FŇĎoldal

Korunk 1927 Július

Az élet problémája


Ludwig von Bertalanffy

 


VITALIZMUS ÉS MECHANIZMUS KÖZÖTT


 


A harcnak vitaiizmus és mechánizmus között nem vethetünk véget máskép, csak ha elfogultság nélkül igazságot teszünk mindkét látásmódnak. Fel kell becsülnünk igazi értékük szerint mindkét irány inditékait és eredményeit és ugyanakkor meg kell állapítanunk mindkettőnek ellenmondásait és hiányait. Termékeny kutatás és logikai ellenmondás, merész filozófia és terméketlen dialektika oly szorosan öszszefonódtak ebben a régi vitás kérdésben, hogy lehetetlenség egyszerüen az ellenfelek egyikének javára dönteni.


A mechanizmus, mint tudjuk, az életjelenségeket fizikokémiai törvényekre akarja redukálni. Jaques Loeb szélsőséges mechanizmusa szexint például biológia csak mint a fiziko-kémia alosztálya tarthat igényt arra, hogy tudománynak neveztessék. Kétségtelen, hogy az efajta mechaniko-biológiai kutatások dicséretre méltó eredményeket hoztak. A mechanizmus valójában igen jól hasznosítható munkahipotézis a biológia egy nagy részében. De ép úgy kétségen kívül áll, hogy nem hatol be egyáltalában abba, ami éppen az életjelenségek sajátos lényegét teszi. Különösen két pont van, amit a mechanizmus nem tud megmagyarázni és pedig azért, mert maga is csak akkor lehetséges, ha föltételezi azok létezését, bár ugyanakkor azt hiszi, hogy kikerüli őket, ha egyszerűen behunyja szemeit előttük.


Az első fogalom, ami megállítja a mechanizmust, az autoreguláció, az önszabályozás fogalma. Roux meghatározása szerint: „Az anorganikus, szervetlen anyag nem marad meg az ami, csak a külső föltételek által, és megszünik az lenni, ami eddig volt, mihelyt e külső föltételek megváltoznak. Azok a formák ellenben, amelyek a külső körülmények változása közben megmaradnak önmaguk (s ilyenek a szerves lények), képesek kell, hogy legyenek alkalmazkodni, hogy fönnmaradhassanak. Ez pedig nem lehetséges máskép, mint „önszabályozás” által; olyképen, hogy a módosult külső körülmények olyan, az egésznek hasznos új funkciókat váltanak ki a szervezetben, hogy az tovább fönnmaradhasson”. Az önszabályozás maga azonban nem redukálható ismét egy mechanizmusra, minthogy az életfolyamatok mechanikus magyarázata már föltételezi meglétét.


Az életjelenségek feltételezett mechanizmusa már maga teleológikus, egy célt feltételező feltevés; mert hogy magyarázhassunk vele, fel kell tenni, hogy ez a mechanizmus olyan, hogy a kívülről jövő változásokra a célnak megfelelő reakciókkal válaszol. A szigorúan fizikokémiai jelenségek körében ez a fajta mechanizmus azonban nem létezik. A fiziko-kémiai álláspontból teljességgel lehetetlen megmagyarázni az életjelenségek azon sajátosságát, hogy egy célhoz alkalmazkodnak és egy egész megmaradásához igazodnak. Ezért van, hogy a tiszta mechanizmus álláspontja elégséges szervetlen folyamatok leírására, míg ellenben a teleologikus, a célszerűségi szempont elkerülhetetlenül szükséges az életjelenségek megmagyarázására.


Driesch ismert vitalista érveit abból a tényből vonja le, hogy az élet az organizmus egyes részeiben a maga egészében benne foglaltatik. Ha például egy sündisznó petét két részre operálunk, úgy hogy azért életben maradjon, mindegyikből nem egy fél sünembrió, hanem egy egész kis embrió fejlődik ki. Joggal következteti ebből Driesch: ha a pete egy végtelenül komplikált gépezet volna, ha mindegyik része, mint Weismann determinánsai, egy dispoziciót tartalmazna egy-egy szerv kifejlődésére, amely mechanikai szükségszerűséggel jönne ki belőle, egy teljes embrió kifejlődése egy fél csirából lehetetlen volna. Ez csak úgy lehetséges, hogy egy meghatározott célra működő „entelechia” van jelen, amely lehetségessé teszi, hogy a felére csökkentett csira-anyagból egy egész, egy teljes szervezet fejlődjék ki. Driesch másik vitálista érvét az átöröklés tényeiből meríti. A szervezet fejlődése a petéből indul, amely ezer más társával egyetlen egy csirasejtből származik. A mechanizmus szerint e csirasejtnek olyan gépnek kellene lenni, amely sok százszor osztódik és mégis egy egész marad. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen gép eszméje abszurdum.


De különben is, ha lehetséges volna is, egy ilyen gép keletkezését a fiziko-kémia nem tudná megmagyarázni. Elfogadhatjuk Loeb állítását, hogy lehetséges talán olyan gépet szerkeszteni, amely úgy viselkedne, mint egy élő szervezet. De ha ez lehetséges volna is, Loeb elfelejti, hogy ez nem lenne többé fiziko-kémiai erők produktuma, hanem egy célra törekvő értelem alkotása. Az élet fiziko-kémiai magyarázatát mechanizmusnak nevezni a legnagyobb önellenmondás, minthogy nincs teleológikusabb fogalom épen a gép fogalmánál. Az életjelenségek nagy részét le lehet redukálni fiziko-kémiai jelenségekre, hasonlókra azokhoz, amilyenek egy gépben lefolynak. De egy cél érdekében működő fiziko-kémiai mechanizmusnak a létét, mint pl. a regenerációt, az alkalmazkodást, a mechanizmus már előre föltételezi és nem magyarázza. Hogy e föltételezett mechanizmust, amelynek működése „űzembe tartja” az egészet, mechanikusan lehetetlen megmagyarázni, azt az élet mechanikai elmélete maga is be ismeri, amikor hivei, mint például Weismann, hasznosság és kiválasztás által, tehát olyan elvekkel próbálják megmagyarázni, amelyeknek egész biztosan semmi közük sincs a fiziko-kémiához.


Az élőlény másik alapvető sajátossága történelmi, időben lefolyó jellege. Föntebb kimutattuk, hogy az életjelenségek állítólagos mechanizmusa fiziko-kémiailag nem magyarázható, ha a mechanikai fölfogás azt létezőnek veszi is föl. De a mechanizmus megjelenése megmagyarázhatatlan tisztán fiziko-kémiai módon azért is, mert a fiziko-kémiai jelenségek körében nincs semmi olyasmi, ami hasonlítana az életjelenségek leglényegesebb tulajdonságához: a diszpozíciók vagy mechanizmusok akkumulációjához. Itt a mult hatása elvész az eredményekben. Maga Weismann is elismeri, hogy „a legkezdetlegesebb infuzoriák is tartalmaznak materiális dispoziciókat, amelyeket csak az idő építhetett fel és épen ezért nem keletkezhettek hirtelen, a kémiai vegyületek módjára. Ugy, hogy a fejlődéstani mechanizmus a maga örökölhető determinánsaival és mechanizmusával tulajdonképpen csak a múltba helyezi vissza a vitaiizmus problémáját. Nem adja megoldását, minthogy a determinansok eredetének kérdésében ujra megjelenik a probléma. A fejlődés mechanikai elméletének két alapfogalma: az önszabályozás és a meghatározódás egyuttal ezen elmélet határait is megjelöli, már egy mechanizmuson túli gondolatkörbe tartoznak, az önszabályozás a teleológia, a meghatározás a történelem birodalmába.


De még egy harmadik pontot is figyelembe kell venni.: a biológia mechanikai elmélete nem szünteti meg az e tudományban uralkodó dualizmust. A vitaiizmus a fizika és a biológia között vonja meg a természet határvonalát. A mechanizmus a határvonalat följebb a biológia és pszihológia között huzza meg, mert az utóbbiban semmiképpen sem lehet tagadni a teleológikus elem jelenlétét. De ha a pszihikai fokozato san jelentkezett, mint ahogy a mechanikai fejlődés elmélete is tanítja, nem kell-e az alsóbbrendű lelki életet ahhoz hasonlónak tekinteni, ami bennünk müködik: mint egy cél felé irányuló és célokat megvalósító akaratot? Hiszen az alsóbbrendű állatoknál is észlelünk már aktusokat, amelyek csaknem teljesen kizárják a fizikai magyarázat lehetőségét. De ha el is ismerjük, hogy az alsóbbrendű szervezetek reakciói megmagyarázhatók kémiailag Loeb trópizmus elmélete szerint, eltüntetjük-e ezzel a mi saját lelki életünket, amely egész bizonyosan nem magyarázható meg fizikailag?


Látjuk tehát, hogy a fiziko-kémia csak egy bizonyos pontig képes megmagyarázni az életjelenségeket. A mechanizmus maga is folytonosan teleológikus fogalmakkal dolgozik: alkalmazkodás, kiválasztás, létérti kűzdelem stb., s ezzel önmagának mond ellent; összes kritikusai joggal hányták ezt szemére. S azt is látjuk, hogy ezek a teleológikus fogalmak nemcsak átmeneti kisegítő eszközök, amelyeket a tudomány későbbi fejlődése folyamán fiziko-kémiai fogalmakkal helyetesítenek. Ellenkezőleg látjuk, hogy, bizonyos ponton túl, az életfolyamatok leírása nem kerülheti el a teleológikus fogalmak használatát. De még ez utóbbiak sem elégségesek számára; igénybe kell vennie rajtuk kivül még a történelmi folyamat fogalmát is, amely az organizmust egy filogenetikus fejlődés termékének tekinti s amely szintén nem vezethető vissza a fiziko-kémiára.


Ha tehát az élet mechanikai felfogása nem kielégítő, tegyük fel a kérdést, hogy elfogadhatjuk-e valamelyik vitalista magyarázatát. Ha elfogadjuk azt, hogy az életjelenségek magyarázata valamelyes célszerűségi elv fölvétele nélkül nem lehetséges, akkor Driesch vitaiizmusához jutunk, melynek viszont nem tagadhatjuk le tudományos elégtelenségét. Driesch entelechiája sem nem energia, sem. nem substancia, sem nem konstans, tehát teljességgel alkalmatlan arra, hogy az élet elvét képviselje. Nyilvánvaló ebből, hogy az entelechia nem egyéb, mint egy fogalom, amelyet létezőnek teszünk föl. Egy fogalom viszont, amely ezen kivül csak negativ jellemvonásokkal rendelkezik, nem lehet a tudomány segitségére abban, hogy magyarázza vele a természetet. A biológusok egy része megpróbál konkrét tartalmat önteni az entelechia ezen üres fogalmába; szerintük az organikus elv, amely célok megvalósításán dolgozik, a lélek volna. E psziho-vitalizmus legkiválóbb képviselői Pauly, Becher, Francé, Wagner stb. Érdekes, hogy a psziho-vitálisták legnagyobb részt botanikusok. És e fölfogás tengelye a növényi lélek elmélete, ahogyan azt Fechner és Hartmann kifejtették s amelynek legkiválóbb modern képviselői Francé és Wagner. De a psziho-vitalizmus ugyanolyan nehézségekkel találkozik, mint az entelechizmus. Az a teremtő erő, amely a szerves formákat és funkciókat létrehozza, egyáltalában nem hasonlít ahhoz a lelki élethez, amit egyedül ismerünk, a mienkhez. Mikor az élet autonóm folyamatát léleknek nevezzük, megint csak egy új ismeretlent X-et hozunk be.


Mi a jelentősége tehát a vitalista magyarázatoknak? Pontosan ott kezdik, ahol a természettudósok végzik. A metafizikus az élet elvét entelechizmus, pszihizmus vagy egy tudatalatti filozófia formájában kísérli meg megmagyarázni. De ezek az élet-filozófémák nem szolgálhatnak tudományos magyarázó elvként. Rignanó elmélete érdekes kísérlet arra, hogy járható utat találjon féluton a mechanizmus és a vitaiizmus között. Rignano egy ideg-energiát tételez föl, amely abban különbözik a fiziko-kémiai energiától, hogy egy sajátos akkumulációra képes. Idegenergia van mindenben, ami élő, oly értelemben, hogy minden szerves ingerlékenység hasonló természetű, úgy, hogy az ideg-ingerlékenység, csak egy különleges esete volna az általános ingerlékenységnek. Rignano fölteszi, hogy minden sajátos idegáram, amelyet az organizmus egyensulyának megzavarása teremt egy külső inger hatása alatt, egy potenciális energiamaradékot, egy sajátos akkumulációt hagy maga után, amely reaktiválódván, ujból előállítja ugyanezen sajátos idegáramot. Ez az energia-raktár megfelel annak, amit Semon az ő szubjektív szempontjából mnémének nevez. Ezek a sajátos potenciális elemek adva vannak a csiraplazmában, amelynek központja diferenciálatlan marad, mint az ontogenezis mozgatója és e specifikus elemeknek, ezen átöröklött potenciális energiáknak egymás után bekövetkezendő reaktivációja vezet a szervezet fejlődéséhez. Másrészt pedig minden külső befolyás megzavarja a kész organizmus egyensulyát és egy új idegáramot teremt a csiraplazmában, amely egy sajátos akkumulációt, egy maradványt hagy maga után, amely átöröklés útján azután tovább adódik. Az élet finalisztikus, célszerűségi jellegét, vagyis a lét jövő feltételeinek anticipációját megmagyarázza Rignano szerint az, hogy azon feltételeknek, amelyek egy meghatározott új idegenergia-áram nyomokat hagytak maguk után, egy része megjelenik és reaktiválja ezeket a nyomokat, még mielőtt az eredeti komplekszum a maga teljességében ujra megjelennék, tehát az idegenergia sajátos akkumulációinak egyszerű hipotézise.


Rignano tehát az élő anyag alapvető sajátosságát az idegenergia sajátos akkumulációjának segítségével magyarázza. Az életjelenségek általában nagy hasonlatosságot mutatnak a mnémonikus (emlékezet) jelenségekkel. Ez a hasonlatosság az, amít Hering lélektanilag próbált interpretálni. Rignano közös magyarázatát adja az emlékezetnek és az élet alapvető jelenségének. Ugy, hogy a tulajdonképeni emlékezés csak egy különleges esete az élő anyag alapvető tulajdonságának, a specifikus akkumuláció képességnek, ami az élőt az élettelentől megkülönbözteti.


Ilyképpen Rignano a természet és a lelki élet szellemes és átfogó filozófiájához jut. Hering és Semon bizonytalan és tudományosan használhatatlan analógiája helyébe egy energetikus magyarázatot helyez, amely bár a fizikai energiáktól különböző ideg vagy vitális energia fogalmát vezeti be, mely azonban a sajátos akkumuláció tulajdonságával állandó és egyértelmü meghatározást nyer. Ha hiszünk a fejlődésben s nem akarunk visszatérni a teremtés dogmájához, elkerülhetetlenül szükséges, hogy feltételezzünk az élő szervezetekben egy akkumulációs képességet, mely a dispoziciók összegezésével lehetővé teszi a fejlődést a véglényektől az emberig. Az átöröklés és a fejlődés fényeinek Rignano által adott energetikai magyarázata tartósabb értékünek látszik Weismann és a genetisták materiálista koncepciójánál. Mindenesetre sokkal világosabb dolog a fejlődés alapjául inkább aktiválódó energiákat, mintsem materiális determinánsokat tekinteni, amelyeknek viszonya az egész szervezethez mindig problematikus marad.


Rignano tehát az élet két alapvető jellemvonását, az életjelenségek finalisztikus és időben lefolyó, történelmi jellegét, egy új energia fajtával magyarázza, amely új energia fajta egy sajátos akkumulációra képes. Kérdés, hogy mily mértékben jogosult az életjelenségek magyarázatában egy új föltételezett energiaformát bevinni? Ami az ismeretelméleti oldalát illeti a problémának, a dolog nem eshetik kifogás alá, föltéve, hogy az életenergia fogalma jól meghatározott, nem marad egy misztikus erő, hanem az életfolyamatoknak egyszerű és megfelelő leírását adja. Rignano speciális életenergiája hasonló helyzetet foglalna el az atomok és elektronok energiájával: mert ezeket sem. szabad metafizikai valóságoknak tekinteni, képek, szimbolumok ezek, amelyeknek segítségével elgondoljuk vagy jelöljük a valóságot, hogy a lehető legegyszerübben és legpontosabban írhassuk le a természeti jelenségeket. A természettudomány szempontjából egy ilyen föltevés jogosult, ha szükség van reá, hogy megmagyarázzunk tudományosan megállapított természeti jelenségeket, ha lehetségessé teszi, hogy e jelenségek legnagyobb részét visszavezessük egy közös forrásra és nincs ellenmondásban a tényekkel.


Mindenütt érzik annak szüksége, hogy a különálló élettani tények végtelen sokaságát kiegészítse egy elméleti élettan, ami lehetővé teszi azok rendezését, mintahogy az elméleti fizika szükségképen kiegészíti a kísérleti fizikát. De ez az elméleti élettan soha sem lesz megvalósítható sem a mechanizmus, sem a vitaiizmus útján. A mechanizmus, láttuk, képtelen megmagyarázni az élet alapvető jellemvonásait. A vitaiizmus nem nyujt, hogy megmagyarázza a szerves élet célszerű voltát, csak negativ fogalmak által meghatározott misztikus lényegeket és homályos antropomorfikus képeket. Rignano érdeme, hogy fölismerte az elméleti élettan szükségességét és hogy az élet két legalapvetőbb problémájára, célszerűségére és történelmiségére, a két lehetetlen véglettől egyformán távoleső, originális magyarázatot adott.


 


Vissza az oldal tetejére