Korunk 1927 Május

Egy zsidó=magyar monologja


Hatvany Lajos

 


A honi szózat s annak lelkes művelőiben élő geniusa iránt való, meg nem rendült és meg nem rendíthető hít kell hozzá, hívséges ragaszkodás és folytonos szeretet, hogy a magyar költő birálója külországi számkivetésben, ahol az idegen és ismeretlen kultúrának magárahagyott megmunkálóját mindenfelé közöny, bizalmatlanság és értetlenség, sőt mi több, nem minden rosszakarat nélküli megvetés fogadja, annyi kifelé hívó kísértés közben, mégis megfeszült, alázatos türelemmel s ami ez állandó türelemnél is több, tántoríthatatlan lelkesedéssel és odaadással űzhesse a maga mesterségét, a magyar költő művészi hagyatékának részletező, gyakran oly halottnak és kicsinyesnek látszó, bár végeredményében az eleven emberi léleknek s különösen a mai magyar léleknek, nagy és széles távlatait megnyitó bírálatát.


A biztatásról már rég leszoktattak. Nekünk már az is elég, ha nincs, ami csügesszen. De a magános ember lelke, akár a földrengésjelző, a legtávolibb rezdülést is megérzi. S amikor ma, e képzelt katédra elé ülök, hogy ajkam helyett tollam mondjon szavakat a magyar költőről, mintha valahonnét, messziről a határon túlról, szitkos kurjantások és csufondáros kacajok visszhangja tévedt volna bele a bíráló nesztelen szobájába, melynek ablaka borus egű, osztrák lankák menedékére tekint ki... Alig vonszolom a tollat, mely kényszeredetten serceg. Tintámból fáradtan, akadozva csurog a szó.


*


A magyar lélek nagy és széles perspektíváit akartam kinyitni, — magyar szavak szépségét akartam magyarázni. Dőreség volt, őrület! Mi maradt a magyar kultúrából, melynek husznál több éve vagyok szegődött, alázatos szolgája? Túl vagyok a negyvenen, igazzal tartozom magamnak és másnak. Mi az igazság?


Az igazságot száznál is több év előtt egy mokány magyar ember kiáltotta el, Laczkovics nevü, kinek dacos feje, vad szenvedelmek tomboló tanyája, Martinovicséval hullt a Vér budai mezejének porába. Ez az izgága rendbontó, nem félt nemzete szemébe „loccsantani” az igazságot: „ahelyett, hogy azon dolgoznának... új, becsületes nemzethez illő constitutiót készíteni... azon iparkodnak, hogy a kevés jót is elrontsák s az oligarchiát behozhassák.”


És magyar igazat mondott Kazinczy Ferenc is, mondván: „A mi korunk frivolításnak kora; megalacsonyitottak bennünket, hogy velünk mindazt tehessék, amit akarnak. Illő, hogy aki erőt érez magában, ellene szegezze magát a reánk törő szörnyű veszedelemnek... a prófétákat és apostolokat keresztre feszítették, elfürészelték, nyúzták és mégis volt és lesz apostol.”


Hét évet ült érte ez a Kazinczy, amiért ilyeneket talált mondani, mindegy, ami fő: kimondta! Es volt egy magyar ur is, aki nem akart látni jobbágyi rabszolga sorban szabadságra született magyar embert, mire, akik elküldték követnek, gyorsan vissza is hivták, a megye urai. De akkor még akadtak magyar diákok, akik, hogy a magyarságon esett csorbát kiköszörüljék, hazafias gyászuk jeléül, sötét fátyollal köritették kalapjaikat. Hova lett ez a régi, szép, szabad és haladó eszmékért lelkesedő diákság? Mi oka volt Kölcsey Ferencnek e nagyszerü nemzedék láttára, mégis leirni a káromló, szörnyüséges mondatot: „Ha lelkemnek, minekelőtte Hadeszből fölvezetettvén, ide plántáltatott, választás lett volna engedve, bizonyosan nem választottam volna a hont, melyben születtem.” Majd a csekei kurián, mindenkitől elhagyva, midőn a visszhangtalan papir előtt ült, kitört belőle a panasz: „Nincs magyar irodalom, nem is lesz soha, az egész csak néhány ember vesszőparipája.”


A. mai magyar kétségbeesés mult magyar kétségbeesésekhez fordul kétségbeejtő vigaszért... „sybaritismusba merült, letépte fényes nemzeti bélyegét s hazája feldúlt védfalából rak palotát heverő helyének” dörögte nemzete felé a hajdan való ódaköltő és kisgazda, nemes és nemzetes Berzsenyi Dániel ur.


*


De mindezeket a. hajdanvalókat emberibb magyarság reménye biztatta. „Lesz még a kor, melyben felettem is Egy hív magyarnak lantja zokogni fog. S azt mondja népünk: óh miért nem Éltek z emberi századokban.” Ezt versben mondta Csokonai és prózában is ezt... „szegény hazában méltó jutalmadat nem veheted... ha irok is... irok a boldogabb maradéknak, irok XX. századnak, irok annak a kornak, melyben a magyar vagy igazán lesz, vagy igazán semmisem.”


Mi már tudjuk, amit ők nem tudtak. A huszadik század fölvirradt, de az emberibb kor még messze késik. Ezért nem boldogabb a maradék, mely mi vagyunk, ezért reményefosztottabb s ezért boldogtalanabb, mint elődeink. Mintha csak tegnap dörrent volna a pisztoly, melynek golyója, a, magvar igazságok legkeserűbb tudorának, Grünwald Bélának agyát járta keresztűl. Mintha, csak tegnap lökték volna ki a nemzetiségeknek jogát hirdető Mocsáry Lajost a 48-as függetlenségről ki tudja, miért? _ elnevezett pártból. Hallgatás lett a sora, félreértés, elkárhozás. És így végezte a, harmadik, aki itt szépről álmodott, Péterffy Jenő is, ki mielőtt, ezért a merényletért a vonat félreeső helyén maga ellen sütötte volna pisztolyát, kimondta a szót, mely a régi magyar kétségbeesésekhez mindenben méltó: „Inkább lennék Olaszhonban pineán toboz, mint Magyarországon tanár”, a magyar irodalom tanára. Ez még a háború előtt volt. Háború alatt, mintha megrázkódott volna a magyar lelkiösmeret. Mintha hirtelen a maga léte értékére eszmélt volna reá a magyar ember és megértette volna, hogy a nagy nemzetek összecsapásában szétmorzsolódik a mi szegény, kis nemzetünk.


Milyen jó és milyen megnyugtató érzés volt, hogy amig a kötelességtudó magyar ujságiró Ludendorff és Hindenburg és Vilmos császár és Conrad százada ellen szórta az átkot és a vádat, mint ormok világán végigremegő visszhang, Ady Endre énekéből a végtelenség és időtlenség válaszolt, a mi napról-másra elhalkuló és elhaló szavunkra. És milyen lélekemelő és nagy igazolás a márványoszlopos porticusok fehér ekhója, a rémségből felhördülő fáj, melyet Babits az öldöklés felett kiáltott. Móricz Zsigmond a Szegény emberek-ben adott örökkévalóságot annak a villogó haragnak, mely a német háborúba, osztrák öldöklésbe hajszolt magyar parasztnak mord szemében égett és föllángolt lelkében sistergett. A magára maradt asszonyi gond siralmát, a kialudt konyhai tüzhely fájdalmát a Két nyár asszonyirója, Kaffka Margit sírta el, magyar asszonyi szemből kicsordult, soha föl nem. száradó nagy könnyel.


(Ó, hogy miért nem ezek a könyvek és könnyek viszik hirünket nyugatra?)


A háborús vész elmorgott fölöttünk. Német és osztrák sereghajtsárok kezéből kihullott a fegyver. A testek megint élnek, de a szellem, mintha elvérzenék közöttünk. Mindenütt erőszak fenyeget. Akié a fegyver, azé a hatalom!


(Ó, hogy miért ép ennek az erőszaknak káromló szavai és cselekvései viszik hirünket nyugatra?)


A magyar ujságiró könnyü tolla haragosan suhog ma is. Eleinte csupán a hazából kiszorult, ma már a hazai ellenzék sajtójának szava is szembefordul az erőszakos fenyegetéssel, mindennap fölemelkedik újra s mindennap megújra elhal.


Mindennap új vétót kiált a magyar ujságiró, fajoknak és osztályoknak jogát, munkáját, tudását, sőt mi több, életét fenyegető erőszak ellen, sohsem fárad bele a napi küzdelembe. Bár a biztatás hiányzik. Az örökkévalóság nagyszerü igazolványa. Mert az irodalom nem vesz részt. a, harcban. Ady Endre sírja, felett a debreceni fejfa keresztje kesereg. A könnyes nagyasszony, Kaffka Margit sírja fölé a mi férfikönynyeinknek sűrű hullása hull. Akik pedig élnek, akik velünk a magyarnak leggyászosabb világát élik, nemzetek közti megértés és a társadalmi igazság jó ügyének tegnapi hangosai-harcosai, hajdan való szövetséges társaink, vezető barátaink: poéták! ó, mind-mind önzésbe süppedtek, gyáván elnémultak mögöttünk, elpártoltak tőlünk s az erőszak tanítóihoz vagy pedig épenséggel gyakorlóihoz szegődtek.


Csak az egyetlen Szabó Dezső mond néha egy-egy nagy átkot és veri a mellét, hogy benne a magyarság lelkiösmeretét bántják. Hogy ő így szenved, meg ugy, mert ő a jó, ő a hív magyar ember, aki őt bántja, benne a magyar nemzet lelkiösmeretét bántja meg. A hang Adyé, csupán a szájnak eskórosan tajtékzó habzása és a kéz vonagló gesztusa Szabó Dezsőé.


De nem bírálni jöttem e kétségkívül őszinte szenvedést, melyet az sem kisebbít, hogy hol a kommunizmusnak, hol a kurzusnak, hol a radikálizmusnak ajánlja fel martyriumát. Ebben az emberben kétségkívül fájdalmak dúlnak, rajta az a bánat-folt, melyről Ady verse szól s melyhez hasonló nincs fölvarrva senkire, „csak fajából kinőtt magyarra”. Nem bírálni akarom Szabó Dezsőt s nem gúnyolni őt, bár mindkettőke annyi okot adott, kimondom kereken: irigylem! ! Ha őt előreszaladt magyar mivoltában bántalom éri, hivatkozhatik turáni magyar fajára s övé a szenvedés minden privilégiuma. De jaj annak a magyarnak, százszorosan jaj s hogy így van, ennek többek között Szabó Dezső is okozója jaj nekünk, százszorosan jaj, akik csak arra hivatkozhatunk, hogy magyar földön nőttünk fel, magyar levegőt szíttunk, magyar a beszédünk, a magyarságnak adtuk testünket-lelkünket, vérünket, velőnket, verítékünket s mégis, ha magyar voltunkban mellőzés, bántalom ér, nem szabad panaszra kinyitni a szájunkat, mert a kurzus-elmésség ránkolvassa menten: Zsidó, zsidó! (És a zsidó is szemünkbe röhög: „A fajtádat üldözik s te felkínálkozol az üldözőknek! Jól teszik a fajmagyarok, ha kiközösítenek érte”).


Simonyi Zsigmond kincsek helyett a magyarok szókincsét gyűjtötte, kirugták a magyar tudósok társaságából, a sérelembe belehalt, a magyar tudomány vértanuja ő, mire a gymnasium, melynek mindenha büszkesége marad ez az ember, kinek szelid szeme pillantására kinyíltak a magyarság titkai, mégis Simonyi-Steiner Zsigmondnak nevezi őt az Évi Értesítőiben, mert a névmagyarosítás hangsulyozásával akarja kiközösíteni a legjobb magyarok közül való zsidót és magyart a magyarság köréből. Bródy Sándor, aki talentumnak külömb volt mint Szabó Dezső s uri makkabeus zsidó létére, legénynek is, magyarnak is, annyival külömb, mégis úgy halt meg, mint egy rühös kutya, kiakolbolitva a magyar irodalomból, sőt a magyar társadalomból is. És nem volt szabad, még a halálos ágyon sem, odaröhögnie bántalmazói felé: Aki engem bánt, bennem a magyarságot bántja meg!!...


S mit mondjunk mi, kik a kiközösítés átkát nem haldokolva vagy épen halva, hanem javakorunkban, már élve s nem csupán zsidóságunk okából, hanem azért hordozzuk, mert a Laczkovicsok szellemében, új, becsületes nemzethez illő constitutión dolgoztunk, polgárin, magyaron, szabadon, – s mert Csokonai emberi századát mertük remélni ötéves embertelenség után?!


*


Aki a maga magyar voltának igazolását nem önmagában keresi, annak meg kell tévednie. Az én igazam, az én magyarságom bennem van. Emlékeimben, melyek visszaragadnak a Kisfaludy Társaság üléstermébe — abba a kis iskolateremfélébe, melynek sárga padjain Tisza Kálmán és Jókai Mór, Zichy Antal, Szász Károly és Görgey Arthur bóbiskolnak Vadnay Károllyal meg — Isten bocsá Acsády Ignáccal, aki elkövette azt a vétket, hogy zsidó létére a legjobban írta meg a magyar történelmi osztályok elnyomását sinylő, viharvert magyar népmilliók minden szenvedéseinek szomorú történetét. Valaki felolvas, egy szavaló ur, gyerekember cikkét olvassa fel. A gyerekember, akinek a magyarság nagyjait álomba ringató írását az a hangosan szavaló felolvassa, az a gyerekember, mélyen tisztelt, magam elé képzelt gyülekezet, én valék...


Felolvasás után kezet szorítanak velem az öreg magyarok. Néma szertartás, melyben magyar íróvá avatnak. Egy nagyon öreg, minden öregnél öregebb magyar, Tóth Lőrincnek hivták, valaha töméntelen verseket írt és iambusokban vérengző és elvérző drámákat, de aki mégsem írásairól nevezetes, hanem igenis arról, hogy az utolsó rendi országgyülésen a városi polgárság jogaiért emelte föl a magyar demokráciának követelő szavát, ez az immár siri hangu, de piros arcu vén-ember hozzám lép és így szól: „Engedje meg, hogy megszorítsam kezét a legfiatalabb magyar írónak avval a kézzel, mely valaha Kazinczy Ferenc kezét szorongatá.”


Gyulai Pál, Lévai József, Szász Károly, szent öregek körében töltött fiatalság jelenti a magyar multhoz való jussomat, a magyar jövőhöz pedig egy másik, nagy találkozás.


*


Vészi József, Kabos Ede, Jásziék figyeltek föl először Ady Endrére. A Nyugat-ék azután jöttek. Én még akkor, hagyományon nevelt siheder, támadtam Adyt. Csak a Vér és Arany után hódoltam be neki.


Egy olvasmány és egy megtérés története, ez volt a vezeklő és dicsőítő írás címe, mely a Huszadik Század-bari jelent meg s mely hű fegyverhordozóul Ady Endre mellé állított. Nem volt könnyü szolgálat. Ez előadások során, mikor majd személyes emlékeimre kerül a sor, teljes őszinteséggel fogok róla beszámolni, hogy mi mindent és hogy miért mulasztottam el jóvátehetetlenül. Mégis, ha önmagam előtt ez örök és jóvátehetetlen mulasztások bűnbánó fájdalmában állok is, Ady Endrétől meg nem érdemelt jutalmul a következő s a Nyugat-ban megjelent sorokban kaptam magyar jószándékaim elismerését. Egy kolozsvári kálvinista lap azt a különös kérdést vetette Szabó Dezső elé, „hogy vajjon Hatvany Lajost vagy Baksay Sándort tartja-e a mai magyar lélek igazabb és teljesebb reprezentálójának. „Ebben az ügyben így ír tovább Ady Endre nem várhatok a Szabó Dezső barátom egyébként majdnem biztos feleletére, hanem sietek hozzájuttatni Alef urat (így hívták a Szemle névtelen cikkíróját) hogy adhassa az ártatlan megrökönyödöttet. Valóban, mint titokban föl is tehetné, én, ó Kálvinista konvent, de jó, hogy a tridenti zsinatnál kevesebb a hatalmad csakugyan Hatvany Lajost tartom az igazibbnak.”


És most sorok következnek, melyek, úgy hiszem, csak a vitatkozó szenvedély hevében pattantak ki Adyból, mert fölöttébb méltánytalanul kicsinyítik Baksay művészetének aesthetikai értékét, minek idézzem ezeket a sorokat!


E támadás után, melyet nem fogadok el igaznak, következik a védelem, melyet nem csupán ma üldözött személyem érdekében érzek igaznak ... „Baksay őméltóságának sajnos, fogalma sem lehet, hogy (Hatvany) mit írt és tett (kedves gyanusítóim számára ez a „tett” nem jelent most okvetlenül pénzt, miből Hatvanynak állítólag bőven van) a magyar lelki kultúráért, mondjuk irodalomért. Most kissé talán elkedvetlenedve, szíve ellenére németül ír, de hogy az irodalom ma egy kicsit az élethez tartozik e toprongyos kis országban is, ebben Hatvanynak sok része van.”


*


Amikor Ady 1913-ban ezeket a sorokat leírta, egy ide nem tartozó irodalmi polémia folyamán, tényleg, ahogy Ady jól látja, szivem ellenére, németek közé akartam menekülni. A külföldre menekülés e próbatételének az volt fölöttébb váratlan eredménye, hogy midőn az idegenek jól fogadtak, nyakra-főre, ahogy ezt otthon meg nem szoktam, agyondicsértek, szinte-szinte befogadtak maguk közé, a nem várt eredménytől visszariadva, éreznem kellett magamon az Aranyi-szó igazát: Kivágyni kész halál. A határon túlról hazahívott az ének, melyet Ady énekelt, bús ég-vivásnak, átok-zenének, csalogatónak, _ hogy jőjjön más is, rokkanjon más is, pusztúljon más is. Én hallottam az éneket és hazatértem, hogy kinek se fájó biztos megrokkanásomnak és kikerülhetetlenül váró pusztúlásomnak tudatában hirdessem, amig lehet és szabad, a költő énekének nem csupán sellő-bűvölésű varázsát, ahogy ezt némely kényelmes aestheták cselekedték, hanem egyszersmind az Ady-költészetnek magyar sorsok válságával viselős tartalmát is, melynek megértésétől és vállalásától hiába óvtak az óvatosok.


*


S mikor most másodszor, tudom, hogy végzetes dörejjel csapódott be mögöttem a magyar udvarház ajtaja, s mikor most másodszor, tessék, szóltak felém hivogatóan, tessék, itt a bécsi sima parkett és a berlini, tessék, tessék, nyitva van az ajtó, csak tessék besétálni ... vajjon miért akadtam meg másodszor is a küszöbön? Azt mondják, a zsidó ember mindenütt otthon van, miért nem sétálok be tehát, most már, annyi nehéz magyar tapasztalat után, külországok felé tárva-nyitott ajtón? S mért nem sétáltak be velem együtt azok, akiknek talentumára inkább volt szükség, mint az én puszta készségeimre, miért nem sétáltak be azon az ajtón néhai nagy jó urunk; Bródy Sándor és aki a magyarság oszlopaira emelte népünknek Keletről Nyugatra vezető szellemi Lánchidját, mért nem kelt át a maga építette hidon a költők költőmagyarázója: Ignotus? És mért vesztegeltek az alélt küszöbön: Biró Lajos és Kabos Ede?


Bródy Sándor egy Bécsben megjelent magyar szemlében mondta el a magyarsághoz való örök tartozandóságát. Ignotus a Nyugat-ban többször, legutóbb ép Bródy Sándorról írt nagy sirámában sírta el az ő magyarságának tragikumát. Biró Lajos a maga magyar-zsidó útjáról könyvet írt. Kabos Ede nem írt már, élő árny, aki járt-kélt az idegenben, nem volt jelene, jövőre nem volt reménye, beteg, krajcártalan ember s ha beszélt, mindég ezt hallottad tőle: Vajda János, Ady Ady, Vajda János, mintha a maga gondját nem is érezné, ha két magyar kedvenc költőjének dicsőségét hirdetheti. És Beregi Oszkár miért menekül német színpadról minduntalan magyar színpadra? Sikere van odakünn is. De neki más kell. Magyar szó riadása kell a szózatos ajakára.


Ami pedig, tisztelt és képzelt gyülekezet, e képzelt Ady-seminárium előadóját illeti, lehet-e valaki más, mint magyar, aki Petőfin és Aranyon nőtt fel, Gyulaitól tanult és Ady mellett élt. Kezem azt a kezet szorongatta, mely „Kazinczy kezét” szorongatá s midőn kezem azután Adyéba kulcsolódott, az én érdemtelen lényemen keresztül, szinte testemen keresztül futott a magyar múlt a magyar jelenen át a magyar jövendőbe.


Ma az üldözők zsivaja, mintha megrendítené bennem a magyar hitet. De a kocsmaablakok vagy talán bizonyos redakciók? ablaküvegét megcsörrentő kúrjantásoknál is hangosabban hirdetem, hogy azt a magyarságot, mely a múlt század elején először ápolta ki magából a nemzeti gondolatot s mely a parlagi és nyers hangokból, minden fogalomnak minden árnyalatába belecsengő édes és pallérozott beszédet olvasztott ki a megfinomult magyar léleknek megnyilatkozásai számára, vallom és hirdetem, hogy a hont másodszormegalapító legnagyobb magyar nemzedéket, nem a mágnások, nem a tőkések, nem a munkások és nem a parasztok szükös osztályérdeke lelkesítette, hanem az összes osztályok erőinek közös eredője, melynek neve: szabad, liberális nemzet, demokrata állam. Vallom és hirdetem, hogy a legnagyobb magyarok nemzedéke, még a magyarok külön érdekeit is alárendelte az emberiességnek és igazságnak. Eötvös József a magyarok jogát el se tudta képzelni a nemzetiségek és fajok egyenlő joga nélkül. Deák Ferenc nem akarta állami segélyben részesíteni a budapesti Nemzeti Színházat, ha az Ujvidéki szerb színház nem részesül hasonló állami segélyben. Mikor a budapesti német Theater leégett s a sovén rivalgás megtiltotta a német színház újjáépítését, akkor a Hadnagy Uram költője, a patak-kavics-tiszta magyar prózának legsimább görgetője, Gyulai Pál, aki pedig a németesítő Bach-korszak minden kinját végigsinylette, mégis ez a legderekabb székely követelte a budapesti német kisebbség nevében a német színházat. Gyulai Pál neve a sok üldözésért, melyben akkor része volt, méltán állhat a nemzetiségi türelem másik erdélyi martirja, Mocsáry Lajos neve mellett.


Ady magyarsága, aki süvöltő eszmebarrikádokon akart egy nagy ölelésben találkozni románnal, szlovákkal, szerbbel, svábbal, szászszal, Ady magyarsága a türelemnek és megértésnek ebből a nagyszerü hagyományából merítő magyarság volt. Ilyen a mienk is. S bár ők sok ezren vannak, mi odabenn és odakünn keresztyének és zsidók alig néhányan, mégis mi, akik az emberi fajta minden tagjának védelmében látjuk az igazi fajvédelmet, mégis csak mi vagyunk az igazi fajvédők. S mert bennünk ébred a magyar jövendő, mi vagyunk az igazi ébredő magyarság, melynek nevét és cimét az erőszak emberei hiába bitorolják.


A pályatársak megtagadhatnak, – a Laczkovicsok, Csokonaiak, Kazinczyk, Gyulai Pálok, Mocsáry Lajosok, Adyk szellemében, abban a hagyományos szellemben, mely a magyarság gondolatát az emberiesség gondolatába nevelte és emelte bele, vagyok és maradok: zsidó létemre, magyar. A birák elitélhetnek, én vagyok az tisztelt gyülekezet, ki a legelsők közt s a legjobban értette meg a legjobb magyar verseket s ezért, bár életem végéig járjam is az idegent, bizva-bizvást föllebbezem meg a mai birák itéletét. A magyar irodalomnak eljövendő krónikása ki fogja nekem állítani a bizonyítványt, hogy a legjobb magyaroknak hagyományt és haladást összekapcsoló szellemében voltam és maradtam magyar.


E hitvallás után, most már megnyugodott lélekkel nyúlok Ady szerelmi extasisának könyve, az Illés szekere után, hogy az elképzelt magyar diákok előtt kitárjam a magyar lélek nagy és széles perspektíváit, hogy nekik a magyar szavak szépségét magyarázzam s hogy, mint husz éve cselekszem, maradjak ezután is a magyar kultúrának alázatos, legkisebb szolgája. Nem dőreség ez, nem őrület. Hivatás. Nem csaltak, nem csalok. Van magyar kultúra! S annak igéjét érdemes hirdetni s ez igehirdetésért érdemes egy életet áldozni!


* Készlet szerzőnek „Ady világa” című írott szeminariumi előadássorozatából. Irta 1924-ben s elmondta Kassán, Losoncon, Kolozsvárt, Nagyváradon és Pozsonyban tartott Ady-ünnepélyeken.


 


Vissza az oldal tetejére | |