Korunk 1927 Május

Testvérem története


Hans Siemsen

 


(2)


Vasárnap volt és mi vártunk. A folyosóra néző ajtó nyitva állott. De csak az ápolónő léptei jöttek és mentek, ki és be, ki és be. Gondolatban már jó messze jártam, az ajtón túl, kínt a világban, ki a vasárnapba. A nap sütött. Szobánkról már egész megfeledkeztem.


Ekkor az ápolónő léptei közé idegen léptek vegyültek és egy csengő fiuhang szólalt meg: „Jó napot Vili!”


A fiú narancsot hozott. A szagban Olaszhon.


Én már nem tudom, miről beszéltek akkor. Én csak azt tudom, hogy egyszer-kétszer egy kis erős fiúkezet éreztem a kezeim közt. A kezemet kinyújtottam az ismeretlenbe, arra, ahol ő állt — és akkor ez a kis tömzsi kéz mintha egy más világból hozott volna üzenetet.


Én már nem tudom miről beszéltek ott akkor. A esengő és vidám fiúhang egyszerre elhalkult, elcsendesedett. A nagy világ ereje és öröme ebben a halk szóban nem hangoskodott. Elnémult ebben a mi világunkban, melyet vakságunk, szenvedésünk szelídsége kupolázott a fejünk fölé. A két testvér csak suttogva beszélt. A kicsi egy idő múlva egészen elhallgatott. Valószínűleg csak a vak arcokon járatta a szemeit, az egyikről a másikra... Megfordulok — arccal a fal felé.


Ennyit hallok még: „Ezek itt mind vakok maradnak?” és: „Tehát vasárnap! akkor újra eljövök.” És kis keze mégegyszer megkeresi az enyémet és azt mondja: „Adieu.” Aztán léptei átkopognak a szobán, át az ajtón, a folyosón, ki és — elhalnak.


Itt kellett volna tartani! Sohse jött többé vissza. Következő vasárnap már börtönben ült.


*


Ezen a héten csendesen feküdtünk csendes szobánkban, éppen úgy, mint máskor. Nem gondoltunk semmire, ami a kinti világgal van összefüggésben. Csak épp hogy több volt a mondanivalónk mint azelőtt. Én például azt mondtam: „Hány éves az öcséd?” És Vili így felelt: „Tizenötéves.” — „És hogy hívják?” — „Kalla.”


Ezalatt, igen, talán épp azalatt, amíg mi így róla beszéltünk, Kalla az utcákon kódorgott. Az utcákon, melyek azóta, mióta meghallottam, hogy mi történt — titokzatos és sötét rejtelemmel ülnek bennem. Kalla lopott és lefülelték.


Hogy szerzi meg az ember azt, mire szüksége van, vagy amit megkíván? Az ember egész egyszerüen megveszi. De ha nincs pénze, nem tudja megszerezni. Egy font szalonna: husz márka. Ha szalonnát akarsz enni, fizess husz márkát!


De lehet máskép is. Az ember egyszerüen ellopja.


Kalla a csillogó kirakatok előtt nem úgy állt, mint a többiek: a csillogó szemü utcakölykök, akiknek a szájában összefutott a nyál, amikor látták, hogy hogy veszik meg mások azt, amit ők olyan nagyon akartak és amit nem vehetnek meg, mert nincs pénzük. Kalla úgy állt ott, mint aki tudja, hogy mit akar. Csak sötétedjen be! Akkor majd eljövünk!


Este aztán csakugyan eljött cimboráival.


*


A sötét utcasarkon egy kocsi áll. A közelben egy folyó. Tél közepén. Jégtorlódás, víztörtetés. Hideg van, a szél hidegen huz végig az üres utcákon. Lámpaajtócska csikorog, a láng elveszetten pislákol. A fény elful az üres és sötét utcában. A kocsi a sötétben áll. Alig látni.


Egy rendőr. Szabályosan fel és le. A lépések elhalnak és csend. Semmi más, csak az üres utcák, harsogó víz és a lámpa pislákoló fénye.


És alig történik valami. Egy fütty, éles, átható, amolyan kétújjas fütty, nehéz szöges csizmák szaladó topogása, egy lövés és újból rohanó csizmák, de már egészen messze. Egy kézi villanylámpa vakitó fényében: a kocsi mellett egy nagy batyu. A kocsi és az utcai lámpa között két rendőr egy fiút cipel, aki kézzel, lábbal ellenkezik.


Ez az egész. A fiú: Kalla. Cimborái szerencsésebbek voltak.


*


Kalla életében most új fejezet kezdődik: küzdelem a vizsgálóbíró ellen és a börtönélet. Ami azt jelenti: Kalla egyszerre, minden átmenet nélkül egyedül áll az életben.


Bátor gyerek, jó fiú. Erős és megelégedett, aki nemcsak magán, de másokon is segit. Még nem olvasott arról, hogy az élet — küzdelem. Ő már régen tudja. Tudja, hogy az ember mindig csak azt kapja meg, amit magának elvesz és hogy az igazságtalanság, jogtalanság, valami egészen más, mint ahogy azt az emberek elképzelik és hiszik. Eddig épp olyan fiú volt, mint a többi kölyök, akit veréssel fenyegettek. De most börtönben ül és ez valami egészen más. Az utcákon futkározott ide-oda, megállt a csillogó kirakatok előtt és tudott magán segíteni, ha szüksége volt valamire. De a vizsgálóbíró előtt nem tud magán segíteni. Nem ért semmit, nem érti az aktákat, a könyveket, az írnokot, aki mindig ír, mihelyt valamit kinyög, a sötét szobákat, a hosszú-hosszú folyosókat, semmit sem ért. Nem érti, mire való ez a komédia, amikor már úgy is börtönben ül. Amit tud az ennyi: barátait és cimboráit semmi körülmények között sem szabad elárulni. Amit mond, az szánalmas szegény monoton hazugság: „Nem én voltam.”


*


Már nem fekszünk csendesen szobánkban. Sokáig feküdtünk, sokáig vártunk. Sok vasárnap múlt el azóta. És Vili sokat mesélt.


Először persze nem történt semmi. Még nem tudtuk, hogy mi történt. Feküdtünk és vártuk a vasárnapot.


— Beszélj valamit Vili!”


„Mit beszéljek?”


„Hogy volt az, amikor Hamburgban voltál?”


„Ugyan, hisz azt már elmondtam.”


„Nem baj, azért elmondhatod mégegyszer.”


Ugy volt a dolog, hogy tizenötéves korában egyszer elszökött tanonchelyéről és Hamburgba bumlizott. Amikor éjszaka pénz és élelem nélkül kóborgott a pályaudvaron, egy utcalány hazavitte magához.


„Vili, mire gondoltál te akkor?”


„Fogalmam sem volt róla, hogy mit akar tőlem. Amikor aztán elkezdte, bizony szégyeltem magam. És először a lámpát kellett eloltania.”


„És aztán?”


„Aztán? Hát mi mást csinálhattam? Az ajtót már úgyis becsukta. És utána hát akkor is egész szép volt minden.”


„Hogy nézett ki?”


„Oh, már egész öreg volt. De nagyon jó volt hozzám. Már éjszaka volt és ahogy volt, egy szál ingben felkelt és sültkrumplit csinált nekem. Három hétig maradtam nála. Sokkal jobban éreztem magam itt, mint otthon. Néha lefeküdt a díványra, de én mindig az ágyban feküdtem. Csak ha úrat hozott magával, akkor kellett kimennem.”


„És hány éves voltál akkor?”


„Tizenöt.”


„Éppen annyi, mint az öccséd. Vajjon ő tud már valamit ilyen dolgokról?”


Erre nem felelt Vili. Kis szünet mulva aztán ezt mondom: „Biztosan ismeri már ő is a dörgést. Hol van már az ő szüzessége...” Miért nem ellenkezik Vili, miért nem védi öccsét? De Vili nem szól, hallgat.


És azután jött a vasárnap és még egy és utána még sok vasárnap. És Vili szólt: „No ezt még sem hittem volna az öcsémről”. És aztán jött egy nap, amikor Vili kimehetett. Késő éjszaka jött csak haza és amikor a többiek már aludtak, halkan, suttogva mondta felémhajolva: „Tudod mért nem jött az öcsém? Vizsgálati fogságban ül.”


*


Leveszed-e kalapodat börtönben ülő barátod előtt? Vagy megkérdezed előbb, hogy ártatlan-e? Ha így csinálod, akkor jó üzletember vagy, de jó barát aligha. Akkor tiszteletreméltó polgár vagy és nem jó barát. Akkor egy tiszteletreméltó gazember vagy. Barátot szükségben elhagyni: nem a legszebb dolog. De gyalázatban elhagyni: az csunya, nagyon csunya. A kis kézre gondoltam, a kis kézre, mely a sötétből felém nyúlt, mely a sötétben az én kezemet kereste. És egyszerre eltörpült bennem sok minden. Kérdések: bün-e vagy nem bün? Jog vagy Jogtalanság? Megtanultam, hogy ezek a kérdések egyáltalán nem léteznek, nem létezhetnek. Hogy csak a rossz kérdez igy bennünk. Minden, ami jó bennünk, csak egyetlen kérdést ismer: Segithetek-e rajta? és hogyan segitsek rajta?


A vizsgálati fogságban ül. Lopott. És Vili beszél:


„Valami raktárba törtek be. Négyen, ő volt a vigyázó. Már egy párszor csináltak ilyen dolgokat. Két tizenhat és tizennyolcéves testvér és egy huszonötéves. Kalla volt a legfiatalabb, ő vigyázott. Már egy párszor voltak itt és a rendőrség úgy látszik észre vette ezt. Öt emberrel leskelődtek. Az öcsém éppen csakhogy fütyölhetett, hogy a többi három menekülhessen. De őt magát a rendőrmarkok keményen fogták.”


„Mit gondolsz, elfogja-e árulni a többit?” — „Soha! Nem vesznek ki ebből a kölyökből semmit. Mégha dupla büntetést is kap. Már egyszer volt így. Gyerekkorunkban tűzet csináltunk. És a városi erdő egyszerre csak elkezdett égni. Akkor a tanító félholtra verte. De nem árult el senkit. Háromszor verte el, utoljára olyan erősen, hogy a tanító kezébe harapott. De nem tudtak kivenni belőle semmit. És most sem fognak.”


Vili büszke az öccsére. És mert nem tudja, hogy én mit gondolok, hozzáteszi: „Aki még nem éhezett, az nem tudja elképzelni, hogy miért vetemedik valaki lopásra.”


„De hisz az öcséd nem éhezik?”


„Nem, most nem. De éhezett. Ezért jutott ennyire. És az anyám...”


„Miért, mi van az anyáddal?”


„Ő is részes a dologban. Itt tulajdonképpen mindnyájan büntársak vagyunk. Amikor bevonultam, Kalla volt a legidősebb a családban. Atyánk... az mindig be van rugva. Amikor elmentem, Kalla még kicsi volt és amikor visszajöttem, akkor már ő gondoskodott az egész családról. Ez tizenhét telén volt. Ugy hitták ezt a telet, hogy marharépatél. Akkor jöttem szabadságra. Azt hiszed, hogy marharépát ettünk? Minden nap sültkrumplit és nudlit. És senki sem kérdezte, honnan jön. Ezt mind Kalla szerezte. Ő hozta. Nem volt nap, hogy ne hozott volna valamit. Házi nyúlat ettünk és zsirt és krumplit. És ez mind csórva volt. Ezt mindnyájan tudtuk. De senki sem beszélt róla. Édesanyám minden teketória nélkül átvett mindent.”


Nem tudja, hogy miért hallgatok és mert azt hiszi, hogy megvetés hallgat belőlem, kínos szünet után azt mondja: „Ezután úgye már nem fogadsz el tőlem narancsot ?” És utána kicsit kárörvendően: Mert hát a narancs is csak csórva volt.”


Most már csakugyan mondani kell valamit: „Kedves Vili, hogy az öcséd, vagy te, vagy akárki más ezen a világon lopott-e vagy sem, az engem teljesen hidegen hagy. Azzal még nem emelkedik, vagy nem csökken az értéke a szememben. Nekem csak az fáj, hogy most a börtönben ül.”


Vili hisz nekem. Ki akar békíteni. Azt mondja: „Azelőtt jómagam is azt hittem, hogy a börtönben csupa rossz ember ül. De azért, ha valaki börtönben ül, az még nem jelenti azt, hogy csakugyan rossz ember.” Amiről beszélni akar, azt egyáltalán nem lehet olyan könnyen kifejezni. Szavak után kapkod, aztán azt mondja: „Az emberek se nem jók, se nem rosszak és ha valaki börtönbe kerül, attól még nem lesz rosszabb. Ugyanugy megmarad embernek, ugyanolyan jól, mint a többiek. Egy ember egyszerre nem lehet rossz. És aztán nem is mindig rosszak kerülnek a börtönbe. Akinek pénze van, az nem kerül bele olyan könnyen, mégha sokkal közönségesebb és rosszabb is, mint a legközönségesebb betörő. Akár hiszed, akár nem: ha lopott is az öcsém, azért nem rosszabb, mint én, vagy akár te.”


Hiszek neki és ő tudja, hogy hiszek neki és így mi hárman barátok vagyunk: Ő, Kalla és én.


Aki lop mondjátok börtönbe való!? Rendben van. Tehát: aki a börtönben ül, az az én barátom.


*


Bebörtönözötteken hogy segít az ember?


A legegyszerübb: kiszabadítani őket.


Fekszünk a vakok szobájában és elgondoljuk, hogy lehetne Kallát kiszabadítani. Magas börtönfalak, rácsos ablakok és sötét folyosók és egy kis kőcella. Mindig ugyanaz a cella, mindig ugyanugy, ahogy egyszer a moziban láttam. És ime egyszerre csak jövünk és felrántjuk az ajtót.


Amig mi így fantáziálunk, Kalla anyja ételt visz szegénynek. Minden héten eljön egy kosárral és csenget a börtönkapun. Kenyeret hoz neki és margarint és kolbászt. A foglyok nagyon keveset kapnak enni és akinek nem hoznak valamit ismerősei, az éhen marad. Az el nem árult cimborák pénzt adtak Kalla anyjának. Ebből veszi és hozza a kenyeret és kolbászt.


Tudom: imi az a börtönépület előtt állni és káromkodni, míg ki nem nyitják a kaput az embernek. Tudom, hogy hogy néz ki az ugynevezett látogatószoba. Az, akit szeretsz, rács mögött áll. És előtte egy egyenruhás őr. Ugyan mit mondhat itt és így tiz perc alatt az ember egymásnak? Egy őr, aki órával a kezében, méri az időt... Mit beszélhet az ember a rácson át, amikor még kezet sem szabad fogni a szerencsétlennel.


És aztán: a tiz perc volt nincs...


Foglyoknak ételt kell vinni. És ételt vinni, az pénzt jelent. Ezért jó, ha Kalla cimborái lopnak és Kalla anyjának pénzt adnak, hogy ételt vihessen neki. Kénytelenek tovább lopni, hogy Kalla ne éhezzen.


Fekszem és Kallára gondolok. Mit tehetek? Azt sem tudja, hogy a barátja vagyok. írjak neki? „A barátod vagyok.” De ilyesmit nem ír meg az ember. Az ember kezet fog és ez elég. Irni erről nem lehet. Gőgösen nyelvel a szó: „Én a barátod vagyok.” Mintha azt akarnám mondani: „ámbár tudom, hogy loptál.”


A fogoly órái lassan telnek. A vak órái lassan telnek. Az idő észrevétlenül rakja az egyik réteget a másik után a szivünkre.


Először még az ujság ingerével hat: szomorú és szokatlan állapot: egy fogolyra gondolni. De az ember lassan ezt is megszokja, mint mindent, amin nem lehet változtatni.


*


Sok hét telt el. Kimenőt kaptunk és engem Vili vezet. Egy hidon állunk és Vili egyszerre csak megszólal: „Látod itt hátul ezt a kis utcát? Ott a sarkon, ott történt. Öt ember fogta le.”


Alattam a folyó hömpölyög. A víz neki ütődik a partnak és hidpilléreknek. A hid remeg a robogó kocsik és lovak rohanásában. Egy villanyos csilingel. Egy gőzös tülköl.


És mindezt látni fogom mégegyszer. Az orvosok megígérték. Néhány hét mulva meggyógyulok. Nem leszek vak. Látni fogok mindent, a folyót, a hidat, a lovakat és kocsikat, a tülkölő gőzöst, a házakat, az utcákat.


Most még nem látok semmit. A szemeim be vannak kötve. De itt állok a hid közepén és mintha barátok között állnék, akiket nemsokára viszont fogok látni.


Még semmit sem látok. De Vili azt mondja: „Látod ott hátul ezt a kis utcát ?” Nem tudja elképzelni, hogy valaki ne ismerje ugyanugy azt a várost, amelyikben ő született és ahol minden utcát ismer. És elfelejti, hogy én nem látok és magával hurcol, hogy mindent megmutasson nekem.


Egy utcán megyünk át és Vili azt mondja: „Ez itt a mi házunk.” Már beszélt erről a házról. Régi ház. Olyan régi, mint a város. A tető háromszor olyan magas, mint maga a ház. „Itt mi gyerekek mindig undorodtunk. Egy ágyban aludtunk ketten én és az öcsém. Egészen egymásba bujtunk.”


Tovább megyünk és Vili azt mondja: „És ez itt az ügyészségi fogház.”


A város nagy és az ember elfárad, ha nem látja az utcákat, amelyeken átsétált. Vili most kénytelen engem haza vinni. Haza tehát a vakok szobájába.


Félek, már előre félek, hogy újra látni fogok. A világ oly nagy és annyi minden van benne. Vajjon mi mindent fogok látni? Most olyan jó. Az ágyam elrejt, betakar, megoltalmaz.


*


Eddig Kalláról még semmi rosszat sem mondtam. Semmi rosszat nem tudtam róla. De senki sem olyan, mint amilyennek kezdetben mutatja magát.


Ha valakiről csak jót tudunk, az még nem jelenti azt, hogy ismerjük is az illetőt. Tulajdonságai közül csak a nekünk tetsző jókat választjuk ki. Egy embert csak akkor ismerünk meg igazán, ha vele élünk. Vagy ha szeretjük az illetőt. A szeretet vak? Micsoda tévedés.


Ha az ember szeret, olyan élesen és biztosan lát, hogy minden hibán és gyengeségen túl még azt is látja, ami ezek mögött van, tehát az okokat, mentő körülményeket.


Bűünökről, gonosztettekről és általában minden olyan dolgokról beszélek most Vilivel, melyeket nem szabad elkövetnünk, melyeket azonban mégis képesek vagyunk megtenni. Először a lopásról beszélünk, azután a hazudozásról. A hazudozást mindketten az iskolában tanultuk. És a lopást a katonaságnál.


„De képes lennél-e valakit megölni Vili?”


Lopni? Azt igen. Ennyit elismert. De gyilkolni? Nem, azt nem tudnám. Még egy kutyát sem tudnék agyonütni. Még a nyúlat sem tudom megölni. Az öcsém, az igen. A kezével a nyúl nyakára csap egyet, így, aztán előveszi a kést. Még le is nyúzza.”


Egyszerre nagyon szomorú lettem. Mintha a szeretett barátról valami nagyon utálatosat hallottam volna. Eddig úgy gondoltam Kallára, mint egy barátra, akiről az ember csak jót tud és jót vár. És most?


Döbbent csend után azt mondom: „Akkor végeredményében mégis csak betörő lesz. És egész biztos, hogy embereket fog ölni.”


Mintha itéletet mondanék, kegyelem és részvét nélkül. Kíméletlen és kegyetlen halálos ítélet... Nem tudok tovább beszélni és kimegyek a klozettre. Ez az egyetlen hely, ahol az ember egyedül lehet.


De már fáj a kemény itélet. Meg tud ölni egy nyulat? — Rendben van! És most már ne is törődjön vele? Most már ne is fájjon az ő élete? Vajjon az ő büne-e, hogy ilyet is tud? Most már ne lehessen többé a testvérem?


Valamivel később még ezt gondolom: Hisz mi mindnyájan megesszük a nyálat. Jómagam is. Nyúlakat eszünk és tyukokat és őzeket. És ha az ember ezeket meg akarja enni, le kell őket ölni.


És még ezt gondolom: Vajjon mit tennénk, ha egyszer tényleg éheznénk ? És: bünös-e a tigris, mert juhokat és őzeket tép szét?


Elbujva, begubózva fekszem az ágyamban és rettenettel gondolok mindenre, ami ott kint történik és aminek történni kell.


Mi minden kell ahhoz, hogy az emberből betörő legyen? És mi lesz Kallával, ha kiszabadul a börtönből?


*


És újra elmúlt néhány hét. Vili már kiszabadult a kórházból. És a homályos szobában néha-néha már én is leszedem a szememről a kötést. Nyolc ágyat látok, az asztalt és az ajtót. Az ablakot látom. De még a függöny takarja.


Vili sokszor látogat meg, ilyenkor aztán elmondja, hogy mi minden történik ott kint. Kalla már nem ül vizsgálati fogságban. Valami javítóintézetbe dugták.


Én még nem láttam ilyen intézetet és igy azt gondoltam, hogy most már jobb dolga lesz Kallának. Örülni akartam. De én még nem tudtam, hogy mit jelent az, hogy „javitó intézet.” Vili aztán megmagyarázta.


Egy börtön, az — börtön. De egy ilyen nevelőintézet olyan börtön, ahol a fiúkat azonkívül még nevelik is. Nevelik? Tehát: elverik őket. Nehéz földmunkára cipelik szegényeket, éheztetik és verik őket. Alig kapnak valamit enni, éppen úgy, mint a foglyok a börtönben, még csak jól sem lakhatnak. Ez aztán letöri a szarvukat.


Önök ugye nem ismerik a láncnadrágot ? Én sem ismertem eddig. Nyers vitorlavászonnadrág, kemény és merev. Egy vaslánc köti a fiú derekához. És a nadrág alatt térdig egy lánc fút le. A láncot olyan szorosra huzzák meg, hogy a nadrágot nem lehet többé levetni. Ezzel a nadrággal nem lehet szökni. Ez a nadrág a nevelés szimboluma. Ezzel a nadrággal avatják a gyerekeket — férfiakká.


És aztán még Isten igéivel. Vasárnap templomba viszik a fiúkat. A szökés gyanusak és azok, akik még nem törtek meg egészen, ilyenkor a nadrág alatt a combra kötve egy tizfontost cipelnek. Ilyen bilinccsel nem lehet többé megszökni. A nadrág alatt a combra van kötve, hogy fel ne tünjön a templomlátogatóknak. Lábukon ezzel a vassal hallgatják aztán a fiúk Isten igéjét.


Mindnyájan örültünk, amikor Kallát véglegesen elitélték. Egy év és három hónapot kapott és most már egy igazi fegyházban ül és ez már nem olyan rossz, mint a javitó intézet. Börtönben ül. És ez minden.


És ez minden? Ki mondja ezt?


Vili mesél: „A látogatószobában voltam. De amikor Kalla meglátott, elkezdett sírni. Erre én is kiszaladtam.” És így tulajdonképpen nem meséltem´ el semmivel sem többet, mint amennyit az elején elmondtam: Tizenhatéves és börtönben ül.


Ez nem sok. De ha az ember rágondol, akkor az ember úgy érzi, hogy mondani kell valamit. Az ember nem hallgathat, ha ilyet hall: Tizenhatéves és a börtönben ül.


Sok héten át feküdtem és rágondoltam. De most látom, hogy ez nem sok. Valakire gondolni: az nem sok. Feküdtem és hallgattam. De én úgy érzem, hogy nem szabad hallgatni. Mégha olyan kevés is az, amit az ember tud, vagy amit mondani akar. Talán elég, ha az ember egyszerűen csak azt mondja: Tizenhatéves és a börtönben ül.


*


Mit csinál a vak, ha meggyógyul, ha újra lát és újra emberek közé mehet ?


Előtte az egész világ. A végtelen nagy világ. Mit csinál egy vak, aki újra lát?


Első útam a fegyházhoz vezetett. A fegyház kicsit oldalt esik a világtól. Keresni kell. De olyan nagyon azért még sincs eldugva. A világhoz tartozik, a világhoz, mely olyan nagy és szép. Nem vagyok már vak. Ujra látok. Látom: milyen nagy és szép a világ. Tehát: a fegyházépületet is látom.


Nagy vörös épület, nagy vörös falak övezik. Neki a falaknak. A falban egy vasajtó és az ajtó mellett a csengő hosszú rézfogantyuja. Bemenjek? Mit mondjak? Nem tudom mit mondjak. Itt állok bambán, tehetetlenül. Mi az, amit mondanék? Mi az, ami egy idő óta idehajt a fegyházkapu elé?


Most már jól ismerem a vörös épületet. A vasajtót is minden részletében. Vajjon megnyilik-e egyszer előttem? Be fog-e csukódni egyszer a hátam mögött? Bemenjek? Kihez menjek?


A töprengésből már elég! Tiszta számadást! Ki épitette ide ezeket a falakat?


Mi, mi emberek rendeztük be a világot. Tehát: mi építettük a fegyházakat.


Ti, akik itt elmentek: ime valami belőletek, életetek egy hányada. Ez itt egy fegyház: rész a világotokból.


Ti rendeztétek be úgy a világot, hogy börtönök legyenek. Ugy rendeztétek be az életet, hogy kell, hogy börtönök létezzenek. Ezeket a falakat itt le nem tagadhatjátok.


Ti voltatok az építők. De nincs hasznotok belőle. Ezek a falak nem szakítanak el testvéreitektől. A „bünösöket” nem különítik el tőletek. Egy test vagytok, együvé tartoztok. Nincs fal, mely az igazakat elkülönítené a hamisaktól. Nincs fal, mely jog és jogtalanság között állhatna. Nincs fal, mely a bűnt elkülönítené az erénytől.


Itt a falak mögött testvéreitek ülnek. Veletek együtt építették ezeket a falakat. Veletek együtt építették a börtönöket. Veletek együtt építették a világot. Ugy építették és úgy éltek, hogy kell hogy börtönök legyenek.


Ők már megkapták a bérüket.


És ti? Ti mit kaptatok? Ti. közömbösen haladtok el az épület mellett?


Meghúzom a falon a csengóőfogantyut. És az ajtó lassan kinyilik előttem.


Fábry Zoltán fordítása.


 


Vissza az oldal tetejére | |