Korunk 1927 Május

A budapesti zeneévad három nagy eseménye


Moln√°r Antal

 


Az utóbbi évek újabb hatalmas eredménye ket érleltek a magyar zenében. 1925-ben volt Kodály „Psalmus Hungaricus”-ának, Bartók „Tánc-szvit”-jének bemutatója, 1926-ban pedig elkészült Dohnányi új vonósnégyese, Kodály „Háry János”-a és Bartók legújabb zongoramuzsikája (a zongorahangverseny is készen áll, de még nem hallottuk). Egyidejűleg a magyar zenetudomány is reprezentáns munkákkal lépett ki, megjelent Molnár Antal „Az új zene” és „Az új magyar zene” című két műve, Szabolcsi Bence a lipcsei „Zeitschrift fűr Musikwissenschaf t” ban közölte „Probleme der alten ungarischen Musikgeschichte” című korszakalkotó tanulmányát, ugyanott Major Ervin Beethoven pesti tartózkodásáról adott fölfedező adatokat, dr. Isoz Kálmán pedig közreadta a régi Pest zenei életéről szóló nagy művének 1. kötetét. Mindezek aránylag kevés visszhangot keltettek; a megélhetés sulyos gondjaiba sülyedt középosztály nem ocsúdott még arra a friss új életre, mely nagy szellemi események fölismeréséhez szükséges. A szakemberek túlnyomó része pedig mindenütt pártember, kinek fontosabb a maga köre érdeke, mint a világot előrevivő igazi erők. Tóth Aladár ma az egyetlen publicista nálunk, ki nemcsak teljes látókörrel szemléli a zeneművészet ujföldjét, de egyuttal nyiltan és korlátozó érdekektől mentesen le is írja meggyőződését. (S még ő sem számolt be az említett zenetudományi munkákról, melyek eredményei talán száz évre szóló új etappeot jelentenek!) Az erdélyi magyarság dolga legyen tehát pótolni azt, amit a budapestiek elmulasztottak. Dohnányi III. vonósnégyese (Rózsavölgyi-kiadás) konzervatív irányú abban az értelemben, hogy a lehanyatló, virtuóz csillogásban kihangzó utó-romantika szellemét képviseli. A mű formai fölépítése díszére válik a romantikus iskolának. Az 1. tétel főtémája a Brahms óta megszokott appassionato-hangulatkörben mozog, de Dohnányi virtuóz ügyességgel új megvilágításba helyezi a hangulatot; melléktémája az ismert „weiblich”, bájosan megnyerő, intim szerelmi zeneképletezést állítja be, de a szerző sajátossá, egyénivé festi azt a maga kiütköző egyéni vonásaival. Az 1. tétel „kidolgozási része” a zeneirodalom egyik leghatásosabb, mesteri dramatikus zeneképe, mely egy Mahlerre emlékeztető fanfárszerű gondolatot káprázatos lendülettel vetít elénk és pedig sokkal mélyebben gyökerező zeneiséggel, mint ahogy a túlnyomóan intellektualizált Mahlertől az ilyet megszoktuk. A mű Adagioja ugyanazt az ismert vallásos choralhangulatot intonálja, melynek egyik mesteri mintáját éppen Dohnányi állította fel a vonóstrió-szerenádban; itt is variációk emelik épületté a témát. (Az új vonósnégyes egyébként is többhelyt emlékeztet technikai részletmunkában a trióra, de még ennél is érettebb, fejlettebb, ami nagy szó!) E variációk csodálatos bűvészmutatvány; az a variáció, melyben a másodhegedű fortissimo ostinatot játszik, méltón sorakozik Wagner leggrandiózusabb részletei mellé. Scherzo helyett az egyik gyors variáció tréfája libben tova. A finále nem más, mint az 1. tétel és az említett ostinatós variáció lelkiségének átvetítése a modern tánc gesztusaiba. A modern tánc itt a Dohnányit jellemző világfias előkelőséggel, fölényes humorral és temperamentumos szellemességgel robog le előttünk, sohasem válik durvává vagy groteszkké. — Ha ezt a ciklikus formaszerkezetet a maga egységes elgondolásában elvonultatjuk képzeletünk előtt, nem a közkeletű „szeretetreméltó” Dohnányi portréja lép ki belőle, hanem egy merészen komoly, nagy tervekkel dolgozó stilus-mesteré, eines grossen Könners, ahogy a német mondja.


A szezón (időben) második nagy eseménye: „Háry János”, Kodály munkája. Műfajta: daljáték (Singspiel) vagyis oly drámai mű, melyben a zene nélküli beszédet dalbetétek és egyéb zenék szakitják meg. A mű zenéjének egységes homogén stílusát ugyanaz szabja meg, ami a szövegét: minden, ami a dramatizált mesében előfordul, Háry János (a magyar paraszt) képzeletéből pattan ki; a zene is mindenütt olyan, ahogy azt Háry, az eseményeket elbeszélő parasztember képzeli vagy érzi. Kétféle ilyen muzsika van a darabban, a tényleges akcióba közvetlenül beletartozó zene és szünet-zene, mely elgondolt akcióba vág. Az első fajta zene: népi muzsika, legmagasabbrendű stilizálásban; a második fajta: atmoszférát éreztető muzsika, programmzene, a mesélő paraszt lelkében végbemenő „muzikális”, hangulati folyamatok érzékeltetése az elbeszélés szüneteiben, a mese hosszabb lélegzetei alkalmával. Előbbi csoportba tartoznak a dalbetétek, a kísérő zenék, a toronyóra-zene, a katonabandák zenéje (melyek szatirikus válfajai részben a vidéki búcsúk hangszeres tréfáit, részben a vidéki rezes bandák förtelmeit stilizálják magasrendű zenei humoreszkké), a cigányzene, a kórusok, a két nagy, utolsófelvonásbeli együttes. A második csoportba tartozik a bevezető zene, a toborzó (entreact-zene) és a sárkány-pantomim-zene (sajnos utóbbit szcenikai okokból kihagyták). A bevezető zene a mesélés hangulatába visz be, ahogy az Háry lelkében megfogamzik, a toborzóra Háry emlékezik, a sárkányos zene a mesélő paraszt hátaborzongását és fantasztikus elképzelését fordítja le a zene nyelvére. Kodály e művében a magyar daljáték problémáját az adott keretben egységesen és következetesen megoldotta. A magyar népi zenekincs szellemét emeli föl e művében is a nagy európai géniuszok lelki magaslatára, a magyar népzene meloszát övezi a nagy kontrapunktisták nemes veretű foglalatjával, kontrapunktjának ereje és szárnyalása pedig hazai talajból sarkadt. Természetes, hogy Kodály zenéje — mint minden népzene és népi zene — szigorúan tonális, vagyis minden részletében egy bizonyos alaphanggal és hangnemmel meghatározott zene. (Az „atonalitás” elnevezését alkalmazzák ma minden olyan újfajta hangnem-szerkezetre, melyet nem értenek!)


Kodály ismét kimutatta sokoldaluságát, hogy tud lirikus, epikus, dramatikus lenni, hogy nincs az a lelki ősmozgás, melynek zenés megfelelőjét megtalálni ne tudná. Humorát is, melynek eddig kamaramüvei zárótételeiben, sok dalában és több kórusában voltunk élvezői, ismét új fényességgel csillogtatja. És a formabeit gazdagság! Kodály eddig elsősorban a „szonáta” új nagymesterének mutatkozott (a hangszeres zenében); most „Háry”-ban olyan kisforma- és programmforma-választékot kaptunk tőle, mely (kontrapunktikájához hasonlóan) merész iveléssel összefogja a 16.—17. századot a mai korszakkal. Nem lehet csodálni, ha az ilyen géniusznak várnia kell még a teljes megértésre! „Háry János” különben sem alkalmazkodik a daljátékműfaj megszokott gyakorlati kereteihez. Kiválóbb színjátszókat kiván a daljáték szokásos szereplőinél s amellett igazi operaénekes-hangokat. Zenekara és nagy vegyeskórusai pedig túllépik a daljáték rendes nehézségi határait. Rendkivüli mű ez, óriás-daljáték, mint ahogy Michel Angelo szobrai monstre-szobrok. Kodály olyan Háry-szobrot állított a zenés színpadra, melyet századok bámulata fog az örök élet útján kísérni.


Bartók nemrég tartotta meg legújabb szerzői estjét s ezen újdonságként bemutatta a „Hat kis zongoradarab”-ját, a „Szabadban” cimű zongoramű-ciklust, a „Zongoraszonátát” és az énekhangra és zongorára írt (azóta a zenekarral és 4 énekhanggal készült bővebb letétben is előadott) „Falu”-t (tót népdalokból.) Bartók a két hegedűszonáta után ismét új alkotó-korszakba jutott e művekkel. Mint minden újabb periódusában, most is a zongorából indul ki, azon állítja be új alkotó-irányának első útjelzőit. Úgy látszik, hogy a harmónia képzelet birodalmában bizonyos határhoz vittek a hegedűszonáták s a mester Sztravinszki útjával párhuzamosan a kontrapunktikus, vonal-művészet útjára lépett és pedig hangsúlyozottabban, az összhangvilágtól függetlenebbűl, mint eddig, amellett bizonyos leegyszerűsödés folyamata is érezhető az újabb művekben, melyek ilymódon erősen közelednek a várt klaszszicizmushoz, — illetve a klasszicizmust most más úton közelítik meg, mint Bartók eddigi müvei. A kis zongoraművek egyrésze a magyar kontrapunkt kérdésének adja egyik megoldását igen bevilágító módon, a „Falu” tökéletes néplelki színezést ad, a zongoraszonáta pedig, mintha Sztravinszkinek óhajtaná megmutatni, hogyan írná meg újabb darabjait Sztravinszki az esetben, ha igazi nagy géniusz volna. Minthogy a valódi kontrapunktikus elmélyedés ugyanaz a zenében, mint az erkölcsiség túlsúlya a társadalmi életben s a két jelenség egymással együtt vagy legalább is egymás nyomán szokott járni, remélhető, hogy Bartók ujabb periódusa ismét közelebb visz egy lépéssel ahhoz az időhöz, melyben a mai pokoli amoralitás helyébe ismét a társadalmi morál, az igaz értékek megbecsülése és a lelkek kiengesztelődése fog lépni. (Budapest)


 


Vissza az oldal tetejére | |