FŇĎoldal

Korunk 1927 Július

William Clissold világa


Róna Imre

 


Wells o legújabb munkájában (meglepően gyorsan történelmi és művészettörténeti kézikönyvei után) napjaink társadalmi és gazdasági világképét foglalja egybe. Szinte enciklopedikus egymásutánban veszi sorra, a marxizmustól a házasság válságáig, a reklámtól a pszihoanalizisig korunk összes aktuális címszavait sokszor egyénien, gyakran kissé felületesen s nem egyszer bántóan fölényes attitüddel, mondhatni nagysándori elegánciával vágva el e kérdések gordiusi csomóit. Igaz, hogy a cimlap elé irt előszavában erélyesen tiltakozik William Clissoldnak H. G. Wellssel való azonosítása ellen, mondván, hogy „a könyv regény és semmi egyéb; William Clissold képzelt alak, aki hitében, politikai nézeteiben, itéleteiben önmagát adja és nem a szerzőt”, mentegetőzésszerü tiltakozása mégsem fogadható el, részint, mert közismert közhely, hogy az író igenis önmagát adja alakjában, részint pedig, mivel H. G. Wellsnek a Sorbonne-on tartott előadásában a demokráciáról, a szociálizmusról, a diktaturáról stbblről kifejtett véleményei könnyüszerrel agnoszkálhatók William Clissoldnak ugyanezen problémákról vallott nézeteiben.


Anélkül, hogy vitatkozni akarnék William Clissolddal, akinek mindentől eltekintve óriási előnye, hogy „beérkezett”, ideidézem néhány kikapott nézetét, melyek körülbelül megadják szemléletének konturjait.


130—134. oldalon az első kötetben a marxizmust vizsgálva többek között a következőket mondja: „Marx munkája kutatás akart lenni, de igazában csak kitalálás. Nem a valóságon alapszik, hanem légből kapott. Már eleve hive volt a kommunizmusnak, még mielőtt tudományos következtetések utján odajutott volna... Az ő büne, hogy a szociálizmus elposványosodott s a mai csuf és ellenszenves formáját öltötte fel. . . Munkájára részint májbajában, részint szükkörü, könyvmoly-életmódjában találom a magyarázatot”.


„Róma egész története nem más, mint adósságokból eredő zürzavarok krónikája”. (164.)


Az újjáépítésről van szó: megállapítja, hogy a kapitalizmus nem tett semmit ennek az érdekében, de viszont a munkások sem, mert: „a munkások rövidebb munkaidőt és nagyobb bért akartak, mással nem törődtek. Este letették a kalapácsot és szaladtak a moziba, a futballmérkőzésre, a földi paradicsomot csinálja meg más. Nem hibáztatom a munkásságot, hiszen csak természetének megfelelően cselekedett.” (251.)


A II. kötet 265. oldalán: a liberálizmus első jelszava a szabadság volt és első eredménye a felfordulás.”


Kétségtelen, hogy kiszakított idézetek nem szolgálhatnak egy munka értékelésének alapjául, de nagyon elégségesek néha a szerző világnézetének s objektivitásának megítéléséhez. S ez idézetek után kissé nehéz megtartani a Wells tárgyilagosságába vetett hitet, sőt nehéz elhinni, hogy ne lenne elfogult bizonyos kérdésekkel szemben. Nem amiért támadja a marxizmust, hiszen a történelmi materiálizmusról igazán meg lehet mindenkinek a maga véleménye. Marx munkája nem szent és nem is sérthetetlen: lehet tagadni, egyoldalunak és elhibázottnak tartani, sőt mint világnézetet, akár korlátoltnak is. De nem lehet, s főleg nem Wellsnek, egy szellemesnek látszó, de helytelen és pontatlan analizis kedvéért egyszerűen Marx májbajával elintézni. Ugyanilyen irodalmi neveletlenség ledér szellemességeket gyártani a liberálizmusról, s nem illik (bár tartalmilag semmi kifogás nem eshet ellene) másfélsoros paradoxonnal elintézni Róma történetét sem annak, aki egy előbbi munkájában 62 nagy oldalon foglalkozik vele. S mi más, ha nem elfogultság a munkásság „természetéből” következtetni, hogy a munkaidő leszállitásán és a munkabér felemelésén kivül csak a szórakozással törödik. Ez a naivitás, hogy ugymondjam, nem méltó az „Uj világ a régi helyén” szerzőjéhez, még ha bármennyire kiábrándult is a szociálizmusból akkor sem. Mr. William Clissoldnak egyébként még jó néhány hasonló véleményét teszi ellenszenvessé a jól ismert angolszász nagy „I” attitüd, csökkentve sajnos az olyan helyek élvezetét is, ahol Wells páratlan okossága és szellemének csillogása teljes egészében megnyilatkozik.


Minden kifogások túlzottak és szőrszálhasogatók, azonban szándékosan azok. Wells, — aki eddigi munkássága alatt minden kérdéshez, még fantasztikus regényeiben is, tudományos alapossággal és előítéletek nélkül szólott hozzá — a XX. század író és emberideálját jelentette valahogy, akinek ítéletei, ha nem is szükségszerüen irányadók, de minden körülmények között megbízhatók voltak. írásaiban mindig akadt friss és megkapóan újszerű mondanivaló, nem is szólva vízióiról, amelyeknek különös értéket adott az elképzelés logikus megalapozottsága. Mindez nagyrészben hiányzik a William Clissoldból. Wells e könyvében helyenként olyan naiv és olyan felületes, hogy egyenesen kiábrándító.


S nem érv e lehangoló ténnyel szemben, hogy: „hiszen ez regény, — irodalom!”, egyrészt azért nem, mivel elöző munkái is azok voltak, másrészt pedig, mivel nem csak irodalom. Ezt egyébként jól érzi és támogatja maga Wells is, amikor azt mondja, hogy a jövő társadalma már nem fogja ismerni a mai irodalom fogalmát, mert mindenki közölni tudja majd gondolatait s az író, mint hivatás meg fog szünni. A gondolatok közlése azonban még nem irodalom, legfeljebb propaganda, s az író hivatása tulnő ennek a határain. Tulnő a Wellsé is, anélkül, hogy csökkenteni kellene az irodalom és az író hivatásának értékelését. Vannak a könyvben hasonlithatatlanuúl szép részletek is. Szinte meghatóan finom tónusokban rakja fel egy-egy gyermekkori élményének és késői szerelmének emlékeit, s az elnagyolt és gyakran elvetélt gondolatok mellett felragyog hatalmas szellemének csillogása is. A „Nyilt Összeesküvés” gondolata, amellyel a mai társadalmi berendezkedés hibáit, igazságtalanságait, félszegségeit és csökevényeit fogja forradalmilag eltörölni és megváltoztatni „egy kis csoport férfi és uő, csupa tanult, fegyelmezett, higgadt, elit-ember”, igazi wellsi elképzelés, ha kissé naiv és közelebbi meghatározásában kidolgozatlan is.


Általában mondhatni: semmi ujat nem hoz ez a könyv. Konkluziói és reformjai többé-kevésbé jól ismertek az olvasók egy része előtt, 3 ez sokban hozzájárult a sikeréhez is. A legszívesebben ugyanis a magunk gondolatait és mondanivalóit szeretjük olvasni egy könyvben, a magunkénak érezve egy részét a nyilvánosságnak, aminthogy biztosan elolvassuk arról a tüzesetről szóló riportot, amelyet magunk is láttunk, ha egyébként tüzesetről szóló riportokat sohasem is olvasunk. A házasságról például, amely oly régi témája Wellsnek, már közhelyé vált elméleteknél többet itt sem igen találunk. S érdekes megfigyelni, hogy a férfi és nő viszonyának „legmodernebb” beállítása mellett, a nő ideáljául mégis a „háziasszony” trónusát képzeli el.


*


Mindent egybevetve és tekintet nélkül most arra, hogy mit jelent, vagy nem jelent tisztán művészi, vagy tisztán tudományos szempontból, a siker olyan értéket ad a könyvnek, amely, ha utólagos is, ma sokkal felér. S az a munka óriási nevelő ereje. Az osztatlan érdeklődés, amellyel mindenütt fogadták (csak egy példa: a budapesti Cobden Szövetség ankétjának mindkét napjain százakra menő közönség zsufolódott) megnyugtató bizonyítéka annak, hogy Wells ezzel a munkájával az olvasóknak egy olyan rétegét kényszeritette a társadalmi és gazdasági problémákkal való foglalkozásra, amely réteg ezzel sohasem foglalkozott, s hozzátehetjük nem akart foglalkozni a jövőben sem. De William Clissold önéletrajzának szines mondanivalói között felsorakoztak előtte a mult és jelen összes ilyen problémái, kialakult előtte egy állásfoglalás is (és Wells állásfoglalása még mindig jobb, mint esetleg egy másé) s kezdetnek az már csaknem elég. (Budapest)


*H. G. Wells: William Clissold világa. Két kötet. Szinnai Tivadar fordítása. Budapest, Pantheon 1927.


 


Vissza az oldal tetejére