FŇĎoldal

Korunk 1927 Január

A Mars-álom vége

 


Flammarion kedvenc álma az embernél magasabb értelmiségü Marslakókról, akik sok ezer kilóméteres szabályos kanálisokkal övezték körül planétájukat, ugy látszik végérvényesen a fantázia világába kerül. Legalább is erre a következtetésre kell jutni Svante Arrhenius, a kitünő svéd tudós most megjelent új munkájának (Erde und Weltall, kiadta az Akademische Verlagsgesellschaft Leipzigben) olvasása után, amely könyv többek között összefoglalja a Marsra vonatkozó legújabb kutatások eredményeit.


Bármennyire szeresse is az ember a dolgok szines változatosságát s bármennyire örüljön is a világ tarka sokszerüségének, mégis ép oly erősen él benne az ellentétes tendencia is, mely lehetőleg kis számú ismétlődő egyformaságra akarja leszürkiteni a lét kormányozhatatlan sokféleségét. Ez a leegyszerüsitő tendencia szüli a meggyőződést, hogy a világegyetem lényegében mindenütt ugyanaz s ahol hasonló feltételek vannak jelen, ott hasonló eredmények állanak elő. Vagy is, ha az asztronómiai megfigyelések azt mutatják, hogy egy másik égi testen ugyanazon fizikai körülmények uralkodnak, mint a mi bolygónkon, egész természetes a következtetés, hogy a hasonló fizikai viszonyok a mienkhez hasonló eredményeket hoztak létre, azaz ott is épen olyan organikus élet van, mint Földünkön. Igy jött létre némely csillagászban a meggyőződés, hogy a Marson magas intelligenciáju élőlényeknek kell élni.


Ugy látszik azonban, hogy a megfigyelések, amelyek e meggyőződésnek alapul szolgáltak, nem állják meg a szigoru tudományos kritikát s velük együtt elbukik a Marslakókról alkotott fantáziakép is. Svante Arrhenius meggyőző erővel vonultatja fel a Marslakók feltevése ellen a mai tudomány tényekre alapuló érvelését.


A földihez hasonló élet két elengedhetetlen alapfeltétele a megfelelő meleg és a viz. Ha e kettő van a Marson, minden valószinüség szerint élet is van. Épen ezért régi problémája a Marskutatásnak e két kérdés eldöntése.


Ami a megfelelő meleget illeti, arra nézve egy egyszerü számitás gyors tagadó választ ad. A Mars annyival messzebb van a naptól, mint a Föld, hogy a ráeső sugárzás erőssége mindössze 43 százada a Földre eső sugárzás erősségének. Minek következtében a középhőmérséklet a Marson meszsze a Föld hőmérséklete alatt, jóval a viz fagyáspontja alatt kell legyen. Ily körülmények között nehezen képzelhető el, hogy a Marson a földéhez hasonló növényzet lehessen.


Hogy a Mars levegőjében van vízgőz, azt a spektrálanalizis segítségével próbálják régen eldönteni. A napspektrumban ugyanis találhatók bizonyos sávok, amelyeket esőszalagoknak neveznek, mivel az által állanak elő, hogy a napfény vizgőzös levegőn halad át. Minél nedvesebb levegőrétegen halad át a napfény, annál erősebbek e spektrum-szalagok. Azt tudjuk, hogy a Holdban nincs levegő, se vízgőz. Spektrumában csak a Föld levegője vízgőzének nyomai jelentkeznek. Ha tehát a Marsban van vizgőzös levegő, spektruma esőszalagjainak sokkal erősebbeknek kell lenni, mint a Holdéinak, mivel ez esetben kétszer halad át a napsugár vizgőzös levegőn: egyszer a Naptól a Marshoz, másodszor a Marstól hozzánk. Az asztronómiai megfigyelések azonban — bár egymástól jelentékenyen eltérnek — azt mutatják, hogy nincs mérhető külömbség a Hold és a Mars esőszalagjainak erőssége között. Más szavakkal: a Mars levegőjében nincs vagy csak igen kis mértékben vízgőz.


Ezek szerint nem tehető fel, hogy a Marson organikus élet legyen. Valószinü, hogy igen ritka levegőjében van ugyan egy kis nyoma oxigénnek, azonban a rendkívül alacsony hőmérséklet s a vízgőz csaknem teljes hiánya a legegyszerübb szervezetek életét is lehetetlenné teszik. A Marsnak sivatagi klímája van s a külömbség nappali és éjjeli hőmérséklet között óriási nagy kell legyen. Ha lehetséges is, hogy nappal a hőmérséklet a Marson a fagypont fölé emelkedik, éjjelente mélyen a fagypont alá kell, hogy sülyedjen. Oly körülmény, amely lehetetlenné teszi az organikus élet kialakulását.


Ujabban kisérletek történtek a bolygók hőmérsékletének direkt mérésére. Menzel ily mérések alapján a Mars hőmérsékletét —16¬į C-ba állapította meg. Nicholson és Pettit másfajta mérései —23¬į C-t adtak átlagos hőmérsékül. Coblentz és Lampland mérései kiterjeszkednek a bolygó egyes zónái közötti hőmérséklet külömbségekre is. Ezek szerint a Mars egyenlitőjén — 45¬į C (napfelkeltekor) és + 15¬į C (délben) között ingadozik. Az Északi sark nagyon hideg, a napon is — 70¬į C.; ellenben n Déli sark sokkal melegebbnek látszik: napfordulás idején tiz fokkal van a nulla felett. Minthogy pedig a nap akkor több hónapon át szüntelen az égen van, lehetséges, hogy ezen idő alatt növényzet tud feljődni s olyan magokat és sporákat érlelni, amelyek a következő tél óriási hidegét kibirják. A Mars egyenlítőjénél azonban aligha fejlődhet ki élet, mivel éjjelente a hőmérséklet — 70¬į C-ra sűlyed. A Déli sarkon ellenben tényleg meg lehet állapítani, hogy a hó megolvad nyáron. Ugy hogy olyan fajta élet talán lehetséges, mint a mi Spitzbergáinkon.


Meg kell tehát gyökeresen változtatnunk nézeteinket a Mars lakhatóságát illetőleg. Az olyan feltevéseket, hogy, mint Lowell hitte, az u. n. tengerek zöld színét zöld növényzet adja vagy hogy, mint Flammarion vélte, a vörösbarna színfoltok az őszi növényzet színei, az álmok birodalmába kell utalni. A hires Marskanálisok nem élőlények munkájának eredményei, hanem egyszerű repedések a bolygó felszínét alkotó kéregben.


Ellenben egy más, ugyan kevésbé felvidító, de tudományosabban anthropocentrikus célra felhasználhatjuk a legujabb Mars-kutatások eredményeit: arra, hogy konkrét képet alkossunk saját Földünk jövendő sorsáról. Mert a Mars ma kb. abban az állapotban, van, amelybe Földünk kerül majd, ha az elgyengült nap sötétje és hidege borul föléje. Lassan eljön a kor, amelyben a tengerek elkezdenek befagyni, míg végül fenékig jéggé válnak. Az eső mind ritkább lesz s csak könnyü hóesések hoznak változatosságot a föld felületére. A szárazföldnek mindig nagyobb és nagyobb része válik homoksivataggá. A talaj hasadékaiból előtörnek a föld belsejének gázai s sötét csíkokkal vonják be bolygónk felületét. A hőmérséklet az egyenlítőnél is állandóan a fagypont alá sülyed s csak a sarkvidékeken fog nyaranta rövid időre felengedni az idő, hogy lehetővé tegyen az utolsó elkényszeredett élő szervezeteknek hosszu téli álmuk után egy rövid kis tengődést. Végül az élet utolsó nyomai is eltünnek majd s csak a homokviharok fognak némi változatosságot hozni a földfelület sivár egyformaságába. A lehulló meteorok lassanként beborítják az egész földet az oxidációtól téglavörös hulladékréteggel. Mikor azonban majd az oxigén is elfogy, a meteorpor viszszanyeri piszkos zöld szinét s ezzel a halotti lepellel kering majd tovább a Föld, amig a jótékony destruktív erők teljesen fel nem bontják. – d. l.


 


Vissza az oldal tetejére