stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2010 Január

A székely társadalom önszerveződése: a székely társaságok (I.)


Balaton Petra

 


Törekvések Székelyföld felzárkóztatására a 20. század elején

 

A „székely akció” mindazon társadalmi és állami tevékenységek összességét jelenti, amelyek a 19. század végétől a székelység helyzetének javítására körvonalazódtak. A mozgalom alapját az egyesületek és társaságok társadalmi akciója jelentette, amely az állami (kormányzati és törvényhozási) segélyakció kibontakozásával is szerves része maradt a kérdésnek.1 Míg kezdetben az állami programok (a Földmívelésügyi2 és a Kereskedelemügyi Minisztérium) a székely akciót kizárólag a négy székelyek lakta megyére vonatkoztatták, addig a társadalmi mozgalom tágabb területre alkalmazta a fogalmat (aranyosszéki székelység [Torda-Aranyos megye], Kisküküllő vármegye felső, Székelyfölddel határos része és Brassó megye 10 települése [hétfalusi csángók és a barcasági magyar települések]).

Jelen tanulmány az 1870-es évektől kibontakozó, a román–magyar vámháború éveiben felerősödő (1886–1893), a századfordulón virágkorát élő társadalmi mozgalommal és annak a székely akcióban betöltött szerepével foglalkozik. A 20. század elejére kialakultak a társadalmi szervezkedés keretei (egyesületek, székely társaságok és a székely érdekeket képviselő szövetség) és a megnyilatkozás fórumai (röpiratok, emlékiratok, felterjesztések, kongresszus, közgyűlések). A téma meglehetősen hiányos és töredékes feldolgozottságú,3 még mostohább a társaságok tevékenységének megítélése, holott a kormányzati székely akcióval párhuzamosan a társadalmi mozgalom léte folyamatosan kimutatható, bár hatékonyságát és szükségességét a kortársak is vitatták. A történettudomány az állami szerepvállalást helyezi előtérbe, noha annak sem tulajdonít kiemelkedő jelentőséget. A kormányzat szerepvállalása az 1880-as évektől a merkantilizmus jegyében a szórványos iparfejlesztésre korlátozódott. Ezt 1897/1902-től – Darányi Ignác földművelésügyi miniszter vezetésével az agrárius mozgalom jegyében szervezett – a Kárpát-hegyvidék egész láncolatára kiterjesztett kirendeltségi rendszer kiépítése követte 1913-ig.

 

A merkantilista indíttatású liberális gazdaságpolitika érvényesülése néhány évtized alatt társadalmi és demográfiai tragédiát ígérő módon kiélezte a centrum és a periféria, az iparosodó és a hagyományos gazdálkodást folytató területek konfliktusait. Felvidék, főleg Kárpátalja, az Erdélyi Érchegység és Székelyföld olyan hátrányos helyzetbe kerültek, hogy állami segélyezés nélkül hanyatlásuk megállíthatatlanná vált. E térségekben a föld népességeltartó képességének alacsony szintje, a földrajzi elzártság behozhatatlan versenyhátrányt jelentett, amelyhez a vasút hiánya, az iparfejlesztés elmaradása, a gyáripari szakismeret és munkafegyelem hiánya társult. A köztulajdonlású földek felszámolását eredményező birtokrendezési (arányosítási, tagosítási) törvények, a telekkönyvezés, valamint az erdőtörvények a hagyományos erdölésből és állattenyésztésből élő törpe- és kisbirtokosok, valamint a földnélküliek válságos helyzetét eredményezték.

Székelyföldön a gazdasági, különösen a termelési-értékesítési stagnálás és a hagyományos életmód beszűkülése Romániába irányuló nagyarányú kivándorlással társult, ami nemzeti, szentimentális érzéseket is megmozgatott. 

 

A székelykérdés az 1870-es évek és a 20. század első két évtizede között

Székelyföld gazdasági, társadalmi és kulturális fejlesztésének szükségességére a 19. század végén figyelt fel a magyar közvélemény. Először a Budapesten élő székely értelmiségiek cselekedtek: Ugron Gábor és Bartha Miklós országgyűlési képviselők javaslatára 1875. december 10-én megalakították a Székely Művelődési és Közgazdasági Egyesületet,4 amely 1876-ban a gazdasági és kulturális helyzet ismerete és feltérképezése érdekében 1000 Ft-os pályadíjat tűzött ki egy hiteles statisztikai adatokon nyugvó mű megírására.5 Kozma Ferencnek, a székelykeresztúri állami tanítóképző igazgatójának A Székelyföld közgazdasági és közmívelődési állapota című könyve6 elsőként ismertette Székelyföld gazdasági és kulturális helyzetét a hátrányokkal és az előnyökkel (földrajz, demográfia, nemzetiségi és felekezeti kérdések, életmód, közegészségügy, földművelés, szőlő- és bortermelés, kertművelés, állattenyésztés és takarmányozás, erdőgazdaság, ipar, kereskedelem, bányászat, pénzügy, közlekedés, posta- és távírdaügy, közoktatás és közművelődés), és rámutatott azokra a teendőkre és eszközökre, amelyek előmozdíthatják Székelyföld fejlődését. A mű nemcsak az egyesület működésének alapja lett, de a régió gazdasági és szociális problémáit tárgyaló műveknek is mind a mai napig.7

Az egyesület az 1880-as évektől támogatta a közművelődési intézmények fejlesztését és létesítését, előterjesztéseket tett a minisztériumoknak a székelyföldi ipar, mezőgazdaság, erdő- és közgazdaság helyzetének jobbítására, szorgalmazta a pénzintézetek alapítását, és pályázatokat írt ki. Figyelemmel kísérte a székelyek kivándorlását, és javaslatokat tett annak megszüntetésére. Székely iparosképzést is vállalt, ösztöndíjakat tett lehetővé, iparos-egyesületeket segélyezett, tanműhelyeket és iskolákat támogatott.8

Az egyesület létesítette 1886-ban a Székelyföldi Iparmúzeumot, és kezdeményezője volt az 1884-ben Kolozsváron megalakult Erdélyrészi Magyar Közművelődési Egyesületnek (EMKE). Benedek Elek író, egyleti titkár számos fővárosi lap szerkesztőjeként a sajtóban tárta fel a székelyföldi problémákat, és kiváló személyiségeket nyert meg a székely ügynek (Jancsó Benedek, Gaál Mózes, Földes Géza, Petelei István, Kővári László, Szádeczky Lajos); írásaiban az országgyűlési képviselőket, az egymást váltó kormányokat, de a székely társadalmat is felelőssé tette székelység növekvő megélhetési gondjaiért.9

A 19. század második felétől számos olyan országos és erdélyi működési területű egyéb közművelődési és érdekvédelmi szervezet is létrejött, amely figyelemmel kísérte a székely társadalom problémáit, és különböző eszközökkel próbált hatást gyakorolni a liberális kormány székelyföldi politikájára. Az 1854-től működő Erdélyi Gazdasági Egyesület (EGE) mellett az EMKE vállalt tevékeny részt az erdélyrészi magyarság kulturális életének megszervezésében (óvodák, iskolák, egyházak, daloskörök, könyvtárak létesítése). Az 1886-tól működő EMKE Székely Szakosztálya a székely telepítés ügyét karolta fel. Ugyancsak az EMKE kezdeményezésére alakult meg 1891-ben a turisztikával és az idegenforgalommal foglalkozó Erdélyrészi Kárpát Egyesület (EKE). Az 1890-es évek elején a budapesti egyetemen tanuló székely származású hallgatók is létrehoztak néhány székely megyéről elnevezett kört. Az 1893-ban egyesített székely körök székely témájú felolvasásokkal, ünnepségek szervezésével próbálták a magyarországi társadalom figyelmét a székelykérdésre irányítani.10

Az 1880-as évektől, a magyar–román vámháború kitörését követően több emlékirat a hanyatló székely állapotokat ismertette, és állami támogatást (különösen iparfejlesztést) sürgetett.11 Az 1890-es évektől tovább szaporodott a szaktanácskozások, a parlamenti felszólalások és a kongresszusok száma.12 Cikkek, helyszíni tanulmányutak, kutatások (különösen a marosvásárhelyi értelmiségiek: László Gyula iparkamarai titkár, Máthé József tanító, Barabás Endre polgári iskolai tanár) tárták fel a hanyatlás és a kivándorlás okait, a határszélen folyó leány- és gyermekcsempészetet, ismertették a Romániában élő magyarok helyzetét, és tartalmaztak különféle megoldási javaslatokat.13 1900–1902 között olyan komoly irodalma lett a székelykérdésnek,14 hogy felvetődött egy bibliográfia összeállítása, amelyet a Marosvásárhelyi Székely Társaság 100. összejövetele alkalmára (1904. november 24-re) el is készített, és a megjelenő évkönyvhöz csatolt.15 A székely értelmiségiek (közigazgatási alkalmazott, jegyző, mérnök, szolgabíró, tanító, lelkész, orvos) a székelykérdés általános (gazdasági, társadalmi és szociális) és egyes részkérdéseivel (kivándorlás, arányosítás, tagosítás) foglalkoztak,16 valamint az állam halaszthatatlan közbelépését sürgették: „a székelység még csak nagy beteg, ki lehet gyógyítani. De pár év múlva talán halott lesz...”17, „mert a cselekvés 12. órája már elérkezett”, és a kormányzatok 30–50 éves mulasztásait csak egy székely kormánybiztos és minden székely megyébe kiküldött közgazdasági előadók tudják helyreállítani.18

Néhány székelyföldi országgyűlési képviselő (Molnár Józsiás, Sebess Dénes, Fenyvesi Soma, Hegedűs Lóránt, Győrffy Gyula) tanulmány vagy cikk formájában fogalmazta meg véleményét,19 Mikszáth Kálmán író országgyűlési képviselőként A pénzügyminiszter reggelije című ellenzéki karcolatában (1883) a székely kivándorlásról és a kormány közömbösségéről írt.20 A fiatal Ady Endre 1901-ben a rutén akció elleni támadással kötötte össze a székelyek ügyét.21

1901-től számos rendezvényre sor került: márciusban az OMGE kivándorlási bizottsága foglalkozott a székely kivándorlással, szeptember 18-án székely nagygyűlés fogalmazta meg a térség követeléseit Kézdivásárhelyen.22 1902 februárjában a székely írók napját rendezték meg Debrecenben, a gyergyói római katolikus esperesi kerület papságának június 20-i memoranduma Székelyföld gazdasági, népoktatási és valláserkölcsi problémáit tárta fel javaslatokkal együtt.23 A székely társaságok Erdély-szerte üléseket és összejöveteleket rendeztek a székelykérdés minél szélesebb megismertetésére.

Kétségkívül a székely társadalom legnagyobb megmozdulása a térség gazdasági, kulturális helyzetét megvitató első székely kongresszusvolt1902. augusztus 28–30-án Csíktusnádon, ahol a mintegy 500 résztvevő kinyilvánította, hogy a székelykérdés nemzeti ügy, megoldása szervezést igényel.24 A térség gazdaságfejlesztő programját 31 előadás keretében (őstermelési; birtokpolitikai, adó- és hitelügyi; ipari, kereskedelmi, munkaügyi, értékesítési és közlekedési szakosztályok) tárgyalták; több érdekes tanulmány hangzott el a székely mezőgazdaság helyzetéről (T. Nagy Imre), a juhtenyésztésről (Barabás Béla), a gyümölcstermesztésről (Gáspár Antal), a kereskedelmi növényekről (Füredy Lajos), a legelőerdőkről (Gyöngyössy Béla), a bőriparról (Stodola József), a tagosításról (Intze István), valamint a bányászatról (Andreics János). A kongresszus 52 javaslata a korabeli magyar társadalom gondolkodásmódját tükrözte. A laicizmus és a szakszerűség konfliktusa érződött az „állami mindenhatóság”, az állami beavatkozás jelentős kibővítése és a „behivatalosítás”, a hivatalok és a szakközegek felállításának követelése terén. A javaslatok sok esetben nem voltak tekintettel az anyagi terhekre, és nem számoltak az állam teherbíró képességével. Egyed Ákos szerint a szakosztályok időszerű kérdésekkel foglalkoztak (fürdőkultúra fejlesztése, korszerű közlekedés megteremtése, iparosítás), és a határozatok nagyobb része megfelelt a kor követelményeinek, mert a gazdasági rendszer korszerűsítésének szükségességét hangsúlyozták. Véleménye szerint a kongresszus tükrözte a székelyek közgazdasági gondolkodásában bekövetkezett fordulatot: a korábbi, általában a hagyományos gazdálkodás fenntartását célzó romantikus szemléletet a fejlett európai gazdasági gondolkodás váltotta fel. Erről tanúskodott, hogy a kongresszus a gazdasági és társadalmi kérdéseket együtt vizsgálta, és vallotta, hogy a változtatások nem semmisíthetik meg a székely identitás alapvonásait. Egyed szerint a kongresszus Székelyföldet izoláltan, Erdély egészéből kiragadva vizsgálta.25

A kongresszus egy átfogó, minden kormányzati ágra kiterjedő állami és társadalmi székely akció mellett foglalt állást; az ennek nyomán kibontakozó állami szerepvállalás az agrárius mozgalom sikereit és céljait mutatja. Bár a kongresszus a székely társadalmat is megosztotta,26 a földművelésügyi tárca marosvásárhelyi kirendeltsége a tusnádi határozatok alapján készítette el munkatervét 1904 márciusára, amely a székely akciónak nevezett kormányprogramnak mindvégig kiindulási pontja maradt.27

 

A Marosvásárhelyi Székely Társaság

A századfordulóra Székelyföldön is megalakultak az értelmiség szervezésében a székely ügyet támogató helyi társaságok. Vezető szerepet az anyatársaságnak is emlegetett Marosvásárhelyi Székely Társaság játszotta, bár néhány hónappal korábban, 1899. augusztus 28-án az Alföldön már létrejött az Aradi Székely Otthon, Dél-Erdélyben pedig október 6-án a Fogarasi Székely Társaság. Mindhárom társaság megszakítás nélkül működött az első világháborúig.

A marosvásárhelyi társaság magját az a kisebb értelmiségi csoport (elsősorban tanítók, tanárok, politikusok, újságírók, iparkamarai alkalmazottak) jelentette, amely László Gyula székely iparmúzeumi szobájában rendszeres baráti beszélgetéseket tartott a gazdasági problémákról és a segítés módjairól.28 1899. október 30-án László Gyula indítványára megalakították a Székely-Asztal Társaságot,29 amely 1900 decemberében felhívásokat küldött a nagyobb román városok magyarságának és Székelyföld ismertebb vezetőinek a kapcsolatfelvétel kiépítése és a közéleti eseményeken való részvétel érdekében. Az asztaltársaság az 1901. április 9-én kidolgozott alapszabály értelmében a Székely Társaság nevet vette fel (elnök dr. Kömőcsy József, alelnök László Gyula, titkárok Máthé József és Szent-györgyi Dénes),30 és nagy múltú kulturális egyesületekkel és gazdasági testületekkel létesítettek kapcsolatot (az OMGE-vel, az EMKE-vel, az Országos Nemzeti Szövetséggel, az EGE-vel, az EKE-vel, a Székely Egyesülettel és a Marosvásárhelyi Kereskedelmi és Iparkamarával). A társaság a székely társadalom megszervezését, az egymással kapcsolatban levő, azonos elvek szerint működő székely társaságok alapítását 1901. július 3-án határozta el. A társaság fennállása alatt végig komoly anyagi nehézséggel küzdött, mert a 6 K-s tagsági díjak még a postaköltséget sem fedezték; a nagy egyletek és néhány magánszemély támogatásán kívül szerény anyagi erőforrásaira támaszkodhatott.

Az anyatársaság fő tevékenységi köre a székelyföldi idegenforgalom fejlesztése volt: 1902-től kirándulásokat szerveztek Székelyföldre, 1905-re pedig már minden székely megyében több üdülőtelepet létesítettek.31 1901/1902 telétől ingyenes oktató előadásokat szerveztek iparosoknak és ipari munkásoknak, az 1901. évi ínség idején pedig bekapcsolódtak az országos segélyakcióba.32 A társaság szerepet vállalt a marosvásárhelyi községi iskola és a Székelyföldi Iparmúzeum államosításában, a háziipar fejlesztésében, cselédek és munkások számára szövetkezetek létesítésében, a háztartási és a földművesiskola alapításában, a marosi tutajozás szabályozásában, a székely bazárok szervezésében és a Bocskai-emlékmű felállításában Nyárádszeredán.33 Az erdőüzelmekről 1901-től számolt be a társaság, majd 1902-ben a tusnádi kongresszus elé vitte az ügyet. 1903 tavaszán Sebess Dénes kezdeményzésére irodát állítottak fel és megkezdték az adatgyűjtést.34 Körösi István cs. kir. kamarás honvéd százados támogatásának köszönhetően számos kiadványt jelentettek meg több ezer példányban.35

A társaság a tusnádi kongresszus egyik fő szervezője volt, és komoly szerepet vállalt a szervezés kapcsán kibontakozó – a kolozsvári székhelyű EKE és EGE, valamint a budapesti OMGE közötti – „kanapépör” néven elhíresült vita lecsendesítésében.36 A társaság rendezőbizottsági tagként a kivándorlási és a fürdőügyi szakosztályt készítette elő.37

A társaság 1905 óta foglalkozott gyermekvédelemmel: 1909-ig 300 Romániában elhagyott magyar gyermeket kutattak fel, és szállítottak haza konzuli költségen. 1906-ban mozgalmukat kiterjesztették a Bulgáriában élő magyarokra is. A gyermekeket Marosvásárhelyen állami menhelyen helyezték el, a betegeket 1905–1907 között Görgénysóakna fürdőtelepen nyaraltatták.38

1906-ban Marosvásárhelyen 610 kötetből álló népkönyvtárat alapítottak, amely minden vasárnap délelőtt nyitva volt, és bárki igénybe vehette díjtalan használat mellett. A népkönyvtár könyvállománya évről évre gyarapodott: 1909-ben 988 kötetre, 1910-re 1000, 1912-re 1132 műre. A társaság évente 300 K-t fordított a népkönyvtár fejlesztésére.39

A társaság munkaközvetítéssel és a székely ipar pártolásával is foglalkozott, például támogatta a kereskedelemügyi tárca 1905. évi iparfejlesztési programját és a textilipar fejlesztését.40

A társaság érdeme, hogy kiadványaival felhívta a közvélemény figyelmét a térség problémáira, és ébren tartotta azt, valamint javaslatokkal és feliratokkal sürgette a székely gazdasági viszonyok javítását. Több felterjesztéssel a székely körvasút kiépítését szorgalmazta, 1909-ben pedig a vasút megnyitásakor felhívást tett közzé a székely kövek és épületfa középítkezéseknél való használatára. 1903 júniusában a budapesti szállodások, vendéglősök és kocsmárosok ipartársulatának figyelmét hívta fel a székely ásványvizek fogyasztására.41 Figyelemmel kísérte a nemzetiségi (szász, román) pénzintézetek térfoglalását Maros-Torda megyében, azonban nem volt képes ellensúlyozni azt.42

Bár a társaság taglétszáma fokozatosan nőtt, és a tiszteletbeli tagok között írók, újságírók és neves politikusok (Darányi Ignác, Sándor János) is megtalálhatók, a székely társadalom közönye és érdektelensége nagyban hátráltatta a hatékony működést. Reklám, sajtóorgánum, vagyon, ismert emberek csatlakozása nélkül tevékenykedtek. 1907-ben átmeneti válság állt be a társaság életében, amelyet 1908 februárjában a tisztikar újjászervezése (elnök Deák Lajos kir. tanfelügyelő; titkár: Lajos Dénes lapszerkesztő és Biás István, a Teleki Téka őre) és az alapszabályzat átdolgozása szüntetett meg.43 1909. október 30-tól (pénzügyi, őstermelési, ipari-közlekedési, nemzetiségi, kivándorlási, szociális, idegenforgalmi) szakosztályi működést vezettek be, de csak 1911-ben alakultak meg az ipari és a közgazdasági szakosz-tályok.44 A társaság tevékenysége az 1910-es években egyre inkább a Székely Társaságok Szövetségének összetartására, előadások és székelyföldi tanulmányutak megszervezésére koncentrálódott.

 

JEGYZETEK

1. A székely akció többrétegű fogalom, amelyet már a korszakban is többféle értelemben és tartalmi mélységben használtak. Tartalmi különbségét annak mentén lehet megragadni, hogy a kifejezést használók mely állami/társadalmi intézmények vagy szervezetek tevékenységét sorolták az akcióban való részvételhez, illetve e tevékenységeket mely földrajzi-közigazgatási területre kiterjedően értelmezték. A fogalom kereteit és korlátozását további jelzőkkel (társadalmi, állami, kormányzati) fejezték ki.

2. Az agrártárcát korabeli hivatalos nevén Földmívelésügyi Minisztériumként említem, minden más összefüggésben a földművelődésügyi kifejezést használom.

3. A székely társaságok tevékenységével és a székely közgyűlésekkel egyedül Romsics Ignác foglalkozott Bethlen István politikai pályája kapcsán, nagyobb hangsúllyal az 1907. évi szamosújvári beszédével. Romsics Ignác: Gróf Bethlen István politikai pályája, 1901–1921. Bp., 1987. 52–55; 63–76. Több tanulmány elemezte az 1902. évi tusnádi kongresszus részkérdéseit.

4. Egyed Ákos: A Székelyföld közgazdasági és társadalmi helyzete az 1902-es Székely Kongresszus tükrében. In: Az erdélyi magyar gazdasági gondolkodás múltjából. II. Kvár, 2004. (A továbbiakban: Egyed Ákos 2004) 187–209. I. m. 189. Sajnos a Magyar Országos Levéltárban (a továbbiakban MOL) a belügyminisztérium iratanyagában sem az 1876. évi, sem az 1880. évi alapszabályra vonatkozó ügyiratok nincsenek meg. Az adatot P. Szigetváry Évának köszönöm.

5. A pályázati kiírást – mint előzményt – részletesen ismerteti: Kozma Ferenc: A Székelyföld közgazdasági és közművelődési állapota. Bp., 1879. (A továbbiakban: Kozma Ferenc 1879) III.

6. Kozma Ferenc 1879.

7. A könyv máig ható aktualitását mutatja, hogy az erdélyi Státus Kiadó hagyományos módon jelentette meg a könyv reprintjét 2008-ban (Csíkszereda), a Magyar Elektronikus Könyvtár pedig ingyenesen elérhetővé tette (https://mek.oszk.hu/03500/03532/).

8. Máthé József: A székely kérdés. Mvhely, 1901. (A továbbiakban: Máthé József 1901)

9. Benedek Elek a Magyarság, a Nemzeti Iskola és a Magyar Világ folyóiratok, valamint a Székely-Egyleti Képes Naptár és Évkönyv szerkesztője volt. 1901 júliusában a Magyarország felelős szerkesztője lett.

10. Évkönyv a Marosvásárhelyi Székely Társaság 100. összejövetele alkalmából. (Szerk. Máthé József, Szentgyörgyi Dénes) Marosvásárhely, 1904. (A továbbiakban: Évkönyv MSZT 100.) 105–106.

11. Például Szterényi József, a Brassói Kereskedelmi és Iparegyesület főtitkára Brassó és vidékének iparfejlesztéséről szóló javaslatait emlékirat formájában terjesztette fel a kereskedelmi miniszterhez 1886-ban.

12. 1896-ban jelent meg Beksics Gusztáv szabadelvű párti országgyűlési képviselő „A nemzeti politika programja Erdélyben és a Székelyföldön” című emlékirata. A székelyföldi országgyűlési képviselők pedig 1897 februárjában elkészítették „Székelyföld közgazdasági és kulturális fejlesztése érdekében teendő intézkedések tárgyában” című emlékiratukat. A Nemzetközi Büntető Kongresszusok (1895 Párizs, 1897 London, 1897 Bukarest) is foglalkoztak a székely kivándorlással és embercsempészettel.

13. Barabás Endre: A romániai magyarok és Koós Ferenc. Mvhely 1899. 2–4. (márc. 25.); Barabás Endre: A székely kivándorlás és a Romániában élő magyarok helyzete. Bp., 1901. (Klny. a Közgazdasági Szemle című folyóiratból); Barabás Endre: A nemzetiségi bankok székelyföldi actiója. Közgazdasági Szemle 1904.; Barabás Endre: Székelykeresztúr közgazdasági leírása. Bp., 1904; Barabás Endre: Udvarhely megye közgazdasági leírása. Bp., 1904; Barabás Endre: Az erdélyrészi népfajok birtokaránya. Bp., 1905. (Klny. a Közgazdasági Szemle című folyóirat decemberi füzetéből); Barabás Endre: A magyar néptanító szociális feladatai. Bp., 1906. (Klny. Tanfi Iván: A közgazdaságtan és államháztartástan elemei a magyar néptanító szociális feladataira való tekintettel. Az új tanterv alapján elemi tanító- és tanítónőképző-intézetek IV. osztálya, valamint néptanítók számára. Bp., 1906. című tankönyvből); Barabás Endre: Magyar tanulságok a bukaresti kiállításról. Kvár, 1906; Barabás Endre: Maros-Torda megye és Marosvásárhely város közgazdasági leírása. Bp., 1907; Barabás Endre: Románia nemzetiségi politikája és az oláhajkú magyar polgárok. Bp., 1908. (Klny. a Közgazdasági Szemle című folyóirat 1908. évi folyamából); Barabás Endre: Kolozs vármegye közgazdasági leírása. Bp., 1910. – László Gyula: Székely és csángó leányok. Mvhely, 1899; László Gyula: Székely kivándorlás. Bp., 1900; László Gyula: A székely társaságokról. Mvhely, 1901 (A továbbiakban: László Gyula 1901); László Gyula: Székely társaságok. (ismertetés) Mvhely, 1907 (A továbbiakban: László Gyula 1907); László Gyula: Az új ipari törvény ismertetése. Mvhely, 1908; László Gyula: Székely iparfejlesztés. Mvhely, 1912; László Gyula: Marosvásárhely kisipara. Mvhely, 1913; László Gyula: Udvarhely megye iparfejlesztése. Mvhely, 1913; László Gyula: A székely gazdasági kérdés. Mvhely, 1913. – Máthé József 1901; Máthé József: Székelyföldön. (Utazás a bajok körül.) Mvhely, 1901 (A továbbiakban: Máthé József 1901b); Máthé József: Üdülőhelyek tanítók részére a Székelyföldön. Mvhely, 1906 (A továbbiakban: Máthé József 1906) – Hegedűs Lóránt: A székely kivándorlás Romániába. Bp., 1902. (A továbbiakban: Hegedűs Lóránt 1902).

14. T. Nagy Imre, Csík megye alispánja az 1890-es évektől a székely kivándorlásról és Csík megye gazdasági állapotáról írt. Pálffy Gyula állatorvos a székely állattenyésztést, Hankó Vilmos kémikus és balneológus a fürdő- és ásványvízügy problémáit ismertette. Páris Frigyes csíkszeredai királyi ügyész Székelyföld vagyoni és erkölcsi pusztulásáról, Transsylvanus a székelységet egyetemesen érintő anyagi és erkölcsi romlásról, Gidófalvy István, királyi közjegyző pedig a székelyföldi szövetkezeti tapasztalatairól számolt be. Simón Péter gimnáziumi tanár 1902 nyarán tett tanulmányútja alapján a székely kivándorlást tárta fel, erős érzelmi töltetű művét az MTA pályadíjjal tüntette ki 1903-ban. T. Nagy Imre: Csík vármegye közgazdasági állapota és a székely kivándorlás. Sepsiszentgyörgy, 1891; T. Nagy Imre: Székely kivándorlás. Bp., 1891; T. Nagy Imre: A székely kivándorlás. Bp., 1895; T. Nagy Imre,: Csík vármegye közgazdasági leírása. Bp., 1902; T. Nagy Imre: Székelyföldi arányosítás. Székely-udvarhely, 1903; T. Nagy Imre: Csík vármegye közgazdasági állapotáról. Csíkszereda, 1911; Pálffy Gyula: A székelység állattenyésztése. Mvhely, 1902; Hankó Vilmos: Székelyföld. Bp., [1896]; Hankó Vilmos: A székely ásványviz-ipar fellendülésének feltételei. Kvár, 1902; Páris Frigyes: Legsürgősebb teendőink a Székelyföldön. Magyar Gazdák Szemléje 1900. ápr. IV füzet. 241–256; Transsylvanus: A székely kérdés. Bp., 1902; Gidófalvy István, dr: A hitelszövetkezeti érdekhálózat kiépítésének kérdése a székelyföldön és az azzal elérhető eredmények, tekintettel a kormány által célba vett mentő akcióra. Kvár, 1902; Gidófalvy István: A székely-akció és a hitelszövetkezetek. Magyar Gazdák Szemléje 1902; Simón Péter: A székely kivándorlás, kivált vallási és közgazdasági szempontból. Kvár, 1903. Székely Lapok 1903. 117:2. (máj. 23.)

15. Évkönyv MSZT 100. 141. skk.

16. Incze István birtokrendezési mérnök emlékiratát az igazságügyi miniszternek ajánlotta (A székely kivándorlás. Emlékirat. Ajánlva az igazságügyi s az összkormány figyelmébe. Sepsiszentgyörgy, 1901), Török Albert hírlapi mozgalmat indított az arányosításoknál fellépő visszaélések leleplezésére: „Székelyföldre is egy Egán Edét kell sürgősen kiküldeni”– fogalmazta meg 1902. január 21-én. Csíki Lapok 1902. 5. 2. (jan. 29.); Török Albert: A székelyföldi arányosításokról. Székelyudvarhely, 1903.

17. Bartalis Ágost: Segítsünk a székelyeken. Csík-Ménaság székelyei. Bp., 1901. 24.

18. Mika Ottokár: Az erdélyrészi magyarság erősítéséhez. A székely képviselők figyelmébe. Sepsiszentgyörgy, 1900; Mika Ottokár: A székelykérdés megoldásának módjai. Kvár, 1902. 4.

19. Molnár Józsiás nyomtatásban is megjelent interpellációja a birtokrendezési törvények hiányosságait vette számba, és külön tanulmánya szólt az arányosításról (Interpellatio a székelység ügyében. Bp., 1901; A székelyföldi arányosítás. Bp., 1902). Sebess Dénes a Székelység pusztulása című könyvében Székelyföld hanyatlásának okait tárta fel, véleménye szerint a mentőakciónak a székely körvasút kiépítésére és a hitelviszonyok javítására kell koncentrálnia. Sebess Dénes: A székelység pusztulása. Marosvásárhely, 1902. (A továbbiakban: Sebess Dénes 1902); Sebess Dénes: A székelyföldi tagosítás és arányosítás. Mvhely, 1903. A Magyar Közgazdasági Társaság ülésein Fenyvesi Soma a székely gazdasági állapotokról, Hegedűs Lóránt pedig a székely kivándorlásról és a romániai magyarok helyzetéről tartott színvonalas felolvasásokat (Hegedűs Lóránt 1902). A Győrffy Gyula országgyűlési képviselő szerkesztésében megjelenő Magyarság folyóirat a székely kivándorlásról és a gazdasági problémákról rendszeresen tudósított.

20. Már az 1945 utáni sajnálatos kultúrpolitikai törekvéseket jellemzi, hogy a novellának a székely kivándorlásra vonatkozó mondatát kihúzták (pl. az 1981-ben, 1985-ben, 1999-ben [!] használatos általános iskolai tankönyvekből), Andrásfalvy Bertalan szerint ennek is köszönhető, hogy „a székely kivándorlás kérdése és szomorú ténye ma sem köztudott, hiányzik a műveltebb közönség történelmi tudatából”. A székelykérdés Mikszáthnál is a karcolaton kívül csak néhány góbé novellára korlátozódott. Mikszáth Kálmán: A pénzügyminiszter reggelije. 1883; Andrásfalvy Bertalan: Hagyomány és környezet. In: Az idő rostájában. Tanulmányok Vargyas Lajos 90. születésnapjára. (Szerk. Andrásfalvy Bertalan, Domokos Mária, Nagy Ilona) III. Bp., 2004. 117–138.

21. Ady Endre: Eganizmus s a székelység. Nagyváradi Napló 1901. júl. 14. Egán halálakor Ady mérsékeltebb hangon írt. Ady Endre: Egan Ede öngyilkossága. Nagyváradi Napló 1901. szept. 21. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a fiatal Ady nemrég került az egyik legliberálisabb gazdaságpolitikát folytató Nagyváradra, amely mindenféle agrárius törekvés ellen frontot nyitott. Laptartó gazdái szívesen használták és fizették meg e célra az egyre népszerűbb írót, aki e kérdésben csapdába esett.

22. A követeléseket részletesen közli Sebess Dénes 1902. 59–61.

23. A székelység bajai. A gyergyói róm. kat. papság memoranduma a székely kongresszushoz. Bp., 1902.

24. A tusnádi kongresszus kapcsán Gidó Csaba a székely kivándorlást vizsgálta, Egyed Ákos a gazdasági háttérről írt, és a szakosztályok javaslatait foglalta össze, Somai József a hitelügyi és a szövetkezeti kérdést tárgyalta, Garda Dezső pedig az arányosítás és tagosítás kérdésének kongresszusi megvitatását tárta fel. Gidó Csaba: Az 1902-s tusnádi székely kongressus és a székely kivándorlás kérdése. Areopolisz 2001. 51–67; Egyed Ákos: Az 1902-es Székely kongresszus száz év távlatából. Valóság 2003. 3. 86–97; Egyed Ákos 2004; Somai József: A Székely Kongresszus és üzenete a mának a szövetkezetek ügyében. In: Az erdélyi magyar gazdasági gondolkodás múltjából. II. Kvár, 2004. 209–223; Garda Dezső: Az arányosítás és a tagosítás témakörének vitája a csíktusnádi Székely Kongresszuson. In: Erdélyi magyar gazdasági gondolkodás múltjából, II. köt. Kvár, 2004. 223–247. Oroszi Sándor a székely közösségek erdőügyének alapos feldolgozásakor ugyancsak a kongresszus arányosítás és tagosítás kapcsán hozott határozatait vizsgálta az erdészeti vonatkozású határozatok mellett. Oroszi Sándor: Emlékezés a székely közösségek erdőire. Bp., 1995. (Erdészettörténeti Közlemények, 17.) 68. A kongresszus jegyzőkönyve 2001-ben „reprintben” (?) megjelent, de a kiadvány komoly hiányossága a bevezető tanulmány és egyéb magyarázatok (és különösen a közlési szabályok) mellőzése. (A székely kongresszus szervezete, tagjainak névsora, tárgyalásai és határozatai. Csíkszereda, 2001.)

25. Egyed Ákos 2004. 204–205.

26. Molnár Józsiás függetlenségi képviselő a tusnádi határozatok (erdőtörvény, tagosítás, arányosítás) korrigálására népgyűlést hívott össze Kézdivásárhely főterére 1902. szeptember 14-re, majd Gyergyószárhegy piacára szeptember 28-ra. Molnár november 29-én nyújtotta be az országgyűléshez kérvényét és a csatlakozók nyilatkozatait, azonban a képviselő 1903. március 15-én bekövetkezett váratlan halála miatt az érdemi ügyintézés jelentősen lelassult. Eddigi kutatásaim során e memorandumot nem találtam meg. (MOL, K 178. Földmívelésügyi Minisztériumi Levéltár, Földmívelésügyi Minisztérium, Elnöki iratok. 1904. 11 090.)

27. A munkatervet teljes szövegében közlöm: Balaton Petra: A székely akció története. I/1. Munkaterv és kirendeltségi jelentések. Bp., 2004. 91–307.

28. Évkönyv a Marosvásárhelyi Székely Társaság 1909. október 30-án tartott jubiláris (10 éves) összejövetele alkalmából. (Szerk. Szentgyörgyi Dénes) Mvhely, 1910. (A továbbiakban: Évkönyv MSZT 10.) 9.

29. Alapító tagok: László Gyula, Gál Pál, Máthé József, Hints Sándor, Barabás Endre, Tótfalusi József, Szentgyörgyi Dénes, B. Józsa Gyula, Kömőcsy József, Papp Sándor. Dr. Fenyvesi Soma és Sebess Dénes távollévőként is csatlakoztak a társasághoz. Idézi: Évkönyv MSZT 10. 10–11.

30. Az alapszabályt 1901. szeptember 12-én hagyta jóvá a belügyminisztérium a 82.087–V/a. szám alatt.

31. Máthé József 1906.

32. Magyarság 1901. 189. 4. (aug. 17.)

33. Évkönyv MSZT 10. 29.

34. Székely Világ 1906. 39 (84). 556. (szept. 30.)

35. Székely Lapok 1903. 194. 3. (aug. 27.)

36. Az elnevezés arra utalt, hogy az egyesületek nem tudtak megegyezni abban, ki legyen a kongresszus fő szervezője, hasonlattal élve: ki foglalja el a fő helyet a kanapén. Pl. Évkönyv MSZT 100. 7–8; Csíki Lapok 1902. 2. 1. (jan. 8.); Évkönyv MSZT 10. 16.

37. Vö. Évkönyv MSZT 100. 5–8; Évkönyv MSZT 10. Nem nevezhető szerencsésnek, hogy a kivándorlás ügyét nem önálló szakosztály keretében, hanem a kérdéshez nemigen kapcsolódó fürdőüggyel és csak két előadás erejéig tárgyalták meg.

38. Székely Világ 1906. 47(92). 649. (nov. 25.)

39. Székely Világ 1906. 11(53). 170. (márc. 18.); Jegyzőkönyv a Székely Társaságok Szövetségének 1910. aug. 23-án Gyergyószentmiklóson tartott ötödik rendes közgyűléséről. Mvhely, 1911. 22. (A továbbiakban: Jegyzőkönyv SZTSZ 1910); Jegyzőkönyv a Székely Társaságok Szövetségének 1911. aug. 22-én Tordán tartott hatodik rendes közgyűléséről. Mvhely, 1912. 24. (A továbbiakban: Jegyzőkönyv SZTSZ 1911), Jegyzőkönyv a Székely Társaságok Szövetségének 1913. aug. 25-én Előpatakon tartott nyolcadik rendes közgyűléséről. Mvhely, 1913. (A továbbiakban: Jegyzőkönyv SZTSZ 1913) 39.

40. Vö. Évkönyv MSZT 10.

41. Székely Lapok 1903. 146. 1. (jún. 28.)

42. Jegyzőkönyv SZTSZ 1910. 21–22.

43. Székely Világ 1908. 7(187). 96. (febr. 16.)

44. Jegyzőkönyv SZTSZ 1911. 24.

 

 

 

Vissza az oldal tetejére

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret