FĹ‘oldal

Korunk 1927 Február.

Caesar a 19. században

 


Nem korunk kisebb-nagyobb, többé-kevésbé álcézárairól van szó, hanem az igaziról, Julius Caesarról. Arról, hogy miképpen látta őt a 19. század. A probléma, mint kortörténeti adalék érdekes. Gundolf is, aki a témát feldolgozza,, ebből indul ki. „Embereket emberekhez való viszonyuk jobban jellemez, mint dolgokhoz és tantételekhez való viszonyuk.” Ez feltétlenül igaz s ezért érdekes Friedrich Gundolf kis könyve: Caesar im neunzehnten Jahrhundert” (kiadta Georg Bondi Berlinben), amelyben arról van szó, hogy a 19. század reprezantativ manjai milyen álláspontot foglaltak el Caesarral szemben. A kis könyv tulajdonképen folytatása (de nem befejezése, mivel a 20. század állásfoglalása a Caesar-problémával szemben még érdekesebb téma lenne) Gundolf 1914-ben megjelent könyvének: Caesar Geschichte seines Ruhms, amelyben a nagy Goethe biográfiája óta kitűnő névnek örvendő szerző a változó Caesar-felfogásokat ismerteti sok elmeéllel és érdekes történetfilozófiai szempontokra utalással, egészen Goethe koráig. A most megjelent kis könyv kiegésziti ezt a 19. század Caesar-felfogásokkal.


A legérdekesebb ezek között reánk nézve a Hegelé. Mert amig a franciák főleg Caesar személyével foglalkoznak, az angolok Caesar müvét méltatják, addig a német gondolkozás egyik legtipikusabb kifejezője, Hegel a Caesarlét értelmét keresi. Ez következik az ő történetbölcseleti szempontjából, amely uj értelmet ad a történelem nagy embereinek, amikor a világszellem ható megnyilvánulásainak tekinti őket. Az ókorban a nagy emberek hősök és démonok, vagyis életenergiák helyhez és órához kötött materialis megnyilvánulásai, a középkorban isten eszközei, a Renaissance óta történelmi személyiségek, amelyeknek tetteit és lelki indítékait vizsgálják. Az ókorban nincs organikus létük, a középkorban nincs saját egyéniségük, a Renaissance óta hiányzik isteni alapjuk. Hegel szerint a történelem a szellem önmegvalósitása az időben. Tehát a történelmi alakok nem a váltakozó nemzedékek hasznára, de nem is egy személyes istenség akaratából éltek: saját független értékü lények, amelyek azonban értelmüket és létalapjukat az Egésztől nyerik, amely bennük hat és amit megvalósítanak. A történelem nagy emberei tehát sem nem egyedülálló tünemények, sem nem földi vagy égi célok eszközei, nem csupán személyek, sem nem csupán megvalósulások, hanem szellemi valóságok, amelyek sajátos jellemükkel, pontosan meghatározott sajátságaikkal, a történelem egy bizonyos órájában és helyén létrehoznak valamit, mint a világszellem hordozói, megvalósítói és megjelenési formái.


De épen Caesar a legnagyobb példája a történelmi ember helyzetének a történelem folyásában: Caesar, saját személye védelmére háboruba kényszerülve, meghódítja a birodalmat s negatív céljával megteremti a világtörténelmileg szükséges pozitívumot, a római birodalmat. „Azok a történelem nagy emberei, akiknek saját egyéni céljaik azt tartalmazzák, ami épen akkor a világszellem akarata.” Caesarnak feladata volt a korhadt római szabadságot megdönteni; e harcban elbukott, de amire szükség volt, az megtörtént. Igy ad Hegel metafizikai értelmet a caesarizmusnak: Caesar kolosszális egyénisége a széthulló római köztársaság látszaterőivel szemben a nyugati világnak megadta a szükséges uj formát, uj tartást. Minden caesarizmusnak ez az értelme. S mert azt hiszi, hogy a nyugati demokrácia széthulló erőivel szemben egy uj egységre lesz szükség, azért jövendöli be Spengler is a 20. század uj Caesarait. – d. l.


 


Vissza az oldal tetejére