FŇĎoldal

Korunk 1927 Július

Politika és mai ifjúság


Sinkó Ervin

 


A „Korunk” egyik legutóbbi számában olvastam, hogy egy budapesti havi szemle felvetette a kérdést: „mi az oka annak, hogy az ifjuság jelentős rétegei ma szabadságellenes politikai és szellemi irányzatok hivévé szegődtek vagy azokkal rokonszenvező álláspontot foglalnak el?” Ahogy a nemegészen világosan megformulázott kérdést felfogtam, az épúgy vonatkozik az aktive reakciós politikájú ifjuságra, mint a forradalmakból kifeslett, apolitikus, hitük-vesztett új hit-keresőkre s a kérdés mindkét vonatkozásban mélyen belevág mai zavaros vizeinkbe. Súlyos feleletek és még súlyosabb kérdések akadnak meg ez egy kérdésnek horgán.


Újra és újra rá kell eszmélni: felnőtt már egy egész generáció, mely a világháborut csak hallásból, halványuló gyerekkori emlékekből ismeri s amely nem tudja élményből, csak talán tudomásból, hogy mit jelentett 1918 azoknak, akik ezt a háborút nyílt szemmel és összeszorított fogakkal hordozták el. Talán nagyobb remények, szédületesebb igéretek még nem is csillogtak emberek előtt, mint mi előttünk akkor. Az optimizmus részeg világ-éve azonban elmult és jött, véresen vagy vér nélkül, de jött mindenütt a konszolidáció. A fogadalmakat, mik a négyéves háború alatt ízztak ki szívekben és agyakban: csak egyszer vége legyen, majd akkor. . .! a fogadalmakat sikerült elfakíttatní, majdnem elfeledtetni. A világháború előtt a háborút lehetetlennek tartották a naivak, mert hittek a nemzetközi munkás-szolidaritásban s voltak olyan nagyon naivak is, kik azért is lehetetlennek tartották, mert hittek a kultura teremtette nemzetekfeletti emberszolidáritásban. Naivak és még naivabbak egyformán csalódtak. De a legjózanabbak is úgy vélték, hogy csak egyszer legyen vége a háborúnak és a munkásság minden időkre jóvá fogja tenni, amit háborús pártjai ellene és az emberiség ellen elkövettek. Ezek a legjózanabbak is túl optimistáknak bizonyultak; a nagy fogadalmak tüzei fel-felcsaptak biztatón de mindig kisebb spontaneitással és ma már az általános irányzat nyilvánvaló: kísérlet, hogy az élet visszakanyarodjék a háború előtti idők társadalmi kereteibe, visszakanyarodni, a régi úton menni, a háborút — volt, rossz volt, de egyelőre elmult (?) — kitörülni az emlékekből, a háborúnak konzekvenciáit le nem vonni. És ami — például nekünk, akik 17-ben is éltünk és emberek voltunk — elképzelhetetlen lett volna, az lassan-lassan bekövetkezőben van: az egyensuly, a régi, megint helyreállt. Négyévig szárazon, vízen, levegőben ember embert ölt és jó pár millió halott és nyomorék — és ez a tény, mint kis epizod, kezdi életrekiható jelentőségét elveszteni. Mindössze kis utóhatásai rezegnek, némi gazdasági hideglelés, mely máig is tart — de egyébként semmi baj, rendbe fogunk jönni, mondják és merik mondani és a rend alatt a „régi jó időket” értik, melyeknek gyümölcse a háboruban virult ki.


Ez az az atmoszféra, melyben a világháború polgári gyerekei ifjakká serdűltek. Egy emberiség veszi körül őket, mely négyéves tömegöldöklés gyalázata után se nőtt meg elég emberré hozzá, hogy gyökerestül új világot teremtsen. A kiábrándultság, cynizmus, egy világtalan felvilágosodottság atmoszférája ez. Csak a paraszt hisz még ennek az emberiségnek szellemi értékeiben, mert nem ismeri őket — nem így az „intellektuelek”. Nekik már nem komoly dolog a kultura — hiszen ők tudják, hogy az okosoké a világ, azoké, akik túl vannak, túl minden hiten, túl a maguk és mások komolyan vevésén. A gondolat és a valóság, a legyen és a van közötti distanciát náluk jobban senki se tudja és ezért, mert a distanciát áthidalhatatlannak ismerik és vallják, fütyülnek a gondolatra, és kell-re és a valóságban, úgy ahogy az kínálkozik, igyekeznek biztosan és kényelmesen elhelyezkedni. Egy viliágháború után a biztonságot és kényelmet még jobban tudja élvezni az ember, mint az előtt. S talán igaz, hogy nagyon útban van már egy új világháború


–– ma még nincsen itt, de még nem is jó rá gondolni, tehát tegyünk úgy, mintha lehetetlen volna még a mi életünkben való megérkezése. Ez az álintellektuálizmus, mely a szellem fegyvereit csakis a szellem megbecstelenitésére használja fel, ez az egyetlen konzekvenciája él fennen a háborúnak. Ez azonban nem a háború termése: már a háború előtti polgári társadalomban élt és virult, csak kicsit hypokrita módon s a háború konzekvenciája, hogy megérlelte szemérmetessége utolsó maradványát is a lehullásra. Az utolsó évtizedekben ebben az irányban nagy lépésekkel haladt előre a polgári társadalom. A XVIII. században és a XIX. első felében a polgárságnak még komolyan köze volt a szellemi értékekhez; egy történelmileg uralomra hivatott osztály magával szövetségben érzi ós ápolja a gondolatot. De a már uralomra került osztály megtagadja ezt a szövetségest, mert az most már ellene lesz fegyver. Az uralomra került polgárság a szellemmel szemben már csak a tolerancia álláspontját foglalja el. A tolerancia önmagában dicséretes, de tudnivaló, hogy a vallási toleráncia is akkor kezdődik, mikor már a vallás más érdeklődések mellett harmadrangúan érdekes csak. A polgári társadalomban a szellemet, amennyiben nem értékesithető portéka, egyszerüen kiközösíti és a lumpenproletariátus szférájába löki ki és ha rajta áll éhhalállal bünteti a bűnért, hogy komolyan veszi magát; viszont megajándékozza, ha jól viselkedik s nagylelküen megengedi neki a maliciát, a polgári élet fundamentális értékeinek kicsufolását is, ha mulattatón csinálja, mert hiszen maga a polgárság se hisz magában.


A polgári ifjuság forradalmi, míg a polgárság fegyvertárában szerep jut a szellemnek, de elkövetkezik az idő, mikor a polgárság már nem tud a saját létének veszélyeztetése nélkül a magát komolyan vevő, konzekvenciáiban és kérdésfeltevéseiben könyörtelenül igaz szellemmel egy födél alatt lakni. Ekkor még mindig a polgári ifjuság tartja megszállva a szellem várait, de most már azért, hogy be ne jöhessen az ellenséggé vált szellem. Az ifjuság nacionálizmusa forradalmi volt s lesz ellenforradalmi nacionálizmus, mert csak a szellem univerzális s a szellemi, az univerzális szándék helyét a partikuláris konzervativizmus foglalja el. Ez az ifjuság lázad és hol a kapitalizmusban, hol a munkásságban, hol a zsidóságban,hol szomszédos nemzetekben jelenik meg számára az ellenség, mely ellen dühödik; a proletáriátusba — polgári eredeténél fogva — nem tud és nem akar beleolvadni, az uralkodó polgárság pedig már nem tudja neki azt a társadalmi pozíciót adni, mint régen. Politikai programmja nincs olyan értelemben, hogy a programm egy koncepció lenne. Ez az ifjuság ma egész Európában a maga hangadó többségében háborúspárti


—– egy háború visszaadhatná nekik azt, amit a mai polgári társadalom már nem tud megadni: az elhelyezkedést az uralkodó osztályban, mint katona tiszt. A fasiszta ifjuság 99%-ban elszegényedett polgárok gyermekeiből regrutálódik.


Ez vonatkozna arra az ifjuságra, mely olyan időkben, mikor jobban ment a polgárságnak és a társadalom erőviszonyai kevésbé labilisak voltak, talán szabadelvü politikát vagy „független nemzeti”“ politikát üzött volna és jótékonycélu bálok rendezésével töltené szabad idejét. De mi történt azzal a másik ifjusággal, azzal, amelyik a háborúban már emberi élményekre képesen élt és szenvedett, sőt már harcolt is a háború ellen és a háborút követő forradalmakban az első sorokban állt? Hogy történt, miért, hogy ennek az ifjuságnak jelentős rétege ma különvált a forradalmi tömegakarattól és megtagadta a szolidáritást? Minden forradalom történetéből ismeretesek a kispolgári rétegekből összeverődött „Mitl√äufer”-ek, kik az első nagyobbszabású mérkőzésnél megfutamodnak vagy a legkisebb vereség után már biztosabb tábor után fürkésznek s kik a végén aztán az ellenforradalom oldalán hátbatámadják a forradalmat. Ez nem a mai időknek speciális jelensége; itt a „renegátoknak” sajátságos mai typusát kell szóvátenni, a predesztinált forradalmárt, aki akarata ellenére, sors-szerűen, saját szenvedésére lett magába, mindenkitől külön-állásba, a maga megkönnyíthetetlen lelkiismeretébe kiszorított individuum.


Ez a typus is polgári eredetű, de ez természetes is: a feltörekvő osztály theoretikusai, szellemi fegyverhordozói úgy a polgárság, mint a proletáriátus esetében az elnyomó osztályokból kerülnek ki. Az uralkodó osztályok szellemi elite-je mélyebben érzékeny lehet az elnyomottak törekvéseinek igazságával szemben, mint maguk az elnyomottak, de ettől függetlenül is az uralkodó osztály tagjai nagyobb kultúrájuknál fogva alkalmasabbak az elnyomott osztály törekvéseinek öntudatositására, mint az elnyomott osztály maga. Ennek a polgári eredetű, szociálista ifjuságnak, mely ép polgári eredeténél fogva közelről látta és utálta „minden meglévőnek infámiáját”, a szociálizmus a vallása volt. Ez a szociálista ifjuság, melyet nem osztályhelyzete, hanem a szellemi értékek szeretete és az igazság akarata vetett ellenségként szembe a polgári társadalommal, mennél komolyabban vette a szellemi életet és megismeréseinek konzekvenciáit, annál szigorubban közösíttetett ki osztályából és annál hevesebb és komolyabb lett a vágya, hogy véglegesen beleolvadjon a proletáriátus közösségébe. A proletáriátus bizalmatlan volt a jövevényekkel szemben, de nem elutasító. A bizalmatlanságot azonban a hivatásos politikusok kihasználták és értették a módját, hogy távol tartsák a zavaró idegeneket. (A magyarországi viszonyokat ebben a tekintetben Szabó Ervin esete kellőkép jellemzi.) Ezek az intellektuelek voltak aztán azok, akik a háború alatt a munkásság hivatalos szerveinek ellenséges áskálódásai ellenére is becsületesen végezték a szocialista meggyőződésüknek megfelelő antimilitárista propagandát. Őket is megingatta hitükben a hadihiteleket megszavazó parlamenti szociáldemokrácia, de nem álltak meg a kétségbeesésnél, a proletáriátusban, mint osztályban, mely a jobb jövő hordozója hittek és nem a proletáriátust, hanem a vezetőit tartották a nemzetközi szolidáritás árulóinak. A háború elmúlt, a forradalmak éve megkezdődött, a forradalmak lezajlottak, a hadihiteleket megszavazó pártvezérek ujból elfoglalták helyeiket, a kommunista képviselők bennülnek a polgári parlamentekben és a munkásság a munkanélküliségtől akar szabadulni mindenekelőtt. A nagy világ ujjáteremtő lendület a napi reálpolitika posványába süppedt. Négyéves háború kínja nem volt elég aláásni ennek a társadalmi rendnek falait, mért higyjük, hogy egy új háború kínjában meglesz ez a teremtő erő?


És ennek a kérdésnek a szemszögéből egyszerre máskép jelentek meg a dolgok. Egyszerre felületesnek tünt fel a parlamenti képviselőket okolni a hadihitel megszavazásáért, felületesnek tünt fel pártvezéreket okolni a munkásság nagy tömegeinek a háborúban való magatartásáért, nyilvánvaló lett, hogy a meg nem történt, vagy vérbefulladt forradalmakért se lehet egyszerűen csak a rossz taktikát, a szociáldemokrata vezéreket vagy más ilyesmit felelőssé tenni — egy egész épület omlott össze; a szociálista világ átformáló hit épülete és a hibát, amin ez az épület összeomlott, keresni kellett. Négyéves háború után, a világ munkásságának fegyver a kezében, a győztes országokban, mint a legyőzöttekben egyaránt egyetlen hatalom — ha ez a hatalom hatalom akart volna lenni, ki az, aki „elárulhatta”, „becsaphatta” volna? A marxisták azt mondják: a történelem lassabban megy előre, mint azt mi a világháború után képzeltük. Ezzel azonban csak a történelmet lehetne vigasztalni, ha a történelem tudatos lény volna. De az embert, akinek összes dolgai elintézésére, minden kérdésnek megfejtésére individuáliter jó esetben 70 év adatott, mint élete éveinek száma? Igen, a háboruban, mikor a mai kultura a maga teljes hazugság voltában lemeztelenedett, nagyszerű egyetértésre talált ennél az ifjúságnál a marxi maxima. Ugy hangzott, mint a megváltás, a kézzelfogható igazság szava, hogy az értelmező gondolat semmi, csak a világot tényleg megváltoztató filozófia érték. És nagyszerű volt hinni, hogy ennek hordozója a világhatalmas munkásság. „Zur Vermeidung möglicher Missverst√ändnisse ein Wort írja Marx a Kapital előszavában Die Gestalten von Kapitalist und Grundeigentümer zeichne ich keineswegs in rosigem Licht. Aber es handelt sich hier um die Personen nur soweit sie die Personifikation ökonomischer Kategorien sind, Tr√äger von bestimmten Klassenverh√ältnissen und Interessen. Weniger als jeder andere kann mein Standpunkt, der die Entwicklung der ökonomischen Gesellschaftsformation als einen naturgeschichtlichen Prozess auffasst, den einzelnen verantwortlich machen für erh√ältnisse, deren Geschöpf er sozial bleibt, so sehr er sich auch subjektiv über sie erheben mag.” Ez volt az a pont, mely akkor legjobban megfelelt annak, ami annyira kellett és amit csak itt lehetett találni és ugyanez a pont volt az, mely később az eltökéltségnek egy az előbbivel ellentétes fordulatot adott. Akkor: az ember-anyag, a Menschen-Material gyalázatosan szemérmetlen fogalma idejében minden individuális tett semmibe foszló, eltaposott féreggé vált a golem-organizáció vastalpa alatt és ha lehetett hít, csak az lehetett, hogy ez az „ember-anyag” ez a hatalmasan megbecstelenített organizmus maga fogja megsemmisíteni az ember-anyag fogalmát és váltja ki az embert emberré.


Az organizált ember-anyagban összpontosult az individuum szabadulás és szabadítás hite. A lealjasító vaskényszerűségű történelmi erők ellen felvonulandó vaskényszerűségű történelmi erők részévé válni: ezt akarta, ezt tette ez az ifjúság — míg egyszer csak megakadt mindenképp a történelmi erőknek ezen a szubjektivitás és ethikamentes működésén és felfogásán. A történetfilozófia a múltra vonatkozólag közölhet ténymegállapításokat, de ahhoz, hogy a jövő irányában hajtó, ösztökélő erő legyen, adnia kell valamit az egyénnek, ki a tömegbe áll. A proletáriátusnak, mint osztálynak az útja adva van épúgy, mint a polgárságnak, mint osztálynak — de mi ad impulzust az individuumként élő és eszmélő embernek, hogy csatasorba álljon? Szolidárítás, mint morális parancs? Ez már azonban csak import, mert magában a marxi történetfilozófiában, mely nem egyénekkel, hanem csak osztályokkal foglalkozik, erről nincs szó és nem is lehet. Ez az ifjúság tehát csak egy kívűlről hozott elv alapján tudott bennmaradni a csatasorban, de a kívűlről hozott elv tovább nyugtalanított. Az intellektuel forradalmár az igazi proletárral szemben kiváltságos heyzetben maradt mindig, mert míg a proletáriátus történelmi kényszerből halad a harc útjain, az intellektuel forradalmár az ő szabad elhatározásából hozott döntésével mindig a reflexió és kétség kétes értékű, de tagadhatatlan privilégiumát élvezi. Amíg a harc nem élesedik ki életre-halálra az osztályok között; addig ebből az egyenlőtlenségből nem származik konfliktus. De a háború utáni forradalmakban ez a harc életrehalálra látszott kiélesedni és a szabad elhatározásával privilegizált intellektuel forradalmár lelkileg izoláltan kezdett a tömegben állni.


Ez a múlt és jövő forradalmak sorsán természetesen alig fog legcsekélyebb mértékben is változtatni, a forradalom szempontjából alig is érdekes annak az elenyésző kis csoportnak a sorsa: de az elenyésző kis csoport számára ugyancsak természetesen szerfölött érdekes. Ennek a csoportnak sorsa nem lett volna más, ha az elmúlt forradalmak győzelmesen meg is őrzik pozícióikat, sőt akkor hamarabb következett volna be az izolálódásnak ez a folyamata abból az egyszerű okból, mert a szellemként tudatos szellem pillanatnyilag igen, de tartósan nem találkozhat össze, tartósan nem azonosulhat egy társadalmi osztállyal sem. Ez csak akkor lehetséges, hogyha önmagának igenlését tudatosan felfüggeszti — ez a kísérlet szintén megtörtént a közösségben való maradás érdekében, de ott is, ahol kifelé nem manifesztálódott,, belülről feltétlen kudarccal végződött. A szellemi tekintet Marxszal szabad a személyes gyülölettől, az egyének csak ökonomikus kategóriák megszemélyesítői a társadalmi harcban, tehát kapitalizmus és proletáriátus emberfeletti termelési szükségességek produktumai csupán s a harcuk is csak szükségesség; a történő harcban azonban az elkeseredés, gyülölet, irigység, bosszúvágy a pszichológiai tényezők és aki aktiv forradalmár, az alkalmazkodik ezeknek a tényezőknek természetéhez, hasznosítja őket céljai érdekében. A szellemi tekintettel néző forradalmár hazudik, ha úgy beszél, mint a proletár, akit csakis osztályhelyzete sodor a forradalom irányába; amit a proletár spontán indulatból tesz, azt az intellektuel forradalmár csak reflexiók, önmegtagadás és egy bizonyos fajta igen szigorú aszkézis árán tudja magából kierőszakolni.


A konfliktus szétválasztó erejűvé válhat, az önlegyőzés teherpróbája balul üthet ki minden pillanatban; az intellektuel forradalmár féllábbal mindig kívűl van azon, amit csinál. A saját cselekedeteiről való reflexió ez a mindig kívűl lévő félláb. Az intellektuelforradalmár ott lehet szívvel-lélekkel a csatasorban, épúgy, mint a legvadabb éhségtől odahajtott proletár, de másként van ott szívvel-lélekkel, mint az a proletár. Az intellektuel-forradalmárt szellemi és morális erők vitték be a csatasorba és ugyanezek a szellemi és morális erők veszélyeztetik a lehetőséget, hogy bennmaradjon. A történelmi szükségszerűségeket képviselő tömegharcok nem ismernek skrupulusokat, azok mindig a természeti erők monumentális könyörtelenségével dolgoznak; az individuum, amennyiben szellemi és mennél inkább az, annál kevésbbé tud spontánul tartósan skrupulusok nélkül élni. Amíg az intellektuel-forradalmár szerkesztőségi szobákban vagy vértelen hivatalnoki minőségben szogálja a forradalmat, addig skrupulusai is könnyen theoretikus természetűek maradnak; de amint közvetlen, osztatlan harcban való részvételről lesz szó, erőszakban, gyülöletkitörésekben, esetleg gyilkosságban való részvételbe sodródik, a skrupulusok krizis-erejűvé válnak és a szellemi és morális erők, melyek a csatasorba állították, most közé és a csatasor közé állnak.


Mindent összevéve, a renegát intellektuel-forradalmár typusát a rossz lelkiismeret jellemzi. Rossz a lelkiismerete, mert külön lelkiismerete van, míg a csatasorban áll és még rosszabb, mikor ez a rossz lelkiismeret kiveti, kiűzi a csatasorból; a szellem egyrészt a szolidaritást követeli, a különállás helyett az általánosba felolvadást, másrészt tartósan nem tudja magát önmagán kívűlhelyezni és csak önmagának akar szolgája lenni, nem tud egy a magáénál alacsonyabb életformához asszimilálódni, ha tudja is, hogy ez a ma alacsonyabb életforma egy a jövőben legmagasabbá váló szabadító élet edénye. Igy történik, hogy az intellektuel-forradalmár a proletáriátustól különválik és csak a proletáriátus céljaiban, de nem harcaiban válik eggyé a proletáriátussal s amint a célok megvalósultak, már megint különvált, hogy a legközelebbi új célokban találkozzék vele. Individuumnak lenni mindig bűntudattal jár együtt a tömeggel szemben s ez a bűntudat a renegát intellektuel-forradalmárt kétszeres erővel köti a proletáriátushoz, melytől eltávolódott s mely őt szükségszerűen kitaszította magából.


A történelmi erők osztályokat mozgatnak és az intellektuel-forradalmár kívűl áll az osztályokon, ő az osztályok nélküli, szellemi emberiség polgára. Morális szempontból a mai emberiséghez való állásfoglalása: árulás, de ez az árulás az ő szubjektivitásában tragikusnak és tragédiaként élődik. A tragédia a szellem és a történelem konfliktusa, melyet a szellem nem, hanem csakis a történelem fog harmoniában feloldani tudni, de csak akkor, ha igaz lesz, hogy a történelmi erők a szellem megvalósításának irányában mozognak. (Graz)


 


Vissza az oldal tetejére