FŇĎoldal

Korunk 1927 Január

Nemzetek találkozása az irodalomban


Radó Pál

 


Az a vizsgálódás, amely feladatáúl tűzte ki, hogy az irodalom gyökérszálai után kutasson és ennek az egyre jobban elterebélyesedő eleven organizmusnak belső összefüggéseit felkutassa, gyakran vezetett olyan eredményekre, amelyek nemcsak egyesek, de nemzetek között is szenvedélyes, sokszor gyűlölködő versengést és vitatkozást indítottak meg. A tárgyilagosnak látszó tudományos párviadalban a nemzeti önérzet és hiúság osztott és kapott fájó sebeket. Az összehasonlító irodalomtörténeti kutatások folyamán egyre gyakrabban bukkant fel a plágium sulyos vádja úgy egyes írókra, mint egész nemzetek szellemi termékeiként jelentkező népköltészeti alkotásokra vonatkozólag. Vagy ha a vád nem is sulyosbodott az irodalmi tolvajlás tényéig, de legalább is erősen kihangsulyozta a prius kérdését, megjelölve, hogy a szellemi körforgalomban egy-egy nemzet korábbi leadó állomás volt, míg egy másik csupán felfogta a dúsabb forrásból áramló kisugárzást. Kimutatni, hogy a saját nemzete vagy fajtája nem kapott többet, mint amennyit továbbadott, hogy más népek tőle kaptak témát, gondolatot, vagy művészi formát, a tudós kutatónak hazafiui és nemzeti kötelessége volt. Búvárkodásának tudatalatti irányítói és mozgatói a legteljesebb tudományos jóhiszeműség mellett is gyakran a beléoltott és nevelt faji vagy nemzeti elfogultság érzései voltak és minthogy aki keres, az talál is, a legtöbbször sikerült az óhajtott elsőbbséget, helyesebben előbbiséget kimutatni.


A szellemi határvillongások bizonyára egy téren sem lehetnek olyan gyakoriak, mint éppen az irodalom, különösen a szépirodalom mezején. Ha elfogadjuk — és egy kis végiggondolás után könnyen elfogadhatjuk — azt a megállapítást, hogy mondjuk az epika és dráma-irodalom évezredek óta mindössze körülbelül 40 témát permutál és variál, könnyen beláthatjuk, hogy az elkerülhetetlen találkozások sok torzsalkodásra adhatnak okot. Egy pillanatig sem vonható kétségbe az a tény, hogy mint a szellemi munka minden terén, úgy a költészet és irodalom tekintetében is nagyon sokat kapnak úgy az egyesek, mint a népek és nemzetek is egymástól. Mindenki, — az egyén éppen úgy, mint a nagyobb népi, vagy nemzeti egység — ott veszi a nekivalót, ahol találja és felhasználja a maga céljaira. Hiszen ezen épül fel az emberiség nagy munkája, a nagy emberi közösség előhaladása. Észrevétlenül és éppen ezért feltartózhatatlanul szivárognak át az egyik területi közösségről a másikra nemcsak az eszmék és gondolatok, de az irodalmi témák, ötletek és művészi formák is. Egy-egy téma vándorlása szinte nyomról-nyomra követhető. Nemzettől nemzethez, egyéntől egyénhez. Népek és egyének legtöbbször öntudatlan láncszemei a szellemi körforgalomnak és a láncszemnek sem nem érdeme, sem nem fogyatékossága, ha előbb, vagy hátrább van a sorban. Legfeljebb szerencséje, vagy balsorsa.


De nagyon szokszor csak találkozás az, amit átvételnek, vagy legalább is kölcsönös hatásnak minősítenek. Ilyen találkozások megállapíthatók az egyes ember szellemi munkájánál éppen úgy, mint a népi egységek kollektív munkájából eredő népköltői termékeknél. Korunk egy-egy problémájának megoldásán elmélkedve akárkivel megtörténik, hogy egy-egy régi foliánst lapozgatva szinte megdöbbenve ismeri fel, hogy egy más nemzet fia hasonló jellegű időkben hasonló problémákon tépelődött és megoldásai is egy vágányon haladnak a mai kor gyermekének elgondolásaival.


Jean Clopinel de Meung sur Loire XIII. század végén élt francia polgár például a Roman de la Rose folytatásában többek közöt a pauperismus, a javak elosztása, az állam és társadalom keletkezése és a tulajdon problémájával foglalkozik, a természetnek a művészethez való viszonyát fejtegeti, megállapítja a dogmatismus konfliktusát a szabad gondolkodással, beszél az individium dualismusáról és Schopenhauerrel megegyezőleg megmagyarázza, hogy a természet az érzéki gyönyörökben csalétket ad az embereknek, hogy a maga célját megvalósítsa. A népi irodalomban pedig számtalan alkotásban ismerhető fel a párhúzamos gondolatmenet és elképzelésbeli megegyezés olyankor is, amikor még a közvetett szellemi érintkezés is alig mutatható ki.


Ezek a találkozások nem a vak véletlen származékai, bizonyos körülményektől determinált szükségszerű párhuzamai ezek az egyének és népek alkotó munkájának. Ahol a determináló tényezők azonosak, vagy legalább is nagyon hasonlóak, ott hasonlatosak lesznek a teremtett művek is, anélkül, hogy a szellemi kölcsönhatás feltevése szükséges volna. Taine doktrínája az irodalom alkotásait három tényező függvényeinek tekinti: a race, a moment és a milieu szabja meg szerinte a költői művek minemüségét. Ahol tehát ebben a három tényezőben hasonlóságot találunk, joggal következtethetjük, hogy a tőlük determinált költői munkákban is közeli hasonlóság fog jelentkezni. Ennek az elméletnek a kritikusai jogosan róják fel hibájául, hogy egy fontos negyedik ható tényezőről megfeledkezett Taine és pedig az egyéniségben rejlő kétségtelenül elsőranguan fontos alkotó géniusról. De ugyanakkor megállapíthatták volna azt is, hogy az első, a faj, a race nem egy különálló ható tényező, hanem a másik kettőnek, a kornak (moment) és a természeti, társadalmi, gazdasági és egyéb környezetnek (milieu) rezultánsa. Pedig az elmélet alkalmazói éppen ennek a tényezőnek tulajdonították a legnagyobb fontosságot és különösen a népköltési alkotásokat mint a sajátos faji szellem leghívebb kifejezőit magyarázták. Nyitott kapukat dönget az, aki ma már a fajelmélet tudománytalan voltának bizonyítására sorakoztat fel érveket. A kor és az egyező természeti és életkörülmények hasonló jellegű embereket teremtenek és az egy területen, egyenlő milieuben felnevekedett népek hasonlókká válnak akkor is, ha különböző fajták leszármazottjai. Jorga professzor igen határozott formában fejtette ki egy előadásában, hogy az erdélyi román, magyar és szász földmívesben — ha viseletüket összecseréljük — senki sem fogja biztonsággal felismerni a románt, magyart, vagy szászt, annyira egyenlővé formálódtak a hasonló életkörülmények hatása alatt. És ez az egyenlőség nemcsak az emberek testi mivoltában található fel, talán még fokozottabban meg van az intellektuális sajátosságokban. A hasonló természetű viszonyok, a megegyező életkörülmények, az azonos foglalkozás ugyanazt a mentalitást teremtik meg, ugyanabban az irányban indítják meg a képzelet szárnyalását, ugyanazt a kedélyvilágot eredményezik. A román földmívesnek — még a régi királyságbelinek is — bizonyára több szellemi és kedélybeli közössége van a vele hasonló viszontagságok és örömök közt élő magyar vagy szász földmivessel, mint a saját nyelvét beszélő és vele közös történeti múltú román bojárral. Nem érzelmi kapcsokról beszélek, csupán mentalitás és kedélyéletbeli közösségről. Aminthogy az olasz fronton egy faluban való tartózkodás alkalmával meglepve vettem észre, hogy jobbára földmívesekből álló katonatársaim egy estefelé a ház előtt való csendes üldögélés közben erősebb megértésbeli közösségbe jutottak azokkal az olasz földmívesekkel, kiknek nyelvét is alig értették, mint velem, a saját hazajukbeli, de más foglalkozási csoportból hozzájuk került emberrel, aki pedig sok bajt osztottam meg velük. Bizonyos, hogy engem jobban szerettek, de azokkal jobban megértették egymást.


Kétségtelen, hogy a területi közösség az azonos éghajlati, természeti, foglalkozásbeli viszonyoknál fogva leginkább teremti meg az irodalmi alkotásokban is érvényre jutó azonos népi szellemet. De ez a milieubeli megegyezés meglehet és megvan egymástól távol eső területeken is és a hasonló viszonyok között hasonló foglalkozást gyakorló emberek egyforma mentalitásuakká és kedélyéletüekké válnak akkor is, ha mértföldek ezrei választják el őket egymástól. És ez a hasonló szellemüség és rokonkedélyüség hasonlót és rokonit teremt ezeknél az egymásról alig tudó távoli népeknél. Aminthogy egy a magyar alföldről való, Szibéria egy kis falujában fogságban élő katonatiszt nem kis meglepetéssel vette észre, hogy az orosz gyermekek ugyanolyan gyermekjátékot játszottak teljesen a tőle otthon hallott magyar szöveggel megegyező ének kíséretében, amilyet a saját faluján kivül ő még seholsem látott és hallott.


Nem akarom kétségbe vonni, hogy valamelyes nemzeti, népi kolorit ne léteznék. Lehetséges, sőt valószínű, hogy az azonosnak látszó költői alkotásokat is megkülönbözteti egymástól egy bizonyos sajátos népi színezés. De a lényegben, az esszenciális tartalomban való megegyezés a hasonló körülményeknek, az azonos foglalkozásnak a következménye és bizonysága annak, hogy közösség, szellemi megegyezés, kedélyéletbeli összetartozás van az egymástól politikai határokkal elválasztott, távoleső népek között is.


A szükségtelen és rossz vért szülő versengés onnan indul ki, hogy az összehasonlító irodalmi kutatót elfogultságból származó helytelen szempont irányítja. Adódik két hasonló témáju, elgondolásu és kivitelű népköltési mű. Tehát egyik a másiknak utánzata és most keressük, hogy melyik az eredeti, melyik a kölcsönvett és átformált. Manole mester legendája azonos tárgyú a Kőmüves Kelemen történetét előadó erdélyi balladával. Keserves vita indul meg az eredetiség kérdésében. Végül nyugvó pontra jut a harc abban a némileg kibékítő magyarázatban, hogy a téma a szerb népköltészetben is megvan, tehát onnan is kerülhetett akár a románsághoz, akár a székelységhez. Nem szólhatok saját kutatások alapján a dolog lényegéhez. Lehet, hogy valóban egy téma vándorlásáról van szó. De ez a vándorlás ősrégi is lehet, valami nagyon régi mithoszból származó, amely az emlitett népeken kivül máshová is bizonyára eljutott és amelynek talán az említett költői alkotások egymástól teljesen független megnyilvánulásai. Hogy hasonlatosak, az lehet a három nép életviszonyai rokonságának is következménye. Az új épületeknél megkívánt véráldozat gondolata tudomásom szerint más vidékeken is megvan. Debrecenben házépítésnél eleven macskát szoktak az oltott mészbe vetni, ugyancsak abból a hiedelemből, hogy akkor a vakolat jobban összefogja a téglákat. Ugyanaz a gondolat szeliditettebb formában. És még ki tudja, hányféle változata lehet. Különben sem az egyetlen olyan népi alkotás a Kőmüves Kelemen, amely a román népköltési termékekkel közeli hasonlóságot mutat. De ugyanakkor hasonlít bizonyos mértékben mindkét nép balladaköltészete az ugyanilyen természeti viszonyok közt élő skót nép balladáihoz.


Nem tartozik e rövid fejtegetés keretébe mindazoknak az érintkezési pontoknak a feltüntetése, amelyek az azonos természeti társadalmi és egyéb körülményeknek, különösen pedig a hasonló foglalkozási ágaknak a következményei a különböző nemzetek irodalmában. Utalás akar csupán lenni arra vonatkozólag, hogyha az összehasonlító irodalomtörténeti kutatások ilyen irányba terelődnek, a közös emberi vonások értékes dokumentumai kerülnének napfényre, bizonyságúl az emberiség egységes, nagy kultúrmunkájának és talán hozzájárulnának az egyetemes emberi szolidaritás kifejlesztéséhez.


(Nagyvárad)


 


Vissza az oldal tetejére