FŇĎoldal

Korunk 1927 Július

Csicsergés a homokóra körül1


Déry Tibor

 


A homokóra madarai csak addig álnok, amig hiszünk bennük. Sinkó Ervinnel az a csoda történt meg, hogy megtagadván őket, mégis elszaporodának mint sivatagban a porszem és gyors szárnyakkal és mértéktelen kiabálással nyüzsögnek és sokasodnak szkeptikus szakálla környékén. A verseknek mágiájuk van. Az irástudó tagad, de annál erősebben zengenek mint Hölderlin biborfelhője az Alpesek jobb és bal oldalán. Még egy két ilyen hitetlen s a lázadásból akadémia lesz.


Sinkó azt állítja, hogy érti verseimet. Én, bevallom, nem értem őket. Mintahogy nem értem meg a szövetet, amit a testemen hordok, a cseresznyefát, ami az ablakom előtt áll, azzal szemben, hogy megértettem azt, hogy a kereskedő mennyiért adta el nekem a szövetet s hogy a cseresznyefa gyümölcsfa s a choripetalae-k kategóriájába tartozik. Nem értem verseimet, viszont értek hozzájuk. S némi hozzáértés elengedhetetlen.


Nem tételezem fel, hogy vitatkozási rabulisztika, még kevésbé, hogy könynyelmüség vagy rosszhiszeműség, ha Sinko azt állitja, hogy az új versekbe (az enyéimbe, Kassákéiba, stb.) „bele lehetne írni pár sort, folytatni lehetne, mondatok sorrendjét is fel lehetne cserélni benne” anélkül, hogy „a vers jelentés vagy hangulat értéke szükségképen megváltozna”. Szimpatikusabb nekem az a feltevés, hogy nem ért hozzá. Ismerek egész sor kitünő embert, aki nem ért a versekhez. S mint a sáskaraj, megszámlálhatatlan azok serege, akik a mi verseinkhez nem értenek, azzal szemben, hogy megértik a Sinkó által kedvelt verseket. Nem dicsekedésből mondom s ha popularitásomnak nem lenne más ára, mint az, hogy verseimből kihaggyak pár mondatot, beleírjak pár sort, felcseréljek néhány szakaszt, könnyű szívvel megtenném — dacolva azzal a veszéllyel, hogy végül magam is megérteném magamat — de ki tanit meg rá”?


Nem hiszek a művészi alkotás megváltoztathatatlanságában. Esztétikai frázis, hogy a tökéletes versen egy szót, egy vesszőt sem lehet megváltoztatni. A cseresznyefáról is levághatok egy ágat, beleojthatók egy galyat s emotiv hatása alig fog megváltozni. S amennyire a régi vers, annyira de csak annyira megnyeshető utólagosan az új vers is. A mű bizonyos elemekből épül fel, mézből vagy ecetből, rendszerint azonban még komplexebb alkatrészekből, ezek többé-kevésbé helyettesíthetők vagy pótolhatok rokon elemekkel, melyeknek emotiv summája egy-két rebbenésnyi, emberi lélek számára alig észrevehető külömbséggel meg fogja közelíteni az eredeti vegyület hatását. Ez áll a mi verseinkre is, innét azonban még nagyon nagy az út a Sinko által megkísérelt tömegmészárlásig. Ha egy szarvától megfosztott orrszarvu valakiben ugyanazt a. gyönyörüséget vagy félelmet kelti, mint egy mellette álló meg nem csonkított példány, úgy közelfekvő a feltevés, hogy emezen sem látja meg a fegyvert, s úgy esetleges gyönyörüsége, mint félelme fiktiv: az illető valószínűleg rövidlátó.


Tisztára spekulativ úton aligha lehet hozzáférközni egy ismeretlen jelenség törvényeihez. Nem áll az „hogy az új lira... az organikusnak tagadása és a törvény nélkül élő, esetleges szubjektivitás önkényét, anarchiához való jogát deklarálja”. Még kevésbé, hogy „az asszociatív képességek helyébe a disszociativeket kultiválja”. A vers szellemi megnyilvánulás s akkor organikus, ha a szellem törvényeit követi s nem a materiáét. Ezek a törvények még nagyrészt ismeretlenek s ismeretlenje közölük régi műszerekkel s pretenziókkal megközelíthetetlen. Azt írtam, hogy ami logikán kiviili (pld. a prelogikus állapot) logikailag felmérhetetlen. Ezt Sinkó hol koncedádja, hol nem, de kifogásolja, hogy nem látja más törvényeit az uj versnek, amik egységbe fognák. A materia az érzékelhetőség logikáját követeli a szellemi alkotástól. De a szellem nem törödik a külvilági élet rendszerével, akár összeütközésbe kerül vele, akár párhuzamosan halad: a saját életét éli s összeütközéseit, megbékéléseit is a saját eszközeivel fejezi ki. Csak az a köze van a valóság anyagához, hogy belőle fakad s nélküle elképzelhetetlen, de nem szaporodik se sejtoszlással, se párosodással, nem rág foggal, nem emészt gyomorral, nem lélegzik se kopoltyúval, se tüdővel; saját szabályai szerint fejlődik az emberben ép úgy mint az orrszarvuban.


Materiája irodalomban nem a valóság, hanem a nyelv; nem is a nyelv, mely már feldolgozása, formábaállása a nyersanyagnak, hanem maga az ősanyag, a szó. A szó, amely lehet a valóság megjelölése, neve, de nem szükségképen az. A szó absztrakció is lehet, gramatikai hajtószij, zenei hangemlék, optikái kép, lehet minden racionális értelem nélkül hangcsoport is, meghatározhatatlan asszociációk gyűjtőmedencéje. A szó — minden szó — elasztikus levegőréteget visel maga körül rokon szavak vagy valóságrészletek emlékeiből: az asszociáciokból. A gramatika (sintaxis) logikai rendszerbefogása a szavaknak, melyet az új vers, ha túl nehézkesnek, közvetettnek talál, egyszerüsít vagy felold. Az értelmi rendszert érzelmi rendszerré építi át.


Az új vers önálló életet él. Költője szavakból állítja össze (a szavakból, melyek tulnőttek értelmükön). Önmagát fejezi ki, hogy a maga képére (erkölcsileg is) megváltoztassa a valóságot. Nem látja másnak, mint amilyen, de másnak akarja, amilyen ő. Az új vers tehát cselekvő karakterü s mintahogy az ember életének nincs egyetlen pillanata sem, amelyet ne ő maga vinne véghez, az új vers is maga viszi véghez, feléli témáját — de nem közli. Nem szól az értelemhez, mintahogy semmiféle életjelenség nem szól az értelemhez (csak utólagosan kategorizáljuk őket használhatóságuk szerint) hanem teljes súlyával, szenvedélyével támadja meg az embert, az idegen vitalitás ellenállását. Mennél tisztábban fogja fel a költő saját exisztenciájának törvényeit, annál agresszívebbek, tehát meggyőzőbbek lesznek versei.


A költő a vers összes elemeit saját magából veszi. Minthogy nem másolja a külvilágot, minthogy nincs közölnivalója, alkotására nem érvényes a külvilág értelmi feldolgozásának rendje, a racionális logika. Az események kauzalitása nem érvényes a lélekre. A költő egy mélyebb rétegekben heverő logika szerint dolgozik, mely az értelem számára önkényes, nem ellenőrizhető, de megnyilvánulásaiban csalhatatlan, mint az ösztön s amelyet érzelmi logikának nevezhetünk.


Ez az érzelmi logika az, mely az új versekben az eddig tultengő racionális logika helyébe lépett s mely bár Arany Jánosban hellyel közel ép úgy fellelhető, mint Homerosban, formai lag legélesebben különbözteti meg az új verset közvetlen s régebbi elődeitől. Sinkó erről nem beszél, mert nem érzi, nem látja, mert a szellemnek, a receptiv készségnek merészebb ellágyulásaira, szilajabb ugrásaira van szükség, mint az eddigi megszokott tempónál (nem így volt-e ez Ady felbukkanásánál is?) Az a kissé demagóg, savóizü hasonlat, mellyel az új vers genezisét magyarázza — a papirszeletkékre találomra felírt szavak példázata — viszont aligha érdemes ellenvetésre. (Bár sok esetben meggyőzőbb számomra a véletlen lírai ereje, mint egy gramatikai koncepció. A természet egy véletlen s egy törvény találkozásából született.)


Az esetleges szubjektivitás önkényét, az anarchiához való jogot deklaráljuk?... ugyan honnét vette ezt, uram! Se erkölcsileg, se művészetileg soha ilyen deklarációt nem tettünk. Ön egy versemből idéz egy fél strófát, elhagyva a befejező sorokat, a mondat végét, a melódia befejező ütemét s ezzel akarja bizonyítani szubjektív, művészeti törvény által meg nem kötött önkényemet? Mit szólna hozzá, ha ugyanezzel a módszerrel idézném vissza például az Ön által citált Ady verset:


Szörnyü a szél


Vitorla nines


Krisztus kell


elhagyván a befejező sort, ami verssé teszi: Ajtó és kilincs. Menti eljárását, hogy nyilván nem vette észre, hogy a strófának még nincs vége. Az ilyesmi — rimek hiányában — a legalaposabb kritikai vizsgálatnál is megesik.


Mi az, ami szemben az új verssel, meghittebbé teszi az Ön számára még az ugyancsak nyugtalanító Ady sorokat is? (Nem ismerem a verset, tehát csak az idézett részről beszélhetek.) Nincs itt egyetlen szó, mely saját magát jelentené. Az első sor hangutánzó, alliterációs szélsűvöltéséből nem tudsz kijutni, mert nincs vitorlád. Vitorla kell ?... nem, Krisztus! aki alatt vitorlát értesz, hogy kikerülhess a zivatarból, mintahogy a vitorla, ha megkerűlne, Krisztussá válna. De igazi zivatar-e az a zivatar, amelyből Krisztus tud csak kivezetni, mintahogy egyszer már kivezette az apostolokat a háborgó tengerből vagy pedig csak jele másnak, földi vagy égi kataklizmáknak? S a vitorla amivé Krisztus lett, hirtelen átváltozott ajtóvá, mert közben közelebb jutottál... mihez ? ... a vízről már a szárazföldre értél, az ajtó elé, ami Krisztus és nem ajtó, a kilincs alá kívánkozol, ami megnyitja az ajtót, az egész verset, mert nem kilincs, hanem kulcs ... mire nyitja rá az ajtót... Krisztusra ? Szél volt, a vitorla, ami Krisztus volt, elvezethet az ajtó elé, ami Krisztus, amit Krisztus a kilinccsel megnyit, egy szobára, ahol ki űl... Krisztus ? Nincs itt egyetlen szó, ami saját magát jelentené, itt csak szimbólum van egy zenei frazeológia hullámain.


A szimbólum kényelmes lombsátor, minden elfér alatta. Nap, árnyék, ringatozunk. Megfejtjük vagy félbehaggyuk, mint egy keresztrejtvényt. Ellenőrizhető, mint egy keresztrejtvény, megfejtése benső megelégedéssel tölti el az olvasót. Bőbeszédű, mint egy javasasszony. Nem maga a költői mágia a művészi teremtés titokzatosságával, mint egy matematikai varázsképlet, hanem annak levezetése. Több benne a szentimentálizmus, mint az indulat. Nem maga a csoda, csak annak ruhája, amelybe értelmünk — tetszés szerint — belehelyezheti mindig racionális magyarázatát, sőt magyarázatait. A tranzakció lehet varázs vagy varázslatos, de a csoda alatt mindig materia nyugszik, a vegyület mindig heterogén. A szimbólumot mindig magyarázni kell — az olvasó maga kommentálja — de a kommentár s az élmény között oly nagy az űr, hogy azt semmiféle frenezis nem tudja kitölteni.


Az új versben nincs szimbólum. Az új versben minden szó önmagát jelenti. Önmagát jelenti vagy asszociációs centrum: mint a mágnes felé, ömlenek köré a rokon, a komplementer szavak, amik kiegészítik, teljessé teszik, értelmét, értékét tökéletessé és zengővé. Ez nem magyarázat, egy állandóan fluoreszkáló áradás, a szónak mint jelenségnek legszonorabb kiteljesedése. A vitorla itt is jelenthet ajtót, kilincset, útat — ha így következik a sor természetéből, de sohasem az Utat, sohasem egy mögötte álló kényuri értelmet, mely önkényes, igenis ismétlem, önkényes, egy a szón kivül fekvő cél érdekében kategorizál, ferdíti el a szót. Az új versben a vitorla csak akkor jelenthet ajtót, kilincset, útat, ha tényleg az, ha költő képzetén belűl — mely önmagáért való — ajtó, kilincs vagy útként szolgál. De az asszociációk sohasem csoportosulnak az asszociációs centrum alá, egy sikon mozognak vele, test a testéből, vér a véréből.


Érzelmi logikáról beszéltem — pontatlan szó, de nem tudok jobbat a képzettársítás funkciójának motorára — szemben a racionális logikával, mely a valószinüségek kauzalitására mutat. Az érzelmi logika az öntudat alatt szabályozza a költő képzeteit (melyek ugyancsak az öntudat alól szállnak fel kész szavak vagy szócsoportok formájában vagy pedig meghatározhatatlanul, még testet keresve: ilyenkor mint hiányérzetek jelentkeznek). A képzetek alakulása a lelki élet törvényei szerint megy végbe, melyek közül a legjellegzetesebbek:


a képekben, hangokban, mozdulatok[ban való gondolkodás az asszociációk általi definiálás az asszociációknak folytonos, pillana-[tig sem szünő menetelése, a folytonos mozgás kényszere.


Az érzelmi logika racionálisan ellenőrizhetetlen, nem úgy mint a fejemre idézett Petőfi vers szerkezete Reszket a bokor, mert Madárka szállott rá, Reszket a szivem, mert Eszembe jutottál) mely két, egyébként inkongruens eseményt azért illeszt egymás mellé, mert külső funkciójuk egy mozzanatában, a bokornak s a szívnek hirtelen megrezzenésében hasonlítanak. E hasonlatosságból kiindulva s a két esemény indokolásának gramatikailag egyöntetűen való formulázása segítségével az „eszembejutás” áthasonul madárrepüléssé: emléked úgy szállt rá szivemre, mint madár a bokorra; emléked-madár, szivem-bokor. Logikailag teljesen követhető, magyarázható. Ahol nem követhető, s ahol épen ezért verssé válik: ott van, ahol Petőfi két térbelileg inkongruens, időbelileg össze nem függő eseményt együtt s egyszerre jelenít meg, kauzalítási összefüggés nélkül: egy képzelt sikon, egy sikon. Ugyanúgy, mint az Ady strófánál, melynek emotiv hatását ugyancsak a meg nem okolt, a meg nem okolható időtlen gyorsaság adja, amellyel tengerről szárazföldre értünk, ott sem voltunk még s itt sem vagyunk már: a varázslat.


Enélkül az érzelmi logika nélkül művészeti alkotás nem jöhet létre; bocsássa meg, Uram, ha ezt a tételt tudatosítottuk s a törvényt a maga meztelen szigoruságában igyekezzük alkalmazni.1 Tudom, hogy az ember bizonytalanná válik ott, ahol az ellenőrző értelem elhagy, ösztöneinket túlságosan megvetettük. De ha igaz, hogy az ember eredendően bűntelen, haggyuk el az önmagunkat sujtó szkepszist és a pesszimizmus örökös kontrolióráit.


Anarchisták volnánk, az esetleges szubjektivitás önkényét deklarálók ?... ezért ? Az empirikus realitás elől romantikusan megfutamodók ... ezért? De hiszen komolyabban veszszük a realitást, mint bármelyik más előttünk járó nemzedék, tárgyilagosan szemléljük, lemérjük értékét, határait, anyagszerűen bánunk vele. Hiszen jobban respektáljuk, mint bármely más előttünk járó nemzedék, meghaggyuk önálló életét, nem keverjük el a tőle idegen emberi szellemmel, tiszta határt vonunk közte s az irreális között. Még mesterségünket is célszerűbben, tehát anyagszerűbben kezeljük, a legszigorubb ökonómiával, nem tévesztjük össze, mint azt Ön teszi, az anyagot az eszközzel. Tudjuk, hogy a realitás folyton mozgó, változó, megrögzithetetlen anyag, kutatjuk az összefüggéseket, mert tudjuk, hogy minden összefügg s hogy a reálitás s az irreállítás is találkozik egy egyelőre még ismeretlen ponton.


Nem vagyunk egyedűl. Ha kevesen is vannak, akik felismerik, hogy hozzájuk tartozunk, annál többen vannak, akiknek nevében beszélhetünk, ha nem is veszik észre, hogy róluk van szó. Ez nem közösséghiány. Osztálytalanul egy osztályhoz tartozunk, mely nem ismer, egy generációhoz, amely nem hisz, harcot vivunk, mely nem a mi, hanem a mások harca. Lehet, hogy ez keserű dolog, de csak a mi dolgunk. „Und Vieles, wie auf den Schultern eine Last von Scheitern, ist zu behalten. Aber bös sind die Pfade. N√ämlich unrecht, wie Rosse, gehen die gefangenen Element und alten Gesetze der Erd. Und immer ins Ungebundene gehet eine Sehnsucht. Vieles aber ist zu behalten. Und Not die Treue.”


A homokóra madarai azonban élnek. Credo quia absurdum, mondta Tertullian, amikor meglátta őket. Szép idő volt, mert a nap sütött. A sugarak között röpködtek, hosszú csőrökkel, melyek leérnek az egyenlítőig s medrükből kibillentették a hosszusági és szélességi fokokat. Mint a kötetlen szabadság nyilai suhantak a fogalmak fölött, Pontiustól Pilátusig, a jeruzsálemi park fölött, az elaludt számok útján egy zsebóráig, mely oly hírtelen dörgéssel állt meg, mint az útolsó ítélet napja. Assisi szent Ferenc megáldotta őket a Subasio hegye alatt, mert ők az örök lázadás vetőgépei. Szép idő volt, a nap sütött. Nincsenek határok, se vércseppek, ahol ők járnak. A szemük két malomkő, oly könnyüek! oly könnyüek! Az elhalt másodperceket csipegetik, egy nyílegyenes vonal ez, amelynek nincsenek dimenziói, nincs multja, se árnyéka. Autótaxi megy a hid alatt, a hitetlenek sulyos holttesteit viszi az árokba a kiszenvedett idő — s helyhatározókkal s a logika sárga fáslijával, mely szennyesen gördül ki nyelvük alól a porba. A nap süt. Requiescat in inquietudine. Pap Józsefnek, aki pillanatnyilag egyetért a homokóra madaraival, pillanatnyilag nincs is mit válaszolnom. Ami annyit jelent, hogy — miután nem esztétikailag mérem a világot — csak addig értek vele egyet, amig ő egyetért velem. De addig, remélem kölcsönösen a legnagyobb jóindulattal. (Budapest)


 


Jegyzetek


1 Lásd a Korunk f. évi márciusi számában „A homokóra madarai” címen megjelent új líráról szóló cikkemet és Sinko Ervinnek s Pap Józsefnek az áprilisi számban közölt hozzászólásait.


2 Hogy ez sikerült, annak analitikus bebizonyítása tullépi e feleletnek szánt cikk kereteit. Egy külön cikk feladata megvizsgálni, az új irodalom mennyire igazolja e teoriákat, egy külön köteté, mi az, ami a régi, elskatulyázott, u. n. örökéletű irodalomból ma is megállja még helyét.


 


Vissza az oldal tetejére