Korunk 1927 Május

A lázadás regénye

 


A nobeldíjnyertes lengyel írónak, W. St. Reymontnak legútolsó nagy munkáját most lefordították németre „Lázadás” cím alatt. A regény alcime: Az állatok fölkelésének története. A regény a szabadság himnusza kiván lenni és a föld legelnyomottabb kreaturáinak, a háziállatoknak grandiózusan elképzelt fölszabadulása kísérletét rajzolja meg az emberi zsarnokság alól. A regényben csaknem kizárólag állatok szerepelnek, nagyobb ember szerepe csak egy kis siketnéma gyermeknek van, aki teljesen hasonló sorsban lévén a háziállatokkal, ezeknek táborába szegődik. A regény hőse egy Rex nevü kutya, akinek belső átélésén keresztűl mutatja meg az író a háziállati sors kegyetlenségét és az ellenállási folyamat kialakulását, amely végül egy óriási fölkelésben nyilvánul meg a rabszolgatartó ember ellen.


Rexnek valamikor jó dolga volt, gazdája kedvence, akinek eszébe se jutott sorsa ellen lázadozni. A gazda azonban meghalt s Rex kikerül a gazdasági udvarba, ahol csontokért kell koldulnia és állandó megaláztatás az élete. Ez mind fokozottabb elkeseredést sürit össze benne, amely, miután néhány oktalan és véres lázadásban megnyilvánult, bujdosásba kergeti a vadonba, ahol az erdei szabad állatok közé kerül. De a rabszolgaságban elkorcsosodott kutyalélek nem tud élni a szabadsággal és nem tudja értékelni azt. Mikor a bagoly arra hivatkozik, hogy náluk az erdőben senki sem uralkodik, csak az ősi bölcs törvények, azzal válaszol, hogy az emberek között élő állatok nem vadásznak folytonosan egymásra, nem falják fel egymást élve, nem lesnek folyton egymásra, s mindenki legalább nyugodtan alhatik.


„Igen, feleli a bagoly, mert ti mindnyájan az ember kegyéből éltek és az ő botja vigyáz rátok. Nem faljátok ugyan föl egymást, de az ember mindnyájatokat fölfal. Nézd, mi lett a négypatájuak, a nagyszarvuak és a tollasok egykor oly hatalmas nemzetségéből: igavonó barom, aki nyomorult táplálékért és óljáért szabadságát, erejét és vérét eladta. Ti csak az ember hasznára éltek, szaporodtok és haltok meg. Se a bőröd, se a csontod, se a bundád nem a tiéd. Szégyeljétek magatokat, “hogy így megszerettétek a szolgaságot, már lázadni sem tudtok, csak panaszkodni, a botot alázatosan elviselni és az elnyomónak talpát nyalni. Egyszer egy falusi templom tornyában volt a fészkem és jól tudom, hogyan megy nálatok. Még jól emlékszem, ahogy minden reggel és minden este a háziállatok panaszának, szenvedésének és kétségbeesésének sóhaja az ég felé szállt. És te hallod-e az éneket, amelytől az őserdő szakadatlan hangzik? Igy énekel a szabadság, ami friss, gondtalan életünk. Igy énekel a boldogság.”


„Te nem tudod azt, kutya, milyen boldogság az, amikor szárnyaimat kiterjesztem, belevetem magam a levegőbe és vitetem magam, ahová akarom. Saját erőmnek és saját lényemnek ura.”


„Amig jön a sólyom és szét nem tép, mint egy nyomorult férget”, morogta vissza Rex.


„Ha lebir engem, joga van hozzá. De azoknak, akik velem kikezdtek, csak üres fészke marad meg. Mindenkinek joga van a másikat megtámadni. Szemet szemért, fogat fogért. S jaj annak, aki nem bizhatik fogaiban és karmaiban. Az élet harc és a cél a győzelem. S az ellenség meleg vére és remegő husa a nagyszerű jutalom. A győzőé a dicsőség és a zsákmány. Halál a legyőzöttre. Ez a szabadok jelszava.”


S Rex, már mielőtt az erdőbe került, mikor halálra sebezve betegen feküdt a gazdasági udvar szegletében, rájött arra, hogy mi az ember.


„A kétlábuak a világ korlátlan urai. Az ő kegyetlen hatalmuk alatt él minden teremtmény. Az ő kezükben van az élet és a halál, minden a hatalmukban van. Ők minden élő teremtői és hóhérai. Most először jött rá erre a rettenetes igazságra. Betegsége által fekvőhelyéhez láncolva, megnyílt a szeme annak látására, ami körülötte történt. Egyetlen kiáltás, egyetlen panaszos szó, egyetlen jogtalanság sem kerülte el figyelmét. Az éjszakát az állatok szünet nélküli panaszos jajjai töltötték el: az ökrök elnyomott bőgése a halálos robotról, a számtalan ütéstől megsebzett oldalakról és éhségről beszélt. Az ostorcsapásokra emlékező lovak hosszan és fájdalmasan nyerítettek. A borjaiktól megfosztott tehenek vágya hosszú, vigasztalan bőgésben talált útat, és a juhok és disznók óljából és a baromfiudvarból is elnyomott panaszkiáltások és a halálos aggodalom szavai hangzottak. A vérző föld sóhajtott, a favágó baltája által megsebzett erdők átkokat szórtak, a vizek, amelyeknek folyásán az ember erőszakot tett, lázadozva zugtak. Mindenfelől, a mezőkről és az udvarokból, a szenvedők, az elnyomorítottak és a legyilkoltak ősrégi, sohasem csillapuló panaszos jajjai szálltak az ég felé. Az egész föld, s az egész légkör az ember kegyetlenségéről beszélt.”


S a farkasok és a szabadságra még legjobban emlékező kutyák segítségével Rex föllázítja a háziállatokat, amelyek vezérlete alatt otthagyják az embereket és összerombolva utjokban mindent, amit segítségükkel az ember a földön teremtett, elindulnak egy vég nélküli hosszú vándorútra, a szabadság országa felé, amelyet Rex igér nekik túl a nagy hegyeken s a hová a láthatatlan magasságban röpködő s csak misztikus hangjukat hallató darvak vezetik őket. Emberkezek ágyukkal fölszerelve sem tudják föltartóztatni a millió és millió föllázadt háziállat óriási hordáját, mely mindent elseper, ami utjába akad. De egyszerre megtorpan a szabadság felé huzódó önmagára ébredt állathadsereg, amikor kiér az emberkezek emelte csűrök, tele pincék és bevetett földek zónájából és saját magának kell gondoskodnia fönntartásáról. Kitünik, hogy annyira szolga lett már a háziállat, hogy csak az embernek tud dolgozni, önmagának nem. Megvédeni sem tudja magát, se a vad állattársak fogai, se a természet kegyetlen megpróbáltatásai ellen. A fölkelés bukása kikerülhetetlen. A vég: a néhány ezerre lefogyott állathorda, miután elkeseredett dühében öszszetapossa vezérét, a szabadsággal biztató Rexet, önkívületi őrjöngésben borul le egy széleslevelü pálmafa alatt talált gorilla előtt: „Uralkodj felettünk, parancsolj nekünk, szolgáid vagyunk, ne hagyj el bennünket!”


Igy lesz a szabadság nagyszerü himnuszának készülő regényből a született rabszolga reménytelen végzetének szomorú balladája. – d. l.


Vissza az oldal tetejére | |