FĹ‘oldal

Korunk 1927 Február.

A nemzetközi nőmozgalom a háboru után


GlĂĽcklich Vilma

 


Ha a nőmozgalom öncélnak tekintené a nő jogkörének tágulását és politikai egyenjogositásának megvalósítását, hálásnak kellene lennie a háboru iránt, amely hatalmas lépéssel vitte közelebb ezekhez a célokhoz. De mivel törekvései az egész emberiség javát és a kultura fejlődését szolgálják, csak borzalommal tud haladásának e gyászos okára visszagondolni.


1914 nyarának bősz viharja tövestül tépte ki az egészséges emberfák százezreit a hozzájuk tapadó, az önfentartás terén minden gyakorlatot nélkülöző borostyán-asszonyok öleléséből. Hirtelen jutott a nőknek osztályrészül a gazdasági függetlenség, amelynek lehetetlen voltát addig sokukkal sikerült elhitetni, vagy akik ezt nem hitték el, azokra nézve is nehezen elérhetővé tenni. Az első napokban Dante poklának jeleneteivel vetélkedett a kétségbeesett nők és gyermekek tömege; de épen a nőmozgalom szervező ereje terelte csakhamar rendes mederbe a munkaképesek foglalkoztatását, úgy hogy nehány hét után a gazdasági élet minden ágában betöltötték az eltávozott férfiak helyét; evvel elérték, hogy... a háboru folyhatott tovább. A nőknek az a tömege, amely hirtelen fontos tényezőjévé lett a gazdasági életnek, ugyanolyan fatalisztikus egykedvüséggel törödött bele a háborus gondolatvilágba, épen úgy elfásult a maga természetes fajfentartó és megóvó ösztönének tiltakozásával szemben, mint az a férfi-tömeg, amellyel sikerült elhitetni, hogy a háboru összefér a XX. század kulturájának fejlődési fokával. Csak a nőknek egy kisebbsége nem feledkezett meg arról, hogy az emberiség anyáinak más a feladatuk.


Ugyancsak nagy lépéssel vitte előre a háboru a nő politikai jogainak ügyét. Hiszen a háboru előtt csak egyes országok törvényhozásai emelked tek felül a nemi előítéleten és adták meg a nőknek a teljes polgárjogot: Ausztrália, Ujzéland, az Amerikai Egyesült Államok nehány állama. Európában pedig Finnország, Norvégia, az Angliához tartozó kicsiny Man sziget és Izland. Szomoru kitüntetés, hogy a háboru után „a háboruban szerzett érdemekért” kapták meg Angliában és annak dominiumaiban, az Egyesült Államok egész területén, a középeurópai országokban és az északi semleges államokban.


Most már szinte szégyenkezniük kell azoknak az országoknak, amelyek evvel a reformmal még máig is adósak maradtak. Pedig még mindig közöttük vannak a nagy latin országok: Franciaország, Olaszország, Spanyolország (a két utóbbi legalább a községi választójog terén tette meg az első lépést) és ezek hű követői: Belgium, Svájc, Románia, Jugoszlávia, Portugál és Délamerika országai. Mihelyt Franciaország megteszi a kezdeményező lépést, mindezek a késedelmeskedők gyors egymásutánban fogják helyrehozni mulasztásukat. Csak a kis Svájcban fog nehézségeket okozni a népszavazás, amelyet az alkotmány ilyen alkotmánymódosítás érvénybe lépése előtt megkíván.


Nemcsak hogy hálát nem érez a nőmozgalom a háboru itt jelzett „érdemeiért”, hanem ujabb háboruk lehetetlenné tevésére fordítja ereje javát. Legnagyobb jelentőségü nemzetközi szervezetei szinte versenyt fáradoznak e cél érdekében. Mind históriai, mind pszihologiai szempontból érdekes az a fejlődés, amelyen a nőmozgalomnak a békével szemben tanusitott magatartása keresztülment.


A háboru előtt két nagy nemzetközi szervezet volt a nőmozgalom törekvéseinek legmarkánsabb képviselője:


1. A Nők Nemzetközi Szövetsége (International Council of Women), amely a mult század második felében keletkezett és egységesíteni törekszik a nők mindennemű egyesületeit, a jótékonyságiaktól a szakegyesületekig, nemzeti-, párt-, faji és felekezeti különbség nélkül. Alapszabályainak egyik fontos rendelkezése, hogy csupán egyhangu határozat alapján indithat akciót, tehát tempója nem lehet gyorsabb, mint a hozzá csatlakozott legkonzervatívabb egyesületté. Egészen természetes, hogy a háboru kitörésével szinte automatice megszünt ennek a szövetségnek a működése, mert minden országbeli csoportjai, a Nőegyesületek Nemzeti szövetségei, belenyugodtak a szigoru határozatba és abba, hogy régi hűséges munkatársaikat is az „ellenség” gyűjtőneve alá foglalják.


A Nők Választójogi Világszövetsége (Woman´s International Suffrage Alliance) 1904-ben keletkezett, annak a csoportnak kezdeményezésére, amely a Nők Nemzetközi Szövetségében nem tudta elérni egy választójogi szakosztály létesítését, mert a Szövetség „nem kivánt politikával foglalkozni”. Ez az ujabb szövetség tehát kifejezetten politikai munkára alakult (ami alatt azonban nem pártpolitikát, hanem progresszív irányu szociális, gazdasági, nemzetiségi stb. politikát kell érteni). Ettől a szövetségtől — amelynek politikai munkája a törvényalkotások egész sorának létrejöttében müködött közre — már elvárhattuk volna, hogy a háboruval szemben is fentartsa állandóan hangoztatott álláspontját: az anya, a gyermek, a család védelmét. Sajnos, nem egészen igy történt.


A háboru kitörése utáni hónapokban két nézet küzdött egymással ebben a szó legkomolyabb értelmében politikai jellegű szövetségben; egyik •— a vezetőségé — az volt, hogy ha a szövetség minden országban szembehelyezkedik az uralkodó politikai áramlattal, akkor veszélyezteti céljának elérését, amely pedig sokkal hathatósabb munka lehetöségét jelenti a béke érdekében is. A másik nézet, amelynek hivei minden országban kisebbségben voltak, az volt: most kell megmutatnunk, hogy csakugyan érettek vagyunk a politikára, hogy az emberiség anyáinak képviseletében külön, sajátos mondanivalónk van a nemzetek sorsának intézésében.


Minthogy ezt az utóbbi nézetet a Választójogi Világszövetségben nem érvényesíthették, annak hivei 1915. tavaszán kongresszust hivtak egybe Hágába és ott megalakították a Nők Nemzetközi Békeligáját, amely akkor 12 országos csoporttal indult, de ma már 24 sectióval (országos szakosztállyal) dolgozik és azonkívül még 15 országban vannak szervezésben levő csoportjai. A szervezés két alapelve:


1.      a nemzetek közötti konfliktusok mindenkor békés eszközökkel intézendők el;


2.  a magán- és közélet minden vonatkozásban egyenlő jogok illetik meg a nőt és a férfit.


A Liga alapitó tagjai a háboru alatt átszenvedték elveikért a népszerűtlenségnek és üldöztetésnek tüzpróbáját. Francia- és Németországban formális bojkot fogadta a hágai kongresszusról hazatérőket és minden országban akadtak olyan körök, amelyek a hazaárulással határosnak tartották már a külföldi munkatársakkal együttdolgozást is. Amerika beavatkozása után, tehát 2 évvel később, kezdődött ott is a gyanusitás és üldözés, amely a béke híveivel szemben ott még tartósabb, mint a nyugateurópai államokban.


De minden üldöztetés ellenére a háborut követő években a nemzetközi nőmozgalom két régibb nagy szervezete is tudatára ébredt annak a szörnyű ellenmondásnak, amelyben háborut segítő munkásságuk állott anyai ösztönük természetes sugallatával. Nemcsak a ´Nők Nemzetközi Békeligája tartott nagyhatásu békekongreszszusokat 1919-ben Zürichben, 1921-ben Bécsben, 1924-ben Washingtonban és 1926-ban Dublinben, valamint 1922-ben Hágában világkonferenciát, amely „Uj béke” cimen a békeszerződések revízióját követelte; 1924-ben már a Nők Nemzetközi Szövetsége — a válogatás nélkül egybegyűjtött egyesületek összessége — is világkonferenciát hivott egybe Londonba, amely az akkori birodalmi kiállítás területén, Londonban tanácskozott „a háboru okairól”. Minthogy jóelőre figyelmeztették a résztvevőket, hogy „aktuális politikai kérdések tárgyalása nem kívánatos”, a méreteiben impozáns konferencia nem vert fel nagyobb hullámokat a közvélemény felszínén.


1925 januárjában a Nők Választójogi Világszövetségének alapitója és tiszteletbeli elnöke, Mrs. Carrie Chapman Catt, aki a háboru alatt, sajnos! kötelességének vélte, hogy támogassa az Egyesült Államok háborus kormányait, nagyszabásu országos konferenciát rendezett New-Yorkban, még 8 tekintélyes országos egyesület bevonásával, „a háboru okairól és orvoslásáról”. Ezt követte 1926 decemberében egy folytatólagos konferencia. Bár ezek a tanácskozások inkább akadémikus jellegüek voltak, mégis tagadhatatlanul számottevő befolyást gyakoroltak az Egyesült Államok közvéleményére. Általánosan elismerik, hogy az első konferencia és a vele kapcsolatos propaganda hatásának nagy része volt abban, hogy a szenátus elhatározta a hágai döntőbirósághoz csatlakozását.


Habár tehát a három nagy nemzetközi szervezet közül csupán a Nők Nemzetközi Békeligájának főfeladata a béke érdekében folytatott szakadatlan küzdelem és noha a másik két szövetség munkatervének föl kell ölelnie mindazokat a kérdéseket, amelyek a nő, a gyermek, a család testi és lelki jólétével, jogi és gazdasági helyzetével kapcsolatosak, mégis mindinkább előtérbe nyomul itt is a háboru elleni küzdelem; egyszerüen azért, mert ha ez nem vezet eredményre, kárbavész minden más téren a kultura fejlődéseért vagy az emberiség nagyobb boldogságáért folytatott küzdelem.


A három nagy nemzetközi szervezet-keretében vagy azokkal párhuzamosan müködik az egyes kérdések megoldásával vagy egyes csoportok érdekeinek védelmével foglalkozó nőegyesületek szinte megszámlálhatatlan sora, amelyek közül nemzetközi szövetségeket vagy csoportokat alkotnak: az egyetemet végzett nők szervezetei, az alkoholellenes nőegyesületek, a szociáldemokrata munkásnők szervezetei, a keresztény munkásnők szervezetei, egyes felekezeti leányegyesületek (Young Women´s Christian Association), fiatal leányokat idegenben védő egyesületek (Amies de la jeune Fille), a fogyasztási és termelési szövetkezetek létesitéseért küzdő nőegyesületek stb. Sajnos, sok energiapazarlást okoz a munkatervek összeegyeztetésének hiánya és nagyon megnehezíti az egyik vagy másik ügyben illetékes szervezet megtalálását. Ezen bajos segíteni mind addig, mig a szervezkedés fejlődésével egy hatalmas hierarchiába nem sikerül egyesiteni — sajátos jellegük teljes tiszteletbentartásával — a nők szervezeteit egymással és a fejlődés még magasabb fokán, az egyenjogusitás megvalósulása után, a férfiak szervezeteivel.


Ha majd a tapasztalatok hosszu sora győzi meg az öntudatos nőt arról, hogy a férfiak egyenlőjogu és egyenlőértékü munka- és élettársat látnak benne; hogy megértették a nő munkájának szükségét nemcsak gazdasági, hanem ethikai szempontból is; hogy csak egyféle erkölcsi codexet ismernek el, amely mindkét nemre kötelező, ha nem lesz szükség arra, hogy a nők egész szervezetei küzdjenek a férfiönzés előitéletekkel kendözött makacssága ellen a gazdasági munka igazán produktiv helyeiért: akkor fölöslegessé fog válni a nők külön szervezkedése. Az emberek többé nem egymás hátraszoritásával, egymás szabadságának korlátozásával, hanem megértő együttmüködéssel fogják munkájukat eredményesebbé, életüket szebbé és boldogabbá tenni.


Sajnos, ettől ma még nagyon messze vagyunk. (Budapest)


 


Vissza az oldal tetejére