Korunk 1927 Május

Kisebbségi politika


Neufeld Béla

 


Előrebocsátom, hogy kifejezetten a csehszlovákiai kisebbségek politikáját veszem szemügyre, jóllehet, elvi megállapításaink túlnyúlnak annak partikuláris keretein.


Elsőben szegezzük le azt a tényt, hogy Csehszlovákia nemzeti kisebbségei (ha nem is valamennyi pártárnyalata) megtalálták a cseh „államfenntartó” pártokkal az összeműködést, s a programmatikus szolidaritás kifejezéseként résztvesznek a kormányzatban is. Két német és két szlovák nemzetiségü tagja van a jelenlegi kormánynak, amely ilyenképen szimbólikusan is dokumentálja Csehszlovákia nemzetiségi államkarakterét. Igy old meg meddő elméleti vitákat a sokszor immanenserejü gyakorlati szükség, így dőlt el, hogy nemzeti, avagy nemzetiségi állam-e a mai Csehszlovákia? Egyszóval, az u.n. „aktivista” politika előtérbe jutott és reálizálódott, s az első idők általános irredenta, vagy „non cooperation” hangulatát — lélektanilag érthetően — a higgadtabb és előrelátóbb reálpolitikai magatartás váltotta fel. Semmi kétség, hogy maga a kooperáció ténye örvendetes jelenség, mivel a meddő doktrinerségből átmenti a nemzetiségi kisebbségek életét a közösségvállaló s együttalkotó aktivitásba. E sorok írója már évekkel ezelőtt megkísérelte propagálni a kooperáció eszméjét, de akkor nem talált hangotadó sajtónyilvánosságra. Ma beérett a helyzet, s ami tegnap még utópia volt, az a ma valóságává lett.


Hogy fejlődtünk el ide? A békekötés óta immár több mint nyolc év telt el, s azok a lélektani gátlások, amelyeket elsősorban kell felelőssé tennünk a kisebbségek negativizmusáért, észrevétlenül elvesztették heves akcentusukat az idő kiegyenlítő áramában. Természetesen a negativizmus politikájának ódiuma épenséggel nem egyedül a kisebbségekre hárul, hiszen köztudomásu, hogy az új életre lendült s önálló állami léthez jutott nemzeti közületek a változás extázisában épenséggel nem invitálták nemzeti kisebbségeiket az államalkotó munkához. Ez az átmenet volt az „Abreagieren” ideje, a háborúelőtti múlt rossz emlékeinek szükségképi reakciója. Akik elnyomottak voltak egykoron, azok maguk is készek voltak az elnyomásra, egy kollektiv lélektani mechanizmus erejével. Ahogy Otto Kaus helyesen mondja: „Jede Antwort auf ein Minderwertigkeitsgefühl ist überkompensierend”. Ezen ma, mint tömegáramlaton, túl vagyunk. A kedélyi lehiggadással párhuzamosan haladt az öntudati felismerés, hogy a helyzet adottságához hozzá kell alkalmazni a gyakorlati politika magatartását, mivel illuziókkal nem lehet a népek gyakorlati életszükségletét táplálni. Az aktivizmus politikája önmagában tehát lélektanilag és racionálisan mélyen indokolt; csupán az a kérdés, hogy minő volt megvalósulási formája? És itt sietünk kimondani, hogy a megvalósulást nem tartjuk rokonszenvesnek, sem szerencsésnek.


Mi volt a kooperáció ára? A gabonavám! Valóságos ára! Hiába tiltakozott Magyarország, hiába fenyegetett vámháboruval, a magyar nemzeti párt a német „Bund der Landwirte” pártjával egyetemben a kormány mellett szavazott a gabonavámok kérdésében. Ez volt az első alkalom, amidőn ellenzéki, kisebbségi pártok együtthaladtak a kormányalkotó agrárius, klerikális és nacionalista pártokkal! Ime a gazdasági osztályközösség ereje elolvasztotta a nacionalista pátosz hevét, s a többségi és kisebbségi nacionalisták, akik előbb egymással marakodtak, most egy gyékényen árulnak. A csehszlovák köztársaság nyolcadik évében megtört a nemzetiségi izoláció, s a nemzeti tagozódást a gazdasági érdektömörülés politikája váltotta fel. Egy táborban vannak valamennyi nemzetiség nacionálistái, s velük szemben állanak a cseh és a kisebbségi nemzetek demokratikus és szocialista pártjai. A szituáció nincs groteszkum nélkül és azok, akik a Marxismus tanítását megértették, szemük előtt látják lezajlani az élő illusztráció minden mozzanatát. Ennek a változásnak logikus következéseként a német „Bund der Landwirte” — amely a magyar nemzetiekkel egyesített listával vívta meg a választási harcot, valamint a német keresztényszocialisták, beléptek a kormányba.


A magyar keresztényszocialista párt vacillál, intranzigenciájával egyrészt a meg nem alkuvó nemzeti programmot kivánná reprezentálni, másrészt tart tőle, hogy negációjával lemarad a történések színpadáról, s dogmatizmusával elszigeteli önönmagát. A nemzetiségi kisebbségek orientációjának teljessé válását jelentette, amidőn az eddig ellenzéki szlovák néppárt (Hlinka) az autonomia igéretével és bizonyos személyi koncessziók fejében betársult a kormányzatba. Kétségtelen, hogy az utódállamok közül az egyetlen Csehszlovákiában alakult ki nemzetiségi kormány, amely valamennyi nemzetiség konzervativ-polgári elemeiből verődött össze. Szinte ideálisnak lehetne mondani ezt az állapotot, ha a progressziv elemek kooperációja volna. Igy viszont joggal tartunk tőle, hogy az alakulás a demokratikus haladás rovására fog végbemenni. Félő, hogy Szlovenszkót kiszolgáltatják a szlovák néppártnak. A klerikális reakció érájától — magátólértetődően — semmi jót sem várunk. Félő, hogy ez az irányzat a szlovenszkói magyarság jogos követelményeivel szemben sem lesz méltányos, s a szabadságjogaihoz jutott szlovák nemzet nem fogja egyenrangunak tekinteni az ugyancsak kisebbségi magyar nemzetet. Kegyetlen iróniája a sorsnak, hogy a nemzetiségi egyenlőség pátosza csak addig mozgató erő, amíg a mozgalom úthoz nem ér, s azután megfeledkezik erkölcsi hivatásának, eszmei tisztaságának parancsáról. Ám mi értelme van a nemzetiségi kisebbségek nemzetközi konferenciáinak, ha adandó alkalommal az egyik „beérkezett” nemzeti kisebbség megtagadja a jogaiért küzdő, vele egykor sorsközösségben élt másik nemzeti egyedet?! A kisebbségi politikának szervi betegsége, hogy híjján van minden igazi, bensőséges eszmei szolidaritásnak. Konferenciák henye formuláin túl, a gyakorlati valóságban önző, partikuláris politikát folytatnak. Nem jellemző-e erre a magatartásra a magyar nemzetipárt vezérének kijelentése, hogy ők azok táborában vannak, ahol a legtöbbet kapnak a magyarság számára? Nacionalista szemszögből talán menthető politika, de hol van itt a nemzetiségi demokrácia spontán szolidaritása, amely minden nemzetiség ügyét felkarolva eszmei vártáról tekinti a nemzeti evolució ügyét? Ez a magatartás ijesztően emlékeztet az egykori Monarchia „borravalósdi” politikájára, amidőn az abszolutista kormányzat egyik nemzetet játszotta ki a másikkal szemben, ma ennek, holnap amannak csusztatva szégyenteljes borravalót... És ami az ancien régime idejében bűn volt, az nem lehet erény az új korszakban!


Ennek a kis vázlatnak nem lehet a célja, a csehszlovák republika nemzetiségi politikáját kimerítően megtárgyalni. Csupán tendenciákat és elvi szempontokat emeltünk ki, amelyek szemünkben lényegesebbek a napipolitika apró-cseprő történéseinél. A nemzetiségi kisebbségek most válaszúton vannak. A kormányzat kontemplálta közigazgatási reform választó víze leend a demokratikus és antidemokratikus törekvéseknek. Arról van szó, hogy az autonómiás zsupa rendszer helyébe a tartományi beosztás jönne, amely négy tartományi egységbe fogná össze az államot. Maga a tartományi organizáció ötlete is gyanusan emlékeztet a régi Monarchia rendszerére, s tervezésének elgondolásában halálos ütést mér az autonómia, a decentralizáció elvére. A reform részletes ismertetése túlhaladná szemlélődésünk elvi szempontjait. Annyi nyilvánvaló a tervezetből, hogy szinte abszolutisztikus fensőbbséget biztosítana a minden kori kormányzatnak a tartományi autonómia felett és végletes centrálizációjával elfojtana minden individualisztikus, regionális törekvést. A javaslat minden hivatott, objektiv kritikusa figyelmeztet a veszélyre. Vajjon a kormányzatban koaleált kisebbségek felismerik-e a helyzet jelentőségét, s egy pillanatnyi konstelláció, a kormánypozíció elfogultságában és kényelmességében nem feledkeznek-e meg önön nemzetük elemi érdekeiről? Annyi bizonyos, hogy a nemzetiségi demokrácia gondolatát a parlament ellenzéki pártjai reprezentálják, s a történelmi felelősség súlya azok vállán van, akik átmenő előnyökért megfeledkeznek nemzetük egyetemesebb érdekeiről (Prága)


 


Vissza az oldal tetejére | |