FŇĎoldal

Korunk 1927 Január

A polgár válaszúton


Hatvany Lajos

 


II.


Akár a nagy forradalom utáni Franciaországnak, akár a risorgimento Olaszországának akár a reformbill előtti és utáni Angliának történetét futom végig, az egyes nemzetek tizenkilencedik századbeli eseményei mind beleolvadnak a harmadik rend nemzetközi történetébe. Mind csak ugyanazt, mind a polgárság felülemelkedésének történetét s a polgárságban megtestesült haladásnak reményét jelentik.


Céljaim számára nincs értelme a polgári szabadelvüség történelmében való tévelygésnek. Mindazonáltal, mielőtt egynémely következtetéseimet levonnám, engedtessék meg, hogy mint Morse-gép a távirat szalagját, a polgárság uralomrajutásának és uralkodásának francia történetéből egy-két jelenetet, egykét jelzéssel, az olvasó szeme előtt sebtében lefuttassak.


*


Amikor a rendiség csődbe jut, attól kér pénzt, akinek pénze van: a tőkés polgártól. A polgár csak azon föltétel alatt hajlandó megajánlani a segélyt, ha pénze fejében jogot kap. Mikor az uri rend erre az ellenszolgáltatásra nem hajlandó, kitör a forradalom. A polgárság történetére mindvégig elhatározó jelentőségü marad, hogy a maga felszabadításának első ténye egy megtagadott hitel volt. A polgárság felszabadítására a sértett vagyon, a megbántott tőke adja az első lökést, mire a dolog természetéből folyik, hogy a polgárság a maga kicsikart jogát mindenekelőtt a tőke számára akarja biztosítani. A forradalom minden krízisei ellenére nagyon is érezhető az összes polgári forradalmi mozgalmaknak lappangó tendenciája, mely az emberi jogokat lehetőleg a gazdag emberek jogával igyekszik egyenlővé tenni. De nem lehet a szabad tulajdon jogát hirdetni anélkül, hogy meg ne mozdulnának azok az elemek, melyek mindenekelőtt csak tulajdont követelnek, hogy részük legyen a tulaj donadta jogokban. A felszabadult gazdag polgár felszabadítja nemcsak a szegény polgárt, hanem a polgárság alatt sinylő emberiséget, a jobbágyot is.


A politikai forradalom, azaz hogy a szabad tulajdon forradalma a kötött tulajdon ellen, igy hordja méhében a szociális forradalmat, a tulajdon nélkül szükölködő szegénység forradalmát, a kötött és kötetlen s általában a tulajdonnak rendi és polgári, minden formái ellen. Most össze kell fogni minden jóérzésü embernek a rend védelmére, adják ki a jelszót. Már pedig a rend nem egyéb, mint a tulajdonnal biró polgárság rendje.


1793-ban, mikor a convent a politikai jogok egyenlősítése után, általános választójogot ád s a szociális egyenlőség problémáit kezdi feszegetni, a polgárság először eszmél rá, hogy a maga frontját kétfelé kell védenie. A guillotine most már nem csak azon dolgozik, hogy az arisztokraták fehér-finom nyakának érhálózatát szelje ketté, hanem azon is, hogy a nép-barátok vastag nyakának vérét sűrű sugarakban szökkentse elő. Mert a forradalmas polgárság számára az 1789-es társadalom rendje, mely a politikai jogok teljességét censushoz köti, az örök-érvényü társadalmi rendet, szinte-szinte a világrendet jelenti. És minden követelés, mely ezen a határon, illetve, mely a polgári társadalom határain tul kiterjed, a rendnek, az egyetlen lehető polgári rendnek, sőt mi több, a világ rendjének felbontását jelenti.


Egy girondista a nép megmozdulását látva, igy kiált fel: Össze kell fogni a rend védelmére minden jóérzésü polgárnak. Az első szociális tanitó, Babeuf, a forradalmi polgárság szemében valóságos őrült, — még Thiers is annak mondja — aki nyaktiló alatt végzi a polgári közrendet veszélyeztető életét. De nemcsak a proletár, hanem a francia gyarmatlakó, akár szerecsen, akár félvér, az emberi jogok kikiáltása után is, hiába követeli a maga emberi jogát. A tulajdonát féltő francia polgár nem adhat jogot a kizsákmányolt gyarmatok lakóinak. Ezt jelenti a San-domingói lázadás vérbefojtása.


1795-ben, az első polgári ellenforradalom idején, a vagyon, a rendi meg a polgári eredetü, tizéves polgárháboru után összebékül és összeszövetkezik a vagyontalanság ellen. A régi, kötött vagyon megmaradt csökevényei, boszszut lihegő arisztokraták s az uj, kötetlen, de az általános anarchiában mindenfelől megfenyegetett tőke, együtt keresnek oltalmat a forradalmas tulzás”, azaz hogy a polgári érdeken tulcsapó forradalom ellen. S ezt előbb az utcán suhogtatott botban, majd a fegyveres katonaságban találják meg. A polgár, aki forradalomnak köszönhette jogait, pillanatig sem élhet forradalmas anarchia idején. Mert a forradalmas állapot a polgár munkájának és szorgalmának minden begyüjtött eredményét veszélyezteti. Ezért az anarchia letörésére katonai diktátorhoz folyamodik a fejvesztett polgár.


Napoleonban, ki a maga császári személyében az uj polgárnak minden osztályakadályokon keresztültörő rohamát jelképesen testesiti meg, az uj uralkodó osztály eleinte csak a maga bálványát és biztonságát látta. Ezért szokás azt mondani, hogy Napoleon a forradalmat testesiti meg. Ez igaz. Valóban, az ő diadalai az uj polgáriasultság diadalait jelentették a középkori avult államok ellen. De az is igaz nem kevésbbé, hogy Napoleont a forradalmas rendbontástól rettegő s ezért a megmaradt rendiség csökevényeivel szövetkező boltnak, banknak és iparnak, szóval az ellenforradalomnak bizalma állitotta a seregek élére. Madame de Stael irja emlékirataiban, hogy ő eleinte hive volt Napoleonnak, kitől a restaurációt várta.


De ugyanaz az uri és polgári érdek, mely a trónra segitette Napoleont, meg is buktatta őt egyszersmind, mikor a hatalmi mámorba kábult és szünetlenül háboruskodó császárról kisült, hogy bár a rendi világ helyreállitására nem gondol, mégis kétségessé teszi a polgári ipar hasznát. Helyes történelmi látás arra tanit, hogy a mult hagyományos hatalmainak segítségéhez folyamodó polgárság, midőn a bizonytalanságot állandósitó császár helyett a „rendet” biztosító és állandósitó legitimizmus védelme alá akarja helyezni a nehéz forradalmi harcokban kiküzdött polgári vívmányokat, épen nem elárulni, hanem védeni akarja a forradalmai. Ez nem hazaárulás volt, hanem ama polgári hazának védelme, melyet a középosztály rendezett be és szerzett meg, forradalmak árán a maga érdekeinek védelmére. Napoleon diadalai és minden hódításai, a haza dicsősége és a gloire hivságai veszélyeztették a polgár érdekét. Ezért nagyon is érthető, hogy a hóditó idegen hadakat s a velük hazatérő francia mágnásokat nem is igen titkolt örömmel fogadta a párisi polgárság.


A restaurációkorabeli polgár érzését, a nagy francia forradalom polgári középpártjának, a girondistáknak történetirója és a negyvennyolcas forradalom vezére, az ellenforradalmi érzülettel épen nem vádolható Lamartine igy mondotta el: „Csodálatos, de igaz, hogy az idegenek keze Napoleonnal együtt az ellenforradalmat is lelökte a trónról. Ellenben a Bourbonok számüzött családjával ismét az 1789-es forradalom tért vissza. Ennek köszönhették fogadtatásukat, midőn kezükben az alkotmányt hozták.”


Természetes, hogy amit Lamartine csodálatosnak mond, az nem volt, nem is lehetett csodálatos, mert csodák nem történnek és mert a lehetetlent nem lehet letetni. A lefejezett XVI-ik Lajos testvérével, XVIII-ik Lajossal nem tért, de nem is térhetett vissza az 1789-es forradalom, szóval nem térhetett vissza a polgári érdek hazája. Az alkotmányról, amelyről a Bourbonok egyik keze tudott, nem tudott a másik kezük. Az esküről, melyet ajkuk csupán gépiesen morzsolt, nem akart tudni sem testük, sem lelkük. De ha akart volna sem követhették volna a maguk akaratát.


Mert a Bourbonok nem egyedül tértek vissza, hanem velük jöttek a számüzött papok és főurak is. Már pedig a papságnak s a forradalmas hazájuk ellen fegyvert fogó arisztokráciának birtokát tudvalevőleg lefoglalta a forradalom s mint a nemzet birtokát osztotta fel.


Ebből az ugynevezett nemzeti vagyonból szabadon vásárolhattak a polgárok s adhattak-vehettek belőle a forradalomtól a restaurációig, szinte negyedszázadon keresztül. Mire most ezt a birtokot, mint a sajátjukat követelték vissza a hazatért oligarchák és főpapok.


A restauráció korának ellenforradalmi hangulata mindenekelőtt a rendi jogaiktól és rendi jogon birt tulajdonaiktól megfosztott főurak és főpapok elkeseredéséből táplálkozott. A főrendek kezében égett a szurkos, fekete fáklya, hogy a polgári uj társadalom vetését fölgyujtsa. De az uj társadalom riadt tagjai, maguk a polgárok is hozzáláttak a gyujtogatáshoz.


A forradalom előtti, rendi világban Sieyés abbé kétszázezerre becsülte az ország két uralkodó rendjének kiváltságosait. A Bourbonok polgári és alkotmányos társadalma ugy fél a forradalmas izü, általános választójogtól, hogy csakis a nagyvagyonnak, a 300 frankos adófizetőnek vagy pedig a kormány megbizható kinevezettjének ád választójogot. A megválaszthatóság jogát a tőke riadsága meg épenséggel ezerfrankos adóalaphoz köti. Rousseau érző lelkében azért rezzent föl a megváltó gondolat, a vér viharja azért dult végig országokon, hogy a forradalom után huszonöt évvel, az egyenlőség, testvériség, szabadság társadalma, mely a forradalom vivmányakép a népképviselet és a. felelős miniszterium formáit megőrzi, kétszázezerről felényire csökkentse le a kiváltságosok számát. Most már csak százezer ember jelenti az államot.


Igaz, hogy a papok és nemesek, nem mint papok és nemesek, hanem mint gazdagok birják az állam ügyeibe való beleszólás jogát és hogy a polgári gazdagság uj uralkodó kasztja alakul ki a jól születettség régi arisztokráciája mellett. S ez jelentős különbség.


De az uj és régi arisztokrácia még nem érzi a mai grófok, püspökök, bankárok és szatócsok, szóval a tőkés polgári társadalom mai tagjainak érdekés érzéskapcsolatát. A 19-ik századeleji főur még mindig a maga kasztjának érdek- és érzéskörében él s még mindig inkább huz az elszegényedett vagy falusi kisbirtokos nemeshez, mint a vagyonos városi társához: az iparoshoz, bankárhoz s épenséggel a boltoshoz. A vérség erős kapcsain kivül az érdek is belejátszik, hogy a gazdag és szegény nemesember mellében a kölcsönös összetartás érzését dagassza. A kötött birtok védelméhez szokott nemesember, akár főnemes, akár kurtanemes, akár nagy, akár kisbirtok ura, mégis védtelennek érzi magát a kötetlen birtok és a szabad verseny társadalmában.


S most következik a történelem logikátlanságának legmerészebb bukfence. A reakció küzd a választójog kiszélesbitéseért, ellenben a liberálizmus igyekszik a választójogot minél szűkebbre szükiteni. Ugyanis az ötvenfrankos adóalapra leszállított vagy pedig a földtulajdonhoz kötött választójog a polgári gazdagok szőrös tenyeréből ismét a vidéki földbirtokos nemes urak páncélkeztyüs markába juttatná a hatalmat. S akkor a népképviselet alkotmányos varázsszavaival föl lehetne ujra zörgetni a sírjából a páncélos-sisakos hübéri régi világot, — a hetyke ipart és a hóditó tőkét le lehetne ismét szorítani, hogy a polgári jog helyébe kerüljön az uri elő- és ököljog.


Ebben a tótágast álló világban valóban ugy volt, hogy a sokak joga jelentette a babonát, a zsarnokságot, a butítást, ellenben a keveseké, a sajtónak, — igaz, hogy a gazdagság számára fenntartott nagy óvadékkal és drága bélyegilletménnyel járó sajtónak viszonylagos szabadságát és a haladást. Ó Danton! Ó Desmoulins! Ó Robespierre! Nesze nektek, az emberi józan ész és okosan logikus világmegváltás őrültjei!


XVIII. Lajosból nem hiányzott a vágy, hogy udvari népének óhaját teljesítse. Azonban hiányzott belőle a mersz. Csak egy-egy ráklépéssel tolta a társadalmat visszafelé, de nem merte belökni a mélybe. Hol itt emel föl egy-egy ledült korlátot, hol ott rakosgat össze egy-egy rombadölt bástyát, hol a sajtószabadságot nyirbálja meg, hol meg a tanitás szabadságát. Ez az a kor, melyet Stendhal Rouge et Noire-jából ismerünk, — mikor ez a szó, hogy demokrata oly félelmesen csapódott a kormányzó hatóságok fülébe, mint ma ez a szó, hogy: kommunista. Ez az idő, amikor a liberálizmus egyet jelentett a jakobinizmussal és ép oly ijedelmes volt, mint ma a bolsevizmus.


Mihelyt XVIII-ik Lajos meghalt, testvére, X. Károly, egykor Artois grófja követte a trónon. Ennek a gőgös és konok aggastyánnak trónralépése követelővé tette az arisztokráciát és a főpapságot. A vérszemet kapott főrendek viszszakövetelték a nemzeti vagyonul lefoglalt birtokaikat. Ennek a követelésnek teljesítését a király alkotmányos esküje tette lehetetlenné. Mégis a maradi többség keresztülhajszolta a haladó pártok ellen a milliárdos kártérítést. Azután egyremásra következtek a reakciós törvényjavaslatok. Feudális lázálmok kisértetjárása ez! A nagyurak már arról beszélnek a felsőházban, hogy vissza kell állítani a kötött birtokkal az elsőszülőttség kedvezményes jogát is.


Ahogy a polgár számára a polgári érdeket védő szervezet jelenti a hazát, a polgári hazában rendi kiváltságaitól megfosztott mágnás számára nemzet és haza egyértelmüek a rendi szervezetű állammal; a polgárok hazája nem a mágnásoké. A papok és mágnások királya, X. Károly, szinte félszázaddal a forradalom után is, a polgári vagyonnak kiszolgáltatott Franciaországban a nemzet veszedelmét látta. Ezért érthető, hogy az alkotmányadta jogokra való hivatkozással, az állam veszélye idején — mert valóban a Bourbonok rendi állama veszélyben volt! — felfüggesztette a polgári alkotmányt.


Előbb Napoleont fölfegyverezni, azután Napoleon kezéből kiszakítani a fegyvert, majd a Bourbonokat fölfegyverezni, ez volt a három politikai megmozdulás, melyre a forradalom óta a polgárság vezetői a maguk érdekében kényszerültek. Most ugyanez a polgári érdek parancsolja, hogy a kifosztással és a jogaikból való kiforgatással megfenyegetett gazdag polgárnak cserben kell hagynia a maga patinás szövetségtársait s a kispolgárral és a proletárral egyesülve, másodszor is le kell csapnia a rang és cim kiváltságosaira. Ez a juliusi forradalom fölszabadító, nagyszerü erénye, melyben a tőke másodszor is forradalmasan alapoza meg a maga hatalmát.


A juliusi forradalom a rendiség utolsó orcátlan aktivitásával szemben a polgári vagyon forradalma volt, melyet gazdag bankárok vezetnek (Lafitte és Casimir Perrier) s melyet maga Rotschild pénzel. Igaz, hogy az utcán a nép verekszik, az istenadta nép, a kékbluzos szegénység. Az első forradalom idejében három évig csorgott a vér. 1830 juliusában csak három napi utcai harcra volt szüksége a polgárságnak, hogy lerázza nyakáról a packázó és bitorló rendiséget. A harmadik rend teljes diadala után nem volt többé vérontásra szükség. A polgárság megengedhette magának a nagylelküség fényüzését és a Bourbonok elkergetése után bízvást megbocsáthatott X. Károly ártalmatlanná vált tanácsadóinak.


Az az osztálytörténetirás, mely csupán a feltörekvő osztályok támadó rohamának jogosultságát hajlandó elismerni, de a jogok birtokában élő osztályok védekezésének jogosultságát tagadja, árulást vet a polgári tőke szemére, amiért forradalmon szerzett uralmát nem volt hajlandó forradalmasan folytatni. Ehhez a szemrehányáshoz az osztálytörténetirás egész elfogultsága és korlátoltsága kelletik.


Mert a juliusi forradalom a világtörténelem igen csekély számu sikerült forradalmai közül való s a maga sikerét ép a középosztály ellenálló erejének köszönheti. A tőkés, mint egyén, lehet emberbarát. Az emberiség önző milliói közt akadhat egy-egy messiási lélek. De a révpartot ért harmadik rendtől ép oly kevéssé lehet a maga szerzett pozicióinak védelmében emberbarátságot követelni a negyedik renddel szemben, mint annak idején a támadó s a maga poziciójáért küzdő polgárságtól a kiváltságosokkal szemben. Mi sem természetesebb és igazságosabb, mint hogy a szabad tőke urai a maguk vívmányainak elérése után nem szitották tovább a forradalmat olyan vivmányokig, melyek a polgári érdekeket s ezzel a jelent és jövőt legkevésbé is veszélyeztethették volna.


XIV-ik Lajos azzal büszkélkedhetett, hogy ő az ország első nemese és gavallérja, — lám, alig négy évtizeddel a guillotine piros munkája után, Lajos Fülöp minden büszkeségét abba helyezte, hogy ő az ország első polgára, szinte-szinte első vállalkozója és üzletembere. Balzac-i tipus, koronás Caesar Birotteau, akinek legfőbb gondja: a civillista. Mint valamikor a római császárság a diadalmas kereszténységhez, ugy idomult a hübéri világrend minden csökevénye: király, arisztokrácia, katonaság, egyház a diadalmas polgársághoz.


A papok és nemesek, kik 1790-ben még nem akartak a polgársággal közösen tanácskozni, most a parlamentben és a szenátusban szépen és békésen leülnek a polgár mellé. A kötetlen vagyon érdekláncolata kapcsolja össze a marquist meg a financembert, a püspököt meg a gyárost.


A polgári mozgalom leghaladóbb pártjait vezető Royer Collard alig két hónappal a dicsőséges három forradalmi nap után, bejelenti a háznak: A nemzet egyértelmü a középosztállyal.


*


Lajos Fülöp polgári társadalmában még nem rezzent föl a szociális lelkiismeret, illetve kielégült azokban a forradalmakban, melyeket önnön felszabadításáért s abban a szent illuzióban vivott meg, hogy magával együtt az emberiséget szabaditja fel.


Balzac regényeiből ismerjük a korszak tipikus figuráját, a pénzszerzés démoni hőseit, kiket egy igazságosabb s a polgári osztállyal szemben kevésbé elfogult történetírás valamikor majd, mint az életenergiák legnagyobb összesüritőit, bizonnyára a renaissance hősei s a conquisitadorok mellé fog állitani.


Amikor Lyon prefektusa az éhbéren alul dolgozó takácsok nyomorát enyhíteni akarja s a munkaadók és munkások közös tanácsában a létminimumot igyekszik megállapitani, ez a merev árszabály a polgári forradalom egyik legnagyobb vívmánya, a szabad verseny elve, illetve a szabad egyezkedés és szabad bérrendezés, szóval a polgári szabadság elvei ellen irányultnak látszik. A gyárosok erre az elvre való hivatkozással utasítják vissza az árszabályt. A szabad életet, a szabad mozgást, a polgári szabad életet védik, midőn a szabad bérrendszert védik.


Aki pártos elfogultságtól mentesen itél, kénytelen elismerni, hogy a munkabérek emelését és a munkaidő csökkentését, jogos és forradalmakban kiküzdött osztályérdeke tudatában tagadja meg a polgári vállalkozó, mindaddig, amig a negyedik rend a maga óhajainak olyan követelő formát nem ád, mely azoknak megtagadását lehetetlenné teszi. A polgári társadalom természetéből folyik az is, hogy e proletári követelődzés lehetetlenné tételére vagy legalább is megnehezítésére rendezi be a polgári törvényhozást, az adórendszert, szóval a polgári forradalmakból kialakult polgári hazáknak egész gépezetét.


Ez a tudat, illetve ezek a polgári érdekből származó polgári ösztönök birják rá a nemzeti őrseregnek mondott polgári őrséget, hogy az árszabályozást követelő munkásságnak fegyveres lázadását emberirtó vérengzések közben törje le. Saint Marc de Girardin, a középosztály ujságirója, ki a polgárok juniusi forradalmát végiglelkesedte, ebben a bérkérdésből támadt vérengzésben nem lát forradalmat, hanem csak az önzés lázadását, barbárok támadását a civilizáció ellen.


Mindazonáltal már a polgári ujságiró is fölismeri az uj társadalom mélyeiből fenyegető veszedelmet. S ezért bocsánatot kér a barbár szóért, melyet — ugymond — nem használt a szó megvető értelmében.


„... Ötszázmértföldnyire valahol Oroszországban vagy Ausztriában épül egy gyár, mely ugyanazt az iparcikket gyártja, mint a francia gyáros. De ott a munkabér olcsóbb, ennélfogva olcsóbb az áru is. Mikép állhatjuk a versenyt? Csakis, ha a munkabért leszállítjuk. Különös társadalom — be kell vallani, — ahol Lyonban lázadás kél, mert Zürich a szokottnál több selymet gyártott. Amiből viszont az következik, hogy a mai világ sorsát a kereskedelmi forgalom viszontagságai szabályozzák. A kereskedelem versenye ma ugyanoly hatásokat vált ki, mint valamikor a népvándorlás... A barbárok, kik a társadalmat fenyegetik, nem élnek valahol a messzi Kaukázusban, sem Tatárország pusztáin, hanem a mi ipari városaink külvárosaiban. Ezeket a barbárokat nem szabad szidalmazni, — inkább sajnálni kell őket, mint megróni...”


„... Ennek a lázadásnak ujszerüsége — irja tovább a polgárság szószólójamindjárt nagyon meglepett. Amint e mozgalom jellegének meghatározását kerestem, a munkásokat a barbárokhoz hasonlítottam, kik valamikor a római birodalmat meghódították s kik a mai nemzetek alapját vetették meg...”


„Mindazonáltal — irja ugyancsak Saint-Marc de Girardin — a középosztály bolond volna, ha elragadtatná magát holmi demokratikus szólamok által s botorul fegyvereket és jogokat adna az ellenségnek, ha a proletárok zömét besorolná a nemzeti őrseregbe, a községi hivatalokba, a választási jogosultak közé, szóval mindabba, ami az államot jelenti. A társadalom fenntartása ellen cselekszik, aki politikai jogokat ad és a nemzet fegyvereit szolgáltatja ki annak az osztálynak, melynek semmi védeni valója sincs s melynek csupán kapnivalója van. Ez az, amit a középosztálynak meg kell értenie, különösen a lyoni események óta. Ha ezt nem teszi, önmagát csapja be s maga ássa meg a maga sirját...”


„Itt az ideje, hogy visszalökjük az ellenséget, miután betömi engedtük. Ebben a kérdésben nincs szó köztársaságról vagy monarchiáról -— a társaság üdve forog kockán... ”


Nem hangsulyozhatjuk eléggé, hogy ezernyolcszázharminckettőben ez még nem volt reakciós, hanem liberális tanítás. Mert ugyancsak Saint-Marc de Girardin igy hirdeti a juliusi forradalom elveit: A polgári-arisztokrácia, ez az egyetlen arisztokrácia, melyet ezidőszerint elismerünk, mindazon embereknek összességét jelenti, akiket tehetségük, jó magaviseletük, eszük a társadalom élére állított. Ennek az arisztokráciának tagjai: a gyáros, a kereskedő, az ujságiró, az ügyvéd, meg az orvos, kik a maguk mesterségének gyakorlásában, érdemeik nél vagy tisztességüknél fogva az első helyre kerülnek, kiki a maga pályája-törte utat követve. Vajjon ez az arisztokrácia el akarja-e önmagát a nép törzsétől szakítani, vajjon egy zárt aranykönyvbe akarja-e magát vezettetni ez az arisztokrácia, maga közé és mások közé áthághatatlan akadályokat akar-e állítani?”


 Mint látni, a polgári osztály védnökének minden bőlcsesége oda lyukad ki, hogy a polgári arisztokráciát a nép veti föl s egy két nemzedék után ismét a népbe sülyed bele, — hogy folytonos kavargás, körforgás ez, ki a tömegből, be a tömegbe, mely; az emberiség legjobbjait, szinte automatice, a társadalom élére s az emberiség salakját a társadalom legaljára juttatja.


Aki bocskorosan jött be Parisba, ha itt munkát vállal, ha jó munkás, ha takarékos ember, mihamar tanoncból mester lehet s ha egynéhány ügyes vállalkozás után pénzhez és tekintélyhez jutott, megérheti még azt is, hogy akár biró lesz a kereskedelmi törvényszéken, lehet városatya, lehet képviselő, sőt mi több, miniszter: „Ezért a polgári arisztokráciát védeni annyit jelent, mint a munka gyümölcsét védeni, mint a munkán szerzett tulajdont védeni, mint védeni annak lehetőségét, hogy mindenki elérhet mindent, amit védeni érdemes s ami önérdeménél fogva emelkedik. S ez többet ér, mint védeni azt, ami vélt jogcimek sulya alatt aljasodik le s ami másokat is a maga nyomoruságának szintjére aljasit le.”


Ami pedig a nyomoruságot illeti, az a második polgári nemzedék számára kikerülhetetlen sorsrendelés. Ami gyógyirt lehet adni a baj ellen a törvény előtti egyenlőséggel, az örökségek felaprózódásával a polgári társadalom megadta a magáét. Saint Marc de Girardin a felfordulás veszélye ellen a polgárságnak azt ajánlja: Ne adjunk annak, akinek nincs tulajdona, sem politikai jogot, sem fegyvert... de legyünk rajta, hogy minél többen juthassanak iparhoz és tulajdonhoz.


Ez a bölcseség netovábbja. Ha valaki azt találná mondani, hogy nincs annyi föld, ahány ember, a polgár nem jő zavarba. A merev rendi társadalom csak az ingatlan tulajdon merev formáit ismerte, ellenben a polgári mozgékony társadalom felfedezte az ingó tulajdont s a részvények utján mindenkinek részt juttat belőle. Amiből nem az következik, hogy az egyik oldalon lázadó nép s a másikon elnyomó polgárság, hanem csak iparosok, munkások, kereskedők, földbirtokosok és földmunkások vannak, akik mind azon dolgoznak, hogy vagyonra tegyenek szert s akiknek e célból mindannyioknak békére és nyugalomra van szükségük.


A rendi kiváltság világának harcos jelszavaival szemben, ime a középosztály, amely az egyedül üdvőzitő haszon nevében csöndet, rendet, nyugalmat akar.


Guizot az ujságiró tetszetős elméleteit a cselekvő hatalom körébe viszi át, mint a polgári arisztokrácia miniszterelnöke kiált rá a jogot követelőkre: Enrichissez-vous!


*


Saint-Marc de Girardin a kormány lapjának irója, a hivatalos kormánynézetek szószólója, az ő szava nem számit, — mondhatná valaki.


De a korszaknak legfinomabb polgári elméi sem gondolkodtak máskép. Jules Janin, a juliusi királyság dübörgő pathosu és hömpölygő szavu szinházi kritikusa, egyik tárcájában naiv öntudatlanságban megirja, hogy nincs szebb nóta, mint a Marseillaise, ha Dumouriez-nak a polgárság érdekében sereglő forradalmas hadai éneklik valahol a határszélen a felvonult feudális Európa ellen, de nincs csunyább nóta, mint a Marseillaise, ha — ép midőn a dallamos garatu dalosnő a szinpadra kilebben — piszkos, rongyos nép tolul be a müvészet csarnokába, hogy e lázitó ének gajdolásával zavarja meg a finom, müértő polgári közönségnek gyönyörüségét.


Mintha csak azt mondaná a jólnevelt Janin, hogy a Marseillaise szép nóta, valahányszor a polgári jogokért való küzdelemben harsan fel, de csunya nóta, valahányszor a polgári jogokat és a polgári gyönyörüséget fenyegeti meg. Pedig a Marseillaise szövege és dallama mindig és mindenütt egyforma, de különböző helyeken és különböző alkalmakkor, mindig máskép verdesi a különböző dobhártyákat.


Különben tartozunk tudós és iró polgári eleinknek azzal az igazsággal, hogy a demokrácia elvéért való fellengős lelkesedésük csak az elvnek szólt, melytől minden társadalmi betegség gyógyulását várták, nem pedig annak a módnak, ahogy Louis Philippe ezt az elvet alkalmazta. Mert az ő pénzarisztokratái nemcsak a népet játszották ki, hanem magát a polgárságot is.


A juliusi polgárság választójoga eleinte 1000 frankos adóalapról csak 750 frankra akarta leszállítani a megválaszthatóság és 300 frankról 240 frankra a választói jog censusát. A Bourbonok pincéjéből kikerült pokhálós palackra ráragasztották ugyan a népképviselet etikettjét, azonban óbor — már kissé avas! — ömlött a hajdan való Lajosok régi, csiszolt kelyhei helyett, Égalité fiának bazári tucatáru poharába. A Gazette de France szerint: forradalom előtt 300 frank, forradalom után 240 frank, különbözet a forradalom javára 60 frank. Végül heves parlamenti viták után, melyekben a forradalmas haladás pártja győzött az ellenállás pártja fölött, kétszáz frankra szállították le a választói és ötszáz frankra a megválasztás censusát. Ebből a földtulajdonhoz kötött jogból ki voltak rekesztve a jogi, orvosi, irodalmi és bölcseimi fakultás tanárai, valamint a jegyzők, birák, ügyvédek is. A tisztek közül csak a magasranguak kerültek a jogosultak listáira. Szóval a tőke, miután megvivta forradalmát, ugyanabba a körülbástyázott és körülcsatornázott vártornyába zárkozott, melyből a jólszületettség kiváltságait kikergette. A bástyafalakon ott állt a rendes hadsereg mellett a nemzeti őrség, a fölfegyverkezett polgárság védelmi csapata, melynek fegyvereit csak az a polgár kapta, aki a sereg egyenruháját a maga költségén tudta elkészittetni. Az intellektuell polgár szellemi munkája és a kispolgári ipar mozgalma ujra kivülrekedt.


Köztudomásu, hogy a juliusi forradalom Európának feudális guzsba kötött népeit reményekkel töltötte el, Lengyelország, Olaszország, Spanyolország népei a megváltó Franciaország felé emelték tekintetüket. Azonban a felülkerült tőkegazdagság francia kiváltságosai, kik a belső elégedetlenségektől féltek, most harmadszor kötötték meg a polgárságnak és feudalizmusnak végzetes szövetségét. A juliusi forradalomból kikerült királyság Metternich kegyéért versengett.


Amit fönnebb a bástyafalról irtunk, nem csupán képletesen értendő. Ugyanaz a Louis Philipp, aki az utca lázadásának köszönhette trónját s ugyanaz a tőkés polgárság, mely a juliusi három dicső napnak köszönhette pénzét és hatalmát, miután megismerte a lázadás technikáját, meg is ijedt tőle. Holnap, holnapután ez a nép ellenünk is fellázadhat gondolták a párisi tőkések és velük Lajos Fülöp, ki olyan védmüveket vonatott Páris köré, melyek inkább a belső, mint a külső ellenség támadását voltak hivatva lehetetlenné tenni.


Igy alakult ki s igy erösbödött meg a polgári ellenzéken belül a köztársaság pártja, melynek egyik leglendületesebb vezére Armand Carrel, midőn sajtóvétség miatt törvényszék elé idézték, igy beszélt: „A juliusi forradalmat sokszor dicsérték meg, mert minden kegyetlenkedés nélkül teljesítette hivatását. S mi nem fogjuk kárhoztatni érte. A küzdelem percében mi szitottuk hevét, de egyszersmind mi hirdettük neki az emberiességet is. Az utókor mindazonáltal szemünkre fogja vetni bizalmunknak gyermeteg jóhiszemüségét. Alighogy kiszabadultunk a királyi testőrség szuronyai közül, máris megkötöttük azt a mesalliancet, melynek ölelésében ma fuldoklunk”.


„A tapasztalatlan bátorság e hibáit követtük el, — megbünhödtünk érte.


 Ugyanis a restauráció csak gyülöletre tanitott s a theokratikus elnyomatás módszerével szemben ellenzékieskedésünket a voltaireiánus tagadás szólamaira szoritotta. Ennyiből állt liberális neveltetésünk. Élt bennünk a plebejusi és philosophusi gyülölet, de nem voltak kialakult politikai nézeteink. Csak annyit tudtunk, hogy az elveszett szabadságot mikép kell visszahódítani, de viszont azt már nem tudtuk, hogy mikép kell annak ujra való elvesztése ellen védekeznünk. Juliusi diadalunkból csak egy jelvény marad, a trikolor, csak egy szó, a nép fensége s csak egy halhatatlan példa, mely emlékeztessen reá, hogy sohasem szabad kétségbeesni egy nagy és szent ügy fölött...”


Ezek mögött a szép szavak mögött az rejlik, hogy Armand Carrel, azaz hogy a polgári liberálizmus voltaképen azt sem tudta: mit akar. Államformaváltozást? Jogkiterjesztést ? Minek ? Kinek a javára? A nép javára — igy hangzott a felelet. De ki a nép? Vajjon megállhat-e gyakorlatban is az az elméleti meghatározás, mely szerint nép mindenki, aki nem tartozik a papság és nemesség rendjéhez?


A tiers état, mely a nemességgel és az egyházzal vivott véres küzdelemben oly egységesnek látszott, mihelyt a föltörekvés küzdelmei után gyözedelmesen fölülkerült, két egymással ellenkező érdekü és törekvésü csoportra válik széjjel. Van, aki tud élni a szabad verseny teremtette uj világrend lehetőségeivel: ez a tőkés polgár és van, aki nem tud velük élni, ez a kispolgár. E két csoport ellentétei ép olyan szétválasztóak, mint az osztályellentétek. S bár a tőkés polgár zsoldjában a tőkés polgár hitelétől függöen s vele látszólag testvérisült néppé összeolvasztva vivja meg a kispolgár a feudalizmus ellen való harcait (melyek számos államalakulaton belül a nemzeti forradalmak formáját öltik), — mégis, mikor arról van szó, hogy ezeknek a közösen vivott harcoknak vivmányain osztozkodni kell, az olaj mindannyiszor elválik a viztől, a gazdag polgár a szegény polgártól. Ennek az osztályellentétnek lappangó tudata, a kispolgári liberálizmus, mindannyiszor megint elsikkad, valahányszor szegény és gazdag egyaránt, mindenki, akinek valami féltenivaló tulajdona van, a tulajdon nélküli proletár ellen kénytelen védeni a maga sok vagy kevés birtokát. Ezt teszi a juste milieu liberálizmust bizonytalanná és ingadozóvá. A liberális polgár ajakán minduntalan 1789-es jelszavak hangzanak el az üres levegőbe: testvériség, egyenlőség, szabadság, — de ez a program nem állja a próbát, valahányszor tettre kerül a sor. Cikkeivel Armand Carrell is csak szitani tudta a kispolgári ellenzéket, de valahányszor ez a hangulat lázadásban tört ki, Armand Carrell mindannyiszor félreállt, sőt mi több, meg is rótta a béremelési kérdésben nyomdákat romboló munkásságot, hogy az állam ellen törnek. Mert ahogy a polgár országa nem az arisztokratáé, ugy nem lehet a proletár országa a polgáré. Még a haladó polgároké sem, kik a nép-éri való küzdelem fogalmától megté vesztve, nem látták maguk körül és maguk mellett az osztályt, melynek jogai ért kellett volna sikraszállniok. Maradt tehát szónak a szó: köztársaság, melyet ugyan a királyság ellenzéke nem tudott megtölteni tartalommal s melynek kikiáltott jelszava mégis, Lamarque tábornoknak, a nép bálványozott emberé nek temetésnapján, 1832. junius 5-én, lázadásba vitte Páris népét. „Valahol fölharsan a szó: Éljen a köztársaság, — irja e napoknak lázadó szavu króni kása, Louis Blanc — megjelenik egy ismeretlen lovas, ki nehezen törtet át az óriás népcsödületen. Baljóslatu alak, feketébe öltözött, kezében vörös zászló, fején a forradalmas phrigiai sipka. Láttára 1793. réme éledt föl a burzsoáziában”.


Nagy volt a méltatlankodás, különösen a köztársaságiak közt, akiknek tanait ez az ijedelmes jelenség mintegy vádolni látszott. Általános méltatlankodás zudult fel minden ajakról. Mire sok polgár abban a hitben, hogy ez a fölkelés véres jakobinizmusba vezet, a fölkelők ellen fegyverkezik. A vörös zászló megtette a maga hatását, a zászlóhordó eltünt s a köztársaságiaknak ettől a pillanattól fogva le kellett arról mondaniok, hogy magukkal ragadják a polgárságot.


Lajos Fülöpnek és a nagytőkének volt egy önfenntartó, szívósan keresztülvitt programja. A polgári ellenzéknek nem volt. Azaz hogy csak egy negativ programja volt: a néptől való félelem. Ezért szegezhette neki Lajos Fülöp 1832-ben, 1834-ben és 1839-ben a maga bajonettjeit a lázadó népnek s ezért élhetett ezekből az utcai diadalmakból a gazdag polgárság királysága egészen 1848-ig.


*


Lajos Fülöp uralmának utolsó éveit a jogokból kirekesztett polgári többségnek az általános választójogért való agitációja tölti be. A mozgalom vezetőit az a hit töltötte el, hogy az általános választójog az osztálymentes, egységes, testvérisült népnek nagyszerü megszólalása lesz. Ez — mint látni — még mindig az a programnélküli liberálizmus, melyről Armand Carrell önvallomása szól.


Pedig ebben az időben már nem csak a reakciónak van programja. 1847-ben ott állnak Marx és Engels vészterhes papírjain a polgárság ellen fölsorakoztatott vádpontok.. A kommunista manifestum borzalmas betüi ráolvassák a polgárságra a vádat, hogy a szabad verseny fényes társadalmával szemben a szabad bérnek, a kiszolgáltatott tömegnek nyomorult társadalma áll. A proletáriátus szószólói rosszabbnak és gonoszabbnak mondják a demokráciát még a feudalizmusnál is. A hübéres ur érdekében volt a jobbágy egészsége, — a munkaadó a beteg munkást pótolja mással és nem törödik vele. A tőke ellen csak egy védelme van a munkásnak: a szervezkedés. S a szervezkedés célja nem lehet egyéb, mint a munkaeszközök kisajátítása, mint a polgári társadalom átalakítása proletár társadalommá.


Ez a tanítás 1848-ben még nem volt általános. De a munkásság már hangosan követelte a munkához való jogát, a munkabér maximálását és a munkaidő leszállítását. A vörös zászlót, melyett 1832-ben egy lovas lengetett, most a fölvonult népnek félelmetes ezrei ragadták meg. Végül a polgári liberálizmus véresen ütközött neki a tömegeknek s a tömegekben, mintegy saját liberális és demokrata követelményeinek. A félreértés most már nyilvánvalóvá vált: nincs egységes nép, a merev rendek helyébe kerültek a mozgékony, de azért nem kevésbé elhatárolt és nem kevésbé rideg osztályok, mindenik a maga elkülönült érdekeivel.


A polgári köztársaság a polgári szabadság nevében lövetett bele a népbe. Majd pedig ugyane szabadság nevében börtönöztetett és deportáltatott sok ezer munkásembert. Végül a liberálizmusból csak a néptől való félelem maradt meg.


*


S ezzel az egységes, szabad „nép” forradalmas fogalma, a maga félszázados rendeltetését befejezte. Ezentul nincs többé nép, hanem van: polgárság, parasztság, munkásság. S a polgárság is kettészakad. Van: kispolgár és nagy burzsoá.


Nincs értelme, hogy tovább vesztegeljek az eseményeknél. A polgári szabadelvüség tragikumának sémáját igyekszem levonni az eseményekből:


1789 óta nincs kiváltságos tulajdon többé, mert mindenki megvehet mindent. Ezzel az eszményi elképzeléssel szemben áll a valóság, hogy csakis az vehet valamit, akinek van valamije. Kinek minél többje van, annál többet vehet s annál több jogot követelhet. Igy alakul ki a polgárság uralmának mindjárt legelején a gazdagság arisztokráciája. Igaz ugyan, hogy az egyenlőség, szabadság, testvériség társadalmának közteherviselései kötelezettsége alapján a sok tulajdonnal és ennélfogva sok joggal biró polgár a köz terheit a maga vagyona és jogai arányában köteles vállalni. Ezzel az eszményi elképzeléssel szemben áll a valóság, hogy a politikai hatalmat gyakorló nagyburzsoá a maga sok vagyonát és jogát a maga érdeke irányában érvényesiti, azaz hogy a köz terheiben való részesedését lenyomni s ezt a terhet lehetőleg a kispolgár vagy épenséggel a vagyontalan proletár vállaira hengeríteni igyekszik. Innét a szavazati jog és a sajtó megszorításai, innét az adótörvények és vámszabályok fondorlatos rendelkezései, melyeket a kormány és parlament fölött uralkodó nagyburzsoá a maga hasznára állapit meg. Amig csak egyes polgári rétegek küzdenek egymás közt, a polgári világ azt a nagy és mindent befoglaló kérdést uralja: ki viselje az államháztartás terheit? A nagy tőkés? Vagy a kispolgár? A gazdaember vagy az iparos? A nagy jövedelmet és a fényűzést sujtsa-e az egyenes adó vagy a közszükségletekre csapjon le a közvetett adó? Ki fizessen: a sokak vagy a kevesek? Ezekre a kérdésekre, az erőknek időnkénti megoszlása szerint, a választások eredménye ád választ. A tipikus polgári hazákban, Franciaországban és Angolországban hol a konzervatív, hol meg a radikális polgárság kerekedik felül. De akár az egyik réteg uralkodik, akár a másik, mindketten ugy érzik, hogy a polgári társadalmon belül maradnak s hogy a haladást, jogot, az emberiség összes értékeit és érdekeit, a tulajdon szentségét, a családot és a hazát szolgálják.


Mindazonáltal, az egyes polgári rétegek csatáiban, a nagy krízisek idején, 1789-ben és 1848-ban, meg kellett történnie annak is, hogy a kevés tulajdonnal biró polgár szövetségre lépett a „hazátlan bitanggal” a tulajdon nélküli proletárral.


Olaj a vizzel. Ha az egyesült kispolgárság és proletáriátus sokáig szorongatja a nagyburzsoáziát, menthetetlenül be szokott következni a pillanat, mikor a tulajdont nélkülöző proletáriátus cserben hagyja szövetségesét s a tulajdonnal kapcsolatos jogok mértékén összekülönbözött polgárságot hátba támadja. Ez az, ami először 1848-ban következett be. Most már nem az a kérdés többé, hogy kötött tulajdon vagy szabad tulajdon s nem is az, hogy mennyi jogot és mennyi kötelezettséget ró tulajdonosára a sok vagy kevés tulajdon, hanem igenis az a kérdés, illetve az a követelés, mert a körül forog a harc: Van-e minden embernek joga a tulajdonhoz? A proletár azt állítja: igen. Ellenben a holtkézi, kötött birtok ura és a gyáros, a boltos és a bankár, a szegény és a gazdag polgár egyaránt azt állítják: nem.


Ilyenkor megszünik a különbség kötött és kötetlen tulajdon között s még a sok és kevés tulajdon között is. S csak egyetlen fogalom él elevenül a polgárban: a tulajdon. Az, ami az ővé s amit védeni kell azok ellen, akik semmit sem mondhatnak magukénak. Ilyenkor burzsoá és citoyen, gazdag tőkés és kispolgár szövetkeznek a rendi urakkal a nincstelen proletár ellen. 1848-ban az Orleansok polgári ujságirója, Saint-Marc de Girardin a francia királynak a szász király példáját mutatja. Lám, mikor kiütött a drezdai forradalom, a jó szász király egyszerűen bevonult egy középkori várba, ágyukat állíttatott fel, felvonatta a vár hídját s várt, míg a zajlás lecsendesül. Ezt tehette volna Lajos Fülöp is. A vincennesi vár alkalmas hely, ott nemcsak védekezni lehetett volna, hanem onnét akár Párist is meg lehetett volna ostromolni.


A forradalmi lázból való kijózanulás jelképes figuráit abban a kispolgári küldöttségben látom, mely Bécsnek 48-as ostroma alatt Windischgraetz elé járult, nem kegyelemért, nem fegyverszünetért, hanem ellenkezőleg, hogy a tábornokot az ostrom minél erélyesebb folytatására birja, mert a város ki van szolgáltatva a fosztogató proletároknak. Windischgraetz méltóságán alulinak tartja, hogy szóba álljon a tegnap lázadóival, a boltosokkal, szatócsokkal, kocsmárosokkal. A herceg helyett egy generális leckézteti meg a riadt polgárokat, tudtukra adván, hogy a rendes katonaságot nem lehet kitenni gyilkos utcai harcoknak, — Windischgraetz ágyui fognak végezni a lázadókkal, akár proletárok, akár polgár. Most az életében s vagyonkájában megfenyegetett négy városi kiküldött Schwarzenberg hercegnek történetesen ott álló fiakkere elé tolong s a kocsi ablakán nyujtják be hosszu nyakukat, alkudozni kezdenek, könyörögnek, nyögdicsélnek s végül, mint végső kegyelmet, csak azt az egyet kérik, hogy foglyokul vagy kezesekül maradhassanak a városon kivül, a polgárság városát ostromló ellenforradalmárok és hetyke mágnások táborában. „Ez alatt a jelenet alatt a kocsis, aki mint minden fiakkeres, schwarzgelb volt, majd megszakadt a nevetéstől” — irja e jelenetnek tanuja, Hübner báró. — Majd egy másik alak jelenik meg. A város kiküldöttje ez is. Foglalkozásra nézve: optikus. Igazi forradalmas polgár. Hangosan kezdi. Beszél a fenséges nép megingathatatlan jogairól. Majd a megszokott rousseaui szólamokkal áll elő. Végül kimutatja foga fehérét. A polgárságnak szépen egyezkedni kéne Windischgraetz-el. A nemzeti bank aranykészletét pedig a proletárok fegyvereinek összevásárlására kellene felhasználni. A katonák és főurak kacaja felel a kérdésre. Mire a derék optikus kifakad: Áh, az uraknak sejtelmük sincs, hogy mi az most: Bécs! „... és a pathosról lemondva, zokogni kezdett az ember s még csak azt az egy és utolsó kegyet kérte, hogy legalább, mint rab maradhasson a táborban.”


Ez a bécsi jelenet bizonyára megismétlődött száz alakban. Pesten, Berlinben, sőt még Párisban is, a középeurópai polgár önként kinálta fel magát foglyul a régi hübéres uraknak. III-ik Napoleon két évtizeden át élt meg a polgárság félelméből.


*


Ez a mi mai helyzetünk is. 1918 egynémely kommunista kísérleteinek félelmes középeurópai emlékéből s az orosz kommunista uralom immár nyolc esztendejének minden polgári társadalmat visszariasztó eleven példájából szívja életerejét a polgárság kárára a polgári reakció. Ezt a félelmet a szociálista is érzi. Ő, aki a háború előtt még fennen gúnyolta a liberális polgárt s a háború utáni nagy világátalakulásra készülődött fel, kormányban és ellenzékben ma ép olyan bénult, mint a polgári demokrácia. Ezzel az általános tehetetlenséggel szemben mit ér a történelem ismerete ? Mit ér, hogy nem csupán az eseményeket tudom, de értem a törvényt is, mely az eseményeket uralja ?


Marx szerint 1848 jelentősége abban áll, hogy az osztályokat engesztelhetetlen harcban egymással szembeállította.


Lassalle szerint 1848 februárjában kezdődő történelmi korszakban egyetlen olyan állam sem tud fennállani, akár demokratikus, akár köztársasági szervezetű, amely a munkásosztály politikai alapelvét nem akarja érvényesíteni, vagy megtartani a társadalomban.


A Heinék, Börnék, Michelet-k, Lamartine-ok,. Victor Hugo-k szabadelvü polgári forradalmasságának 1848 óta nincs folytatása. A mai polgári gondolat megtagadja a racionalizmust és a klerikálizmussal ölelkezik.Egy rajnai protestáns nehéziparos mondotta nekem, hogy katolikus lesz, mert csak a papság bír a munkássággal.


Az engesztelhetetlen harcban, mint ez a nehéziparos, mint a jövő ellen szegülő osztálytudatos polgár álljak-e ki a proletár ellen? Avagy pedig érvényesítsem alapelvét annak az osztálynak, mely a magam osztályának nem csupán tőkéjét és hatalmát, hanem individualizmusra berendezett lényegét, valósággal életelvét igyekszik megsemmisíteni ? Lehet-e kacérkodni a halállal? Szabad-e?


— Szint kell vallanod — mondja a filiszter — ezek olyan idők, hogy fehérnek kell lenni vagy vörösnek.


Nem lehetek fehér. Nem lehetek vörös.


A polgárságomat megtagadni annyi, mint önmagamat megtagadni. A polgárság mellett kitartani annyi, mint a jövőt megtagadni. A polgár ama rémes dilemma előtt áll, hogy vagy önmagához vagy pedig a korához lesz hütelen.


 


Vissza az oldal tetejére