FĹ‘oldal

Korunk 1927 Február.

Mister Pókhas

 


NÉVTELEN AMERIKAI ÖNÉLETRAJZ


Fordította: SZÉKELY BÉLA


                                                                                                                                (5)


Megjön Avrum és megszabadít Davistől. Azután Boolkiebe ütközöm, aki épen egy darab kenyeret majszol. Egy felborult ucca-kocsi oltalma alatt vad kockajáték folyik. Ép Dago Jack dob és ájtatosan imádkozik; „Come baby, be nice to Papa”. „A kockák már ismernek téged — mondja Little Joe — és sohse fognak a te szerencsédre esni”. A kapkodó ujjak között perdül a kocka és egy sértődött orditás tudomásomra adja, hogy Dago Jack veszitett... Boolkie megérti néma jeladásomat és lassan, velem együtt viszszavonul. „Boolkie — kezdem, — tudok valamit, amivel szép kis pénzt kereshetnénk mind a ketten és hozzá a jövő szombaton pajtásaink a Dutch Village borpincéjében nagyszerüen mulathatnánk. Sorsjátékot fogunk rendezni egy beteg barátunk részére: értesz engem. Sorsjegyeket nyomtatunk. A főnyeremény egy aranyóra. Egy sorsjegy ára 25 cent. Te majd a sorsjegyeket a banda utján a kereskedőknél, háztulajdonosoknál, utcai árusoknál stb. el fogod helyeztetni. Ők már tudják: nem okos dolog veled rossz lábon lenni. Időről időre le kell adják a védősápot. Legközelebb majd valami mást csinálunk, esetleg bált rendezünk”.


Boolkienak annyira tetszik az ötlet, hogy saját maga akarja a sorsjegyek elárusitását kézbevenni. Másnap elhoztam neki a kinyomtatott sorsjegyeket és pár órán belül százhuszonöt sorajegyet helyeztek el, darabját huszonöt centjével. Osztozunk, Boolkie pedig megígéri, hogy ő fogja majd szombat este a borpincében társai cechét fizetni.


Sam és én egy boldog estét töltöttünk el azzal, hogy a Housten Street ócskásainál kiválogattuk a kosztümöket. Velünk jött Little Joe is, aki egy nagyszerü szakállt lopott el Sam számára, nekem pedig egy bajuszt és egy kecskeszakállt. Az a mód, ahogy Little Joe lop, valóban pompás. A dolgokat az eladó szemeláttára vágja zsebre. Olyan hihetetlenül ügyesen csinálja, hogy senkinek sem juthat eszébe őt gyanusitani, vagy megfigyelni. Sohse vesztik el a szemük elől, de én édes Istenem, a gyorsaság, ahogy a Coney Island kikiáltója szokta mondani, nem boszorkányság. Little Joe zseniálitását nem pazarolta hosszú ideig ilyen kis bolti lopásokra. Rövidesen a „Honest Johns” kártyabarlangban kapott nagyszerü, állást: ő keverte a kártyákat. És ott villámgyorsasága nagyban hozzájárult ahhoz a nagyszerű hirnévhez, melyet a „Honest Johns” becsületessége folytán élvezett.


Newyork bűnös fia ép olyan öntudatos, mint egy rossz gyerek. Szimboluma és világitó-tornya a vörös lámpás, mely ma, szombaton, a heti bérfizetés napján, ott világit a Manhattan arany-aratást váró mulatóhelyei felett. Itt nincs helye hamis tények ámításának és külső tisztesség, külső becsületesség hipokrita rejtegetősdijének. Az ördög kiszabadult! A város nyitva, tárva. A vörös lámpa ott izzik az ajtók felett és hirdeti: én vagyok a bűn. És az emberek isznak, bűnöznek és szeretnek, kérkedve, mintha mondani akarnák: nézzetek ide: bűnt követünk el!


Szórakozást kerestek? Nézzetek csak a vörös fény után! Szinvakok vagytok? — hát akkor kérdezzetek meg egy fiakeres kocsist, vagy egy rendőrt. Vagy, ha nem vagytok a kelleténél jobban finomlelküek: úgy egy gyereket. Mind tudják... A „Tenderloin” kicsattanó vörös tengerirák. Az Allen Street olyan szinü, mint egy vörös hering és olyan a szaga is. Az Elisabeth Street úgy forr, pezseg, durván és véresen, mint a tulsok chianti. És a Five Points vörös lámpái undokan pislognak a piszok és a durvaság takarója alól. hogy programmjukat Önöknek bemutassák ... Egyenként a podiumra lépünk. A Dutch Village izzó rubin a Tenderloin durva kebelén. Drága lokál, amely két részből áll. Ott fenn még az olcsó elegáncia látszatát akarják kelteni. A divat „jó izlése” szerint rendezték be. Rózsaszin lámpák, szőnyegekkel borított járóhelyek, asztalkendők, frakkos pincérek és vonószenekar. Feltünően öltözött nők, akiket a nap divatjának megfelelően termetük és tehetségük szerint válogattak össze, elsuhannak az aszalok között, a selyem szoknyák suhognak s nehéz parfümök felhője veszi őket körül; udvariasan és szerényen kérdezik meg, hogy szivesen veszed-e társaságukat... És közben elfojtottan és udvariasan szól a zene, amelyet egy balkonszerű helyen rejtettek el. És azután megjelenik egy kikopott hangu tenorista, rosszul illő parókában és kifent bajusszal, majd egy öreg énekesnő, aki kétségbeesetten próbálja éveinek nagy számát a sminkkel takarni; borzalmasan összefűzött figura, együtt lépnek fel, vagy külön-külön énekelnek el egy agyonharsogott ária-zagyvalékot, amelyet a verkli már elviselhetetlenné koptatott... De lenn, a borpincében másképen van. Itt bizony nincsenek szőnyegek és fehér abroszok. A borpincével minden áron tisztességes és otthonias benyomást akarnak kelteni. A tenorista, az énekesnő és a vonós zenekar helyett négerdal-énekesek vannak itt és egy lármás jazz zenekar, mely hegedűből, zongorából, egy nagy dobból (és főképen dobból) áll.


Azok a lányok, akik itt a társaságukat felkinálják, nem olyan elegánsak és nem is olyan előkelőek, viszont jóindulatuak, természetesek és a szó legjobb értelmében: newyorkiasak. Leülnek az asztalodhoz, értik a tréfát, sőt maguk is szivesen csinálnak tréfát és ha nem látnák őket épen szivesen, egyszerüen tovább állanak a másik asztalhoz. Itt meghitten elmulathat az ember, persze, amig telik a pénzéből. A Dutch Village-t sohse zárják be.


Al bemutatkozásunk időpontját éjfélre állapitotta meg. Jól zsufolt lokálra és olyan közönségre van szüksége, amelynek kritikája már nem olyan éles... Megmutatja nekünk Frenche Lavellet, aki az egyik sarokban ül, nagytestű ember, kövér arccal, bedagadt, vöröses szemekkel... „Nem neki énekelni” — tanácsolja Al, — az úgy sem segitene. Frenchie csak azt az egyet akarja tudni, hogy a mob miképen befolyásolja. Nu, csak keményen neki! ”


A dobok hosszan peregnek. Al a podiumra hág. Felismerik. A Miners Theater minden látogatója ismeri... „Hát ez meg mit fog ma előadni?” „Minden csomagban dij van”... „Csak egy dime, csak egy tized dollár!”... Al kövér arcára e jóindulatú támadások folytán boldog ráncok ülnek... „Na kivele”... Al int a dobosnak, aki megint hosszas dobpergetésbe kezd s azután megkezdi: „Hölgyeim és uraim!”... Valaki nyávog... Másik hangosan szipákol... Egy harmadik gyermeksirást utánoz. Al felemeli a kezét és így tiltakozik a jókedvü bohóckodás ellen...” Hagyjátok, hadd beszéljen...” hallatszik innen is, onnan is, többnyire barátainktól, a ludlow-streetiektől. „Nagyszerű”! Al tehát tovább folytatja mondókáját és túlkiáltja a közbeszólásokat.


„Hölgyeim és uraim, csak egy pár percre akarom szives figyelmüket igénybe venni”...


„That´s all right, feltéve, hogy nem akarod az óráinkat is igénybe venni. „Azt is tudja”... „A biró biztosan ad majd neki vagy tiz évi fegyházat”... „Az igazgatóság nevében van szerencsém a mai előadás egy új attrakcióját bemutatni, egy szenzációt, amelyet az igazgatóság költséget és fáradtságot nem kimélve óriási gázsival szerződtetett le és amely ma mutatkozik be először a világnak... Van szerencsém Önöknek az „East Side Fours”-t bemutatni, egy kvartettet, táncosokat ős komikusokat, igen sok ujdonsággal, Al Wolff, szolgálatjukra, személyes direkciója alatt. Hölgyeim és uram, most ezennel előhivom az „East Side Fours”-t, — a négyszázak örömhozóját, — és Al színpadi nevünkön külön-külön bemutat bennünket... A taps azonnal kitör, természetesen a mi klakkunk kezdte meg, de rövidesen az egész közönség velük tapsol. Ugy látszik mindenki a legjobb hangulatban van.


Al a zongorához ül. és Sam potpourijának és táncának nevezhető akkordját játssza. A nézők nagy gaudiumára, ott a szinpadon maszkírozza ki magát és öltözködik fel. Mialatt felragasztja a szakállát, felveszi a frakkot és a cilindert a fülére nyomja, ismert zsidó és ir viccek egész gépfegyverét tüzeli ki, valami, kis történetbe fog, amelyet Al a zongorán kalimpálva kisér. De azután Sam belekezdett a táncába, de előbb kihirdette: „És most figyelni tessék, mert most következik Newyork nemzeti tánca — az ir-jidis... Hangos taps... A nehéz tánc, az ir-jig és a zsidó gesateke érdekes keverékével valósággal fellelkesítette a publikumot és a véget nem érő da capo jelezte a nagy sikert... Az általános vélemény az volt, hogy az Hot stuff!... Hogy Sam egy kissé kifujhassa magát, közben a korus „Paddy Reilly does the Jewish Wedding Dance”-t énekli, szövegét irta Al Wolff, zenéjét szerezte: Sam Rakowsky. Mennydörgő taps. Kvartettünk valóban jól be volt dolgozva, az összhang kifogástalan volt és a harangok utánzása nagyon mély benyomást tett hallgatóinkra, különben is akkoriban Newyork bele volt bolondulva a kvartettekbe... A dobos és a hegedüs átvették a a könnyebb dallamokat, amelyek tulajdonképen nem voltak egyebek, mint az ir Reel és a zsidó tánczene keverékei. Ügyesen elrendezve és összevegyitve. Sam még egyszer táncolt és amikor nyaktörő saroktáncát bemutatta, a közönség őrjöngő tetszésbe tört ki. Azután Al nehány taktust játszott, amely Davie számát vezette be. Davie egyáltalán nem volt kifestve, de finom szépsége és arcának átszellemült kifejezése olyan fajta közbekiáltásokra vezettek, mint: „Ó növérke, tudja-e a mama, hogy ma kimentél?”... „Oh lala!... „Édes baby”... „Csend!”... „Hadd halljuk, hadd halljuk végre”...


Davie elkezdett énekelni. Tiszta, tömör és erőteljes hangja azonnal elhallgattatta a közönséget. Egy szentimentális balladát énekelt, egy bölcsődalt, tele olcsó szóvirágokkal, melyek az ilyen zenealkotásokba annyira közkedveltek voltak, de annyi finomsággal és érzéssel énekelte, hogy a közönség valósággal tombolni kezdett, amikor befejezésül a hangja szinte zokogásba fulladt, ami Al ötlete volt. A refraint a korus együtt énekelte vele az Al által betanított trükkökkel. Az asztalcsapdosás ós a lábak dobogása, jelezte nagy sikerünket... Amikor Hi Rube női kalapban s szoknyában, mely alól kilátszott a nadrágja, a podiumra lépett, a közönség valóságos hiszterikus nevetésben tört ki. A kezében egy nagy piaci táska volt. Tipegése és elváltoztatott hangja nagyszerű volt. Egy erre az alkalomra összeeszkábált éneket adott elő, amelynek szövegét még egy ilyen szabadszájú könyv sem birja el. A szöveget én írtam és pedig egy akkor népszerű dallamra. A dal cime: „A hang azt mondja: ami egyszer megtörtént, másodszor is megtörténhet velem” — és Hymie olyan keservesen adta ezt elő, hogy a hatás végtelen komikus volt. Al útasitása szerint lement azután a podiumról és a közönség között, zenekíséret mellett énekelte: „Nem mondaná meg nékem, szépen kérem, falusi kis lány vagyok s a nagy városban szörnyen félek, hogy ha egyszer már megesett, meg fog-e esni másszor is velem ?...” Hogy így a közönséget bizonyos fokig belevonta az előadásába és közvetlenné tette, mert vele együtt énekelt, Al mesterfogása volt. Ekkor próbálták meg először Newyorkban ezt a trükköt... Nekem nem volt szóló-számom. A hangom csak arra szolgált, hogy a kvartettben a basszus aláfestését megadja. Valósággal a tenyerükön hordoztak bennünket. Pénzdarabokat dobtak a lábaink elé, különösen Davie második dalánál, melynek „A törött anyasziv” volt a cime. Meghívtak bennünket, hogy igyunk együtt velük s végül is Al meghozta a jó hírt, Frenchie üzenetét. A nagy örömtől a levegőbe ugráltunk: hétfőtől kezdve rendes éneklő pincéreknek szerződtetett bennünket.


Mialatt a rendes coon-énekesek a podiumon dolgoztak, addig mi a közönség közé keveredtünk és haza dolgoztunk. „Haza dolgozni” azt jelenti, hogy ahol invitálnak bennünket, ott drága italokat rendeltünk. Sam és Hymie hamar eláztak s mikor már hajnalodni kezdett, le kellett őket fektessük a zongora alá, hogy mámorukat kialudják. Al csak sört ivott és így józan maradt. Most már megtudtuk azt a titkot is, ami lehetségessé tette számára, hogy ezt a bemutatkozást megrendezhesse. Mazie Lou, az első coon énekesnő, szerelmes volt belé. És ebben a kiméletet nem ismerő világban az a szabály, hogy egy ilyen nő nem tőrődve senkivel és semmivel, meg is mutatja, ha az. Mi ezt tulzásnak tartottuk. De ez alapjában véve nem egyéb, mint foglalkozásuk erkölcse. Mazie Lou, aki már egy kissé spicces volt, mindenkit megkérdezett, akivel csak szóba állott, mialatt szinte eksztázisban, a kövér, izzadságboritotta Alra mutatott: „Hát nem kolosszális? Hát nem koloszszális... Hát nincs kolosszális aktja?...” A lokálban fel és alá logott egy lány, aki engem Estherre emlékeztetett. És ezt annál inkább beképzelhettem, mert, amint észrevettem, beleszeretett Davieba.Billienek hivták. Nem egy egész éjszakára szóló meghívást utasított már vissza és egyre ott forgolódott Davie körül. Estherhez való hasonlatossága még inkább vadabbá tette féltékenységemet Daviera. Daviet azonban ez a szokatlan környezet teljesen megzavarta és az üveg bor, amelyet megivott, fátyolossá tette a szemeit és önmagával elégedetlenné. Szinte észre se vette Billiet, akinek ir temperamentuma közkedvelt volt. Bebeszélte magának, hogy Davie meg akarja sérteni és szántszándékkal keresztül néz rajta. S megvadulva az arcába vágott. Egy pohár leesett az asztalról és nagy csörömpöléssel összetört. A zene elhallgatott. Részeg hallgatás ült a lokálon. Abban az álmos hajnali órában történt már ez, amikor a hangos duhajok is már csak sugdoloznak. Davie felállt és kinyujtotta a kezét: „Mit vétettem tulajdonképen ?” kérdezte kérő hangon... Billie a lábai elé vetette magát: „Ezt nem akartam ... nem tehetek róla... aranyos hangod megőrjített...” Davie felemelte és leültette maga mellé egy székre ... Az általános vélemény az volt, hogy Billiere megint rájött a bolond órája. Az is szóba került, hogy jó családból való... hogy egy napon örökölni fog... több a temperamentuma és önfejübb, mint ahogy egy utcalányhoz illik... és hozzá stricije sincs, aki megvédené... egyáltalán nem valami tisztességes perszona... A többi „tyuk” megvető megjegyzéseket tett rá. Mert irigyelték kedves pofácskáját és elegáns külsejét... de a leginkább azon dühöngtek, hogy a jobb palik, akik valóban a legtöbb pénzt költötték, elsőnek őt akarták felcsipni... mindenki Billiere vetette ki hálóját...


Boolkie alaposan leitta magát. Megpróbált Billiehez dörzsölözni s azt hiszem, hogy nagyon dühöngött, hogy ez nem sikerült. Odadülöngött Billiehez és megkérdezte, tulajdonképen hogyan jön ahhoz, hogy az ő barátját arcul üsse és azután a társaságától elvonja. Azt mondotta, hogy kedve volna egy kicsit a szájára ütni ezért. Billie erre kinyitotta a táskáját, kivett egy kis revolvert és hideg vérrel megjegyezte: „Na te fajankó, próbáld hát meg!” Davie boldogtalan volt. Könyörögni kezdett, hogy maradjanak békén, kijelentette, hogy az egész ügynek nincs semmi jelentősége. Boolkie így megretirált a revolver előtt, de azért nem állotta meg, hogy hencegve ki ne jelentse: „Rendben van, ha a barátom azt mondja, hogy rendben van, akkor most az egyszer legyen így...” Nagy kíváncsian szemléltem a dolgok állását, mert nagyon érdekelt, hogy mi lesz egy ilyen tiszta ideálistából, ha egy szerelmes utcaleány kezébe kerül. Davie még egy üveg bort iszik, Billie absinth frappé-t szürcsöl. A nő még egy pohárral rendel, mialatt Davie a második üveg bor mellett szomorkodik. Billie most lehörpintette az absinthet, anélkül, hogy megkeverte volna. Arcának elefáncsont fehérsége most még feltünőbb. Vékony ujjai szünet nélkül az asztalon doboltak. Arra kérte Daviet, hogy énekeljen. Davienek bizony már fejébe szállt a bor: „Koccints felém, legalább a szemeiddel... „A közönség tudni akarta, hogy mit is érthetett ez alatt az ördögbe is, bár édes hangjától el volt bájolva. Billie mintha boldog tranceba esett volna és acélkék szemei könnyekkel teltek meg... És Davie tovább énekelt... csudák csudája, egy Schubert dalt, amely valósággal megvadította a közönséget, úgy lelkesedett. Al erre megjegyezte, hogy a közönség ép eléggé be van rugva ahhoz, hogy minden tetszen neki, ha már, mialatt józan volt, az énekest a szivébe fogadta. És Billie megint absinthet ivott... A többi lányok erre megjegyezték: „Figyeljetek csak rá, ha ez egyszer leitta magát, akkor lesz csak igazán bolond...” Én szóda nélkül ittam a whiskymet, mint egy öreg. Észrevettem, hogy az ital mogorvává tesz és elérzékenyit. Azért ittam viz nélkül a snapszot, mert azt reméltem, hogy felvidit; e helyett azonban, mint izzó tűszurások kerengtek agyamban a gondolatok Estherről. És hozzá Billie is itt volt, aki egyre rá emlékeztetett... Davie asztalához ülök. Vagy elragadóan ártatlan volt, vagy pedig borzalmasan be lehetett rugva. Walt Whitmant szavalta Billienek, aki égő arccal hallgatta, ami vagy égő vágyat, vagy égő elképedést jelenthetett... És Davie Walt Whitmant magyarázta neki. Azt mondotta, hogy Whitman minden embert szeretett és hogy ő azért érthette csak meg és ismerhette fel Billie lelkét, mert ő is szerette. Billie megkérdezte: „És azt hiszed, hogy ő megértett volna engem... engem... és hogy ő engem is szeretett volna, — hogy felismerte volna a lelkemet”... És azután Davie, akit bátran gyermeknek tarthattam, Whitman az utcalányhoz irott versét szavalta... És Billie az absinthjét szürcsölte, én az erős snapszot hörpintettem le, mialatt Davie arról ábrándozott, hogy milyen nagy költő is lesz majd egyszer... „Dölyfös voltam eddig, de én mindezt lerázom magamról, ahogy az embereket megismerem és megszeretem. Az élet ritmusát fogom versbe fogni és ennek jelentőségét. Fel fogok emelkedni, mint a tenger könnyü dagálya és az érzések forgatagában fogok lebegni. Együtt akarok jajgatni a tüdőbajosokkal, bezárom magam a rabok mellé a cellába és velük együtt sóhajtok, meggyötröm magam a munka forgó kerekén, támolyogni akarok a részeg támogatásával, mámoros akarok lenni a kétségbeesésében és mámoros az örömében, együtt akarok boldogan megreszketni az anyával, aki a gyermekét szoptatja és az apával, akinek gyengéd pillanata rajta nyugszik; együtt akarok vándorolni egy úton a hontalanokkal, a páriákkal és a söpredékkel; szeretni akarom őket és egy akarok lenni közülök. Az ő dalukat akarom énekeim, az ő sirdalukat. A taktusom szivük dobbanása legyen, fáradt szegény lábaik taktusa, vétkeik érverése, dühük és beteges szenvedélyeik érverése.”


Ez minden órák legutálatosabbja. A pincérek most reggeliznek. Henry Meckelheimer, a tulajdonos most jön és megszámlálja a bevételét. Reggel van. A levegő tisztább lesz. Egy fiatal leány hangja: „Papa”... Meckelheimer hangja válaszol: „Itt vagyok, itt lenn...” Egy lenhajú lányka jelenik meg, tiszta szemekkel, kialudtam Henriette Meckelheimer. Jól megnézem magamnak és azon csudálkozom, hogy a szemétdombon tavaszi kankalin is nőhet. Meckelheimeréknek a Dutch Village felett van a lakásuk... De azután ujra láttam Henriette Meckelheimert... husz évvel később. Elém vezették akkor és én voltam a birája. Azzal vádolták, hogy egy embert kirabolt. Nem volt otthona, nem volt pénze, menthetetlen morfinista. Az állami fogházba küldöttem... Kezdenek kiseperni... Felköltjük Hymiet és Samot, felraktuk őket egy cabra és mi egy fiakkerben utánuk mentünk. Billie megfigyelt bennünket és amikor a kocsi megindult, utánunk kiáltotta: „So long, boys, majd lenn, Frenchie Lavellenél találkozunk”.


Odaszólok Davienek. „Ez csak téged akar látni, más senkit,” A féltékenység szunyogjai csipdestek ezalatt... „Azt hiszem, ennek tetszik a mi munkánk... — válaszolta Davie, — örvendek, hogy majd viszontláthatom... Ah... nézd csak Meyer, nem Homér az egyedüli, aki a rózsaújjú hajnalt látta... A kocsi befordult a 6. Avenuere és ott meghalt a hajnalhasadás.


5.


Hétfőn reggel Al megmutatja az útat a Bovery Streetre, amely putikok, éjjeli szállások, kétcentes kávéscsarnokok, ócskásüzletek, osztrigás állások, missiók és régi cipőkereskedések sorári vész el... A lábaink alatt szinte csúszós a sok kiköpött dohánylétől. Mindenki köpköd. Javíthatatlan naplópok sütkéreznek az éjjeli szállások ajtai előtt és az utcasarkokon. Snorrerek olyan alakok után kémlelnek, akiktől várhatnak valamit. Ál-nyomorékok és vakok ceruzát és füzőtűket kínálgatnak és azért a pár rézpénzért irtó lamentálást csapnak. Egy részeg maga elé morog, egy másik szónoklatot tart, a harmadik énekel, a negyedik átkozódik, egy ötödik pedig keresztbe fekszik a járdán, anélkül, hogy bárki is legkisebb figyelemre méltatná. Matrózok, borzalmas alakok, olajozók, tűzoltók, naplópok és utcalányok ácsorognak a járdán, falusi legények, rongyosak és éhesek, szerencsevadászok, akik a városban hajótörést szenvedtek és jött-ment, fáradtnak kinéző, munkanélküli emberek kódorognak a reményevesztettek ez országában... A Park Rownál, a Bowery folytatásában, a Doyers Streeten, ahol a Chinatown kezdődik, itt van Frenchie Lavelle barrja és tánclokálja.


Még túl korán van ahhoz, hogy Frenchiehez menjünk. A barkeeper már vár ránk, hogy a táncterembe vezessen. A terem olyan sötét, mint a pokol, csak az egyik sarokban ég a zongora felett egy sárgás kék gázláng. Kopasz ráncos koponyát látunk a zongora felé hajolni, rajta fehér hajának ritkás, vad fürtjei. Egy teli üveg snapsz áll a kottatartón. A fej teljesen mozdulatlan. Hangtalanul, keresgélve kusznak a kezek a billentyükön ... Nehány felesleges kotta; és azután ujra csend. Az ajtót beteszik utánunk. Kezdődik a zene. Al suttogva mondja: „Várjatok egy kissé. Nem tudja, hogy valaki itt van. S olyankor úgy játszik, ahogy még életetekben nem hallotatok valakit játszani... Istenem, ahogy ez játszani tud...!” A zene: esőcseppek a néma tavon; könnyed témák, melyek hol eltünnek, hol ujra előbukkannak; a kétségbeesés dörgő kadenciái, düh, tiltakozás, fantasztikus szeszélyek, váltakozó hangulatok, hideg, kemény, keserü, elfelejtkező és megint esőcseppek a néma tavon ... Davie meg van rendülve. Én tudom mit csinál: — mondja — zenében gondolkodik... A barkeeper bejön és egy üveg snapszot hoz be. „Egy kis olaj a verklinek” — mondja, A zongorához kísérjük. Az öreg ember kiissza a whiskyjét és a barkeeper a teli üveget a kottatartóra teszi... Ez tehát a hires Piano O´Brien, akinek játékát Al nem győzi dicsérni... Ennek nincs szüksége kottára, a whisky az ő kottája és nem játszik, ha nincs előtte a teli whiskys üveg.


Piano O´Brien egy kissé felemelkedik, kis meghajlással üdvözöl minket: ...”Jó reggelt Uraim, mondja, már vártam Önöket”... Al megrázza a kezét és bemutat bennünket... És aznap este már mint énekes pincérek kezdtünk dolgozni.


Az éneklő pincérek művészete ugyancsak nehéz. Ez a művészet abban áll, hogy énekelniök kell, mialatt egy csomó más dolgot végeznek el: felveszik a rendelést, utasításokat adnak, felszolgálnak, váltanak, fizetőpincérek, leszednek és mindezt éneklés közben kell lebonyolítani. Ha épen szükség van rá, félbeszakítják az éneklést, hogy egy rendelést továbbadjanak, de azután az utolsó szónál és hangnál ott kell folytassák, ahol abbahagyták, Próbálnák csak egyszer meg, mit is jelent egy folyton változó tömeg között énekelni — „I loved you, Nellie” — „Két pohár sört!” — „as I never” — „Még két pohárral” — loved before ...” Talán épen a dal legszivrepesztőbb részénél egy két-dolláros darabot kell felváltani és kiszámitani, hogy menynyit tesz ki a vendég cechje, vissza kell adni a pénzből, el kell venni a borravalót, a legközelebbi asztalhoz kel) szaladni és azt letörülni, az üres poharakat egy tálcán lehordani, a falban kis nyilásba a rendelést bemondani, vigyázni kell, hogy a felirónak a megfelelő házi zsetont adjuk oda, hogy a törzslátogatót egy mosollyal üdvözöljük, hogy egy elejtett viccet nevetéssel nyugtázzunk, lehajolni a pénz után, amit az ének művészi értékeléseül a lábaink elé dobnak... És ha a második strófa refrainja következik, akkor, tekintet nélkül arra, hogy milyen messze vagyunk egymástól a terem négy sarkában, kvartettbe egyesülünk és úgy énekelünk.


Piano O´Brien ügyes jelzései tartanak össze bennünket. Több, mint kisérő. Vezető geniusunk ő, ki minden mozdulatunkat telepatikus akkordokkal kiséri. Ott ül könnyedén előrehajolva, az egész éjszakán át, kiséri az énekeseket, vad, vagy nyugodt közzenét játszik, majd a hegedüst kiséri, azután a kürtöst, vagy a dobost, aki a nap divatos tánczenéjét dübörgi le. Mintha szemei belefulladtak volna a kottatartón álló örökös whisky-forrásba. Fáradhatatlan és érinthetetlen automata benyomását teszi. Sápadt arcu iszákos, mintha ereiben a vér is magas foku szeszszé változott volna át... Évek óta, mindig ittas és ezért sohasincs berugva. Tartása, mint egy halotté és ez oly borzalmas itt, a tomboló élet kellős közepén. Szemei olyanok, mint szeszbe áztatott kis kagylók. Vékony ajkai vannak, amelyeket keskeny, bibor vonalba szorit össze. A homlokára, pofacsontjára, és állára feszülő bör olyan, mint a mumiáké. Csak a kezei élnek és nyughatatlanok, de mintha ezek a kezek a piarióhoz tartoznának és nem hozzá. A világ számára nincs személyisége, nincs énje, nincs jogcime arra, hogy él, kivéve mint zongora tartozéka. Ezért hívják Piano O´Briennek. Életének titkát jól elrejti szemének üveges nézése mögé. Senki som ismeri a történetét. Egy szó, egy suttogás itt, ott, arról, hogy valamikor jezsuita szerzetes volt. De Davie Salamon felcsiholta annak az embernek szikráját, aki valamikor lehetett. Davieban emberi együttérzésre talált és ez feltörte évek nehéz hallgatásának pecsétjét... Egyszer héberül beszélt, n tudós héberségének hibátlanságával... A mindig kiváncsi Hymie egyszer latinul üdvözölte. És O´Brien erre elmondott egy latin parabolát, tisztán és precizen, mint valami klasszikus mű új oldala... Maxie Freund, aki hébe-hóba elkisért a próbákra és a latin nyelvben a törvények szent nyelvét látta, ha úgy adódott ezekből a. kísérletekből valóságos latin leckeórát csinált magának. O´Brien pompás tanító volt. Maxie kijelentette, hogy többet ér, mint ezer tankönyv. És Sam, aki eddig csak két újjal tudott a billentyükön kalimpálni, megtanulta az újjait használni. Ezt is O´Brien verte belé.


Az egész világ Lavelleshez jön — a férfiak világa.


Az Eastside és a Westside, az Uptown és Downtown... csak úgy hömpölyög: befelé, egyenként, vagy vig kompániában... kiváncsi ifjak jönnek, akik már elég éretteknek képzelik magukat arra, hogy kalandjuk legyen... ifju emberek a szájuk szélébe ragadt cigarettákkal, könnyü gesztusokkal és mindenáron arra, törekedve, hogy világbölcseknek lássanak... házas emberek kis klikkje, feltüzelve és romlottan, akik azért boldogok, mert a házasélet jármából egy éjszakára kiszabadulhattak... öreg urak, akik a bolondozás kútjánál a fiatalságukat keresik... tejképü diákocskák, akik önfejüen és nekivadulva keresik az életet. Betörők, selyemfiuk, napfénytől irtozó banda, amely ennek a lokálnak jellegét megadja... matrózók és tengerészkatonák barátságosan összeverődött csoportjai; most tértek vissza épen a nagy útról, arcuk olyan tiszta és friss, mint a nyilt tenger, de rajt a szárazföldi szabadság pokoli útjának tudata... lóverseny habituék és zsókék, tarka szövésü ruháikban... a világ minden nemzetének tengertjárói, akik csak úgy izzanak, mert a zsebük pénzzel van teli és ez itt a vágyak tanyája...


Stricik, ékszerekkel tele és túlelegáns ruhákban ... felfuvalkodott jelentéktelen politikusok... olcsó játékosok, művészek és kártyakeverők... spiclik... Zsebmetszők, halottfosztogatók és útonállók... betörők... snorrerek... bordélyok és kártyabarlangok felhajtói... ugrálós, temperamentumos urfik... az előkelő világ kiváncsiai, akik pazar ruháikkal keltenek feltünést... szóval — a férfiak világa.


A főatrakció természetesen a kis lányok csapata, akik átosonnak az asztalok között és olyanok, mint valami tarka virágból font különös, ritka füzér. A füzért kissé megtépte már a sok utcának mocska... De a virág mégis csak virág... még akkor is ha rájuk tapostak, ha hervadtak már, ha beszennyezve, lekonyult fejjel kézről kézbe mennek... de mégis bennük van a régi illatuk sejtése és szépségük kedvessége... még akkor is, ha már nem virítanak, mint azelőtt. Most lecsuszott Downtown virágok... akik a Chinatownba züllöttek tovább, amikor az előkelő Uptown már elhajitotta őket.


...A friss virágokat a Tenderloin kapja ... később a szennyes viz a 14. utca csurgójába mossa, majd a dagály váltakozó játéka a Bowary iszapágyaira, a Lavelles lokáljába sodorja őket, ahol addig maradnak, amig a Five Points, a Mulberry Bend és a hátsószobák hulladék dézsájával a viz sodrába kerülnek... A Potters Field gödre az utolsó állomás...


Lavelles lokálja mégis jobb, mint az utcák férfifogása. A ragyogó fény, a zene, az italok, a mulatságramohó tömeg vidámsága mégis csak elfelejteti velük, hogy megindultak azon az úton, amelyen a szemétdombra kerülnek... De azután ez az élet is felveszi azoknak az áruházaknak és gyáraknak egyhangú életét, amelyeket azért hagytak ott, mert az élet ott szürke, mindig egyforma és unalmas volt... és most ez a végtelen és változhatatlan egyhanguság életük borzalma lesz, amelyből csak a mámor mérgével és a rengeteg snapsszal tudnak kimenekülni. Csak elkeseredettek tudnak vigak lenni, igazán vigak. És az egész lokál csak úgy harsog hangos, kétségbeesett vigságuktól. Vihognak a mi kétertelmű dalaink és piszkos vicceink felett; elpityeregnek szentimentális balladáinkon, azután nagyokat isznak, izzadnak és szakadatlan dohányoznak; úgy táncolnk, mint a bachánsnők és mint iskoláslányok, kik piknikre mennek, olyan vigan vonulnak el a felcsipett urral valamelyik szobásházba... Végetnemérő mosolygásuk, villogásuk, szeszélyeik, villámló szemeik, — mik is volnának egyebek, mint munkás létük megszokottságai?... Davie azonban azt állitja, hogy azok lelkük szikrái, melyek megvilágítják a világot... a sötét élet csillagai... „Hát ugyan még mi nem?” — csufolom gunyosan. — „Megmondom neked, hogy mit értek ez alatt, — álhatatoskodik Davie, — azt, hogy mindig a lelkierő az, amely állandóan arra törekszik, hogy az emberi életet megszépitse.”


O´Brien Daviet hallgatja és megkérdi: „Ki vagy te, mi vagy te, hogy mindenkit szeretsz és mindenkinek megbocsátasz ?


„Baráti együttérzést és megértést Walt Whitmantól tanultam, szeretetet Jézustól és megbocsátást Tolstojtól.”


O´Brien a zongora billentyűin fantáziál... táncoló gondolatok... most ujra egyedül van, az erdő mélyén és az esőcseppek hullását hallja a csöndes tóra... „Ti zsidók — mormogja, — mennyi keresztény van közöttetek”! Sam összeráncolja a homlokát az istengyalázás felett. Hymie gondolkodik és mosolyog. Elbeszélte, hogy legalább ezer fonttal érzi magát könnyebbnek, mióta szabadgondolkodó... Davie mosolyog: „Remélem — mondja — Már — Nem —Keresztények. Jézus erőtlen és egészségtelen álmodozó volt. Egy babonás csőcselék imádata elcsavarta a fejét, annak a szuggesztív bitnek lett az áldozata, hogy az Atyaisten fejéből ugrott ki.” O´Brien felemelkedik, nekifeszül a zongorának, mintha az előre akarna esni és így hallgatja Davinak a világ legközönyösebb hangján tett megjegyzését: „Egy jobb jövő reménye azt jelenti, hogy az Isten-babonát lerombolják.”


Már reggel van, az az óra, amikor a vendégek már elpárolognak. A lámpákat már eloltották, kivéve a zongora felettit. Itt-ott egy részeg ember, vagy ifju az asztalra borulva elaludt. Egy halavány arcu, gyermektermetü öreg kinai asszony jön be és szerényen vár a zongora közelében. O´Brien asszonya, aki minden reggel pontosan eljön, hogy urát hazakisérje. O´Brien félig már vak. Davie meghajtja magát az asszony előtt, amit ez testének gyors meghajlásával viszonoz. Egy szék recseg, gyors, macskaszerüen lágy lépések és megjelenik Billíe. A szemei olyanok, mint a csillagok a ködben és arca a napmegragyogtatta hajnali pára sugárzó fehérségében tündököl.


Amikor Davie beszél, mintha mesterét, Abrum Toledot hallanám... „Rombold le az isten-gondolatot. Akkor nem tudunk többé egy mindenható lényt tenni magunk miatt felelőssé, akkor nincs kihez könyörögjünk, nincs kihez felnézzünk. Isten akarata ez a válasz mind a háborukra, a borzalmakra, betegségekre és szenvedésekre, igazságtalanságokra és elnyomásokra. Fogadjatok mindent Isten nevében és Isten világa képen. Engedjetek mindenben. Vessétek alá magatokat. És akkor tovább élünk a gyülölet, a fájdalom és a bánat ocsmány világában és Isten tulvilágiságának víziójával vigasztaljuk magunkat. Romboljátok le az isten-gondolatot és akkor az ember önmagáért — csak önmagának lesz felelős.”


Billie hozzálép. Nem figyelt oda. És megkérdi, mit minden reggel kérdez: Davie, velem mész haza?”... Ez a kérdés belülről mindig megnevettet. Minden embernek van otthona. Még Billinek is, ennek a temperamentumos -utcaleánynak. Az otthona — bizonyára egy csupasz szobácska, valahol a Hell´s Kitchenen. És minden reggel Davie jóságosan és türelmesen válaszolja: Az anyám, Billie, nem hagyhatom egyedül az anyámat”... De most megkérdi: „Igazán így van ez, te porcellán Jézus, igazán így van ez, vagy pedig csak az orromnál vezetsz!”... Davie gyengéden mosolyog és szorosan Billie mellé áll. Ez a szemei közé néz és a szempillái megrezzennek. Kezeit a mellére szorítja. Én nem látok egyebet, mint egy már lezüllött teremtés felfokozott vágyát valami tiszta után. Davie azonban, bár megváltotta magát az Isten-gondolattól, ezt a gondolatot, amint mi mindig tenni szoktuk, egy más gondolattal pótolta. Akármi is történik a testtel, mondja, szeretlek”... A dolog nagyon egyszerű volt. Davie szerette Billiet, mert ennek szüksége volt ő rá... Billie a nyakába csimpaszkodott és szenvedélyesen suttogta: „Tégy próbára Davie, én mindent megteszek érted. Tégy próbára Davie!”


 


6.


Az egész ország torkában: a ragtime. A csikágói világkiállításról elküldötte ritmusának ütemét a kontinens széliébe és hosszába. A néger megajándékozta Amerikát a muzsikájával. Nem sokára a fehérek elkezték lopni a néger muzsikáját és azt mondották, hogy az az övék. A négerzenében nem volt pénz. A művelt emberek megvetették. A boston, amely azt hitte magáról, hogy minden kultura középpontja, betömte a füleket. Muzsikusok, akik a zenéjüket vallásos dogmává pecsételték meg s csak arra szorítkoztak, hogy megborzadva és megrettenve emelték fel a kezüket és a hangjukat. Az elite, a kiválasztottak, a jólneveltek, az előkelőek és majmoló kiséretük megvetették a ragtimet és rövid életet jósoltak neki. De a ragtimeben a népzene életrevalósága volt, az egész ország dudolta, fütyölte, énekelte, táncolta és vadabb ritmusok és féktelenebb melódiák után kiabált.


Ez a ragtime-őrület estéről-estére megtöltötte Lavelles helyiségeit. Mindent elkövettem, hogy Lavellessel megértessem: csak a mi nagyszerű kvartettünknek, újjitásainknak és trükkjeinknek köszönheti csupán, hogy a külömben holtszezonja valóságos aranybányává változott át. Az „előkelő világ”: a férfiak és nők, pazar estélyi ruhákban, egyre sűrűbben jöttek. Nagy örömmel fogadták őket, mert csak úgy szórták a pénzt. Az én ötletemre Lavelles külön borkártyákat nyomtatott ezek számára, persze magasabb árakkal. Akkoriban történt, hogy Al és én percentes részesedésre átvettük a lokál vezetését. Al az artistákra ügyelt fel, én inkább általánosságban törödtem a dolgokkal.


Al a zenekart harsonával egészítette ki. és minden egyes zenészből artistát faragott. Megtanította a dobost, miképpen kell a verőpálcát a levegőbe feldobni és megint elkapni, anélkül, hogy egy taktust is elvétene. A kürtöst megtanitotta arra, hogy testét fuvás közben furcsán elferdítse és megtanította a kakofonia trükkjére is. Érdekes effektusokat hozott ki; a kürtössel kemény kalapot tétetett a kürt öble elé, vagy más hatásokat ért cl azáltal, hogy viaszpapirt tett a fuvókákba. A hegedüsnek Rigó Jancsit, a világhírű cigányprímást kellett utánoznia. Bolond-parokát tétetett a fejére és piros frakkot huzatott rá. O´Brien meggyorsította a tempót és a táncosok meglepetésére és lelkesedésére hirtelen meglassította. Ez az új zene új táncot teremtett. Al egy új, az excentrikus ritmusokhoz pompásan idomuló táncot kreált, a Bowery Wriggle-t, amely apja és előfutárja volt a Turkey Trote-nak és egy csomó más modern táncnak. Némelykor Al maga dirigálta a zenekart és azzal együtt elvegyült a táncolók között. Azelőtt csak a lábakkal táncoltak. .Hogy a kíváncsiakat megcsiklandozzuk, kitaláltuk a testtáncot és hogy megint becsalogassuk az embereket, a táncokat egyre animálisabbakká fejlesztettük. A Boweryn Al egy Ivan Orloff nevü alakot szedett fel; egy teljesen pénztelen csirkefogót, aki valamikor a szentpétervári cári balett-iskola növendéke volt. Öt és Billiet, aki igen kecses táncosnő volt a Bowery Wriggles látványos figuráira tanította be. Rövidesen az egész világ a Wriggle-t táncolta. Szenzációkat hajhászó, harcrakész hitszónokok, akik szociologusoknak nevezték magukat és lokálunkat látogatták, prédikációs hadjáratot indítottak meg Lavelles mulatóhelye ellen és ezt modern Szomorúnak és Gomorrhának bélyegezték meg. Igy azután rövidesen községeik tagjai között széltében és hosszában híressé tettek bennünket és mivel az ujságok is kapva-kaptak az ügyön, csakhamar csak úgy ömlött az arany.


Al és Sam nagy munkában voltak, hogy új ragtime-t dalokat és táncokat találjanak ki. O´Brien lelkesen bátoritotta őket és kijelentette, hogy zenei hajlékonysága és alkalmazkodni tudása végtelen lehetőségeket nyit meg a számukra. Arra ösztönözte őket, hogy a néger-ültetvényes dalokat templomi dalokkal keverjük össze és az afrikai ritmusoknak sémita szint és figurát adjanak... Davie erre megjegyezte: inkább törekedjenek arra, hogy eredetiek legyenek. O´Brien kijelentette, hogy a zenében nincs többé semmi, ami eredeti lehetne. Az ember csak egy-két hangot ért meg. Nevetségessé tette a hivatásos zenészek technikai-mókáit és virtuozkodását. Kijelentette, hogy az már nem is zene, hanem a társasjáték egy formája csupán. Egy melódia, egy téma: ez a zene és semmi más. És a kompozíciók nem állanak egyébből, mint az emberek előtt érthető nehány hangkép variációból. Rámutatott nagy vonásokban a zene-történelemre is és az egyházi zenét vette például. Nevetve hivatkozott Palestrinára, a nagy zenei reformátorra, a XVI-ik század karmesterére, a pápa házi zeneszerzőjére és kijelentette, hogy ennek gloriozus ünnepélyes egyházi zenéje semmi más, mint a sixtini zenekar igényeinek megfelelően ujraátirt cinikus korcsmadal és troubadour-ének... Ez hihetetlenül hangzott. „Azt hiszi tehát, — kérdezte Davie, — hogy például egy olyan énekből, mint amilyen a Sweet Rosie O´Grady, ebből az egyszerű szerelmes dalból ünnepélyes templomi kántátét lehetett volna csinálni?” Nevettünk. Ennél nevetségesebbet? Rosie O´Grady nagyon szimpla kis dalocska, amely mégis nagyon tetszett... Olyan gyermeki, édes refrainja van ... O´Brien nem válaszolt. Ehelyett eljátszotta ezt a dalt, úgy, ahogy rendesen szokta. Azután a motivumait össze-vissza szőtte, amig távoli hasonlatosság, némi emlékeztető maradt csupán az elcsépelt dallamokra. Akkor hirtelen abbahagyta és lediktált Davienek egy szöveget, hogy azt latinra fordítsa le. Latin szöveget a zenéhez: valóban paposau hangzik. O´Brient elég gyorsan megértettük. Al jelentette, hogy ebből nagyszerü karének lesz és azonnal hozzáfogott a begyakorlásához. A szöveget és a tempót hamar megtanultuk. Nagy örömünk telt ezekben a különös, ünnepélyes kadenciákban. És bár mi láttuk, hogy miképpen született meg, hatása nem volt kevésbé exotikus és elképesztő. A refrain alatt nekem a háttérben hallelujás aláfestést kellett énekelnem és bizony hosszu ideig tartott, amig az én hallelujám, — ellentétben Davie ezüst fuvolaszerű énekével, megfelelően harangszerű lett. Sam dübörögve vágott közbe és Hymie úgy bugott, mint egy orgona. O´Brien mulatott a dolgon. Gratulált Al rendkivüli ügyességéhez és kijelentette, hogy Palestrina metodusát: miképpen kell külömböző szinű hangokat úgy összefogni, hogy azok mégis harmonikus egységben egyesüljenek, teljesen átértettük. Palestrina metódusát? — na hát, szavamra mondom... heccelődött Al, — ezt bizony az én öreg gazdámtól tanultam, aki egyszerü chazen volt. Tudják, hogy ez mit jelent? Zsidó kántor. Az apjától tanulta ezt a művészetet, az meg az ő apjától és így tovább... Az a bizonyos Palestrina szép kis szélhámos lehetett. Az ő metódusa olyan öreg, mint maga a zsidó nép.


Elhatároztuk, hogy a latinosított és „palesztrinált” Sweet Rosie O´Grady-t bemutatjuk a Lavelles-lokál ugyancsak vegyes közönségének. Senki sem jött rá az eredetijére, bár egy hangot sem változtattunk rajta. Komisz istenkáromlásnak tartották és a lezüllött O´Brien legaljasabb tettének, aki — mindenki meg volt erről győződve, — renegát, mert pap lehetett... Egyik, másik lány szipákolni kezdett, mintha valami ünnepi misén lettek volna és a részeg férfiak egynémelyikében hirtelen felébredt a lelkiismeret. Az egyik egy székkel le akarta O´Brient ütni. Mások ugyanebben az egyházi zenében nem láttak finom viccnél egyebet, de azért bizony szinte általános verekedést okozott. Azonnal tisztában voltam azzal, hogy nagy hibát követtünk cl. Mihelyt vallásról van szó, senkinek sincs érzéke a humor iránt. Ha vallásos kérdés kerül a szőnyegre, akkor mindig az italos emberek azok, akiket legkevésbé lehet meggyőzni. A bar gavallérjai egyszerre a vallásról kezdtek vitatkozni... A kézilegények már körülöttem voltak és csak jelre vártak, hogy hírhedt munkájukat megkezdhessék. Mindegyik kézilegény, — hivatásos verekedők ezek, — ki szokott választani magának egy krakélert, ráugrik, megragadja a gallérjánál és a nadrága fenekén és így kergeti a termen keresztűl, az ajtó közelében, egyre nagyobb gyorsasággal, hogy azután ott egy nagyszerűen és a megfelelő gócpontban alkalmazott rugással a krakéler a fején keresztül kirepüljön a uccára, a csatorna kellős közepébe...


Pénzt csinálunk. A részegek igen könnyükezüek a borravalók tekintetében. A részeg embernek az ellen sincs kifogása, ha többet számolunk fel és kevesebbel szolgáljuk ki. Az Uptown kiváncsiai igazán nem sokat törődnek a magas árakkal, hiszen még fele annyira se éreznék jól magukat, ha netalán kevesebbe kerülne a mulatságuk. Minden este kiszámítottuk a ránk cső százalékrészesedést és oda voltunk a boldogságtól, mert ezek bizony igen magas összegeket tettek ki. Lavelles becsületes fickó volt és készségesen beismerte, hogy mi voltunk azok, akik az üzletét így fellendítettük. Al és Sam azt akarták, hogy társuljak be egy vállalatba, mely népszerű zenét adna ki. Én azonban úgy határoztam, hogy beteszem a pénzem a bankba, hogy ezáltal a további tanulmányaimat biztosítani tudjam. Ha én akkor nem így határoztam volna, hanem a kiadó vállalatba fektetem be a pénzem, akkor ma, tiz év után a részesedésem elérte volna a negyed millió dollárt. Al és Sam a leggazdagabb népszerű zeneműkiadók lettek. Előbb csak operette-zenéket irtak és a sztárok hihetetlen összegeket fizettek a csak az ő részükre írott számokért. Azután megjelent a fonográf és ebből még több tantiemet csikartak ki. De ezt a nagy sikert a valóságban O´Briennek köszönhették. O´Brien volt az, aki az egész világ zeneáruházának kapuját kinyitotta előttük. Órák hosszat játszott a számukra; Sam meg Al felszedték a nagy muzsikus zenéjének morzsáit és ragtimekbe szőtték. És az ő zenéjük Amerika muzsikája lett; a vezérmotivum már akkor is Afrika lüktető ritmusa volt. Davie kijelentette, hogy ennek a zenének azért van oly roppant hatása, mert a pezsgő vér taktusa lüktet benne.


Csakhamar rájöttünk arra, hogy a bevételek egyre növekedtek, mihelyt tekintélyes férfiakat csábítottunk be, akik annál több pénzt adtak ki, minél jobban felhuztuk őket. Meg akarták ismerni az izgalmakat és az életet, ami az ő felfogásuk szerint nem lehet más, mint a lealacsonyitás vad fantáziája, a szemtelenség és a gyilkosság. A zongora közeléből tanulmányozom ezt a jelenetet. Billie és Iván, a legfantasztikusabb kosztümökben, a közönség viharos tapsai között, épen most fejezték be a wrigglet. A tánc ép eléggé érzéki és testies volt ahhoz, hogy a legtekintélyesebb polgár mohóságát is kielégítse. Leültek egy asztal mellé, amelyet egy kissé a táncparkettre kitoltam. Dage Jack, aki úgy nézett ki, mint ahogyan egy hasfelmetszőt a kíváncsi publikum elképzel, végigbotorkál a termen. Amint Billie meglátta, felugrott és sivítani kezdett... A kézilegényeket az ajtóba állítottam, nehogy valamelyik ijedős fráter pánikot idézzen elő... Dago Jackot betanítottam, hogy nehány olyan mondatot mondjon, amelyek a közönség felfogása szerint valóban egy selyem-fiuhoz illenek. „Cull —sziszegte hamisítatlan tolvajnyelven, — ha én azt mondom, hogy hadd békében a tyukomat, akkor tudod, hogy mit mondok...” Ivan drámai izgalommal felugrik és tört ránt ki a zsebéből... A törnek igen tarka fogója van és a penge megcsillan a lámpafényben. Dago Jack vigyorog egyet és gyors mozdulattal hosszú pengéjü kést ránt elő, magasra emeli... Ivan a termen át menekül, de Jack mindig a nyomában van. Lassu körökben kerülgetik egymást. Az elképpedt és megrémült közönség visszatartott lélekzettel figyeli őket. Dago Jack, mint egy macska, odaugrik és felédöf. Nem érte el! Billie sikolt. A férfiak felnyögnek, az asszonyok reszketnek... Most Ivan megugrik Jack elől. Jack mégegyszer utána döf és most tisztán látni, hogy a beretvaéles penge jól talált és belevág Iván hátába. Iván még egy két lépést botorkál, rémülten felemeli a kezeit, nehány lépést tesz Billie felé, hogy azután élettelenül essék végig az asztalon. A poharak csörömpölve törnek össze és a nézők nagy rémületére, látni, hogy a penge bennmaradt a meggyilkolt testében. Jack vigyorogva mered áldozatára, lehajol és a földről fel vesz egy kemény kalapot, amelyet azután pokoli grimásszal a penge kiálló nyelére akaszt. Azután szemére huzza a sapkáját és keresztülrohan a termen. Az ajtóban még egyszer megfordul: — Ne moccanjatok, — kiáltja, — csőcselék, szemét, ronda banda ... senki se közeledjék ... egy lépést sem... Ami ezzel történt, az veletek is megtörténhet. És kirohan. Félénk suttogás, forgolódás, ijedt tekintetek. A zenekar tüzes wrigglébe kezd. Két háziszolga jön be a terembe, egykedvüen felpakkolják a látszólagos halott Ivant és kiviszik. És újra megkezdődik a tánc, mintha mi sem történt volna. Nemsokára azután visszajön Ivan, aki persze már levetette feltűnő kosztümjét, úgy hogy senki sem ismeri meg benne a röviddel azelőtt meggyilkolt táncost. Billie is csak azután jön vissza, amikor már kosztümjét levetette és a festéket lemosta magáról. Igy azután érintetlenül megmarad a közönség emlékezetében e csinos kis tragédia képe.


Azután három kinait fogadok fel, különösen sárga és gonosz arcuakat. Leültetem őket egy asztal mellé, ahol feltűnő opium pipákat szivtak. Kitanítom őket, hogy az előttük elhaladó lányokra meresztgessék a szemüket, akik a valóságban ezer kínaitól se rettenének meg. De az én betanításomra visszahőkölnek és rémülten visonganak.


A látogatóink közé tartozott egy különösen kecses teremtés, akit mi Millie, the Stray-nak neveztünk el. Akkora volt és úgy nézett ki, mint egy tizenkétéves lányka, az arca sovány volt s mélyen ülő szemei még aláhuzták lányos kinézését. Millie tűz és láng volt. Amikor elhaladt a kínaiak asztala előtt, az egyik hirtelen felugrott és hosszúkörmü ujjaival megragadta a nyakát. A lány elmenekült, persze a terem közepe felé, hogy a nézők figyelmét semmi el ne kerülje. Ugy látszott, hogy a kinai meg akar fojtani egy tizenkétéves gyermeket. Valóban szép, szadista látványosság volt. Végül is a kinai a földre dobta a lánykát, aki úgy feküdt ott, mint valami élettelen, formátlan csomó. A lány azután ordítani kezdett: „Ne ölj meg, ne ölj meg Lei-Tsih. Minden pénzt hazaviszek. . .” Lei-Tsih igen intelligens fickó volt és szinte tökéletesen beszélt angolul, most azonban szinte kerékbetörte a pidsin-angolt: „Me killee lou, ´me killee lou.” — Én tégedet megölni, én tégedet megölni. — „Bling allee timee allee money, no floget, me killee lou.”


Rendőri razziákat rendeztem, a lányok között verekedéseket a férfiért és hasonló mulatságokat a könnyenhivő publikum számára, Hymie boldog. Most már sima az utja és akadály nélkül fejezheti be orvosi tanulmányait. És e közben Lavelles lokálja kis klinika a számára. Mindent elkövet ugyanis, hogy a lányok bizalmába behízelegje magát és így kitudja titkukat: mi vitte a romlásba őket. Meghallgatja romantikus történeteiket, azonban egynek sem hisz; az a meggyőzödése, hogy egyedül Billie volt az, aki valóban az igazat mondotta. Billie ugyanis minden kertelés nélkül bevallja, hogy a kíváncsiság volt az, ami a lejtőre vitte. A lányok elbeszéléseiből, izlésükről, modorosságaikról, fontosabb témakörükről jegyzeteket készített magának és végül is arra a megállapításra jutott, hogy a lányok legnagyobb része jó családból származik. Psychologiai indexszámukat akarja kiszámítani, — mondotta Hymie. A Lavelles-féle helyiségben tett vizsgálatoknak és kutatásoknak, majd később a gynĂäkologiai klinikán éveken át fáradhatatlanul végzett kísérleteknek eredményeképen arra a megvilágításra jutott, hogy szenvedélyes aszszonyokból sohse lesznek prostituáltak. Megállapította, hogy egy szenvedélyes asszony számára annyira szent a szerelmi életnek eksztázisos vibráló megnyilatkozása, hogy nem tudná magát válogatás nélkül bárkinek odadobni. Csak az az asszony tudja könnyen és könnyelmüen a testét elajándékozni, aki nem talál sem szépet sem diadalmasat a testi érintkezésben.


(Folytatása a következő számban)


 


Vissza az oldal tetejére