stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2010 Január

Gondolatok Géczi János rózsamonográfiáiról


Verók Attila

 


Kevés olyan kultúrnövény ismert a történelemben, amelynek olyan régre visszakövethető a története, és annyi, olykor egymásnak gyökeresen ellentmondó szimbolikus jelentése, szerteágazó konnotációs értelmezési tartománya van, mint a változatos virágzatáért az ősi időktől folyamatosan termesztett, illatos, tüskés cserjének: a rózsának. A nagyközönség által elsősorban feltehetően költőként és szépíróként ismert Géczi János az elmúlt években folytatásos regényfolyamra emlékeztető rendszerességgel jelentette meg a Gondolat Kiadónál hosszú és alapos kutatásokon nyugvó, monumentális tudományos vállalkozását: a rózsa kultúrtörténetét tárgyaló monográfiáinak első három kötetét. A rózsa és jelképei cím alatt egyesített könyvsorozatban eddig három nagy földrajzi, kulturális, illetve gondolkodás- és mentalitástörténeti civilizációs korszak rózsaképzetét, rózsaszimbolikáját tárgyalja az antik mediterráneumtól kezdve (2006), a keresztény középkoron át (2007) egészen a reneszánszig (2008). A szerző a rózsatéma feldolgozásával már legalább másfél évtizede folyamatosan jelen van mind a hazai tudományos, mind a tudományos-népszerűsítő irodalomban, hiszen számtalan irodalmi, (kultúr)történeti, jelkép- és motívumtörténeti vagy akár botanikai tárgyú közleménye, tanulmánya, értekezése és hosszabb terjedelmű összefoglalása (pl. Allah rózsái – 2000 vagy Rózsahagyományok – 2003) látott már napvilágot ezen a területen.

A monográfiasorozat eddig megjelent köteteiben Géczi egységes, a tárgyalt korszakok által megkívánt hangsúlyeltolódásokat szem előtt tartó szempontrendszert alkalmazva közelít a rózsa történetéhez. Egészen pontosan azonban mégis az emberi civilizáció folyamatát mutatja be művelődéstörténeti aspektusból a rózsa mint központi viszonyítási elem szűrőjén, nagyítóján keresztül. Ez az egymásba játszó kettősség izgalmassá teszi a már jelen állapotában is mintegy kilencszáz, jegyzetekkel és képekkel illusztrált, tömött szövegezésű oldalon át zajló kultúrtörténeti utazást. (És a szerző még csak mondanivalójának derekán jár az ígéretes, sok további rejtett összefüggés felbukkanásával kecsegtető témában.) A szerző alapvetően három használati-alkalmazási mód köré tömörítve mutatja be a rózsa mintegy négyezerötszáz év óta konstans jelenlétét az emberi társadalomban, egyben a hozzá kapcsolódó szimbólumképzés folyamatát is. Ez a három használati mód pedig a táplálkozási, a higiéniai-medicinális és a kultikus-vallási. A felsorolt kulturális szegmensekkel összekapcsolódó képzetek persze nem folynak szét parttalanul, mivel a rózsa ökológiai, környezeti igényei, valamint botanikai sajátosságai gátat szabnak a szabad szárnyalásnak. Így tehát ez az északi féltekén honos élőlény a maga fénykedvelő, színes és illatos virágaival legelőször a mediterrán térség jellegzetes növényévé vált, ahol természetes módon öltötte magára a nap, a világosság és a fertilitás szimbólumait, és minden alkatrészéhez jelentés társult. Itt máris pregnánsan kirajzolódik a későbbi állandó szimbólumértékek közül kettő: a fényjelkép (Héliosz-Apolló) és a termékenységjelkép (Aphrodité-Venus) funkció, amelyekben már a maszkulin és feminin dichotómia is tetten érhető. Ezek váltakozó dominanciája vonul aztán végig a rózsatörténet egészén.

Géczi János a rózsa és szimbólumai sorsát interdiszciplináris megközelítésben (irodalom, filozófia, képzőművészet, botanika, orvoslás, nyelvészet stb.) párhuzamosan tárgyalja, ami igen hasznos választásnak bizonyult, hiszen ennek köszönhetően jelentéssel teltek meg olyan részletkérdések, jelenségek, amelyek felé korábban egyáltalán nem vagy csak érintőlegesen fordult a figyelem. Logikus magyarázatot kapunk például arra, hogy a ma ismert legelső, a minószi kultúrából fennmaradt rózsaábrázolás a knósszoszi királyi palota egyik freskóján (Kr. e. 1900–1700) miért olyan környezetben található, amilyenben megfestették, és miért olyan virágos növények között foglal helyet, amelyeknek mind az ökológiai igénye, mind a virágzásuk ideje különbözik egymástól. Hasonlóan rejtélyes események indokainak felfejtéséhez is a rózsa enigmatikus szimbólumtörténete kínál elfogadható magyarázatot. Megtudjuk többek között azt, hogy a kora középkorban Nagy Károly holttestén a tovább növekvő köröm és haj miként szolgálhatott az uralkodó szentségének bizonyítékául. Vagy érdekes kontextusba helyezve értesülhetünk arról, miként függhet össze az első keresztes hadjárat egyik lovagjának felesége számára ajándékként küldött Szűz Mária-hajtincs azzal az eseménnyel, hogy egy champagne-i gróf másfél évszázaddal később egyetlen rózsatövet visz haza magával Franciaországba. Nem lényegtelen az az információ sem, melynek nyomán felvilágosítást kapunk arról, miért válik a nagy reformátor, Luther számára annyira fontossá a rózsa, hogy képét még saját emblémájába is felveszi. Alapos bemutatás keretében kapunk átfogó képet arról is, miként hat vissza a rózsaszimbolika magára a növényre, azaz a kertművészetre, a keresztezési technikák alakulására. Ez viszont természetes hatással lesz a rózsához kapcsolódó jelképi értelmezések változására. A szerző ezzel is kiváló példát szolgáltat arra, hogy rámutasson a rózsa és szimbólumai állandó megújulási képességére – egyidejűleg bizonyítva a növény és jelképei folyamatos legitim meglétét a kulturális emlékezet talaján. Ilyen és ezekhez hasonló momentumok körüljárásával Géczi János igazán újszerű civilizáció-, művelődés- és mentalitástörténeti összefoglalással lepte meg olvasóközönségét.

A szerző érzékletesen és meggyőzően tárja elénk azt a nézetét, mely szerint a „rózsajelképek története a civilizációnk históriájának lenyomata”. Egy négylépcsős paradigma mentén haladva mutatja be azt a civilizációs folyamatot, amelynek során a hajdanán mediterráncentrumú, majd Itália-központú, végül nyugati központúvá vált Európa négy „kulturális hasadás” mentén felszabdalódott. Az első kulturális hasadás – Géczi véleménye szerint – a Nagy Sándor által létrehozott birodalom lakói és a birodalmon kívül élő barbárok lakta térség különválasztásával következett be. Az Indiától Magna Graeciáig elterülő birodalom rózsát használó, növényi táplálkozású népeket egyesített magában: ők teremtették meg először a kánont a növény kapcsán. A hellenizmustól a Római Birodalomnak a Kr. u. 5. században bekövetkezett bukásáig közel azonosak a rózsáról alkotott, amúgy a görög kalokagathiához, annak szépség-, illetve harmóniaeszményéhez kötődő nézetek. A második kulturális hasadás, amely a kereszténység és az iszlám elválását eredményezte, az addig egy tőről fakadó jelképhagyományból kétágú tradíciót hozott létre. A görögség elképzelését integrálva a keleti (perzsa, zsidó, szír, arab stb.) hagyomány-együttesbe, megformázódott egy iszlám rózsaképzet. (A szerző következő kötete éppen ennek a kultúrkörnek a rózsajelképeit veszi majd alaposabban górcső alá.) Ugyancsak ennek a korszaknak a terméke, hogy a latinitás férfias, vir bonus eszméjét követve, a germánok maszkulinitásához idomulva kialakult a keresztény rózsakép is. A harmadik kulturális hasadást, a 11. században bekövetkező keresztény skizmát a keleti és nyugati rítusú katolikus területekre történő szakadás okozta. A bizánci örökség mellett elköteleződő örmény, bolgár, szerb, görög rózsaképzetek alapját a növénykertészetben, gyógyításban, higiéniai területen betöltött szerepe, illetve a rózsaolaj kitüntetett használata képezte – és párhuzamos vonulatként mindennek kifejlődött a szakrális magyarázata is. A nyugati kereszténység a rózsát a mártírvér és áldozat holdudvara, jelképisége mentén használta tovább, a nyolcadik századig teljesen lemondva annak kertészeti, illetőleg medicinális hasznáról. A fennkölt eszme, amelyben a rózsa a véráldozatot jelzi, először csak a férfi vértanúkra s azok között is a legfőbbre, Krisztusra vonatkozott. Később, ahogy Mária tisztelete is bevonódott a vallásba, Máriához is kapcsolhatóvá vált vizsgált növényünk – el, illetve újra visszanyerve így női, a nőiséghez kapcsolódó konnotációs lehetőségeit is. A reformáció és ellenreformáció okozta negyedik kulturális hasadás a protestáns régiókban a képek és jelképek csökkenését eredményezte. A nyugati katolikus közösségek ikonográfiai palettáját azonban a különböző szerzetesrendi elképzelések tovább gazdagították ebben a tekintetben. A rózsa materiális ismerete és a vele szorosan összefüggő képzetek alkotta világ méretei tehát folyamatosan hol kitágultak, hol összeszűkültek. Igazi pulzárhoz hasonló jelenséggel állunk itt szemben, ami szintén azt bizonyítja, hogy a rózsát képtelenség kitörölni a kulturális örökség rendszeréből, hiszen ismétlődő megújulásra alkalmas képessége ezt a növényt archetipikus, szinte öröktől fogva létező fizikai és szellemi entitássá teszi. Noha a protestantizmusban gyakorlatilag tiltották a rózsa szakrális használatát, a profán szférában, hála a megjelenő népművészetnek, szerepe egyértelműen felértékelődött. Míg Európában tehát összességében szűkül a rózsahasználat, addig a másik oldalon tágul, hiszen a „Nyugat elvitte a maga jelképeit – így rózsa-jelképét – mindenhová, ahol járt, és elterjesztette az egész földön” – mondja egy helyütt a rózsák avatott szakértője. Így lehetünk tanúi annak, hogy a rózsa valóban univerzális jelenséggé vált.

A rózsa kultúrtörténete több annál, mint amiről eddig már szó esett. Az eddig megjelent három könyv a művelődés- és mentalitástörténeti tudnivalókon túl bizonyos értelemben tematikus szöveg- és képgyűjteményként, valamint szakirodalmi összefoglalásként is használható. A szerzőnek igazán csak hálával tartozhatunk azért, amiért olyan szépirodalmi, történeti, gazdasági locusokat is felvett köteteibe, amelyek magyar fordításban eddig még sohasem láttak napvilágot. A kiváló átültetéseket többek között Keveházi Katalinnak, Szoboszlai-Kis Katalinnak, Csehy Zoltánnak és másoknak köszönhetjük. Szintén kellőképpen nem méltányolható Géczi Jánosnak az a törekvése, hogy a szövegválogatásban – még ha a teljességre nem is törekedhetett, de – a meglévő klaszterek arányos reprezentálására vállalkozott. Ezért fordulhat elő, hogy példának okáért rég elfeledett orvostudományi, teológiai vagy akár szépirodalmi munkák szövegei is felbukkannak ennek a kuriózumszámba menő összefoglalásnak a lapjain. Az újramondás, az interpretálás ismét élettel tölti meg ezeket a szöveghelyeket is, a képi ábrázolások pedig tovább árnyalják az elmondottakat, sokszor azonnal megvilágítva a bonyolultnak tűnő filozófiai eszmefuttatásokat.

Külön szeretném kiemelni A Kárpát-medence rózsatörténete részt, amely a monográfia legfrissebb kötetében jelent meg. Ebben a fin’amor és a petrarkizmus, valamint a magyar reneszánsz epikus és lírai műveiben előforduló rózsajelképei mellett a szerző – immár nem először – széles körű olvasottságának adja jelét, amikor a középkori kódexek szövegének áttanulmányozása után kiszűri azokból a rózsa-locusokat. Ilyen jellegű vizsgálatokra eddig hazánkban senki sem vállalkozott még. A reneszánszig tartó áttekintésből kiviláglik, hogy a magyar kultúra is szervesen beépül a „rózsás világba”, olykor még egyedi sajátosságokkal is színesítve az összképet. Némileg hiányolom azonban a magyar részből, hogy a szerző nem merészkedik túlságosan az etnográfia területére, ahonnan szintén számos adalékot tudna még összevadászni a gazdag néphagyományból (pl. bútorok, ruhadíszek, faliszőnyegek, használati tárgyak rózsaábrázolásai). Elképzelhető azonban, hogy erre majd a soron következő kötetek valamelyikében tér ki részletesebben.

Zárásképpen mondandómra azzal szeretnék pontot tenni, hogy Géczi János személyében egy klasszikus műveltségű, az interdiszciplinaritást mindenek előtt hangsúlyozó és tevőlegesen is művelő tudós ember munkálkodik közöttünk, aki éles szemmel fürkészi egyik mindennapi jelképünk felbukkanásait. Munkájában alaposan megcáfolja Umberto Eco „neutrális” rózsafelfogását, mely szerint a „rózsának mint szimbolikus képnek annyi a jelentése, hogy már-már semmit sem jelent”. Bizonyos értelemben persze Ecónak igaza lehet, Géczi azonban meggyőzően illusztrálja, hogy a rózsa igenis élő és ható jelképe – a korábbihoz hasonlóan – a mai emberi társadalomnak is. Az ennek igazolására szolgáló, nagy ívű elemzésáradata egzaktnak és hitelesnek tűnik, hiszen mindenkor igyekezett az adott korszak rózsáját az adott korszak gondolkodási eljárásaival megtisztítani a felesleges magyarázatoktól, szociológiai, botanikai, nyelvészeti, képzőművészeti stb. módszerekkel hámozva ki így a valószínűsíthető aktuális jelentés(eke)t. Mindenkinek jó szívvel ajánlom olvasásra ezt a kitűnő, cizellált szöveggel és tudós szorgalommal megírt, szórakoztató összefoglalást.

 

*A rózsa kultúrtörténete. Az antik mediterráneum. (monográfia) Gondolat, Bp., 2006.

A rózsa kultúrtörténete. Keresztény középkor. (monográfia) Gondolat, Bp., 2007.

A rózsa kultúrtörténete. Reneszánsz. (monográfia) Gondolat, Bp., 2008.

 

 

 

Vissza az oldal tetejére

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret