FŇĎoldal

Korunk 1927 Július

Pat és Patachon


Egri Viktor

 


A dán bohócpár legtöbb ismerője soká kétségben van afelől, melyik közülük a Pat és melyik a Patachon, bár alakban nagyon elütnek egymástól. Már ez a körülmény egymaga érdekes megvilágításba hozza művészetüket. Többnyire a véletlenen múlik, hogy a fürge és gacsoslábu hórihorgasban, aki egyébként azonnal a bohócpár szellemi mozgatójának látszik, felismerjük Pat-ot és a hallgatagon szemforgató kövér társában Patachon-t. Pat az arisztokrata, a felsőbbrendű ember, a henyélő és dologtalanul élvező, társa pedig a lakály, az alárendelt, önállótlan ember, akinek minden munka a nyakába szakad. Pat a fej, a kezdeményező, az uras allürök karikirozója, Patachon a munka igájába tört szerény pára, a parancsok végrehajtója, aki, ha önálló vállalkozásba fog, mindig alaposan póruljár és a felsőbrendűtől leckét kap.


Ez a határvonal azonban nem elég éles és a két emberfajta közti különbség nincs is minden esetben oly következetességgel szemléltetve, hogy ami tipikus bennük, az szimbólummá mélyülhessen. Pusztán bohócfigurák maradnak, akiknek szinészi voltát nem feledhetjük és akik filmjeikben, bár mindegyik a tragikomédia határán jár, nem tudják érinteni a komikumnak vagy a tragikumnak emberi mélységeit. Pat és Patachon — Budapesten Zoro és Hurunak hivják őket — a polgári izlés bohócai, művészetük középutat taposó, problémátlan, egyszóval nyárspolgári. A német Hanswurst-ok egyenes örökösei ők, akik szemben a groteszk álarc alatt szenvedő clownnal, a tragikus bohóccal, a kellemetlenkedő, a mindenlében-kanál mulattatók.


A nyárspolgáriasság az, mely megalapozza sikerüket, de egyuttal megakadályozza azt az elterjedettséget, amely egy Chaplin filmjáték osztályrésze. Vannak városok, melyeken néha valóságos Pat és Patachon láz vesz erőt, ami — bármily különösen hangzik — élesen rávilágít a lakosság szellemi horizontjára és izlésére, míg másutt nincs gyökere művészetüknek és filmjeik üres házak előtt futnak. Ez persze csak a vidéki kisvárosok ízlésére vonatkozik, mert a metropolisok, lakóságuk sokféle rétegeződése révén, eleve kizárnak minden osztályozást. Tényekkel bizonyítható, hogy a Pat és Patachon filmek a könnyebb életfeltételekkel rendelkező, a lassúbb tempót kedvelő és erősen elpolgáriasodott városokban hódítanak, míg a gazdaságilag mostohábban érintett és elproletáriasodott helyekről kiszorulnak.


A Pat és Patachon filmek mindig összefüggő cselekményt akarnak adni és pedig a való élettel feltétlenül erős, reális kapcsolatban álló cselekményt. Ez a reálitásba való görcsös és idétlen kapaszkodás, mely a polgári izlés kielégítésére törekszik és a legkétesebb szentimentalizmustól csurog, eredményezi voltaképpen a fonák és igen gyakran komikus helyzeteket, — ez a két nevetséges figura mindig kiri a jól konzervált gazdag rendből, a polgári miliőből, — de lehetetlenné teszi az igazi komikus hatások elérését, amit semmiféle arcfintor, testi ügyesség és szentes szemforgatás nem tud pótolni. És az ember meglátja itt a lényeges hibát: holtpontra jutottak, mert nincs fokozás, nincs magasabb értelem, vagy legalább is az erre való törekvés a játékban. Mi célja van a rongyoknak, amiket testükre aggatnak, vagy az emberi korlátoltságnak, amit számtalanszor meghurcolnak előttünk ? Micsoda kómikum van rongyokban és korlátoltságban? Szimbólum-e a Pat rövidke kabátja, a rojtos vékony nadrág, Patachon plasztrónja, kurta kabátújja s az emberi butaság? A Hanswurst erőlködik és valami sivár unalom tapad ránk ismételt mókáik láttára. Az unalom oka: nem tudjuk feledni a színészt, mert hiányzik valami univerzális, valami örök emberi, ami az álarc mögül néha felcsillanna.


Mi volna ez az örök emberi, amit a bohócpártól követelünk, kérdjük tovább? Hát fájdalmat, emberi panaszt, mérhetetlen kínt, könnyeket, megaláztatást és becsapást kell mutatni a groteszk szinésznek is, hogy játékát a művészet örökbecsű verete ötvözze? Nincs borútlan öröm, gyermeki naivság, szerelem, munka, siker, ami örök emberi és mély, ami a groteszk színész játékanyaga lehet? Hogy van, a legnyomósabb példa: Chaplin. A toprongyos, ormótlan bakkancsos, zsakettes és pölleres Chaplin, a gyermeki lelkületü védtelen ember, az örök optimista, akit minden holt anyag megtréfál. Chaplin megjelenik és mi érezzük, hogy toprongyossága szükséges valami, több a szimbólumnál, szerves járuléka lényének, mely meglepetésszerüen mindig újnak hat, mert önmaga, Chaplin által sem másolható. Pat vagy Patachon a rongyaiban a kalandra kész kedélyes csavargót, a Landstreichert játssza, Chaplin egy filozófus bölcsességével művészetté emeli a nyegle karikirozását. Ezek azonban külsőségek és nem érintik a művészet lényegét. Chaplinnál, aki nem törekszik mindig összefüggő és folytonos cselekményt adni, aki nem kapaszkodik a realitásba, a lehetetlen mindig magasabb értelmet kap és szinte jelképpé lényegesül. Ő a század legkollektivebb művésze, aki a kínai kulit vagy a szudáni négert éppen úgy meg tudja nevettetni és ríkitani művészete primer eszközeivel, mint a differenciált európéert vagy az amerikai pénzembert. A dán bohócoknál ez a kollektiv hatás elképzelhetetlen.


Chaplin a tökéletes kollektiv művész, tehát minden ember megnevettetője, de egyuttal nevelője is. Ami őt minden idők nagy művészei mellé emeli, az a végtelenségig optimista ember benne, akit a legcsekélyebb fizikai akadályok el tudnak buktatni, aki nevetségesen csetlik-botlik, rugásokat és pofonokat kap, százszor elvágódik, de mindannyiszor fájdalmat nem érezve, talpra ugrik és megingatlan hittel, friss erővel és lankadatlan hittel tovább keresi a boldogulás útját. Ez az az optimizmus, melynek teremtő csirái vannak. A mai elfáradt embernek meg tudja mutatni, hogy egyszeri elbukás még nem végzetes sorsszerüség, hogy lehet és kell is újra kezdeni. Ezért mond az elamerikaiasodott, megállást és elomlást, Öngyilkos menekvést és kétségbeesést nem ismerő Chaplin éppen az elgyötört és hihetetlen európai intellektuelnek a legtöbbet. Amerika tudja, hogy száz bukást követhet még siker, Európa még megtanulhatja tőle. Chaplin művészete éppen ezért világszemlélet és tanítás, a Pat és Patachoné, akik még a játék technikájában sem tudtak eddig valami újat hozni és akik Chaplin nélkül szinte elképzelhetetlenek, puszta szórakoztatás, amely a legjobb esetben nem fullad triviális unalomba. (Nagyszombat)


 


Vissza az oldal tetejére