FŇĎoldal

Korunk 1927 Július

Az uj imperializmus

 


G. A. Hobson akinek az imperializmusról írt munkái világhíresek, egy cikket írt a fenti cím alatt The New Leader című angol folyóiratban, amely érdekesen világítja meg az európai imperiálizmus fejlődési útját.


A céltudatos imperiálista verseny, a nemzetek közötti konfliktusok e legnagyobb forrása, körülbelül a múltszázad nyolcvanas éveivel kezdődik. Már előbb is megvolt egy nagy imperiálista expansio, elsősorban Anglia, Franciaország, Oroszország részéről és pedig Afrikában, Ázsiában gyarmatok alapítása és gazdasági kihasználása céljából. De a többi nagy hatalom, Olaszország, Németország, az Egyesült-Államok, Japán, csak későbben léptek a küzdőtérre, s már csak nehezen tudtak néhány jó helyet biztosítani maguknak. Ennek jórészt politikai indokolása van. Németországban és Olaszországban a belső és a külső harcok a politikai egységért még akkor nem zárultak le. Amerikának a polgárháború volt a háta mögött. Japán pedig épen csak megindult a modern állammá válás utján. Aki azonban azon a véleményen van, hogy a modern imperiálista expansio fő indítéka gazdasági téren keresendő, az meg fogja érteni, hogy miért voltak a legnagyobb kontinentális államok, ép úgy, mint az Egyesült-Államok, csak a 19. század utolsó negyedében eléggé felkészülve arra, hogy megkezdjék a harcot a piacokért. Németország gyors ipari fellendülése csak az 1870. évi német-francia háború után kezdődött. Amerikában a nagyméretű kapitalista termelés még későbben kezdődik. Ezért csak akkor ismerte fel a nyugati kapitalizmus a tropikus országoknak, mint igen fontos nyersanyagok és élelmi cikkek szállítóinak értékét. Egyik állam a másik után kezdette el nagy tőkével dolgozó iparok alapítását, folyton magasodó vámfalak védelme mögött. S a kereslet trópikus termékek, valamint nyersanyagok után kalandvágyó kereskedőket a föld legtávolabbi, kikutatlan szegleteibe üzött sejtett gazdagságok felfedezésére. Ezzel az imperiálista expansio elérte harmadik fokozatát.


Míg az imperiálizmus első fokán a kendőzetlen kifosztás volt, mint ahogy azt a spanyolok az Uj világba érkezésükkor gyakorolták, a második fokot pedig a fehér népeknek a vadakkal vagy hátramaradott törzsekkel való kereskedelme jellemzi, úgy a harmadik fokról ott beszélhetünk, ahol a kereskedelmi állomások átalakulnak szabályszerű telepítésekké, hivatalnokokkal, katonasággal, miszszionáriusokkal, hogy biztos alapot teremtsenek, a gyenge és tudatlan őslakók fizikai és erkölcsi uralására. A termelést ott a helyszínén szervezik meg, a bennszülöttek munkaerejét a helyszínen aknázzák ki, vagy pedig arra alkalmas helyekről importálják és fehérek felügyelete alatt az ültetvényekbe beállítják. Az imperiálizmus ily módon szolid üzleti alapot nyer, jó állásokat nyújt politikai tisztviselőknek és üzletembereknek és nagy tőkét kiván a trópikus területek kiaknázására. A tőkeszerzés szüksége nemcsak a bankok és a tőkét kihelyezők ügye volt, hanem érdekelte az anyaország export iparát is, amely a szükséges fölszerelést szállitotta, valamint az anyaország hajózási társaságait is. Ugy, hogy nemsokára Nyugat minden nagy ipari államában voltak ügyes üzletemberek, kereskedők, vállalkozók, bankárok, hajózási vállalkozók, tőkések, akiknek kormányuk imperiálista politikája, a „nemzeti kereskedelem” védelmének címe alatt, magánkapitalista érdekeik számára diplomáciai és katonai védelmet nyujtott.


Ezt a politikát az európai nagyhatalmak oly következetesen folytattatták az utolsó 50 év alatt, hogy ma egész Afrika, Abesszinia kivételével és egész Ázsia, Kina kivételével föl van osztva. A 19. század végén a nyugati hatalmak már oly közelinek érezték Kina végét, hogy holttestét maguk között ugynevezett érdekszférákba (amely átmeneti stádium a protektorátushoz) osztották föl. Egyedül az Egyesült-Államok, amely akkor imperiálista pályája elején állott, foglalt állást a „nyitott kapu” politikája mellett, úgy, hogy a keselyüknek ott kellett hagyni a zsákmányt, míg aztán hirtelen a kínai hulla váratlanúl életre kelt és nemzeti önállóságot követelt.


Nem könnyü dolog a modern imperiálizmust, mely módszereiben oly nagy különbségeket mutat föl, egy egységes formulára hozni. A gyarmatosítás Észak-Afrika és Dél-Amerika egyes részeinek kivételével nem játszik többé lényeges szerepet. A modern imperiálizmus lényegében kereskedők és tőkések politikája olyan országokkal szemben, amelyeket gyenge vagy elmaradott fajok laknak s amelyek olyan termékek felett rendelkeznek, amelyekre a Nyugatnak szüksége van.


T. Parker Moon nem rég megjelent munkájában az imperiálizmus és világpolitikáról megállapítja, hogy az imperiálista országok ma annyi gyarmat és protektorátus birtokában vannak, amelyek összevéve Európa hétszeresét és az egész földterület felét teszik ki. 600 millió ember, a föld össznépességének egyharmada, imperiálista uralom alatt van.


Azonban ezek a nagy számok sem elég nagyok a nyugati imperiálizmus méreteinek jellemzésére. Mert nem veszik számításba az olyan országokat, mint Törökország és Afganisztán, amelyek a nagyhatalmak tartós ellenőrzése és beavatkozása alatt állanak és nem veszik tekintetbe az imperiálizmus azon formáját, amelyet az Egyesült-Államok a Monroe-elv modern értelmezése által a latin Amerika államai felett gyakorol.


E számokból meg lehet jósolni, hogy a Nyugat fehér népeinek a legközelebbi generációban sikerülni fog az összes szines fajokat imperiálista uralmuk körébe vonni. Ez a folyamat befejezést nyerhet a fent vázolt imperiálista verseny által oly módon, hogy mindegyik nagyhatalom gyarmati birtokainak „hinterlandjait” vagy „jogszerinti igényterületeit” (mily szép szavak) befolyásszférákká, protektorátusokká vagy gyarmatokká változtatja át.


Ez az imperiálista verseny azonban oly nagy háborús veszélyeket rejt magában, hogy lehetséges, hogy az imperiálizmus más irányban fog fejlődni. Lehetséges, hogy egy kor kezdetén állunk, amelyet kapitalista „Überimperializmus-”nak lehetne nevezni, egy korszaknak, amelyben a nagyhatalmak a Föld még felosztatlan részeit kölcsönös megállapodások alapján bizonyos általános politikai elvek szerint egymás között barátságosan felosztják. Politikai és üzleti érdekek egyformán közremüködhetnek ebben. Politikai téren a Népszövetség intézményében az ő mandátumrendszerével már van egy kikristályosodási magja az ilyenféle Überimperiálizmusnak. Ha kevéssé valószínű is, hogy a nagyhatalmak meglévő gyarmataikat a Népszövetség ellenőrzése alá állítsák, nem lehetetlen, hogy jövő szerzeményekre vonatkozólag bele mennek a Népszövetség felügyeletébe.


A Népszövetségnek, mint nemzetközi szervnek helyzete azonban még oly kevéssé biztosított, hogy kívánatosnak látszik a politikán kivül az Überimperializmusnak más támasztékot is keresni. A nemzetközi nagy kartellekre gondolok, amelyeknek segítségével hatalmas ipari csoportok a különböző országokban a késhegyig menő versenyt a közös érdekek kiegyenlítésével próbálják helyettesíteni. Ilyen megállapodások alapjául egy közös árupiacpolitika szolgál. Ez a politika egyrészt az egyes iparok által szükségelt nyersanyagokhoz való „jogos” hozzájutásra, másrészt pedig a piacok „igazságos” felosztására irányul a nemzetek között, kiviteli fölöslegüknek jövedelmezőbb elhelyezése céljából. Ha sikerül a nehézségeket, amelyek a nemzetközi kartelleknek utjában állanak, legyőzni, úgy ezt követné a hinterlandok gazdasági tagozódása, amikor is a gazdasági igényeket az illetékes kormányok diplomáciai segítségével esetleg a Népszövetség utján elégítenek ki. Mert ha a Népszövetség valaha is sikerrel akar dolgozni a világbéke biztosítása érdekében, úgy a nemzetközi piacokért folyó küzdelem enyhítéséért és a különböző nemzetek közgazdasági szervezeteinek összemüködéséért kell síkra szállania. Magam részéről nem lelkesedem a világ egyesült kapitálistáinak ellenőrzése alatt álló gazdasági békéért, egy olyan állapotért, amelyben a nyugati államok gazdasági vezérei saját országokban elnapolják az osztályharcot olyan engedmények által a munkásosztálynak, amelyeket csak a gyarmati népesség kíméletlen kizsákmányolása tesz lehetővé. Meg van legalább a remény arra, hogy egy jobb világot is készíthetünk elő. Magán az imperiálizmus körén belül is találunk ma is jobb, emberibb és kevésbé önző indokokat. Régebben Anglia gyarmatait úgy kezelte, mint rabszolgákat. Ma mint dominiumok saját ügyeik intézésében szabadságot nyertek. India is lassan szabad lesz, a szabadság utáni vágy terjed az angol birodalom minden részében s ha az új mandátum-rendszer finom nyelvezete fölött mosolyognunk kell, mégis ez a nyelvezet, bármily álszenteskedőnek lássék is, mégis a népek közötti kölcsönös segítség és szabad összemüködés ideája melleit tanuskodik.


Hogy mily gyorsan és mennyire fog sikerülni a hatalom- és uralkodásvágy öröklött bűneit levetközni, az attól függ, hogy lehetséges lesz-e minden országban és a nemzetközi viszonylatokban az egyenlő jog és igazság szigorú követelményét diadalra juttatni.


 


Vissza az oldal tetejére