FŇĎoldal

Korunk 1927 Január

Pszichoanalizis és pszicho szintézis


Erg √Āgoston

 


A pszichoanalízis elméletének néhány merőben új fogalma és a lelki mechanizmus okszerüségének feltárása korszakalkotó jelentőséget biztosított a lélekelemző módszernek, de egyszersmind szembehelyezte az újabbkori filozófusok nagy részének ismeretelméleti megállapításaival, ideszámítva Kantnak a gondolkodás számára felállított kategóriáit és Hegelnek a gondolkodást a léttel azonosító dialektitus eljárását is. Hartmann és még előbb Leibnitz elismerték ugyan a tudatalatti lelki folyamatok lehetőségét, de mikor Freud a tudatalatti lelkitartalmaknak tudatos lelki cselekvéseinkkel azonos funkciókat tulajdonított, túllépte a Hartmann és Leibnitz által kijelölt határokat is.


A pszichoanalízis technikája a szexuálisnak vélt elfojtó okok földerítése. Freud egyik legutóbbi könyvében („Jenseits des Lustprinzipes” Wien. 1923) elismeri ugyan a lélek dinamizmusának többi hatóerejét is, de ezzel majdnem egyidejüleg éles szavakkal támadja Adlert és a pszichoanalitikus mozgalomból kivált társait („Zur Geschichte der psychoanalytischen Bewegung. Wien. 1924”). Adler Alfréd, az individuálpszichologikus irányzat megalapítója, Freud tanításaitól eltérően lelki életünk centrális mozgató erejét a hatalomra való törekvésben jelölte meg és gyógyitó módja ennek megfelelően az individuumnak a közösség szellemében való nevelése. Stekel az analitikusok pedagógiai és szintétikus kötelességét hangsulyozza s ezzel Emil Fröschelsszel együtt egy uj pszichoterápikus és pedagógiai irányzatnak a kezdeményezője lett, amelyet a Freud módszerével ellentétben pszichoszintétikus eljárásnak nevezhetnénk. Mig Adler teóriáiban a lelki élet profilaktitus épségben tartására esik a fősuly, Fröschels elméletében egy tényleges gyógyító eljárásról, pszichoszintézisről van szó, amelyet Fröschels elsősorban dadogóknál alkalmazott, de a mely mutatis mutandis felhasználható minden ezideig analízissel kezelt pszichikus zavarnál.


A pszichoanalízis filozófiai beigazolása vagy kritikája sokáig késett, Adolf Stőhr könyve (Psychologie. Wien. 1917.) után Emil Fröschels irta meg elsőnek „Freiheit trotz Naturgesetzlichkeit” újabban pedig „Wille und Vernunft”. (Eine Philosophie des Bewussten Wien 1925.) cíkönyvében a pszichoanalízis ismeretelméleti bírálatát és a kritika negátivumain tul a lélekkutatásnak egy uj rendszerét is kiépítette.


Fröschels a lelki élet két pólusát az akaratban és az ezzel szemben álló teoretikus észben jelöli meg. A lelki élet két ellentétes pontjának az idő fogalmának két különböző értelmezése felel meg. A természettudományos megismerés számára az idő az érzékelés egy eleve fölvett, tiszta formája, az örökké folyó történéseknek a térrel párhuzamosan haladó dimenziója. Ha azonban valamely jelenséget meg akarunk figyelni, ki kell szakitanunk az idő állandó folyásából és le kell rögzitenünk egy olyan illuzórikus nyugalmi állapotba, amely a valóságban nem létezik, de mint fikció a megismerés segédeszközéül szolgálhat. Amikor például egy vegyész két anyagból egy vegyületet állit elő, kénytelen ezt a vegyületet az anyagok állandó és megváltozhatatlan összeköttetésének minősiteni, mert ellenkező esetben az anyagokban végbemenő állandó változásoknak megfelelő gyorsasággal kellene a folytonosan előálló új vegyületeket regisztrálnia. A történések folyamatának ez az önkényes megállapítása eredményezte a jelen idő föltételezését is, amely, mint a múlt és a jövő közé beékelt időtartam az állandó mozgás indokolatlan és lehetetlen megakadását jelenti. A jelen idő a teoretikus ész számára nem létezik, az empirizmus gyakorlati szempontjai miatt azonban szükségünk van az időnek olyan értelmezésére is, amely mintegy átmetszetben mutatja meg tudatunknak a múlt és a jövő szinezetével ellátott tartalmát és ezzel a térbeli kiterjedés nélkül való „köralaku időponttal” helyettesíti Fröschels az akarat, illetve a cselekvés számára alkotott egydimenziós jelen időt.


Fröschels a pszichoszintétikus eljárás érdekében nemcsak hogy megtagadja a lelki életben Freud által kimutatott kauzálitást, hanem a maga egészében elveti az ok és okozati öszszefüggés törvényét. Freudnak sikerült analizis közben a kauzálizmus módszerével néhány tetszetős megfejtést találni olyan logikátlannak látszó lelkijelenségekre is, mint amilyen az álom, az elírás, az elszólás és az elfelejtés, de ő maga sem tagadja eljárásának azt az önkényességét, amellyel a páciens élményei közül a betegség szimptomáit előidéző okokat kiválogatja. („Die Frage der Laienanalyse” Wien 1926.) Verworn, a kondicionalizmus megalapítója rábizonyítja ezt az önkényességet a kauzálizmus egész metódusára, Fröschels pedig az ok és okozat egyidejüségéből kiindulva támad a kauzálizmus ellen. Ha például egy dákóval meglökök egy billiárdgolyót és a golyó megindul, a két történés közül az egyiket konvencionálisan oknak, a másikat pedig okozatnak nevezzük, holott ha az oknak nevezett lökés időbeli sorrendben előbb következett volna be, mint a golyó okozatnak nevezett elindulása, akkor a lökés után egy, esetleg lemérhetetlenül rövid időtartamot kellene feltételeznünk, amely után a golyó spontán módon, minden külső behatás nélkül indul el.


A kondicionalizmus tana szerint a jelenségeknek nincsenek okai, csupán feltételei, amelyekből a kauzálisták egyetlenegyet, mint a többieknél nagyobb jelentőségüt kiemelnek és külön névvel jelölnek meg. Az előbbi példánál maradva: a dákó lökése nem oka, csak egyik föltétele a golyó gurulásának, hiszen ha két billiárd golyót egyforma erővel lökünk meg, de az egyik göröngyösebb sikon mozog, sokkal hamarabb fejezi be gurulását, mint az ugyanazon erővel meglökött másik golyó.


Azonban mind a kauzálizmus, mind a kondicionalizmus csak egy modusa az emberi gondolkodásnak. Ok csak akkor lesz valami, ha az okozat is jelen van, az ok éppen igy az okozatnak köszönheti a létrejöttét, mint megfordítva. Az ok és okozat egyidejüsége pedig fölényes cáfolata minden determinizmusnak, mert lehetetlenné taszi a történések időbeli sorrendjének megállapítását s ezzel szükségszerűen elvezet egy olyan felfogáshoz, amelyen keresztül pillanatnyi világképünket minden okozati összefüggés nélkül, okoktól és következményektől függetlenül alkothatjuk meg. Az akarat és a vele egyidejü cselekvés, amely a „köralakú időpontnak” nevezett, önkényesen lerögzitett nyugalmi állapotban keletkezik, a lelki működésnek minden kauzális összefüggés nélkül való produktuma.


Adler individuálpszichologiája az egyéniségnek az idegesség felé való fejlődését a közösség szellemében való neveléssel akarja megkerülni, de ennek a módszernek is megvannak a maga szükreszabott határai. A beteg hajlandó az idegessége kialakulásában közremüködött fikciók szerepét elismerni, de éppen egyénisége fejlődésének és lelki életének folytonosságára hivatkozva érvelhet azzal, hogy az önbizalom elveszett teljességét nem kaphatja többé vissza. Az egyéniség későbbi sorsába való beavatkozás végső fokon az akarat szabadságának problémájává egyszerüsödik és amelyik páciens követni tudja Fröschels fentebbi gondolatmenetét, nem altathatja magát tovább azzal, hogy „nem tud akarni.”


Couénak a komikum határait surló autoszuggesztiós módszerével ellentétben Fröschels arra a közhasználatban levő felfogásra utal, amely az állandó mozgás elméletéből is levezethető és amely szerint minden tény csak egyetlenegyszer és megismételhetetlenül létezik térben és időben. Konkrét példára utalva: egy dadogó, aki betegségét odahaza a szüleivel, az iskolában a tanáraival és a hivatalban a főnökével szemben a szánalomkeltés és a könnyebb érvényesülés elérésére használja fel, nem gyógyitható a saját rábeszélő erejének lassu és progresszív alkalmazásával, amig csak ahhoz a belátáshoz el nem jut, hogy egy bizonyos pillanatban megszűnik korábbi egyéniségével való azonossága.


Különösen szép eredményeket ért el Fröschels ezzel a metódussal az n. n. várakozási neurózisoknál. Ezek közé tartoznak többek között a dadogók is, akik hiányos optikai képzelőerejük legyőzésére maguk elé vetitik egy adott helyzet képét és többször elpróbálják, hogyan fogják beszélni valójukat elmondani. A kritikus pillanatban azután szörnyű izgalom és nyugtalanság fogja el őket és minden előzetes fáradozásuk kárba vész. Ha azonban egy ilyen beteggel sikerül az idő fogalmának kétféle értelmezését és az állandó történéssel szembeállított, önmagában lezárt létezés nyugalmát megértetni, akkor minden korábbi elbátortalanodás ellenére is képes lesz a cselekvésre. Ugyancsak könnyű ezzel a módszerrel tériszonyban és álmatlanságban szenvedő betegeket gyógyitani. Fröschels u. n. pszichoterápikus formulákat fogalmazott a páciensei számára; egy dadogó például, aki hivatalbeli feljebbvalójának jelentést akar tenni, a szobába lépés pillanatában azt mondja magában: „Én egy bizonyos feladatot elvégző ember vagyok”. És ezzel mintegy lerögziti a jelentéstételt, amelyet az esetleges párbeszéddel együtt, mint az időben nyugvó egységet érez maga előtt.


És itt kapcsolódik be Fröschels Adler és közvetve Freud elméletébe; a beteg, például a dadogó, aki betegségét megrenditett önbizalma helyreállítására használja fel környezetével szemben, a szabad akaratba vetett hitével együtt visszanyeri normális önbizalmát és — köznapi nyelven szólván — rájön arra, hogy az okozati összefüggések felbontásával minden pillanatban képes új életet elkezdeni és ezzel a magában kitenyésztett lelki traumákat hirtelen és nyomtalanul eltüntetni. (Padova)


 


Vissza az oldal tetejére