FŇĎoldal

Korunk 1927 Február.

Irói bátorság, irói felelősség


Földes Sándor

 


A felelősségérzet hiá nya még sohasem termelt ki kulturértékeket, a gyávaság még kevésbé. Hogy mindjárt a tényeknél kezdjük: van itt egy csomó ember, aki tevékenysége ered ményét szlovenszkói, erdélyi, vajdasági és magyarországi (recte: pesti irodalomnak nevezi és ez az idétlen elkülönités — a területi megjelölésen tulmenő jelentéssel — annyira testrenőtt és vérbeivodott, hogy tényleg szakadni látszik, aminek szétszakítására Trianon sem gondolt. Már szinte irott törvények és féltékeny alabárdok őrzik az önkéntes szellemi határokat, mert mit csinálnának a helyi nagyságok, a klikk-irodalmak rimcsörgetői és fehér-asztal-kritikusaik, mit csinálhatnának, mily erkölcsi tőkéből kérődzhetnének — Trianon nélkül? Kik öt földön az oszthatatlan — mert emberi és európai — magyar szellem boltozatát tartják, hiába vétóznak: már érdek és kiváltság lett a Trianonnál sorvasztóbb, sulyosabb határokból és öngyilkos dicsőséggel készül: a magyar szellemiség Trianonja.


A magyar tragédia már sokszor fajult komédiává. Igy most is: létezőnek állitanak valamit, ami nincs, ami nem is létezhetik, mert egy népnek csak egy kulturája, tehát csak egy irodalma lehet. De ez — lehet! Mert ennél nem számit a területi széttagoltság, nem fontos még az anyagi föltételek (az egyes területek és a rajtuk biztosított közszabadságok) minimális volta sem, fontos csak egy: a szellemi teljesítmények maximumára való törekvés. Az irodalom a magyarság mai életében nem lehet többé luxus, csupán az energia-többlet levezetése, de állitom: épen anyagi helyzeténél fogva lassanként átveszi a primér energiák szerepét, de legalább is azok mellett igyekszik hatni és életrevalóságot bizonyítani. A szétszóratás válságot, tehát betegséget jelent. De még a rákbetegségnél is legfontosabb a lélegzés integer fenntartása. Itt azonban a beteg részek nevetséges monomániában élik ki magukat: szlovenszkói, erdélyi, pesti stb. irodalom... és a tüdővel senki sem gondol. Tévedés azt hinni, hogy Pest ez a tüdő, mert nem is volt az, csupán központi fekvésű tag, de mert tüdőnek akart látszani: épen ez a kulturális bomlás egyik alapvető motívuma. A szellemi élete tüdeje nem objektiválható, ez a népgéniusz, helyesebben: a tömeglélek, mely térbeli adottságokon tul lélegzi ki magából az illető nép kulturáját. Mindegy tehát, hogy az öt állam közül melyikben lesz az uj centrum — egészen biztosan ott, ahol a szellemi teljesítmények legelőbb érik el a maximumot. Ez pekuniáris és szellemi adottság kérdése.


Nézzük az elsőt: kártya, ló, pezsgő, autó, magyar bál, magyar búcsú, magyar kóstoló: mi minden kitelne ezekből, ha mindez nem volna — magyar pusztuló. A második: az írók. Rengeteg hívatlan közt egy marok erős tehetség, de ezek meg — kevés kivétellel — a tehetségük dezertőrjei: részben nem mernek, részben nem akar-nagy ugy írni, mint ahogy azt kétségkívül jelenlevő tehetségük lehetővé tenné. És nem mernek vagy nem akarnak még érdeklődést tanusitani sem az egységes magyar irodalom problémája iránt, mert helyi nagyság lenni kevesebb erőkifejtéssel jár, bár a lehetőség némelyiknél, ismétlem, megvan nagyobbra is. Gyáva dezertőr minden író és elsősorban önmaga árulója, ki nem fejti ki tehetsége teljességét, nem mondja ki, amit érez, harsogva nem figyelmeztet arra, amit előre meglát, aki üzletes meggondolásoktól, előítéletektől és értéktelen ünnepeltetésektől orránál vezetni engedi magát, ki elrugaszkodva jövőt hirdető küldetésétől — sorvasztó fikciók rabságában onanizálja el a magyar nép szellemi energiáit. És a legbünösebbek, legutálatosabbak, kik a mult ködlovagjai és a jövőt épitő jelen munkásai között vacogva ingadoznak a középen és épen ezek közt a széllábuak között vannak a legnagyobb potenciáju tehetségek. Hja, minden tag külön akar lélegzeni és a fikciók szorítanak, mint az összeszáradt csizmaszár. Négy fikció veri le lábáról a magyar irodalmat: hamis magyarság, mely Dózsa helyett Mohácsot ünnepel és a feudális-monarchista restauráció fajtalan óhajtásában nem veszi észre, mint válik kezében az acéltoll lúdtollá — karnis kereszténység, mely a kampóskeresztben csúcsosodik és az igaz papokat kiveri a nyájból — hamis individualizmus, mely sem formailag, sem tartalmilag nem akar tudomást venni a XX. század kollektiv áramlatairól — végül: önkéntes szellemi ágyassúg Trianonnal, melyben olcsó kéjekért elszakitottsággal fertőzi meg géniuszának osztatlan vitalitását.


Hogy az irodalmi irnokok nem kérdeznek magyar kulturjövő után, még kevésbé törekszenek a fikciók feloldására — ez természetes. De a valóban tehetségesek, a válaszuton megfélemedettek: a tehetségüli, magyarságuk és nem utolsó sorban kereszténységük dezertőrjei — ugy látszik — szintén velük tartanak. Az egységes magyar kultura (mert csak ilyen létezhetik) a fenének se kell és hogy irodalmukon át lehelnek végsőt a népnek, nem borzolja a szőrös füleket. A. dezertőr irodalom a szük csizmában is jól érzi magát és a népéért felelős író bátor díszét vállalni senki sem meri.


Talán azért mégis „illenék” érdeklődni? Talán „illenék” tüdővel — és nem lábbal — lélegzeni f Vagy inkább „illik” megdögölni? Illik?! Eb ura fakó! Az egész nyavalyás cirkusztól feszülő izmokkal fordulunk a vajudó tömeghez, mert ennek a mélyében csíráznak életté a holnap izmos gyökerei. És látjuk az uj magyar szót, mert akarjuk látni és merjük látni. Mert a harcot a gyáva hebegők és a szellemi Trianon felelőtlen marodőrjei ellenére is meg kell vívni, mint minden harcot, mi életnek adatott és ezt elsőnek, mint az életakarat bizonyságtételét: a magyar szó teremtő, ma minden eddiginél szélesebb perspektiváju, uj tereket és uj életet robbantó, vezértelen, uttalan harcát. De egyidejüleg kínálkozik a sulyos kérdés-komplexum megoldásának egyetlen lehetősége is: ut és vezér együtt egy elemben, minden kultura és életépités alapanyagában, amelynek az írás szól és amelyben győzelmet keres, — mayában a tömegben. Az írásművészet talajos gyökereit kell elsőnek megerősiteni, hogy termő lombok zughassák a magyar kultura egészséges igenjét: nincs más ut, mint vissza a tömeghez és előre a tömeggel és nincs más vezér, mint a tömeg örökkévaló vitalitásából áradó igazság-akarat.


A művész, a költő — bármit is állítsanak az elefántcsonttornyaikban didergő esztétikusok — a felszabadulás hirdetője. Ha nem az, akkor nem művész, csupán a céltalan vergődés ábráit rajzolja cégérnek élete fölé, mint a rab bilincseire az agyatőrlő unalom cikornyáit. Hát mit akarnak: a rabság művészetét vagy a művészet szabadságát? Ez utóbbi csak a tömeg szabadságának maradéktalan teljesülésével együtt valósitható meg. És igy az uj magyarság szóvivőinek a kulturális egység regenerativ akaratával abban az aktiv szeretetben kell találkozniok, melynek évszázados kereszthordozója az izzadt parasztok és éhes munkások kínpárás tömege. Mert minden esztétikai (tehát külső) szabályon felül áll az a belső törvény, hogy csupán az író-életen kivül is következetesen megharcolt hit ad jogot a hit művészi formában való hirdetésére. Az ember teszi az írót.


Akik pedig a „politikamentes” irodalmat propagálják, azok azt kívánják, hogy az ő politikájukhoz alkalmazkodjanak: a gyávaság politikájához.


Mi történt? Elérkezett az a lélektani pillanat, mikor a strucc a homokba dugja a fejét. Mozdulni kell, mert az életet csak mozgás bizonyitja, de mert a magyar irodalom léte vagy nemléte ennek a mozgásnak az irányától is függ, megszólal a kigyóbüvölő furulya: csak semlegesen, nem mozdulni semerre sem. Kardot kell rántani és verekedni a magyarság kulturális gyógyulásáért, de a maguk ócska fringiáját már nem merik kihuzni, mert tudják csorbasága csődjét, az uj pallós életgerjesztő villogásától pedig félnek, mert ez a csodahirdetés: a régi csodák temetődala s igy nem ok nélkül szeretnék ennek is élét venni. Tehát: homokba a fejekkel, hátha elzug a számum.


A harc azonban náluk nélkül is folyik tovább. És az uj magyarság reggelén — mint ama emlékezetes októberi és márciusi reggeleken — seregestül fognak előállni a „politikamentesek”, a „semlegesek” és kipirosodott arccal suttogni, makogni, bömbölni: én már régen hozzátok tartozom, csak épen sohasem mondtam. Csak épen nem kimondani, ki vagy: ez a leghitványabb bün. Mert épen ez a becsületes munka előfeltétele: fel kell sorakoztatni, ki kell mondani, láttatni kell: ki vagy és mit akarsz? A műalkotás nem álarcosbál, hanem exhibicionizmus. Lemeztelenülés: az alkotó karakterisztikumának, életképének süritett kivetülése és mitsem ér a mű, ha alkotója személyére vonatkozólag holtbizonyos következtetéseket levonni belőle nem lehet, ha a holt betük mögött nem látszik a véres hus: az alkotó. Becsületes művész inkább levágatná a kezét, mintsem „művészi” céllal egy sort is leírjon, melyből embervajudássá, világképpé tágult „politika” kiérthető ne volna. Az irodalom függvény és bizony olyan egészen „közönséges” dolgok függvénye, mint például a kenyér, szén, tüdővész, luesz, földéhség, munkanélküliség, stb. Nincsenek „magasabb” nézőpontok. Csak az a hely lehet a kilátó, ahol az embersürüben állunk, koordinálva (és legtöbbször determinálva is) a tömeg vágyai, szenvedései, akarásai által. Nincs lehetőség a bőrünkből kibujni és valahol a felhők fölött bérelni olymusi hónaposszobát.


A probléma magja lent van és enynyi az egész: emberek élni akarnak. És erre csak egy „igen” és csak egy „nem” létezik. Kettő között választani könnyü, de a gyávaság megteremtette azt a paradoxont, hogy a választás kettő között a legnehezebb. Mert ez az állásfoglalás egész életre szól, kövér tálakat és dicsőséget rug fel, tövises konzekvenciákat vállal, minden órában uj tettet igényel (és ez a fontosabb, ez a lényeges: az irodalom határain kivül is) és minden órában helyt kell állani érte: bátran és szenvedéllyel.


Az irodalom egységének célja egy nép élniakaró „igen”-jének maximális hangsulyu kimondása, tehát maximális értékű: minden nép igazából kovácsolt szavakra van szükség. A „politikamentes irodalom” — humbug. Vajjon más-e az író, mikor ír, mint egyébként? Állitom: ugyanaz, sőt épen fokozott mértékben, fokozottan — ember. És értékmérő, irodalmilag is, csak — csak! — ez lehet. A küldetéses művészet nem művészkedés. Munka az bizony, közönséges, piszkotérintő, ökölszoritó, vértsajgó, izzadtságos, de — épitő munka. A toll nem kiváltság jelvénye, de munkaszerszám, mint a kalapács; az írás hites cél és nem terméketlen játék. Ki verset, drámát, regényt ír -— a versen, drámán, regényen tul és általa még más létrehozását is kell akarnia. Valami élő tettet: etikusat és világfoglalót. A dolgozó ember mellett, aki évszázados áldozattal harcol etikájának érvényesítéséért, csak az etikus, a felelős író állhat meg egyenrangu társ gyanánt. Sajnos, nagyon kevés író vitathatja egyenlőségét egy bányásszal vagy egy földmunkással szemben. Azon a bornirtságon pedig, hogy a művész fölötte állna a tömegnek, már régen tul vagyunk. Tessék kibérelni azt a bizonyos felhő-ispotályt...


Minden foglalkozásbeli csak egyetlen nívót érhet el: a progresszív, szolidáris, cselekvő emberét. Az író, ha (ha!) szétszakította a műveletlenség és rövidlátás pányváit, fokozottan köteles erre törekedni. A regényen, versen, drámán tul is ezt akarni, csak megváltoztatni, csak teremteni akarni, de ezt az egyetlen „művészi” akaratot szembeállítással, leleplezéssel, agitálással is termékennyé kell tenni. Csak ennyi? Csak ennyi az — elég. A többet: a lényegleplező, bohócos kuliszákat és mindent, ami az igazság hígítása, a csufképü esztétikusok bogárgyűjteményei részére engedünk át.


A művészet: a teremtő akarat kifejezése és egyetlen parancsolata: ne legyenek gyáva és céltalan írásaid, hogy szégyenkezned kelljen a páriák előtt. (Komárom)


 


Vissza az oldal tetejére