FŇĎoldal

Korunk 1927 Január

A modern demokrácia uj orientációja


Havas Imre

 


A modern demokrácia ideológiai családfája a közgazdaságtan klasszikus angol iskolájához vezet vissza, melynek főképviselői: A. Smith, Ricardo, J. St. Mill alkották meg a theoretikus bázisát azoknak a célkitűzéseknek, amelyeket a liberálizmus továbbvivője, a modern demokrácia szinte maradéktalanul vett át.


A klasszikus angol közgazdaságtan képezi a liberálizmus eszmei tartalmát, hirdeti az állami beavatkozás tökéletes kikapcsolását a gazdasági életből, a szabad versenyt, a laissez fairet. Végső konkluzióban: a politika elválasztását a gazságpolitikától, sőt a gazdaságpolitika abszolut negációját.


Igen érdekes jelenség tűnik fel azonban éppen napjainkban az ezen kérdésekkel foglalkozónak. A közelmultban két egymással párhuzamos tartalmú könyv hagyta el a sajtót, melyek problémáik aktualitása miatt méltán tarthatnak számot a közönség széleskörű érdeklődésére.


Mindkét könyv az orthodox demokrácia elveinek feladását tartalmazza. Mindkét könyv a demokratikus mozgalom vezéralakjai részéről tesz konceszsziókat az állami beavatkozásnak.


„Die Krisis der europ√äischen Demokratie” * a cime Bonn professzor,, (a német demokrácia egyik vezéralakja), könyvének. „Das Ende des laissez faire” ** cím alatt értekezik az európaszerte jólismert cambridgei professzor, J. U. Keynes, a modern liberálizmus végéről. Praktikus jelentőségéből azonban igen sokat veszt a hivatalos demokrácia világszerte ismert képviselőinek új orientációja, mert a koncessziókat csak akkor teszik meg, álláspontjukat csak akkor adják fel, amikor célkitűzéseikkel a praktikus gazdaságpolitika már régen élt, amikor az állami beavatkozás a közgazdasági élet szinte diktaturajellegű befolyásolásáig is eljutott. A modern liberálizmus elméletének csődjét tehát csak bejelenti Keynes és Bonn könyve, sőt Keynes nagyobbrészt oly reformokat követel, amelyeknek nagyobbrészét már megvalósította a gazdaságpolitika úgy a kontinensen, mint a liberálizmus klaszszikus hazájában, Angliában.


Bonn professzor problémájának nemcsak gazdasági részét öleli fel, igen szellemes és értékes gondolatokat tartalmazó könyvében, hanem a liberálizmus, parlamentárizmus és demokrácia egész problémakomplexumát.


A demokrácia krízise practice Bonn szerint legfőképp abból ered, hogy az európai összeomlás terheit és az ujjáépítés költségeit demokratikus irányzatú kormányoknak kellett viselni.


A parlamentárizmus, mely a demokrácia lényegi kiegészítője, már békében csődöt mondott. Csődöt mondott akkor, amikor a gyarmatpolitika terén leglényegesebb alapelvét adta fel. A parlamentárizmus lényege ugyanis az, hogy tárgyal és nem parancsol. A béke évek parlamentarizmusa kettős életet élt. A belpolitika terén ugyanis a tárgyalás methódusát használta, de a gyarmatoknak parancsolt. Ha felelősségre vonták altruisztikus jelszavakkal védte magát és igérte, hogy a színes népek kultúrnivójának emelése után a gyarmatterületen is bevezeti a parlamentáris demokráciát.


Lord Bryce szerint a „demokrácia az az uralmi fogalom, ahol az államhatalom nem egy osztályt és nem osztályokat képvisel, hanem a társadalom össztagjait, akiknek akaratképződése szavazás által jut kifejezésre”.


A szavazatok eredménye, tehát a parlamentarizmus, amely a tárgyalás methódusával oldja meg a konfliktusokat, a legjobb út a politikai vezér kiválasztására. A monarchisztikus államokban uralkodó parlamentárizmus azonban nem a demokrácia kifejezőformája, mert az akarat képződés nagy ellenhatással és befolyással rendelkező, kinevezett szervekkkel, a bürokráciával találja magát szemben.


A bürokrácia pedig az államnak és koronának érdekeit képviselő intézmény, ahol az állam alatt annak öncélú fogalma és nem mint a polgárok összessége értendő.


A harc állandóan fennállt és már a békeévekben is a bürokrácia és a korona hatalmának gyöngülésével végződött. A bürokrácia mindenütt korrupt volt és főleg gazdaságpolitikailag megbízhatatlan. „A nemzeti munka” a „nemzeti termelő erők védelme” és hasonló jelszavak segítségével a bürokrácia az állami apparátust is a privátmonopoltörekvések szolgálatába állította és e hamis indokolásokkal felépült az európai termelőrendszert már békében is oly élénken jellemző védvámrendszer.


A parlamentárizmus ideáljainak meghamisítása igen érdekesen szülte meg az önmaga reakcióját. Mert a parlamentárizmus gyarmatpolitikai módszere talált követőkre azokban, akik ugyanezen politikának belső alkalmazását, a parancsolást követelik, természetesen egészen ellenkező célokkal.


„A tett és nem a tárgyalás vezet célhoz” lett politikai ideálja a szuffragetteknek, a francia és olasz szindikalistáknak. A „politikailag gyengébb önmagamegbecsülésének teóriáját” hirdette Sorel, a francia szindikálisták theoretikusa, akinek elméleti elődjeként Machiavellit, politikai követőiként pedig a két ideológiailag egyébként is sok tekintetben közös alapon álló bolsevistákat és fascistákat nevezi meg Bonn professzor.


A szindikálisták theoretikus örökét vették át a bolsevisták, akik a tudatos kisebbség önmagamegbecsülésének útján akarták céljaikat elérni. Hadsereg és bürokrácia volt az osztályállam lényege. Ha e faktorokat a proletáriátus saját kezére tudja játszani, a bolsevizmus problémája megoldódik. Megszületik a proletáriátus osztályállama, mely a tömegekre tudja oktroyálni az azoktól még nem tudatosan kívánt, de rájuk nézve is legelőnyösebb reformokat.


A munkásság azonban csak a háború után tudta eléggé átérezni saját fontosságát, de akkor sem volt elég erős ahhoz, hogy azt ki is tudta volna kellőleg saját céljaira használni. Pillanatnyilag a demokrácia győzött a maga legtisztább formáiban, amely a laissez faire hirdetésével egy uj gazdaságpolitikai rezsime kezdetét is magával hozta. Ez az új laissez faire azonban szintén a saját negációját szülte meg, mert a háború utáni korszak valutahullámzásai az állami beavatkozás minimális mértékének segítségével együttesen tették lehetővé a hatalmas privátmonopolok képződését, amivel természetesen éppen a laissez faire gyengülése jár. A hatalmas német, francia trustképződmények éppen a gazdasági erők szabad játékát, a szabad versenyt függesztették fel..


Igy ásta meg a gazdasági liberálizmus saját sírját és éppen demokratikus érdekek voltak azok, amelyek most már saját theoretikus felfogásukkal szemben az állami beavatkozás kiszélesítését, érvényesítését kérték. Éppen a német inflációs évek demokratikus kormányai voltak azok, amelyek alatt a konzumensek érdekeit veszélyeztető s a szabad versenyt teljesen felfüggesztő monopolképződmények keletkeztek, melyek, mint tudjuk terveikkel oly messze mentek, hogy saját érdekükben az államvasút elnyerésére törekedtek, hogy így a szén és vas legnagyobb konzumensének birtoklásával saját erejüket szilárdítsák...


A demokrácia krízisének ez volt az első periódusa: a demokrata liberálizmus saját vesztét okozta és szabadság helyett gazdasági téren korlátozáshoz jutott.


Az előtérbe jutott gazdasági törvényhozás már az állami beavatkozás kiszélesítésének s a demokrata ideálok feladásának kezdete.


Ennek dacára még a gazdasági törvényhozás terén is tovább kisérletezett a demokrácia a maga rosszul bevált módszereivel és a Rathenau által alkotott Reichswirtschaftsratban tervgazdasági kísérletekhez fogott, melyeket parlamentáris úton akart megvalósítani.


A kísérlet nem vált be. A monopolok fejlődése tovább tartott. A szabad verseny elmélete minden téren csődöt mondott, úgyhogy ugyancsak demokratikus kormányok és kormányszervek voltak azok, amelyek önmaguk öntudatlan megtagadásával csináltak a stabilizáció utáni jobban és jobban kiterjedő állami beavatkozás politikáját a demokratikus theória ellenére, de a demokrácia érdekében.


A demokrácia gazdasági theóriája tehát csődbe jutott, de hatalmas nehézségekkel kellett megküzdeni a demokrácia politikai theóriájának is. Mert hiszen a politikai liberálizmus feladata a kisebbségek jogainak megvédése, tehát a politikailag gyengébb akaratának kifejeződése is.


A kísérletek ilyen irányban a koalíciók voltak, melyek a demokrácia lényegéből fakadnak és kompromisszumokon nyugszanak. E kompromisszumok sikertelensége volt az azután, ami a demokrácia politikai krízisét hozta. A koalíciók lehetelenségéből fakadt a diktatura utáni vágy, amely ha nem is tudta adni a demokratikus lehetőségek megoldását, de legalább a praktikus kérdések megoldását hozni tudta.


A német parlamentáris demokráciát ma még a német bürokrácia hatalma pillanatnyilag alátámasztja és mivel -ez dolgozik, a krízis még nem nyílt. Amerikában is csak egy elasztikus kormányzati rendszer tudja a demokrácia látszatát kelteni.


Az ellenpólus Lenin és Mussolini, akik hatalmukat több pozitívummal tudták megerősíteni, mint a névtelen parlamentárizmus kompromisszumos demokráciája.


Ezután az analízis után Bonn professzor egy igen érdekes új lehetőséget lát a demokrácia új orientációjában, amelyhez azonban szintén nem fűz nagy várakozásokat: a „demokratikus, választott diktátort”. A demokratikusan választott diktátort, akit főleg gazdasági szakképzettsége és tettereje jogosítana fel magas állása betöltésére.


A megoldás valószínüsége azonban azért kicsi, mert míg a demokráciát még a középeurópai tömegek ereje fenn tudja tartani, addig a középszerű diktátor lehetetlen.


Ezért a modern demokratikus magánkapitalizmus fenntartását más irányban kell keresni. A modern demokrácia fenntartásának/és reformjának egyik faktora a fejlődő, felvilágosult munkásmozgalom, amely elég erős a privátmonopoltörekvések letörésére és esetleges kiküszöbölésére, mely munkásmozgalom a gazdasági liberálizmus feladásával az állami beavatkozás eszközei útján mentheti meg a demokráciát. J. M. Keynes könyvecskéjének megjelenését egy a berlini egyetem meghívására tartott előadás előzte meg. Az angolnyelvű előadás fordítása ez a könyv, mely legelőször is németül lát napvilágot.


Az előadás az elméletnek csak skicszerű kivonata. Keynes csak a liberálizmus végét jelenti itt be, saját reformjavaslatait csak vázolja és így kritikára ez még nem elég érett. Gondolatmenetét is csak többi műveinek ismerete teszi teljesen áttekinthetővé.


Az európai közvélemény Keynest legfőképpen a háború után ismerte meg a békeszerződés revízióját követelő, majd pedig alapos valutareferensi munkálkodásai által.


Keynes neve azonban közgazdasági szakkörökben már régebbről ismert, mint elsőrendű theoretikus a cambridgei egyetem köré csoportosult iskolának vezéralakja. Mint ilyen Marshall szinthetikus iskolájának hive és az angol klasszikus liberális közgazdaságtan egyenes leszármazottja.


Keynes természetesen tudatában van annak, hogy a laissez faire korszaka már előzetesen lezárult és ezen előadásában inkább annak fontosságát emeli ki, hogy a liberális iskola saját maga keresi az új orientáció és kibontakozás útját.


Keynes tehát most 1926-ban a laissez fairerei való végleges leszámolás szükségességét mondja ki, amikor annak már előbb beállott halálát konstatálja.


Gondolatmenetében az a lényeges, hogy a magánkapitalizmus megmentésének egyedüli útját az állam részéről történő nagystílű reformisztikus beavatkozásban látja.


A laissez faire feladásának célja okvetlenül a privátkapitalizmus megmentése kell legyen. A szociális és világgazdasági krízisből az „okosan vezetett kapitalizmus” segíthet csak ki.


Itt kezdődik azután a rendszer vázlata, amely azonban annyira kiépítetlen s skicszerű, hogy minden kritikát már a priori kizár.


Az „okosan organizált” és „vezetett kapitalizmust” Keynes a következőképpen képzeli el:


A kapitalisztikus és nemzeti közgazdasági organizmusba félautonóm testületeket kell beiktatni, melyek a magánérdekek és állami tehát szociális érdekek kompromisszumainak kihangsulyozásával dolgozzanak. Az ilyen félautonom testületek már most is ismertek: a német, angol állami központi bank, a német államvasút.


E félautonom testületek működési köre legfőképpen a következő területekre szoritkozna: 1. A valuta és hitelügyek ellenőrzése és céltudatos nagyszabású befolyásolása. 2. A nemzeti tőkemegtakarítás, tőkebefektetés, külföldre való tőkekihelyezés kontrollja.


Keynes nem jelöli meg pontosan programmjának végrehajtási módjait, hanem azoknak részletes ismertetését egy később megjelenendő könyvében igéri, részint pedig már megjelent munkáira hivatkozik.


A kik tehát eddigi írásait ismerik, azok tisztában vannak azzal, hogy miképpen képzeli el a reformok keresztülvitelét: a valuta és hitelügy reformja alatt Keynes saját theóriájára gondol, melyet mint a „konjunktura nélküli közgazdaság” fikcióját igen jól ismer és vitat a szakirodalom. Az állami bank diktatórikus hatállyal rendelkező beavatkozásai által a gazdasági élet minden részét befolyásolni tudja. A centrális jegybank politikája a termelés és fogyasztás minden problémáját reguláim tudja.


A tőkemegtakarítás és kihelyezés kontrollja szintén e bankpolitika szolgálatában áll, sőt a valutapolitikai gondolatok logikus tartozéka. Az állami szerveknek kell a tőkeképződést és főleg a produkciót racionalizálni úgy, hogy a monopolhelyzetek megszűnjenek és legfeljebb a közjó javára működhessenek. A gazdaságosság szempontjából azonban meg kell tartani a magániniciativát. A tömegek érdekében érvényesíteni kell az állami beavatkozást.


A legérdekesebb és legmeglepőbb azonban Keynes harmadik reformajánlata, mely azonban mindaddig, amíg annak részletes és számszerű megindokolását nem adja, legkevésbé sem alkalmas arra, hogy kritizálni lehessen.


Szerinte az állami beavatkozás tiszta formáját a népesedési politika terén kell űzni. Keynes egészen tiszta formában Malthusianista hitvallást tesz és az állam feladatává teszi oly politikának gyakorlását, mely a születések korlátozását jelöli meg céljául.


E reformtervek kritikája mindenesetre még korai volna, mert hiszen a szerző még részletes kifejtést igér. A közgazdasági kritika és a tudományos szakkörök mindenesetre már most nagy jelentőséget tulajdonítanak, nem anynyira annak a ténynek, hogy a klaszszikus iskola utódainak vezéralakja mondja ki a laissez faire végét, hanem inkább annak, hogy a liberális iskola e vezérképviselője oly határozottsággal orientálódik az államszociálizmus irányába.


*


Bonn és Keynes könyvei igen nagy pro és contra harcot váltottak ki minden oldalon, ami leginkább azért feltűnő és érthetetlen, mert hiszen csak oly tények kimondásával kísérleteztek, amelyekkel hallgatólagosan a demokráciának és liberálizmusnak minden híve tisztában volt már.


Hiszen a laissez faire végének igazolására, theoretikus bejelentésére aligha van szükség akkor, amikor az állami beavatkozás a gazdaságpolitika terén oly méreteket öltöt, mint napjainkban: az összeroppant német közgazdaság újjáépítését egy nagyszabású, egy koncepcióban összefutó tervgazdaság létesítése tette lehetővé. A stabilizálás, a Dawesjavaslat végrehajtása az állami szervek oly nagy mértékű funkcióját igényli, amely azelőtt aligha volt elképzelhető.


Az angol bányaszubvenció, a gummimonopol állami kihasználása után aligha beszélhetünk gazdasági szabadságról a liberálizmus klasszikus hazájában, Angliában is.


Valamint Szovjetoroszország gazdasági strukturája, politikája, gazdasági rendszere is a laissez faire legmesszebbmenő felfüggesztését jelenti.


Ezért tehát nem annyira a már meglevő tendenciák és a valóság helyes felismerésében áll a jelentősége a két munkának, hanem inkább a praktikus indítványokban, amelyeket a demokrácia és


az állam figyelmébe ajánlanak. Mindkét munka végső célja a magánkapitalizmus megmentése az állami apparátus igénybevételével.


*Meyer & Jessen Verlag München 1926.


** Duncker und Humblot. Berlin 1926 (Előadás a berlini egyetem meghívására.)


(Berlin)


 


Vissza az oldal tetejére