FŇĎoldal

Korunk 1927 Január

A jelenkor politikai eszmeáramlatai


Ligeti Ern√Ķ

 


Sorel, „A francia forradalom és Európa” cimü nagy művében szellemesen fejti ki, hogy a tömegek az egyes politikai jelszavakat öntőedényeknek tekintik, amelyekbe saját kívánságaikat, temperamentumukat olvasztják össze és az egyes kormányzati módokból és rendszerekből azt olvassák ki, ami éppen tetszik nekik és az ad hoc követeléseiknél, mint előráncigált argumentum, a legjobban megfelel. A napi élet is azt mutatja, hogy egyes korokban, egyes országokban, sőt az egyes pártokban igen gyakran mást és mást értenek demokrácia, köztársaság, parlamentárizmus stb. alatt és a téves eszmék e nagy virvarjában semmi sem mutatkozik oly rugalmasnak és kicsavarhatónak, mint éppen a politikai eszme. A sok szántszándékos és öntudatlan eszmefélremagyarázások labirintusából kivezető utként okos és laikusok számára is ajánlható könyv Hermann Heller: Die politischen Ideenkreise der Gegenwart cimű kis könyve (Ferdinand Hirt Verlag, Breslau 1926, 150 oldal, 3.50 márka). E mű a politikai gondolkodási formák alapelveiből kiindulva öt politikai eszmeáramlatott ismertet és ezek: a monarchista, a demokratikus, a liberális, a nacionálista és a szociálista politikai gondolkozás. Ezt megelőzőleg Heller azonban tisztáztatni akarja magát a fogalmakat: mit kell és mit lehet érteni politikai eszme alatt.


Az eszme logikus jelentésséma, zárt, lehetőség szerint ellentmondás nélküli gondolatkép, amelyet, mint logikus szintézist olyformán keresünk, hogy a valóság bizonyos résztartalmát elszigeteljük, absztraháljuk és ezt azután logikusan emeljük, logikusan idealizáljuk. Az eszmének ilyképen való értelmezése, amely elárulja, hogy szerzőnk a hégeli bölcsészet gondolatmeneteivel rokonszenvezik — politikai térre átvive az általános szóhasználatban kétféle értelmezést talál. A politikai eszme első értelmezésében egyedül és csak átlagos elszigeteléssel és idealizálással, a tényleges politikai történelem lefolyásából nyert gondolatkép. Például: a rómaiak állama, a renaissance politikája. Másik értelmezésében a politikai eszme: kollektiv politikai ideál, amely bizonyos korszakokban uralkodóvá válik és a korszak történeti lefolyása és szerkezete szemszögéből, mint okozati tényező fogható fel. Heller könyve e fejezetében részletesen megmagyarázza a politikai eszme metafizikai ideális kapcsolatait és hangsulyozza, hogy az eszméknek különböző eszmeáramlatokká való kiformálódását egy konkrét történelmi adottságból magyarázza csupán, — tehát nem tudományos absztraháltságukban, hanem számos históriai egyéni alogikus elemeivel együtt — és még szükebbre vonva könyve tárgyának kereteit, főképpen a német jelenre aplikálja. Ez a módszer érthető a szerző praktikus ökonomikus gondolkodásából, de viszont sajnálatos a nem német olvasó számára, mert a szerző megállapításai éppen a nemzetek sajátságos és minden más nemzettől elkülönülő alogikus fejlődési adottságai miatt nem hiánytalanul közvetíthetők át.


A politikai eszmeáramlatok célja a 16. század végétől kezdve (lásd Grotius) egy társadalmi immanens ordre naturel felismerése és megvalósítása. A monarchistikus államforma köré csoportosuló eszmeáramlat különböző időkben, különbözőképpen keresi meg ezt az ordre naturelt. Az abszolutisztikus természetjogászok, miután nem látják elég logikus jogalapnak a monarchia „isten kegyelméből valóságát”, egyazon államfő és nép közötti szerződést tételeznek fel, ahol az alattvalók külön alattvalói szerződést írnak alá, - az állam feladatainak megvalósítása miatt. Ez az eszmeáramlat betölti a II. Frigyes s II. József politikai korszakát, természetesen a teokratikus és történelmi legitimista szempontok teljes kifejezésével és honorálásával. A német romantika korszakában már más indokolást kellett keresni, mert a francia forradalmak szellemétől átitatott gondolkodás előtt a frigyesi monarchistikus elmélet tarthatatlannak bizonyult. A feudális abszolutisztikus visszahatás nagy állampolitikusa, F. G. Stahl, uj megfogalmazást keresett és talált is.


Stahl, a délnémet származásu berlini egyetemi tanár életre galvanizálta a monarchikus eszmét és hosszu időre elfogadhatóvá tette a junkerek konzervatív világnézetét. Stahl az abszolutisztikus monarchia helyébe behelyettesítette a monarchista konstitucionizmust, az állam egységének reprezentánsaképen megtéve a monarchiát. Stahl azonban parlamentellenes és az ő monarchista konstitucionálizmusa lényegesen különbözik a parlamentárisztikus monarchiától. Mi történik, ha az uralkodó és parlamenti többség konfliktusba kerülnek egymással! — kérdi. Ennek nem szabad megtörténnie és ezért az államforma parolja nem lehet más: Autorit√ät, nicht Majorit√ät”.


A monarchistikus berendezkedésü, felülről lefelé konstruált állam megkövetelte, hogy minden hatalom az uralkodótól induljon ki. A demokrácia ennek ellenkezőjét kívánja és demokratikus behatások alatt a monarchia politikai eszméje is átalakul. II. Vilmos alatt a monarchistikus eszme nem játszik többet trancendentális szerepet, de racionális utilitarisztikus alátámasztást nyer. A nemzeti eszme szolgálatába áll a monarchisztikus eszmének. Csak a nem parlamentárisztikus monarchia garantálhatja a legnemzetibb államot, tehát a monarchiát nemcsak a monarchisztikus, de a nacionálista politikai szemlélet is követeli. Treitsche már más sínpárra akarja átmenteni a monarchiát. Szerinte az egyetlen elismert metafizikai nagyság az állam és a monarchista eszme az állam legcélszerübb szervezkedési formája. Treitsche azt is mondja, hogy a monarchia azon a mély gondolaton alapszik, hogy a történelmet a férfiak csinálják, nem pedig a fejnélküli közvélemény. Treitsche azonban azáltal, hogy nála a monarchista eszme nem önmagában találja meg igazolását, hanem „a relatív célszerüségben”, az egész monarchista ideológiát ingadozó alapokra helyezi. A német monarchista eszme metamorfozisához híven tárgyalja Hermann Heller a többi politikai eszmeáramlatokat is. Igen érdekes a módszer, ahogyan rámutat egyes politikai világnézetek kereszteződésére. A demokratikus népfenségi elv kompromisszumot köt az abszolutizmussal: konstitucionálizmus lesz belőle.


A német demokratikus ideológia úttörőjének Fichtet tekinti, akit különben a nacionálisták is kisajátítanak maguknak. Rousseau, Kant, Fichte készítik elő a német demokráciát, amelynek szabatosabb ós gyakorlatibb megszövegezést a polgári Rotteck, Stein, Hardenberg nyujtanak. Eleinte nehezen tör utat még demokratikus politikusoknál is a demokrácia. Von Stein még bizonytalanul kérdezi az általános védkötelezettséggel kapcsolatosan: vajjon, ha egy nemzetet felvegyverzünk, nem felkelésre és ellenállásra való készséget szervezünk-e meg?


Heller a demokrácia „formális egyenlőségi” gondolatát Aristoteles-től származtatja. A formális egyenlőségi eszme története egybeesik a jogi eszme történetével. Tehát optimista fejlődési momentumot tartalmaz, amelyet Hegel hires mondata igy foglal össze: A világtörténelem a szabadság tudatában való haladás. Ez olyan haladás, amelyet nekünk szükségességében kell felismernünk. A mai politikai szabadságot és egyenlőséget, a formális demokráciát legpregnánsabbul elsőnek Christian Thomasius jogász (1665—1728) fejti ki. Heller c fejezeténél az a megjegyzésünk, hogy a demokrácia lényegét csak a jog és államfejlődés szemszögéből nézi, a társadalom demokratizálódási folyamatát figyelmen kivül hagyja, de e hiányosságot maga, is ismeri és elismeri. Ami pedig a demokrácia válságát illeti, szellemtörténetileg nincs válságban a demokrácia ellenben a demokrácia parlamenti technikája válságban van. A parlamentárizmus válsága a demokrácia racionális eszközeinek válsága.


És a liberálizmus? Demokráciát, liberalizmust gyakran összekeverik a szóhasználatban. Az arisztoteleszi meghatározás szerint: a liberális szabadság a polgár azon joga, hogy tetszése szerint éljen, a demokratikus szabadság a kormányzásban való részvételt biztosítja. E meghatározás azonban hiányos, hiszen csak Robinson élhet a kormányzásra való befolyás nélkül, tetszése szerint. Heller gondolatmenetében a liberálizmus és a szociálizmus a demokráciának két történeti kiformálódása. Politikai tevékenysége tekintetében a liberális demokrácia a polgárság emancipációja, a szociális demokrácia a proletáriátus emancipációja. A liberálizmus többi megkülönböztetése nem jelent „megismerési” célokat, csupán a politikai gyakorlat szükségességére, a polgári osztályok demokráciájára szoritkozik.


Liberális eszmemenetek hordozói csak polgári jogtörténészek lehetnek. A német filozófiában a legjelesebb liberális állambölcsészek Kant, Humboldt, Christian Wolff. A liberálizmus az individuálizmusból folyik és ennek is fő magva: a totális eszme: a hit az önmagát felépíteni tudó ordre naturelben. A gazdasági liberálizmust a fiziokraták elve határozza meg: laissez faire laissez aller. A liberális „totalitás” gondolata etikai fundamentuma az emberi méltóság tisztelete és a türelmességi totalis eszmemenetnek a világpolgárságba és a pacifizmusba kell torkolnia.


A nacionalista eszmekör. A nemzeti eszme az állami uralom igazolása, a kulturközösségnek individualizált nép által és tevékenysége abban áll, hogy az egyetemes demokráciából kiemelkedve kialakított szociális személyfelettihez vezet, igen gyakran metafizikusan személyfelettihez. A német bölcsészetben Fichte így határozza meg a kozmopolitizmus és patriotizmus közötti különbséget: a kozmopolitizmus el akarja érni az emberi nemzetség célját az emberi nemzetségben. A patriotizmus elsősorban abban a nemzetben, amelynek tagjai vagyunk és ennek sikerét terjeszti ki az egész világra. A liberális laissez faire elvével csakhamar szembehelyezkedik a nemzeti gazdasági gondolkodás. Ez utóbbi a szabadkereskedelemmel szemben a védvámos politikát helyezi be. (Friedrich List, Biedermann).


Heller azután kifejti, hogy a nacionálista eszmekör három irányú és Kémetországban egyik a másik után következett. 1. kulturnacionális, 2. államnacionális, 3. természetnacionális. E legutóbbi eszmekörből táplálkozik a fajvédelmi nacionálizmus, amelynek ideológiai rendszerét Gobineau, Chamberlain, Lapouge dolgozták ki. Hiába mondja Lagarde: das Deutschtum liege nicht im Geblüt, sondern im Gemut – a német fajvédelmi politika nyomán kirügyezett a német antiszemitizmus, amelynek Richard Wagner is rabja lett. Heiler szerint a történelem kaján vicce, hogy a pedigris probát Wagner sem állotta ki. Nietsche egyik legnagyobb hive azt irta egyszer Wagnerről, hogy ez a „nemnémet” Wagner egy zsidó színész illegitim fia.


Végül szerzőnk a szocialisztikus eszme áramlattal foglalkozik. Míg a liberális demokrácia a gazdasági objektumot figyelmen kívül hagyja, a szociális demokrácia épen a szociális gazdasági vonatkozások szervezésére fekteti a legfőbb hangsulyt. A szemmelláthatólag „polgári liberális” eszmekörhöz tartozó Heller nagy megértéssel és objektivitással boncolja fel a marxista ideologiát és ügyesen mutat rá arra különbségekre, amelyek Marx, Lassale, Engels, Kautsky, Max Adler, Otto Bauer gondolatmenetei között fennállanak.


Heller nézőpontjai sok tekintetben Max Weber, gondolatcsoportosítását követik. Weber azonban önönmagában véve eredeti és külön világ és laikusok számára nehezen is megközelíthető. Heller kis könyve azonban világos, áttekintő, népszerű és több, mint informativ: egyénisége is van a könyvnek. Az az érzésünk, hogy még a német politikai irodalomban is hézagpotló.


A müvet repertorium egészíti ki, amely utbaigazitást kinál azoknak, akik e kérdésekről többet akarnak megtudni. (Kolozsvár)


 


Vissza az oldal tetejére