erdélyi könyvön is lehetne keresni, csak ki kellene türelemmel várni. Hosszu évekre szóló programra, lassu kitartásra, nagyobb koncepcióra volna itt szükség a könyvkiadók részéről, hogy piacot teremtsenek Erdélyben a jó könyvek. S több bátorságra.


Mindenki a maga példáját érzi a legmeggyőzőbbnek. Én is. Ezért nem lesz hazabeszélés, ha a „Korunk”-ról veszem példámat. Lehetett volna-e álmodni is arról, hogy egy erdélyi kiadó vállalja saját rizikójára a „Korunk” kiadását? Még az álmokban élő írók is rázták a fejüket, mikor megmutattam tervemet. Utópia, volt a közvélemény. Nincs Erdélyben száz ember, akinek ilyen nivóju szemle kellene, mondták a „hozzáértők”, kiadók és nem kiadók. S pár hónap alatt kitünt, hogy a hozzáértők nem értenek hozzá s igen is van Erdélyben elégséges magas nivót igénylő olvasó közönség. De ezt egy pénztelen írónak butorai reszkirozásával kellett felfedeznie s nem akadt egy kiadó, aki hat hónapi rezsit megkockáztatott volna ezért a felismerésért, amely pedig tőkével kamatoztatható is volna.


Ilyen körülmények között ugyancsak elhamarkodott állítás, amelyet Halász Sándor megkockáztat, hogy t. i. erdélyi írók a vétkesek abban, hogy ebben az országban a magyar könyvkiadás nem bir eljutni semeddig. Bizony nemi az írók a hibásak, akik legalább valamit probáltak utolsó ingük feláldozása árán is, hanem a kiadók, akik tőkéjük egy kis hányadát sem hajlandók kockáztatni az erdélyi magyar könyvkiadásért, ami pedig elsősorban az ő anyagi érdekük volna.


Sokat lehetne még beszélni az erdélyi könyvélet másik nagy hiányosságáról is, arról, hogy amint nincsenek Erdélyben igazi könyvkiadók, ugy alig vannak igazi könyvkereskedők is, akik tényleg értik a könyveladás mesterségét, valamint arról is, hogy igaz-e az, hogy csak a ponyván keresztül lehet olvasásra nevelni az embereket. De ezeknek a kérdéseknek a feszegetése tullépi egy hozzászólás szük kereteit, ezért másra vagy máskorra hagyjuk megtárgyalásukat.


Vissza az oldal tetejére