FŇĎoldal

Korunk 1927 Január

A parlamentárizmus ideája és morálja


Sinkó Ervin

 


Ha a demokratikus népképviselet történeti fejlődését akarnánk vizsgálni, kötudomásuan azzal kellene kezdenünk, hogy kezdetben volt a demokrácia, kezdetben égen és földön egyaránt, ha például a görög földet vennénk kiindulási pontúi, ahol Homéros szerint nagyobbszabású döntések előtt Zeus épúgy gyülésre hívja össze az Olympusra az összes istene ket, még a nimfákat is, mint a földön Agamemnon király, a népek fejedelme, nemcsak a vezéreket, hanem az egész népet is. De mivelhogy nem a demokratikus népképviseletről általában, hanem a mai parlamentárizmusról lehet csak szó egy „Kulturkrónika” rovat keretében, elég lesz, ha a külömbség nyilvánvalóvá válik az ősi demokrácia és a modern parlamentárizmus strukturája között. Az ősi demokrácia — Homéros korabeli görög vagy a Tacitus korabeli germán — kollektiv, ha hatalomban már nem is, de szellemében és céljaiban még egységes közösség politikai életformája, mely épúgy külömbözik a későbbi athéni demokráciától, mint az athéni demokrácia a mai parlamentárizmustól. Aristoteles az ő „Politiká” jában a demokráciát a „politeia” elfajulásának tekinti, politeia alatt az egységes nép egészének maga fölött való rendelkezését, demokrácia alatt pedig a nép egyik osztályának a többi fölött való uralmát értve.


A modern parlamentárizmus ebben az értelemben a „politeia”-nak, a nép egészének maga fölött való rendelkezésének instrumentuma és ezért a modern parlamentárizmus fogalma elválaszthatatlanul egybenőtt a minden szociális tagozottságon túl is egységes nemzet ideájával. A nemzet fogalmát előbb csak a nemességre, később a polgárságra s legvégül a proletariátusra is kiterjesztve, jött létre a modern parlamentárizmus, mely a szerint, hogy a nemzet fogalmának körét mind szélesebbre fejlesztette ki, eredeti eszmei tartalmát tényből céllá változtatta; nem a közösség tényén alapszik a modern népképviselet, hanem a célon, hogy azt, ami nem közösség — a társadalmi osztályokat — közösséggé instrumentálja. Az angol parlamentárizmus Európában ép oly elszigetelt jelenség volt, mint a svájci kantonális önkormányzat; Európa számára a modern parlamentárizmus a francia forradalommal kezdődik; már mikor XVI. Lajos végre összehívja a nemzetgyűlést, melyben a harmadik rend is helyet kap, ennek a nemzetgyűlésnek már ép a forradalom paralizálása a célja, ez a nemzetgyűlés azon az ideán alapszik, hogy lehetséges az arisztokráciára, polgárságra és proletáriátusra oszlott nemzetet kölcsönös engedmények útján nemzetté, végső fokon mégis egységgé harmonizálni. A XVIII. század példátlan optimizmusa sehol talán annyira világtörténelmi dokumentummá nem vált, mint éppen a parlamentárizmus ideájában. A XVIII. század — a maximális optimizmusnak ez a százada — ma már a múlté; a múlté a racionálizmusba vetett hitével, a múlté a naiv encyklopédizmusával s egyik legédesebb álmát épp a nemzetgyűlést még ennek a századnak kellett konventté válva látni, a rémuralmat Napoleonná ós Napoleon után, ki az utópikus XVIII. századnak utolsó nagy megnyilvánulása, kiben egyszerre az optimista XVIII. század az élő tragikus hőst szülte meg — Napoleon után egy kis pauza jön — Szent Szövetségnek nevezik — és a francia forradalom ideája a nemzetgyűlés, a modem parlamentárizmus jelentőségéről a 48-as, forradalmakban megint életre kél. Az egyenlőség, szabadság és testvériség lobogóját 48-ban ujra kibontják ugyan, de hol van már az az utopikus hit, mellyel ez a zászló még a francia forradalom idején lobogott! Még olyan naiv rajongó is, mint pl. & mi Petőfink, kénytelen minduntalan észrevenni, hogy valami nincs rendjén, hogy nagyobb a lárma, mint a tényleges változás; így lassan-lassan mindenütt kialudtak az utopiák megvalósítására törő történelmi szándékok és a francia forradalom egész optimizmus arzenáljából nem maradt meg más a politikai életben, mint a modern parlamentárizmus. Ez az utolsó öröksége a XVIII. század nagy optimizmusának és ez az utolsó örökség még de facto máig se lett likvidálva. De facto még nem lett mindenütt likvidálva: ha Spanyolországban, Olaszországban igen is, ha — az alkotmányosság hazájában — Angliában is félig-meddig, amennyiben már hónapok óta a kivételes hatalom alapján történik a kormányzás, no meg természetesen Oroszországban is, hol azonban ennek lényegesen más jelentősége van — de ha de facto Európa nagy részében még mindig fenn is áll a parlamentárizmus, eszmei tartalma — az osztályok fölötti és osztályokat egy magasabb egységben egyesitő nemzet — már régóta megszünt létezni. Megszünt létezni azóta, amióta a nemzetet alkotó egyik osztály se érezhette magát a nemzetnek, amióta a marxi megállapítást, hogy a történelem osztályok harcának története, ha a multra vonatkozólag nem is fogadják el, de a jelenre vonatkozólag az uralkodó osztályok nyíltan épúgy vallják, mint a proletáriátus. A másik ok, amely a parlamentárizmust minden eszmei tartalomtól megfosztotta, — helyesebben amely a modern parlamentárizmus eszmei tartalmatlanságát leleplezte: az a parlamentárizmus morális inferioritása, mely népképviselet helyett foglalkozásszerű politikusok gyülekezőhelye, kik mögött egyáltalán nem létezik az a szinte szubstanciális valóságnak tételezett nép vagy nemzet, melyben még a XIX. század is hitt s melyet még a XIX. század is nemcsak históriai, etnográfiai, hanem egyben morális, sőt metafizikai valóságnak is fogadott el.


Igy áll ma Európa a francia forradalom utolsó örökségének, a parlamentárizmusnak halála előtt; ez a parlamentárizmus már csak a tradíciók erejénél fogva él, végeredményben azonban már nem is él, mert ideája: az egységesre hangolható nemzet — olyasvalami, aminek puszta ideologia volta, amint egy politikailag egységes faktort akar jelenteni, a tények világánál mind letagadhatatlanabbúl válik láthatóvá.


A parlamentárizmus ma azt jelenti, hogy zsákucca, de míg az egyes ember, ha bármily hosszú út után is zsákuccába téved, visszafordúl és más úton igyekszik célját elérni; a történelmi alakulatokkal, mint amilyen a parlamentárizmus is, a hosszú vándor út alatt az szokott történni, hogy minden immanens értelmüket és ezzel a céljukat is felélik, illetve elvesztik, céltalanul öncéllá válnak. Kompromisszumok, ügyeskedések és trükkök váltják fel a lendületet, mert az ideáját vesztett élet semmit nem akar t. i. csak éldegélni akar, ha zsákuccában, hát zsákuccában. A francia forradalom heroikus optimizmusa pártközi és személyi intrikák úgy ahogy elért egyensulyában, a teljes szellemtelenség jegyében él tovább, ami máskép nem is lehet, mert ahogy az ember éhen hal, ha nem eszik, úgy meghal a szellem is, ha nem táplálják méltó céllal.


A parlamentárizmus sekélyes optimizmusával szemben a fascizmus csak az anakronizmusnak egy másik fajtája. A fascizmus ideája is a parlamenté t. i. az egységes nemzet, csak hogy a fascizmus a parlamentárizmusban épp ennek az ideának, az idea megvalósításának egyik legfőbb akadályát látja. Azonban, noha a fascizmus az egységes nemzet nevében kormányoz, valójában csak az egységes nemzet nagy, sőt nagyobb részével szemben alkalmazott ellenséges rendszabályok által tudja magát fenntartani. Amit azonban a fascizmus nemzet ideájával szemben politikai szempontból is fel lehet hozni az az, hogy a fascizmus ideája immanensen agressziv a szomszédos és többi államalakulatokkal szemben. A francia forradalomnak nemzet elképzelése nem a többi nemzetek, hanem a nemzet fölött álló uralkodói hatalom ellen húzta meg a határvonalat és nácionálizmusa nem zárta ki az internációnalizmust; a fascizmus nacionálizmusában kezdettől fogva hiányzik ez az emberiségre vonatkozó lendület, koncepciójában az emberiség fogalmának egyáltalán nem jut hely. Anarchisztikus-imperialista nemzet-monádok: így jelenik meg a fascizmus nácionálizmusának szemszögéből nézve az emberiség.


„Der Staat ist der Teufel” — vélte már Münzer Tamás. De az egyházatyák és minden theologusok úgy tartották, hogy az ördög igazán veszedelmessé akkor válik, ha szemérmetes szép ifjú vagy kivánatos ártatlan nőszemély képében kisért. Bármit is, bármily jogosan hoznak is fel a fascizmus ellen, kétségtelen, hogy nyíltságában impozáns és épp nyiltsága által, mely egyáltalán nem leplezi az erősebbnek tulajdonított feltétlen jogot, morálisan sokkal kevésbé visszataszító — mint az a parlamentárizmus, mely még mindig úgy tesz, mintha másról is szó lehetne, mint az osztályok erőviszonyáról; forma szerint a parlament még mindig tanácskozó testület, holott mielőtt kinyitja száját a szónok, már tudja, hogy akármilyen igaz is amit mondani fog, nem ettől függ ki fog rászavazni, ki nem. A fascizmus atmoszférája a nyílt és nyers erőszak; a valóságban persze ettől az ideában rejlő cicomátlanságtól el-eltér, de senkit azért nem téveszthet meg, ha Assisi Szent Ferencet állami szentnek teszi meg. A kontraszt túlságosan kiáltó és egész más kérdés, hogy Assisi Szent Ferenc még ezt is megtudja-e bocsátani. Ez a kérdés az államnak nem érdekes. Ami azonban a fascizmusnál csak kisiklás a képmutatás irányában, az a másik oldalon rendszer. Sok-sok száz év kell még majd hozzá a parlamentárizmus megszünése után is, hogy az emberi beszéd kiheverje annak a prostituciónak hatását, melyért a hivatásos politikusok tartoznak felelősséggel. Mert az emberi szó méltóságának elvesztése, az ember méltósága elvesztésének biztos jele. Nem az esztéta, hanem az ember Goethe kívánkozik az után a kelet után, melyben „Wie das Wort so wichtig dort war Weil es ein gesprochen Wort war”.


Oroszország képviseli a harmadik politikai életformát: a szovjeteken keresztül végrehajtott proletárdiktaturát. Sokan —nemcsak politikai ellenségek — a proletárdiktatura és fascizmus között nem látnak külömbséget s valóban, ami a konzekvensen alkalmazott erőszakos eszközöket illeti a hasonlóság megtévesztően nagy. Ez a hasonlóság azonban nem takarhatja el a kettő szellemi strukturája között fennálló mélységes külömbséget, mely külömbség nemcsak a proletárdiktatura közt és a fascizmus közt, hanem a proletárdiktatura és minden más politikai rendszer között fennáll. A proletárdiktatura, mint rendszer, saját magát valóságos transcendensen abszolut értéknek vallja, mely mellett az egyéni életnek és szabadságnak értéke teljesen relativ; minden politikai rendszer a prakszisban ugyanezt teszi, anélkül, hogy önmagával szemben kritikus reflexióra adná fejét. Ez ép a külömbség, melynek jelentősége egyelőre teljesen fel sem mérhető: a proletárdiktaturának, saját ideája konzekvenciójaként, céljaként a saját maga megszüntetését kell hirdetnie, illetőleg olyan körülmények megteremtését, melyek lehetségessé fogják tenni minden diktatura megszüntetését. Ez a praktikus politikai reflexió egyelőre nem veti alá magát semmiféle morális tendenciának, de akarva vagy nem akarva egy morális állásfoglalásra utal, nem olyan értelemben, hogy az egyén foglaljon állást az állammal szemben, hanem hogy az állam foglaljon morálisan állást önmagával szemben. A vasból és kőből és puskaporos hordókból fölépített kolosszus elkezdi magát szégyenleni maga miatt; mai maga igenlését igazolandónak tartja s azzal igazolja, hogy azért éli még fertelmes életét, hogy jogot szerezzen, lehetőséget teremtsen a saját elmulásához. Ez akárhogy is, de a szellem aktuális sá tételét jelenti a másutt legszellem szegényebb területen: a politikában. Az optimizmus és pesszimizmus kérdését maga mögött hagyva egy heroikus akarat jelenik meg, melynek nem efemer és monádikus, hanem univerzális célkitüzései vannak. A francia forradalom szellemének naiv racionalizmusa a fokozatosan öntudatra ébredő s magát megsemmisitő automatizmus paradoxiájába változott át s igy az egész nemcsak a kapitalista, hanem az egész Európa amerikai civilizáció, az egész mechanizmussá vált élet problémájának határait érinti. Egy bizonyos: vagy soha messzebb, vagy soha közelebb még nem voltunk az emberiség emberhez méltó, igazi történelmének kezdetéhez. Eddig csak egyének élhettek emberhez méltó morális életet s el fog dölni megint egy időre a régi, középkorba visszanyuló probléma, lehetséges-e a „Homo Dei” mellett egy civitas Dei” is?” (Sarajevo)


 


Vissza az oldal tetejére