FŇĎoldal

Korunk 1927 Július

Miért kilátástalan az erdélyi könyvkiadás?


Hal√°sz S√°ndor

 


Abba a végnélküli vitába, amely évek óta az erdélyi irodalomról folyik, mindeddig csak az érdekelt harmadik, az iró, szólalt meg. Az olvasó hallgat és szenved. Hallgat, mint akit a kérdés alig-alig érdekel és egy tekintélyes része szenved, a „szerző sajátja” cimű kis impresszium szelid oktroja alatt. A kiadót — azt elfelejtették megkérdezni, hogy neki szegénynek vajjon van-e véleménye és mi a véleménye. Pedig ahhoz a háboruhoz, amelyet az erdélyi iró a maga olvasandóságának mérhetetlen közönyével meg akar vivni, kiadó kell, papir, munka, gép: tőke, amely nélkül erőtlen szárnycsapkodás minden egyéni akció, minden kollektiv, de tőkétlen megmozdulás, még ha akár olyan jelentős tömörülés és ideális célkitüzés is, mint a most nekimerészkedett Helicon.


A kiadó ime itt van és felel. Kéretlenül jelentkezik és mégis joggal. Iparunknak nem végcélja nyomtatványokat összeeszkábálni, szép táblázatokat, kimutatás sémákat. A nyomdászat nem éli ki magát egy rikitó és markáns hangverseny plakátban és Gutenberg, mikor az első betűt kiöntötte és Mergenthaler, mikor a szedő-gépet feltalálta, nem arra építette találmányát, hogy azon bank zárszámadások igazgatósági jelentései készülnek majd — kizárólag. Az író, aki ma itt Erdélyben kilencven százalékban ujságíró is, megél, mert ujságot is ír, de a nyomda vegetál, mert szedőgépeinek ólomlégióira nincsen munkája, csak a napilapja, csak a hetilapja, csak a havi folyóiratai. Gépeink ötven százalékban kihasználtak csupán. A felesleges produktiv időt eltöltjük ugyan, de nem elég rentabilisan. A szedőgépek teljesítményük maximumát adják akkor, ha folyamatos és végnélküli szedést kell produkálniok. Ilyen szedés a regény.


És ezért a regényért feljajdulni a kiadó is jogosult.


És mindenekelőtt jogos a panasza, mert nem a közönség ellen fordul, hanem az írók ellen, akik a maguk látószögének merevségéből indulnak ki és justicmordokat produkálnak. Szent a meggyőződésünk, hogy az olvasóban sehol semmi hiba, erős a hitünk, hogy az erdélyi írók a vétkesek abban, hogy ebben az országban a magyar könyvkiadás nem bir eljutni semeddig. Áll minden mozdulás és kátyuba ful a legszebb lendület. A kis Magyarország ontja a könyveket. Az Athenaeum, a Génius, Dante, Pantheon, Franklin „Auflag”-ot Auflag után ereszt ki. Németországban soha ilyen könyvesbolt! Tessék elolvasni a „Nimm und lies”-t, az új megjelenések havi folyóiratát. Több könyvet, új könyvet sorol fel benne havonta, mint amennyi magyar könyv Erdélyben egy hónap alatt összesen elfogy. És a francia könyvpiacon százezres példányszámok a divatosak ma. Lehetetlen — és minden bizonyítás felesleges itt! — hogy míg Németországban könyvet olvasó emberek élnek, addig egy pár kilométerrel odébb könyviszonyban szenvedjen egy olyan jelentős és intelligens néptömeg, mint a romániai magyar népkisebbség. Magyarországon kiadták most sürű egymásutánban a teljes Dumast, Dosztojevszkyt, Mereskovszkyt, Herczeget, Heltait, most készül az egész Gárdonyi. Szétkapkodják, mint a sajtó alatt lévő Romain Rollandot. (A Dante most adja ki az „Elvarázsolt lélek” harmadik és negyedik kötetét.)


Biharpüspökin túl élet, duzzadó és lázas szellemi élet és Biharpüspökin innen csődbe menne minden erdélyi könyvkiadó? Ez lehetetlen! Rossz helyen kopogtat az orvos, a tüdőre gyanakszik, holott a vesében a hiba.


Ha a külföldi könyvkiadó élet mélyére nézünk, azt tapasztaljuk, hogy a kiadás iránya elhajlott attól a békebeli egyenestől, amely a könyvkiadói eredménynek áthághatatlan törvénye volt. Ez a görbület ugy viszonylik az egyeneshez, mint a boszton a charlestonhoz, avagy a Gr√ätchen frizura az etonhoz. Goncourttól Bettauerig jutott az olvasó, vagy ha jobban tetszik Balzactól Dekobráig. A szépirodalom1, (a német nyelv jobban megérteti a szónak itt használt jelentését!) die schőne Literatur kettévált. Kihasonult belőle a Schőngeistok literaturája és külön ki a nyálkás tömeg mákony. Az első fokozat csúcsa Anatole France, Romain Rolland, Stephan Zweig és a többiek, mindazok, akik száz év mulva nemzetüknek kis Beöthyjében is benne lesznek. A második fokozat valahol Forró Pál környékén kezdődik és lemegy egészen a „Szivek harcáig”. Középen nincsen semmi belletrista hajlandóság. Erre a szépirodalmi űrre a külföldi kiadói diplomácia más palántákat nevelt. Ide a memoir irodalmat sorozzák, az utleirásokat, a testkultuszt és az okkultizmust és Herczeg Ferenc összes műveit. Tizenöt-husz évvel ezelőtt két fajta volt az olvasó: az egyiket varrólánynak hivták és annak Szomaházy, Jókai, Ohnet, Maupassant és Zola kellett. Az igényesnek diák volt a neve és a diák felmerészkedett Kaffka Margitig, Móricz Zsigmondig, Szomory Dezsőig, Thomas Mannig és Strindberget is elolvasta. A többi ha olvasott is, nem volt olvasó! Mert — ezt erősen szeretném kihangsulyozni! — csak az az olvasó, aki ha kell, meg is koplalja a könyvet és az az olvasmány — és ezt is hangsullyal mondom — amelyért lopni is megy az olvasó. (A „Szivek harcáért” jó egy néhány három leuval nem számolt el a piacra járó cselédleány.)


Az erdélyi könyvikadó, ha startol, végig kell, hogy fussa szemmel előbb a pályát. Seregszemlét tartson előbb, nyugodt, megfontolt, lassu seregszemlét, mint tartottak hajdan az isteni époszok. Ki az olvasó és mit olvasna az olvasó?


És ha érti a mesterségét a kiadó, mondja eképpen: mindenki olvasó, aki nem analfabéta. Kétmillió magyar lakik itt, egymillió bizonnyal nem analfabéta, ötvenezer megvenné a könyvet, tehát meg fogja venni ötezer, tehát kinyomom ezer példányban, hogy ne maradjon vissza több, mint ötszáz.


És most jön a lector, (aki nincs, Erdélyben egy sincs, mert ha egy lett volna, már régen volna könyv és volna kiadó), aki nyersen és durván szól:


— Kiadni annyit jelent, mint fogyasztót találni. A fogyasztónak szükségleteket kell érezni. A helyes megérzés ösztöne az üzlet és a siker titka. Nyáron nem lehet téli bundát kinálni és télen nem cikk a szandál. Itt korlátolt az elhelyezési terület is, tessék ezt is számba venni. És tessék mindent számba venni, mindent és még azon tul is valamit és tessék neki indulni. Elsősorban is a tömeggel kellene próbálkozni. Ime, az első próba sikerült. A ponyva kell. És ez jelentős lépés, mert a ponyvát is papirosra nyomták, betükből szedték és pénzért árusították. A ponyva kelendősége hitvallás az olvasási vágy mellett. Jöhet a második ponyva, egy fokkal jobb és melegebb, nívósabb és nevelőbb. Lépcsőről-lépcsőre. A huszadik ponyva — bizonyára így lenne! — Monte Christoph nevét viselné, a harmincadik címe Bovaryné lenne. A tömeg vallott: pénzt adott a ponyváért, a tömeg a makulaturába került régi ujságpéldányon felül elolvasott egy friss és felvágatlan papir lapot is, amelyet megvett, vételi szándékkal és olvasási akarattal. Ennek a tömegnek kellett a betű és ezt a fellángolt vallomási parazsat tüzzé kell csiholni. Meg kell indulni a schöne Literatur selejt ágazatával. Szomaházyakat, Ohneteket, új Szomaházyakat, új Ohneteket gyorsan. Olcsón! Mocskos lehet a nyomás, fatartalmu a papiros, a hajtogatásnál nem kell a pagina számra ügyelni, metszés sem kell a könyvre. Csak betűt bele, szavakat és mondatokat. Fércelni, nívó és művészi alapvonal nélkül tákolni. Egy a fontos, le ne tegye a könyvet az olvasó. Szeresse! Lopjon érte, annyira akarja megvenni, éhezze meg, csakhogy magáénak mondhassa. Egy kis May Károly-félét idővel bele lehet csempészni, egy kis Gaál Mózes szerűséget, Jókai fantáziát két részt, később esetleg hármat, aztán jöhet négy rész mikszáthi gúny, hat rész welsi utópia és négytizedrész Maeterlink vagy Rostand vagy Hauptmann. Csak az első cigarettánál émelyeg a gyomor és fanyalog az iny.


Minden tömeget meg lehet fogni és a megfogott tömeg mindenre kapható. A „Szivek harca” lépcsőjén emelve és ponyva emlőjén nevelve két éven belül ugy fog Nagy Dániel regényt olvasni a tömeg, mint a pinty. És a lector tovább szól:


A ponyva-emlőn induló tömeggel egyidőben meg kell fogni a régi „diákot”, akinek ma. irodista leány, magántisztviselő, kereskedő, jobb iparos a neve. Ez a réteg is olvasna, de nem kap olvasnivalót. Ennek a rétegnek mérhetetlenül kínzó vágyai vannak. Rajta nehezedik legtragikusabban a gazdasági nyomás. Ő az, aki elvágyik, álomországba is, csak el. Ő az, aki békétlenül vegetál és kilátástalan örök szolgaság jármában él, holott nagy és sok szeretett volna lenni. Elgondolni is pompás, mennyi utleirást megenne ez a réteg, utleirást az afrikai homoksivatagokról, Ausztráliáról, Amerikáról, Indiáról és mennyi Ford és Chaplin és Edison életrajzot emésztene, •— ha volna. Beethoven és Spinoza és Pestalozzi életrajzokat is emésztene már, ha megkapta volna a maga olcsó első izelitőjét, amely elébetárta légyen, hogy tessék, van, amit akarsz. Tudjuk, mit akarsz.


És tovább, feljebb: tessék már megmondani ügyvéd úr, kik azok a kantoniak és mi lesz, ha azok győznek? És mi lesz, ha buknak? És mi az ördög bujt ebbe a világba, hogy most annyi orkán pusztít Amerikában? Van ennek az istenitéletnek tudományos magyarázata? És a dumping? Mi az kérem? Olyan érdekesen hangzik. Tessék már megmagyarázni. Az ügyvéd úr semmit sem tud megmagyarázni. Annyit tud mindössze, hogy Kina ott van Japántól balra a rizskása földektől srévizavi és a tröszt olyan, mint a kartell és a kartell, mint a dumping és a Cobden szövetség eljegyezte a szabad kereskedelem unokahugát...


A kiadó elismeri: ez mind menne és ezt mind adná. Az író ismerje el ennek ellenében, hogy mindezt nem adja. Az erdélyi író erdélyi irodalmat ad és ez az irodalom nem kell: a kiadónak sem, az olvasónak sem.


Ligeti Ernő büszkélkedett el nekem a multkorában, hogy a Helicon könyvnek hétszáz előfizetője van. Sajnos, nem kaptam statisztikát arról, hogy hány az olvasója.


Nem, az irodalom, az nem tartozik ide. Az irodalom az nem Kolozsvárról indul utnak ragyogó köntösben és művészi tipografiával. Az irodalom Pestről és Lipcséből és Párisból indul ki, gazdagok és jóllakottak, éhes és megkoplaló intellektuelek számára. A gazdagnak a könyvtárszobája kivánja, a bőrhátu,. francia kötésü, dús aranyozásu darabokat erősen kivánja. A megkoplaló intellektuel, az igazán kivánja, kivánja füzve is, csak Knut Hamsun legyen és antiquár is akár, csak Bangnak neveztessék. És ilyen irodalmi fanatikus van vagy ezerötszáz. Magyarországon és az utódállamokban tízmillió magyarból vagy ezerötszáz.


Ennek az ezerötszáznak, amelyből Erdélyben él vagy háromszáz, ennek a háromszáznak csinálnak az erdélyi irók Helicont, könyvkiadást, külön irodalompolitikát és irodalmat.


Ismételjük és leszögezzük: Erdély olvasni akar, mert mindenki akar olvasni. Olvasni annyit jelent ma már, mint mosakodni, borotválkozni, emberként élni. Vannak szükségletei és vágyai e téren, de azokat nem versesköteteknek és nem antológiáknak és nem történeti regénynek hívják. Az olvasó ma nyomtatott mozit kér a könyvtől. A filmekben él a tendencia, markolóan és földresujtóan néha. Ez a tendencia, amelynek csak kicsillanni szabad, de sohasem hosszan és lármásan kicsengeni, ez a tendencia a sorok között és mögött, ott valahol a „Durchschuss” körül, ez lehet a könyvben irodalom, akár erdélyi irodalom is.


E szük határok korlátoltsága között mindössze és legfeljebb erről és ennyiről lehet szó. A nagy alkotások ólomba öntését át kell adni az összmagyarság szellemi központjának, az ottani könyvkiadónak, a budapestieknek.


Itt lehet és kell — óh, be kell, be nagyon kell, a napi sajtóval egy méretüen kell! — könyvet kiadni, sok könyvet kell kiadni, nagyon sokat és közte azt is, amit ma potyogtatnak a gépek a hétszázak részére a hetvenek épülésére. De nem kell és nem szabad — de mennyire nem szabad! — csak a könyv-imádók és könyv-értékelők táplálását egyedül propagálni, mikor tömegünk van, amely várna és követelne bennünket, ha iróink megtanulnák azt a tollal szántott charlestont, amely a Ma panem és circensese.


És üzlet is lenne! Ebben az üzletben nyugodt kamatot hozna az a tőke, amely ma elforgácsolódik könyörületességi és lealázó könyv-előfizetési százasokban.


Egy ilyen Neo-Helicon teremtésére, mi, kiadók talán mind felajánlanék gépeink, munkánk és tőkénk „vitam et sanguinem”-jét. (Szatmár)


 


Vissza az oldal tetejére