Főoldal

Korunk 1927 Június

Erdélyi irodalom és korszellem


Salamon László

 


1.


A „Marosvécsi Helikon” cíírói csoportosulás kétségkívül jóhiszemű esztétája: Kovács László, a Helikon antológiája elé írott bevezetőjében kategórikusan kijelenti, hogy az erdélyi irodalommal szemben, mely alatt ő nyílván a helikoni irodalmat érti, „nincs igaza, csak az elragadtatott szónak”.


Ennek ellenére vállalom a vádat, mely már több oldalról hangzott felém, sőt egynéhányunk felé, hogy a Marosvécsi Helikonnal szemben hangoztatott „rosszhiszemű” állásfoglalásunk egyéni megbántottságból, önző hiuságból fakad, annál is inkább, mert a Helikonban a progresszív irodalmi irányzatok is képviselve vannak.


Vállalom, mert meggyőződésem, hogy egynehány jóhiszemű progresszív író jelenléte a Helikonban egyáltalán nem menti fel magát az alakulási, mint retrográd esztétikai és világszemléleti eszmék és irányzatok keretét a viszonvád alól, hogy az irodalmi l´art pour l´art örve alattpolitikát csinál, ha nem is napi értelemben, nem is aktiv célzattal, hanem egy olyan szellemiségi atmoszféra megteremtésének akarásával, mely semmiesetre sem haladó, semmiesetre sem a szociális problémák megmutatására irányuló, hanem konzerválni igyekszik idejemult értékeket, esztétikai köntösbe akar öltöztetni feudális fantázia-elemeket, feudális érzés- és gondolat-csökevényeket.


Hogy a progresszív gondolkodású írók jól érzik-e magukat a Helikonban, vagy sem, ez az ő dolguk, mindenesetre igozoltnak látom elhelyezkedésüket, ha az anyagi lehetőségeket nyit meg számukra és mondanivalóiknak független fórumot teremt. Ám épen ez az utóbbi az, amiben kételkedem, kételkedem éppen Kovács László bevezetője miatt, amely liberális hanghordozása mellett sem tudja elfojtani enyhe utálatát a történelmi materiálizmus eszmeköre ellen, melynek — szerinte épen a helikoni alakulás adott kegyelemdöfést, hiszen ezt az alakulást — szerinte — kimondottan „ideális” célzatok hozták egybe.


Az erdélyi magyar irodalom kialakulása kétségenkívül történelmi folyamat volt, ebben egyetértünk mindannyian. De kétlem, hogy ennek a kialakulásnak „lelkiismereti” szempontok adták volna meg a lökést és nem termelési adottságok, a szellemiségi pályán akár akarásból, akár elhivatottságból elhelyezkedni akarók élniakarása, mely egybeesett tőkés lapvállalatok számításaival, érdekcsoportok sajtóvállalkozásaival, melyek épen érdekeik szempontjai szerint termeltették ki tollforgatóikkal a megfelelő szellemi áramlatokat.


A Helikon tehát meddően büszkélkedik légüres térben kialakított ideálizmusával — a valóság mégis az, hogy az erdélyi irodalom kialakulását az anyaország sajtótőkéinek terjeszkedési lehetőségét lehetetlenné tett impériumváltozás hozta létre, mely egyszerre rentabilissá tette az eddig helyi vállalkozás számba menő lapvállalatokat, a kisebbségi kultúra jogosult jelszava alatt.


Az erdélyi irodalom akkor alakult még ki, mikor a Helikon mai patrónusai, részben mint aktiv dignitáriusok, részben mint tapsoló szemlélők igazolták és helyeselték progressziv magyar írók kiüldözését Magyarországról és itt benn — sajtóorganumaik révén — kénkövet okádtattak a ma már „gutgesintté”, világnézetmentesített irókká alakult emigráns irók egyrésze ellen. Ha Kovács László szükségesnek tartotta a történelmi szempontok kihangsulyozását az erdélyi irodalom körül, úgy — hiszem, — tőlem sem veszi rossz néven, ha ezekre a történelmi tényekre figyelmeztetem.


De figyelmeztetésem tendenciája és lényege nem ez. A lényege az, hogy az irodalmi korszakok kialakulását, irányát, belső tartalmát felfejteni és megmutatni akaró esztétikusnak nem lehet barrikádokat építeni bizonyos korszerű jelenségek elé, — hiszen az irodalomvizsgálat laboratóriumainak ablakai is a szabadba nyílnak — s szabadban disszonáns hangok zavarják a meddő esztétizálás csödjét. Például az, hogy az egész világon a szellemi élet, csakúgy, mint a gazdasági és a politikai, két, egymással éles küzdelemben álló táborra szakadt, — az „igen” és a „nem” táborára, melynek rezdülései, sőt rengései az irodalmi alkotásokban is érvényre jutnak, talán ezekben elsősorban.


És hogy a történelemnél maradjunk, — figyelmeztetnem kell a légüres térben esztétizálókat arra a már Taine által hangoztatott tételre, mely a legreálisabbnak s így legigazabbnak látszik, hogy minden korok minden nagy és jelentős irodalma „világnézeti” irodalom volt, anélkül, hogy feltétlenül tendencia-irodalom lett volna.


Dante „Isteni színjátéká”-nak létrejötte épúgy elképzelhetetlen a középkori hit és katholikus világszemlélet zártsága, mint Shakespeare drámái a reneszánsz szenvedély-igazolása nélkül, Voltaire szereplése a felvilágosodás, Baudelaire költészete a polgári dekadencia, Barbusse fellépése a szociális erjedés korszaka nélkül.


Még ha elfogadnék is a konzervatív irodalomtörténeti szemlélet álláspontját, mely szerint az irodalom célja az impasszibilis életábrázolás, még ebben az esetben sem tagadhatjuk, hogy a „szenvedély és állásfoglalás” nélkül ábrázolt életen keresztül, minden akarat ellenére is, átszivárog az a korszellem, mely törekvéseivel, társadalmi és kulturális adottságaival legalább is befolyásolja, ha nem meghatározza az ábrázolt emberek és miliők cselekedeteit, törekvéseit, érzés- és gondolatvilágát. Talán legeklatánsabb példa erre Flaubert Bovarynéja, mely az író minden objektivitása ellenére is, tökéletes képét nyujtja a második császárság korabeli francia kispolgár szellemi és anyagi világának: Bovaryné és Homais úr személyében.


Az írói objektivitás — in ultima analisi — kényszeredett feltevés és elképzelés, csaknem olyan kívánság, mintha azt kívánnók a tűztől, hogy objektiven ítélje meg a vizet. Igenis: Flaubert impasszibilitása kulissza volt csak, mely mögül nyugalmasabban fitogtathatta elkeseredett utálatát kora bornírt filiszterizmusa, a második császárság undok képmutatása ellen.


2.


A helikoni objektivitás — nem fajsujra, csupán tartalmára vonatkoztatva — ugyanolyan, mint Flaubert objektivitása: „A mindig prófétás, függőleges vágyakozás az ég felé, ahol a föld szép ábrándjai élnek” hangzatos szólama mögött, (elismerem: tudattalanúl,) az a hajlam rejtőzik, mely az ég felé való vágyakozással a földi és aktuális dolgokkal való foglalkozást szeretné diszkreditálni. Azokat a problémákat és kűzdelmeket, melyek korunk mozgalmait fűtik, hogy úgymondjam: lelkét teszik s amelyek semmiesetre sem a tradicionálizmus irányában, hanem attól eltávolodóban mozognak.


A Helikon körül csoportosult erdélyi írók zöme ezzel a tradicionálizmussal van eljegyezve, ég felé pislantó érzelmességgel van szaturálva s ha ezt progresszivjei az alakulatnak nem látják, kizárólag az ő hibájuk. Persze — mondják, — az irodalom szempontjából mindez nem fontos, mert az irodalomnak a mikéntség, az esztétikai mámor felidézése és intenzivitása a lényege és feladata, kimondottan formai kérdések, a megcsinálás művészete. Ez a speciális erdélyi esztétizálás nemcsak nyugaton abszurdum, hanem abszurdum itt is. Ebből a szempontból nézve a dolgokat, Chesterton, az orthodox katholikus angol író nyugodtan tömörülhetne egy Shaw, vagy Wells által létrehozott irodalmi egyesülésben és Herceg Ferenc, vagy Rákosi Jenő annak idején egy irodalmi társaságban ülhetett volna Ady Endrével, Barbusse, mint jó és derék irodalmi osztályostárssal foghatna kezet, — ha netán feltámadna, — Joseph du Maistre-vel, a francia reakció nagy polémikusával, a hazájából kiüldözött Unamuno vagy Blasco Ibanez Alfonz spanyol királlyal, akit nemrégiben választottak be irodalmi érdemei elismeréséül a madridi spanyol akadémiába. Hát ez az a nagy tévedés, amelyben a vécsi Helikon esztétája leledzik. A tehetség kétségen kívül primer kellék az irodalmi alkotáshoz, de lényegében formai kérdés csak. Ezzel szemben a modern irodalmi értékelmélet túl van a formai kérdések vitatásán és azt kívánja, hogy az író művészete, tehát tehetsége legjavával a kor tagadása, vagy igenlése által mutassa ki hovatartozandóságát. A l´art pour l´art bármilyen szépség-elemeket is hozott, bármilyen formai értékekkel is gazdagította az irodalmat, lényegében egy kasztrált irodalmiság, beteg, dekadens kor terméke volt, amely behunyt szemekkel, filisztriöz kényelmességgel szegezte szemeit „az ég felé, hol a föld szép ábrándjai élnek”.


Korunk nem az ábrándok korszaka, hanem a realitások, a föld megszépítésére és égivé tételére irányuló akarások korszaka. Nem az impasszibilis életábrázolás többé a feladat, hanem az életábrázoláson keresztül — az élet megváltoztatásának szükségességét zengő költemény, vagy éposz. Tessék szétnézni egy kicsit az európai irodalmi alkotások dzsungelében és látva fogják látni, hogy a ma élő, igazi, becsületes irodalmában a tagadás, vagy az igenlés tüze forr, láncok csörögnek és hurrák dübörögnek, kísérteteket űznek, vagy kísérteteket marasztalnak, de semmiesetre sem esztétizálnak.


Az erdélyi Helikon programmjából — lehet, hogy az én hibám — a mult kisérteteinek marasztalását hallom ki. Nem a Bartalis János verseiből, nem Tabéry Géza nyugati finomságaiból, nem Sipos Domokos kuruci keménységéből, nem Szentímrei Jenő aktivista lyrájából, — hanem a keretekből, melyek ezeket a lázadó és független erőket leszeliditik és közömbösítik. És tulajdonképpen ezeknek és csakis ezeknek az iróknak jelenléte a Helikonban emeli problémává előttem az egész egyesülést. A többi egyesülteket megértem, még a dezertőrjeit is. A Gyallay Domokosok, Reményik Sándorok, Kós Károlyok, Berde Máriák és Gulácsy Irének legjobb lelkiismeretük szerint beletartoznak ebbe a keretbe, bele is illenek, — akkor hazudnának, ha ezt tagadnák. Ők a mai kor nyílt kérdéseire becsületes nem-mel válaszoltak, tudom, hogy hova tartoznak, tisztelem, sőt becsülöm tehetségüket, amellyel igazolják azt a belső tartalmat, amelyre én és mi, e kor korszerű emberei, — az igenlők — kategórikus nemet mondhatunk csak.


Amikor a Helikon tehetséges és személye szerint szimpatikus esztétája, mindezek ellenére a „közös nevező” szimfóniáját zengi, öntudatlanul hamisít, helyesebben: téved. Téved, amikor azt hiszi, hogy az irodalom — a mai idők küzdelmes frontján — pacifista intézmény, amely divergens élettartalmakat páneurópaizálhat. A végcél kétségenkivül ez. De a cél előtt akadályok állanak, amelyeket egyesek lerombolni, mások megerősíteni igyekeznek. A Helikon patrónusai a divergens irodalmi erők közös nevezőre való hozásával nem akarnak egyebet, mint az irodalmi pacifizmus háta mögött a maguk világnézeti harcukat diadalra vinni. A tagadást igazolni a dübörgő és harcos igennel szemben. Az irodalmi lelkiismeret mögött, a lelkiismereti szabadság jelszavának árnyékában deportálásra itélni minden olyan lelkiismeretet, mely nem felejt, de annál inkább okul és tanul. Nem hiszünk annak a lelkiismereti szabadságnak komolyságában, melynek erdélyi hirdetői, par excellence a vécsi Helikon patrónusai, — lehet hogy csak egyes számban helyes a célzás — politikai exponensei voltak olyan „eszme”-áramlatnak, mely a lelkiismereti szabadságot hivatalból dorongolta le, mely Jánus-arcának másik felével mosolyogva tekintett írói lelkiismeretek kegyetlen vergődéseire, s amely nagyon is hangsúlyozta a disztinkció szükségét, amikor ezt hangsúlyozni raison volt.


Ne tévesztessünk meg: ez a disztinkció most is folyik. És folyik az irodalmi pacifizmus, a közös nevező fixa ideájának függönye mögött. Az a néhány progresszív író, aki a vécsi Helikon tagja lett, — nem a zsidókról és az emigránsokról beszélek, — kitünő dekkung csak, amely mögül az egyetértés vigyorgó látszata kandikál ki. Világnézeti alibi, mely azt akarja bizonyítani, hogy az erdélyi irodalom szerves egység s aki ebből a szerves egységből hiányzik, — az megbízhatatlan, értéktelen, veszélyes, egyszóval: nem író.


3.


A viaskodó világnézetek lecsendesültéről beszél Kovács László, amelynek természetes következménye volt, hogy az erdélyi irodalomban feltámadt a vágy, hogy egy táborba tömörüljön. Nem akarok senkit megbántani, de azt hiszem, hogy ez az egy táborba való tömörülés inkább a lecsendesült, előbb viaskodó lelkiismeretek eredménye volt. A világnézetek által „mérgezett” területek, amennyiben tényleg világnézetiek voltak, ma is megvannak, — a Helikonon belül feudalizálva, — a Helikonon kívül szabad burjánzásban.


A szellem egyetlen egészséges termőföldjéről is beszél a Helikon esztétája, melyet az ideális szabadság felé való vágyakozás ekéje szántott fel. Hol ez az ideális szabadság? Nem látjuk. Nem látjuk azt a szabadságot, amely felölelné Erdély „felzökkenő szellemcsúcsait, amely ne erőszakoljon programmot, mert hiszen épen a hamisság és szellemszegénység az, amely legkönnyebben tud programmok mögé helyezkedni.”


Ime: a programm az, ami fáj Kovács Lászlónak. A kívülmaradottak programmja, akik nem alkusznak, mert a programm: lényegük, mint ahogyan minden igazi, hívő irodalom programmot adott. Programmot, amely nem alkuszik, amelynek számára a formákban való kifejeződés nem esztétikai játék többé, hanem új és nemes illuziókra való törekvés, fáklya, amely vigasztalóan hasít bele sötét sors-odukba s a jövendő csillagát gyújtja fel a fekete horizonton.


Egy kis emlékeztető — úgy látszik — nem árt e tekintetben sem. A keresztény ősirodalom legszebb hajtásai: az evangéliumok kimondottan és hangsúlyozottan programmatikus irodalmi alkotások voltak, Wagner egész forradalmi művészete programmatikus volt, programmatikus a Zoláé és az Ibsené, programmatikus a neokatholikusoké, a Bourgeté, az Ady Endréé, igen, programmatikusak mind-mind annyiban, hogy multat rombolni jöttek és újat építeni.


Lehet, hogy az erdélyi irodalom már túlszárnyalta ezeket a programmatikusokat és a maga szellemi gazdagságának tudatában joggal állapíthatja meg róluk a szellemi szegénységet.


Ám ez a megállapítás nem rendelkezik annyi erővel, hogy azok hitét, akik a „világnézetek által mérgezett” területen próbálnak vetni és aratni, eltérítsék feladataik megvalósításától.


E cikk célja tulajdonképen az ezen feladatokra való rámutatás, az ezen feladatokra való figyelmeztetés akar lenni. Hiszem, hogy a marosvécsi Helikonban tömörűlt írók zöme a maga speciális céljai szempontjából helyes úton jár, mert tisztázott helyzetet teremtett épen a kívülállók, a „programmatikusok” — szempontjából. Ezek a „programmatikusok” tudják legalább, hogy a tulsó parton állók milyen programmot vallanak magukénak. Mert hiszen — s ez a furcsa — a Helikon odavaló írói sokkal inkább programmatikusok, mint a kívülállók. Irodalmi bajnokai a maradék tradicionalista-konzervativ, paraszti feudális élet- és világszemléletnek, melynek szellemi vezéréül egy aktiv grófot neveztek ki, egy mágnást, aki ezt à világfelfogást cselekedeteivel igazolta.


Helyes, megértjük.


De ezen a megértésen túl azok, akik egy új világ, egy új szellemi kultúra várományosai, fel vannak mentve minden pietástól. Ezeknek ragaszkodniok kell a „mérgezett talajhoz”, ahól a teremtő tagadás lábát megvetheti. És meg kell teremteniök, nem hiuságból és nem megbántottságból a maguk külön írói munkaközösségét, bele kell kapcsolódniok szervesen az erdélyi közönség szellemi életének ama áramába, mely nyugati szikrákat rejt vezetékeiben.


A passzivitás bűn tovább és főleg nem indokolt. Erdély nemcsak a falu és a feudális érdekcsoportok járószallagján járó kispolgárság Erdélye többé, hanem egy indusztriálizálódó városi kultúráé, mely — mint mindenütt a világon — a maga világbíró szellemi szupremáciáját, világteremtő és világváltoztató energiáit győzedelmesen kell, hogy kiterjessze az új, emberi evangéliumot szomjazó emberek fölé.


A Helikonon kivűl maradottak, ha számban gyengén is, de erkölcsi bátorság és szellemi felkészültség tekintetében fölényesen versenyképesek. Energiájuk törhetetlensége, jóindulatuk nemessége csodákat teremthet. Ady mondotta: „Holnap minden a miénk lesz, ha akarunk, ha merünk!” (Kolozsvár)


* Reflexiók Kovács Lászlónak a Marosvécsi Helikon Antológiája elé irott bevezetőjéhez.


 


Vissza az oldal tetejére