FŇĎoldal

Korunk 1927 Július

Anna Pavlova


Pollatsek László

 


„Oroszország szenved és egyben kivirágzik a forma és a lélek e konfliktusában. De a küzdelem sohasem ér el olyan szépen és kiegyenlítően célhoz, mint Anna Pavlova táncában.” A kiváló német esztéta, Oskar Bie megállapítása közelíti meg leginkább Pavlova művészetének lényegét. Ez a művészet valóban szintétikus és kiegyenlített a maga nagyszerű vonalvezetésében, formáinak végső leszürtségében, kifinomultságában. A balett zene és plasztika összeolvadásából keletkezett, — ritmus, harmónia és térbeli ábrázolás közös kifejezőeszközeiket képezik. A plasztikához való rokonsága folytán térbeli elképzeléshez, azaz egy bizonyos képhez kapcsolódik, míg a zenével való vonatkozásában, a ritmus és harmónia biztosítja a költői gondolatnak folytonosságát, élő valósággá formálódását. A balett tehát csak programmon keresztül nyilvánulhat meg, de nem merül ki a rajz vagy zenei gondolat térbeli ábrázolásában, hanem szabad teret enged a fantáziának. A balett két ellentétből: a költői fantázia megnemkötöttségéből és a tárgynak, a programmnak irányító korlátozottságából tevődik össze.


Legegyszerűbb megnyilvánulási formájában a zenét ritmikus mozgáson keresztül ábrázolja. Ennek legprimitívebb eseteivel találkozunk leggyakrabban a klasszikus táncban, mikor e tánc szolgaian alkalmazkodik a zenei vonal hullámzásához, ritmikus és dinamikus mozgásához. Sokkalta fejlettebb a programmbalett ama fajtája, mely a zenemű hangulatát, tartalmi elgondolását fejezi ki, azaz ugyanazt a benyomást kelti a nézőben gesztusok segítségével, mint a megfelelő zenei mű a hallgatóságban.


Anna Pavlova lényegében másfajta iskolának, az abszolut balettnek követője. Nála minden legmagasabb, legelvontabb szimbólum, melyet soha nem vet alá külsőséges ábrázolásnak, hangulatpepecselésnek, dallam vagy ritmusutánzásnak. Az orosz balett, mellyel fellép, kifejező eszközeiben a legmagasabb tőkélyig emelkedett. A lábújjhegytánc, a test utolérhetetlenűl rugalmas hullámzása, a csuklók finoman kígyózó vonaglása, a lábak káprázatos virtuozitása vagy az együttesek légies architekturája a balett-technika csúcspontját jelenti. S ez a rokonművészet egyuttal útirányukat is meghatározza: minden idegszálukkal a franciás-nyugati elegáncia esprit impresszionizmusához tapadnak. Legtisztább és legszabadabb lira ez a művészet, a fantázia könnyed és gazdagon diszített ritmikája. Pavlova a régi orosz balett tradíciót őrzi meg, mikor a cári udvar ragyogását konzerválja művészetében.


De ugyanekkor ellenálhatatlanul nyomul előtérbe az a kérdés is, hogy a balett, a tömegmozgás és kollektiv ábrázolás egyedüli kifejezője nem tisztán formalizmus marad-e még, ha legmagasabb fejlődésében is bontakozik ki, ha nem hatja át egy mélyebb intuíció, bizonyos belső emberi közösségérzet, mellyel az újabb orosz művészet oly mély barázdát hasított magának. Pavlova nem problémátlan, de problémái az esztétika boudoirjában s nem az embersorsoknak, a költő vajudásának, a természet misztikumának kohójában születtek. Minden csak játék, artisztikum, hangulatkép nála és balettjénél.


Nem élmény számára Chopin zenéje: ez a keringő és mazurka csak kíséretül szolgál, az amit Pavlova táncol hozzá, leglazább vonatkozásban sincs a Valcerral vagy a Mazurkával. Egy nagy művésznő fölényes kompoziciótechnikájának bizonyítéka, mily merészen mellőzi a zeneköltő elképzelését, hogy tőle függetlenül a saját egyéniségének biztosítson minél szabadabb teret. „A haldokló hattyú” Pavlova világhírű kreációja foglalja össze legtisztábban művészetének összes jellemző sajátságait: a test harmóniájának bámulatos ragyogását, a gesztusok racionális formábaöntését, hallatlan konstrukcióbeli intelligenciáját. Látjuk a hattyú utolsó szárnycsapásait, testének végső vonaglását, — megilletődve szemléljük haláltusáját is nagyszerű realizmusában. Hátborzongató ez a megjátszás és mégsem éreztük egy percre sem a halál fájdalmát, az élet és elmulás tragikus küzdelmét benne. És ez — szerintem — Anna Pavlova művészetének lényege: artisztikum, káprázatosan finom és merész fantázia, amelyet egy lenge rózsaszínű fátyol és sulyos mélység-nivókülönbség határol el a lélekábrázolás és emberi költészet nagy misztikumától. (Budapest)


 


Vissza az oldal tetejére