FŇĎoldal

Korunk 1927 Július

Halálfiai


Komlós Aladár

1.


Halálfiai? Egy modern szellemü fiatal költő veti oda ezt a szót parlagi családjának, az elszegényedett vidéki urifamiliának. Igazságot mondott-e a haragos szó? Mintha Babits eredeti felfogása megváltozott volna a regény készülése közben. Mert mire a könyv végére érünk, igenis a fiatal költő Nyugatrajongó, pesti álmai bizonyultak ifjui tévelygéseknek s úgy érezzük, hogy a földhöz és az ősi egyszerű élet biztosságához ragaszkodó család van az igazi megtartó erők birtokában. Nyugati műveltség, egy szabadabb és igazságosabb társadalmi rend ábrándjai? Ugy tünnek fel már kissé, mint gyerekes döreségek. Egyetlen bölcsesség és biztosság van csak: a családé és a földé. Nem 1927 tört embereinek rezignációja ez a szemlélet?...


A „Halálfiai” történelmi regény. Regény a háború előtti magyar társadalomból, az államról, amely roppant konszolidáltságában megölte a nagy tettek és nagy ideálok lehetőségét s amelyben szomorú lélektelenséggel poshadnak az emberek, míg századunk elején nyugtalan fények nem lázadnak az ország különböző sarkairól. Babits mélységesen érti ezt a kort, legkülönfélébb jelenségei összefüggését. Erre vonatkozó reflexióit e kor semmiféle történelme nem fogja nélkülözhetni. (Mert reflexiók is vannak a regényben, amely különben sem az epikusi személytelenség rendes hangján van elbeszélve, hanem az író részvételét állandóan nyiltan hangsúlyozó, de az elmesélt dolgok hitelét meglepetésszerüen mégis ép ezáltal fokozó stílusban: hiszen, érezzük, valóságnak kell lenniök, ha az író maga is ennyire hisz bennök!) Mégis, úgy érzem, Babits a kor regénye helyett csak egy család regényét írta meg. Miért! A nagy koncepcióhoz; képest tulságosan kevés-e a figura, amelyet megrajzol vagy inkább az a baj, hogy ezek a figurák, legfőképen a magányosnak született Imrus, nem elég alkalmasak a társadalom megmozdulásainak jelképezésére? Semmisem jellemzőbb erre, mint az, hogy a regény végén (a könyv egyetlen kevésbé sikerült részében), mikor a magyarság ébredése legáltalánosabbá válik, Imrus a világ végén, az erdővári havasok közt él, elvonultan, angol könyvekkel a kezében „és úgy figyel a távol ágyúzajra”. Babits itt inkább önéletrajzot ír, mint époszt.


2.


De sok mindenre úgy emlékszem viszsza e mégis izgalmas és nagy regényből, mint erős élményekre: Miskára, a derék emberre, a bölcs, józan és komoly férfiúra, kora legjobb ideáljainak megtestesülésére, a valaha volt magyar emberideálok ez egyik legvonzóbbikára és legautochtonabbjára, akit, legalább is súlyának ekkora megértésével és ilyen igazsággal, a magyar irodalom különösképen mindeddig nem rajzolt meg még, Neilire, e különös és megható, szinte pirulva szenvedő asszonyra, akinek félénk természetéhez oly kevéssé illő életeseményeit Babits akkora meggyőző erővel hiteti el, Döme bácsi pattogó bájára és az öregség szomorúságára, Hintáss ügyvédre, aki egy ripacs szemérmetlen könynyüségével használja a nagy szavakat, amelyeket hallgatag, de gyökeresebb emberek szenvedése ásott és álmodott elő, a faj, a kor és a család talajába fogózó finom gyökérszálak állandó láttatására, az egész könyv jó magyar szagára, főleg pedig a gádorosi szöllőhegy emberi és táj-életének nagyszerü megelevenitésére: Cenci, e töpörödött anyóka hatalmas figurájára, aki, mint egy szöllőkben lakozó öreg istennő, csodálatos ösztönösséggel képviseli a hozzájatartozók érdekeit s mindig tévedhetetlenül tudja, ha szigorúnak vagy ha kíméletesnek kell lennie s a töméntelen tájhangulatra, amelyek, rendszerint pár kurta szóval, egyszersmind Babits-versek édes emlékeit idézik fel: a szöllőlevelek zizegésére a hajnali dombon, a csősz csizmás topogására és a kutyák virrasztó vakkantásaira. (Budapest)


* Babits Mihály: Halálfiai. Regény. Budapest. Athenaeum kiadása.


 


Vissza az oldal tetejére