FĹ‘oldal

Korunk 1927 Február.

A szlovenszkói magyar irodalom


Fábry Zoltán

 


Folyóiratunk még mindig nincs, nyilvánvalóan nem is lesz. Irodalom: három napilap. A mindinkább konzervatív Prágai Magyar Hírlap, a valaha irodalmi fókuszt jelentő közben rettenetesen lezüllött, de ebben a pillanatban ujra éledő Kassai Napló és a radikális, „destruktiv” kritikai fórumot jelentő pozsonyi A Reggel (itt jelent meg Barta Lajos lényeges cikksorozata: „A magyar szellemiség Trianonja”, melyet alig vett észre valaki). Fel kell említeni a kassai Kazinczy-Társaság Könyvbarátok Szövetségét, mely a berlini Voggenreiter Verlag magyar osztályában évente hat könyvet! jelentet meg. Ez minden, ami állandó keret.


Lira. A trubadurok — az egyetlen Nagyfalussy István (Csillaghullás) kivételével — hál´istennek elhallgattak. A második verskötet: érték és igy megbocsátható. Női írás: Berkesné Palotai Boris: Tavaszi Áradás. Maradéknélküli asszonylira ez: korfordulón — emberségesen tárulkozó és elomló emberi hang. Persze: döntő egyéni érték, teremtő kinyilatkoztatás nélkül. Teljes lira: vágy, mely mindenbe belecsókolja magát; szép és jajsimitó szavak buggyannak, de szobaeredetüket nem tagadhatják meg: alap- és cél nélküliek, pozitivitás nélküliek. Az asszonyi mindenhezértés szülte ezeket a verseket: az egyik ének a proletárhoz szól, de a másik már „Spleent” borong és a harmadik japán nippen filozofál. Két kötet lira, de ezzel szemben ott áll a nagy, a hires, a valójában szép kiállításu antológia: Lirai Antológia (Szlovenszkó és Ruszinszkó magyar költőinek alkotásaiból), melytől óva intek mindenkit, aki meg akarná ismerni az aránylag nagyon értékes szlovenszkói lirát. Antológiák értékét mindig a szerkesztő személye határozza meg. A dilettáns Sziklay Ferenc kezében az antológia egy rettenetes torzszülött, mert felelőtlen megalkuvás eredménye. Naiv, tanáros nesztek: van itt minden: „egyszerü paraszti bazsalikom és kényes orchidea”. Hát van is itt csakugyan mindenféle: Őszentsége költőkirály: Mécs László husz verssel és a „Harangöntök öröme” c. keservével, Sziklay összes többi szerelmei: a vidéki Hirkürtversek harsonái és önmaga. Bürgerschrecknek, mert elhallgatni azért még sem lehet őket: Márai és Földes 5 illetve 3 verssel! Közben kimaradtak: Mihályi Ödön, Vozári Dezső, Forbát, Halász és Jarno, akik nélkül bajosan lehet elképzelni egy szlovenszkói lirai antológiát.


Regény. Az első években a lirai termés volt tulsulyban, ma már a regény van az élen. Idén a kvaterka-keretnek megfelelőn: főkép kisvárosi regények. „Valami rendkivüli dolog történt a világban”. Ebből a rendkivülisegből Falu Tamás regényében (Kicsim/esek) ennyit látunk: egy vidéki város kaszinója a „Kicsinyesek körévé” alakul. A rendkivüli időben ez rendkivül okos dolog: kvaterkakitérő, strucjáték: igaz magyar mentalitás. Ez a mentalitás a regényben egy kis romantikus aláfestést kap: rokonérzés festi melegre. Falu Tamás a szomoru és kicsinyes vigadva-sirást egy felemelő, magyarázó tragikus szituációba akarta szeretettel átsimogatni, de a romantikus kicsinyeség-védés megbosszulta magát: a kvaterkaélet regényéből majdnem kvaterkairodalom lett. Rácz Pál regénye (A könyvnyitó asszony) kisvárosi kolportázsregény. Egy jósnő embereket, sorsokat kavar, hogy a végén minden kikerülhetetlenül az ő szerelmét élje. Lényeges kisvárosi regény, mert mutogató, szenykavaró: Juhász Árpád könyve: Uri Kaszinó. A kisváros minden titkos erotikai himéhsége nekilódul két nőnek: az uri kaszinó bérlőinek, hogy nyálas szemforgatással eldobja őket, amikor egy más szerelem idegen férfiölbe dobja a megkivántat. Zsiros böfögés keretezi a lánytragédiát és emeli szabadító szomoru dimenzióba: halálba. Juhász Árpád a halál költője, a regényben is halállirát ad, a tragédiát zenébe szépiti. Kontrapont ez is, de nem a szükséges, pozitív, a teremtő. A lényeg halállirába ful és nem mozgat izmokat. — Izomfeszülés, vélt izommutogatás hozza létre a korfordulós regényeket, könyveket, melyek angyali egyszerüséggel intézik el a ma apokaliptikáját. Az amit Farkas István és bizonyos tekintetben Jarno József müveinek az nem más mint — emberirodalom hamis utakon, emberirodalomkompromitálás. Farkas István regénye (Lelkek feltámadása) ez a nagycimü, minden akarásával „emberirodalom” felé kapaszkodó könyv, nem más, mint — tiszta alkoholnak képzelt limonádé. Farkas! István aktiv embersége ezzel a csapnivalóan naiv regénnyel jóvátehetetlenül kompromittálta az emberirodalmat és önmagát. Fáj és bosszantó az a könnyelmü és limonádés naivság, amivel Farkas felhigitja a rettenetes élményt. Egyszerü diákromantika háboruba transzponálva, „lázadássá” nagyítva, leöntve emberszósszal, hogy cimeket igazolhasson: Lelkek feltámadása! A proféciák elhangzanak! A próféciák beteljesednek! Farkas nem veszi észre, hogy milyen nevetségesek ezek a próféciák — ma. Az egész könyv egy tudott fonál visszagombolyitása, a vége: a próféciák teljesedése: kész írói katasztrófa. — Tudott fonál visszagombolyitása — ujrateremtés nélkül: ez Farkassal egyezőn Jarno József regényére is vonatkozik (Szakadó kötelek). Ar, alcím: Háborutól a forradalomig. Egy gimnazista gyerek nézi a roppant történéseket: a regény tehát a háboru fertőzött és emberré éledő gyerekifju életrajzát adná, de a regényben ez a szándék csak a papirosig jut el és ott megreked, mert a betükből sehogysem akar élet lenni. Hogy mit kellett volna tenni, hogy Jarno mit akart, azt elárulja az utószóban, amikor a polgári közönség előtt menti azt, amit egyáltalán nem tett meg, ami már akaratában is csak embriós álláspontig jutott. Az aktivizmus dekadenciájának iskolapéldája. Ott lira volt: őszinteség: teljes én, itt objektiv formában vádlón árulkodik: Jarno az alkotás felelőssége nélkül ült neki ennek a regénynek, tehát kellett, hogy az alkotás ténye is elmaradjon. Az eredmény: van ebben a regényben minden, csak ép az igazi lényeg hiányzik: a szakadó köteleket nem birtam sehol sem megtalálni. — Regény az ifjuságról. A magyar irodalomban roppantul elhanyagolt valami. Ami van — egy két kivételtől eltekintve — a pubertáserotika piacáruja. Ma: az ifju erők aktivizmusa csupa mozgás, le nem higgadt, lázadva épitő optimizmus. Magyar irodalomban se hire se hamva Az átmeneti állapot: a háboruba torkolt ifjuság élete egyetlen egy igaz profán evangéliumot hozott létre: a jó, az emberséges ifju hit könyvét (Reményi: Jó hinni.) Most ujra valaki Szlovenszkóról: Darkó István (Zuzmara). Darkó könyve erősitőn társul Reményi könyvéhez. Szándékosan emlitem Reményi nevét: valahogy ezzel akarom jelezni Darkó értékét. Darkónál az ellentétek izgató ugrásokat eredményeznek, mégis: a nyugodtan kontempláló távlatos Reményi erősebb sullyal és lényegesebb tartalommal ér célba, mint a közben kifulladt Darkó. Darkó ifju hatodikos gimnázistája a jóléttáplálta aktivizmust hordozza. Egy hamis aktivizmust, melynek lökőereje a gazdag erős, kegyetlenül életes apa imponáló üzletes aktivizmusa. De a végén ez a „minden gyökerével az apjába (tehát: a régibe) kapaszkodó élet reccsenve zuhant a földre” és Szeley Laci az utolsó két-három oldalon magára lelt: emberséges uj utra. Az apa kidölése élő szimbolum: a régi uzsorázott rossz gyökerekkel gőgösködő multélet a maga ásta sirba zuhan: 1914. Marad az örökség: az árván, egyedül, támasz nélkül didergő élet: uj ifjuság alapja. Ezt persze hozzá kell gondolni az egészhez, mert a könyvben ez a kiut szentimentális elcsuklássá zsugorodik, ami azt mutatja, hogy nem volt biztos, öntudatos mágnes, ami szuggerálón erre a mindenkit megkapó uj erőforráshoz vezetett volna. Darkóban kavarog valami, de életnézése még nem biztos valóság. Még nem tudja egészen kihozni a lényeget, mert a lényeg még nála is csak ködös elképzelés. Még nem tud mindent egy központra koncentrálni, mert még nincs meg a biztos talajos önközpontja. Darkó könyvében hiányzik a bátorság. A több bátorság: egészen látni, egészen láttatni Az egész látás akarása, merése néha felvillan, mint egy-egy merész előrevágás, de ez egy pillanat: a kar ellankad és a szociális mag, mag marad. Mégis köszönjük Darkónak ezt a szociális maggal való birkozást (erősitésül még a szerelmet is kikasztrálta, ami felesleges volt) köszönjük azt a maró, fanyar izt, ami regényéből árad, mert ez a fanyarság a legjobb zálog arra, hogy Darkó megtalálja az életvalóság teljes fájó igazságát és rosszat romboló, ujat épitő emberhangját. Darkó könyve minden hibájával is méltón társul Reményi hitkönyvéhez: Jó hinni! De a hitnél több is kell. — Fiatal évek eroszi élményét férfiszem nézi és kristályosítja Tamás Mihály kis regényében (Tavaszi vallomás). Ez a novella-regény: maradnélküli kiegyensulyozottság, valami ami manapság ritkán jelentkezik, Tamás Mihály ritka önkritikával egész egyszerüen nem akart többet adni, mint amennyit a téma, az élmény dimenziója elbir. A szavak, gesztusok, történések természetes helyzetenergiája egy pillanatra sem csap át a határon. Valaki beszél: magának másoknak. És még erkölcscsőszök sem veszik észre, hogy e regény minden sora erotikától terhes, mert ez az erotika fülledtségében is eroszi frisseségü. Mindenen felül érezzük az erotikai élmény szüzi puritán formakristályosodását, egészséges férfilényegét, férfimunkáját.


Novellák. Az élen Sándor Imre (Asszonyok). Az a Sándor Imre, akit még 1918-ban fedezett fel Hatvany Lajos és aki ezidén olyan igéretesen bukott meg különös darabjával Pesten. Sándor Imre uj novellái nem jelentenek uj csapást. Az „Asszonyok”: az első novelláskötet biztosabb, konturozottabb másodvirágzása. Az ut nem vezet át a „Szedjetek szét csillagok” titokszféráján. A mi közbül van az a különös, a veszélyes a vállalós értéktöbblet. Ez az értéktöbblet az „Asszonyok” novelláiban csak periferikusan jelentkezik, de jelentkezik, él, létezik és ilyenkor nagyon-nagyon közeliek, emberiek, maradandók ezek az asszonysztigmák. A baj, hogy bizonyos fáradtság, megszokottság egy-kettőre lehuzza a jelenlevő értéktöbbletet a tárcanovella nívójára. Budapest megbocsátóan köszöntheti szeretett gyermekét: a tárcanovellát, mi azonban mást várunk Sándor Imrétől. Valami olyat, amiért Budapest ujra meg fogja tagadni. Schalkház Sára kötetbe gyüjtötte szimbolikus novelláit (Fekete furulya)´. Tömegben nagyon furcsán hatnak ezek a novellák, mik tulajdonképen nem szerves magától adodó s szimbolumok, de erőltetett, művészi, felnőtteknek írt mesék. Szimbolum rettenetes fegyelmet követel: koncentrációt, leegyszerüsitést. Itt: szétfolyik minden, alig egy-két novella birja ki ezt a fokozott mértéket. Az érték: a stilus, stilus mely rabságba nyűgözi Schalkház Sárát, melytől nem tud életre szabadulni, melyet nem tud életté melegíteni. Futottak még novellában: Dani Bácsi (Dienes Adorján: Dani bácsi esetei) és a kacagányos fő irodalmi magyar: Jankovich Marcell (Udvari bolond) és Földes Sándor...


Földes Sándor, aki tulesik a kereten. Uj könyveiről (Én öltelek meg?! novellák és Uj játékok uj színpadra) részletesen beszámoltam a „Korunk” juliusi számában. Most a bizonyitó és hivatalos pesti visszhangot idézem. (K. M. a „Nemzeti Ujság”-ban. Talán csak nem Kállay Miklós?) Tehát: „Én öltelek meg?! — Gyilkos novellák. — Merénylő: Földes Sándor!” Ime: fokossuhogás, struccrémület, kvaterkaviccelés. A félelem, a védekezés biztos érzékkel sujt és talál. És hiába minden meglátás, kevesek értékelő itélete. Földest ez az első igaz és rémüldöző fokossuhogás avatja csak igazán — valakivé. Nyíltan, világosan, fölényvacogással tör elő az igazság rejtett mondata: „Nem ajánljuk, hogy bárki is tovább olvassa ezt a könyvet ennél a kérdésnél, mert ezek a novellák gyilkosok” Gyilkos novellák: soha jobb, igazabb ítélet nem fog elhangzani Földes könyvéről. Gyilkolva: minden embertelenséget (uri kényelem biztositékát) szétzuzón, büntetőn vágnak az olvasó, a kérdezett, a kreatura agyába vérébe ezek a gyilkos, százszorosan igaz golgotás novellák. Óh itt védekezni kell, itt félni kell, megelőzni és hazudni. Pedig hiába minden „Felelni nekik kell”. És leijön a nap, amikor a felelet nem marad el.


Még két könyvről kell megemlékezni. Az egyik irodalmi tanulmányok gyüjteménye: Keller Imre: Irodalmi mozaikok. A cim ósdi és a tartalom sokszor fedi ezt a professzoros és tudákos maradiságot. Sok idézet, olvasottság, jó anyagrendezés. Ugyanakkor: néhány fejezet értékkivételét nem tagadhatjuk. És végeredményben: ez az első valamirevaló anyaggyüjtemény Szlovenszkón. A másik: Hódinka Tivadar Tolsztoj—Wilde izéje: Egészen különös szellemhistória. A Wilde—Tolsztoj komplexumot akarja a szerző szembeállítani, de a perspektíva már az elején lényegtelenre szűkül, ami marad az — provincializmus. Az örök rontás, amihez olyan könnyen le lehet csuszni. És sokak sorsa ez itt Szlovenszkón. Rettenetes biztossággal érzem ezt. Emberek, értékek, kik ma még fent vannak és reményt, igéretet jelentenek, már ma is magukban hordozzák a lélek-, akarat- és értékölőbacillust: a provincializmust. Ami utána jön az Zsehokke és egy lépéssel odébb: a legenyei resti: a kvaterka. Szintén irodalom...


 


Vissza az oldal tetejére