„Hát persze, hogy jól történt! Másképp nem történhetett volna! [...] Faljon annak a szívéből az éjszaka, aki azt meri mondani, szebben is történhetett volna!”– üvölti Schütz bácsi magára maradva a kiürített házban az egyik lehetséges történet szereplőjeként a várost elpusztító áradás előtt (12.). Darvasi László történelmi témájú nagyregénye, a Virágzabálók Szeged 19. századi történetének legfontosabb eseményeit mutatja be. A regény egyszerre hordozza magán a családtörténeti és történelmi regény ismérveit, miközben újraértelmezi és újragondoltatja ezeket a nagyszabású narratív konstrukciókat.

Egy bonyolult szerelmi történet sokszorosan összekuszálódott történéseinek és összefüggéseinek a szétszálazása közben bontakozik ki, (elsősorban) a Pelsőczy és a Szép család sorsának alakulása több generáció élettörténetének követésén keresztül. Mellettük azonban még számos esetben – ugyancsak alapos és részletes leírással –, egymással mintegy párbeszédbe is kerülve, más családtörténetek is a fókuszpontba kerülnek. Ide sorolhatjuk Gilagóg és a cigányok történetének narrátor általi elmondását vagy Schütz bácsi, Kigl és a zsidó rabbi, valamint utódaik sorsának akár több generáción átívelő elbeszélését. A regény gerincét e személyes életutak és családtörténetek ábrázolásával párhuzamosan az 1848-as forradalom Szegeden és környékén végbement történeteinek az elbeszélése képezi, amit a forradalom utáni megtorlás időszakának rémségei és abszurditásai követtek. Ezek a történelmi események többnyire a személyes élettörténeteken keresztül, a szereplők szubjektív érzékletei révén szivárognak be az elbeszélésbe. Jellegzetes példa erre a jelenet, amikor Klára megszüli kisfiát. A vajúdás helyszínéül szolgáló zárt, intim szférába, a szobába mintegy mellékesen, háttérzörejként szűrődnek be a forradalom hangjai, majd erősödnek fel és kerülnek a figyelem középpontjába, amit természetesen elkerülhetetlenné is tesz az ekkor bekövetkező fordulat Ádám megjelenésével. Gróf Széchenyi István szegedi látogatása szintén egy-egy személyes történet révén bukkan fel: „Klárikám, Klárikám, ez olyan csodálatos! Erre mindig emlékezni fogunk!” – kiáltja Pelsőczy a lányának a hatalmas gőzhajóról, amelyen a híres gróf éppen akkor érkezett a városba, ekkor születik meg benne a saját gőzös vásárlásának a terve (27.). A történelmi látogatás egy másik kontextusban úgyszintén jelentőségteljes szerepet kap: a gróf egyik váratlan gesztusa, egy a Fő téren a földön lelt kínai krizantém bekapása és lenyelése bizonyos értelemben legitimizálja a könyvben számtalanszor visszatérő virágevést, ami a regény címéből is sejthetően

a Darvasi-kötet meghatározó metaforájává válik (74–75.).

A történelmi események elbeszélésének ez a módja a megszokott nemzeti öndefiniáló és nemzetépítő mítoszokra mint konstrukciókra is visszakérdez. Elbizonytalanít azokban, mivel alulról, az ember és az általa átélt abszurd tapasztalatok, borzalmak felől vagy a mindennapi örömökön keresztül hozza közel például az 1848-as szabadságharc történéseit. A regényben a nagy történelmi mítoszok konstrukcióit a személyes mítoszok és legendák váltják fel, ezek keletkezésének és fejlődési mechanizmusának lehetünk tanúi. A különböző személyes történetek és az egymással keveredő emberi sorsok tobzódásai között folyamatosan, a legváratlanabb helyzetekben bukkan elő Koszta Néró fűmuzsikus, Mama Gyökér, Féreg úr és Levél úr mitikus alakja. Térben és időben szabadon mozgó, aktív résztvevői ők a regénynek, akik tanúi, kísérői vagy olykor oltalmazói, esetleg akadályozói a főszereplőknek, miáltal egyben alakítóivá is válnak az eseményeknek.

Hozzájuk hasonlóan szintén állandóan visszatér azoknak a mítoszokká és legendákká alakuló történeteknek legkülönfélébb módon megtapasztalható felelevenítése, mint amilyen a kérésszé változó fehér arcú fiúnak a története, a gyönyörű Szabics Anna szöktetése vagy pedig Kócmadonna meseszerűen szürreális alakja és „keletkezéstörténete”. A cselekmények alakulását történeteik felidézése a legkülönfélébb módon befolyásolja: a fehér arcú fiú legendája tulajdonképpen megpecsételi Pallagi Ádám sorsát, és elővetíti végzetét. Ádám története mindvégig olvastatja a sápadt arcú fiú legendáját is, és a legenda kapcsán Ádám sorsa is mindig felidéződik. Kettejük alakja és arca az elbeszélés során valójában összemosódik és eggyé válik. A szép színésznő szöktetése a gyönyörű, elérhetetlen és hűtlen nő/anya képzeteként végigkíséri Imre, Péter és velük együtt Klára életét. Kócmadonna mintha Somnakaj, a kis cigánylány ellentétpárja lenne, ellenállásra, versengésre készteti a kislányt, holott ő voltaképpen megszólalni és valóságos életre is képtelen, hiszen énekhangja és vézna, apró teste létezésének puszta lehetőségét, megszületésének hiányát jelzi. A legkülönfélébb emberi sorsok összefonódásai közül mozaikonként jelenik meg Kócmadonna története, és körvonalazódik az, hogy miképpen is válik egy boldogságra nem lelő kislány mítoszának a történetsorává egy meg nem született magzat tragédiája. „Ja, kérem, a legendák persze fosztogatnak és gyilkolnak!, bólogat. De akit kifoszt egy legenda, megjutalmazza egy másik. Akit megöl egy legenda, azt feltámasztja egy másik!...” – állítja egyik kommentárjában a mindentudó doktor (8.).

Ezekben a mítoszokban és legendákban egyszersmind a különböző kultúrák elemei keverednek, egy sokszínű multikulturális balkáni hangulatot idéző közösség körvonalazódik, ahol találkozik és oda-vissza kölcsönhatásban él a magyar, a cigány, a szerb, a román, a német, a zsidó kultúra és hiedelemvilág. A Virágzabálók mítoszaiban e sokszínűség, a kulturális másságok alakítják és határozzák meg a regényben körvonalazódó nemzeti önértelmezések megnyilvánulásait.

Szeged város tizenkilencedik századi történelmének az elmesélése a vég elmondásától indul. Schütz bácsi mindjárt a kötet elején a következőképpen szól a történetmondásról, amit egyben a regény narratológiai építkezésére vonatkozó önreflexióként is értelmezhetünk: „vannak olyan történetek is, amiknek abban a pillanatban lesz végük, amint hozzájuk kezdenek, de nyomban elkezdődnek, amikor a végükre érnek!” (8.) Így válik az 1879-es nagy szegedi árvíz, a város pusztulásának az ideje, a Virágzabálókban azzá a biztos ponttá, ahonnan a visszapörgetett emlékképek megelevenednek, és elmondhatóvá válnak mind a megtörtént, mind a puszta lehetőségként megmaradt eseményeket tekintve. Ilyen értelemben tehát a regény a határ felől közelít az eseményekhez, a vég irányából, amin belül viszont a lehetőségek végtelen kavalkádja mutatkozik.

Darvasi könyvében több szegedi árvízre történik visszaemlékezés, például az 1816-os áradásról a szülők emlékezéseiből szerezhetünk tudomást, az 1830-as árvíznek pedig a regény főszereplői lehettek tanúi gyerekkorukban. Végigkíséri a város és a szereplők életét a víz, a Tisza, és a lehetőség, hogy bármikor kiönthet s elpusztíthat mindent. Így a víznek (és az árvíznek) a pusztító és egyben életet adó, megújító ereje meghatározó szerepet kap a Virágzabálókban. Az 1879-es áradás Szeged város történetének fordulópontja. Ezt követően indult hatalmas fejlődésnek az alföldi város, ekkorra tehető Szeged mostani arculatának a kialakulása, miután a több mint fél éven keresztül víz alatt levő város épületeinek nagy része a víz martalékává vált. A regény kiemelkedő pontja tulajdonképpen ennek az áradásnak a kezdete, a pusztulás, amikor a régi Szeged elpusztul, amikor a csónakban összegyűlő főszereplők: Klára, Imre, Péter, Schütz bácsi, a már bolond Kigl Ede és Gilagóg beevezik a várost, a helyszínt, és próbálnak túlélőket találni, mint egy-egy történettöredéket a régi, pusztuló városból. Darvasi regénye ezt a régi Szegedet és annak jellegzetes társadalmát jeleníti meg. A Virágzabálók szempontjából viszont érdektelen az újjászülető város, hiszen a regény végén a szereplők ladikja céltalanul ring a vízen, már nem tartanak semerre, az emlékek a virágszirmok maradtak, s a halott doktornak elmondott szavak. „És elmondták neki, amit addig talán egymásnak sem, elmondták az elhallgatások, a lélegző csöndek mögötti vidékeket, elmondták neki a szavak árnyékában élő növényeket, elmondták a történetekből kihullt történeteket, a világból kihullt világokat.”(673.)

A regényépítkezés és cselekményszervezés szempontjából a Virágzabálók értelmezése során kétségtelenül az egyik legfontosabb kérdés, hogyan is mondható el a történelem a kollektív, illetve az egyéni történéseket és életeseményeket tekintve. A narrátornak a regény történelemszemléletére, a történetelemhez vagy a múlthoz való viszonyulására vonatkozó önreflektív kijelentései meglehetősen ironikus és szkeptikus szemléletmódot körvonalaznak, ami egyúttal újragondolja az én és nemzet történetét. Egy olyanfajta historiografikus metafikció szemüvegén keresztül mutatkozik meg az 1848-as szabadságharc története, ahol a közösségi történelem és az egyéni emlékezés elbeszélt történelme közötti határvonal összemosódik, és ahol a multikulturális nyitottság hangsúlyossága mellett meghatározó szövegszervezővé válik a mágikus realista írásmód.

A történetek egy körkörös és folyamatos ismétlődéseken alapuló elbeszélésmód által kapcsolódnak. A kötet öt fejezetre tagolódik, amelyekben a különböző szereplők mesélik el a saját nézőpontjuk felől a történéseket: Az első, Vad mimóza című fejezetben Pelsőczy Klára hangja szólal meg. Ezt követi A cigányok bejövetele, ami ironikus átirata Feszty Árpád A magyarok bejövetelének. Rendkívül érdekfeszítő olvasmányként hozza közel a délvidékről a városba érkező cigány közösség történetét és nemzet(ség)-tudatát, miközben az ő szemszögükön keresztül is elmeséli az eseményeket és a Szegeden élő nemzetiségek szokásvilágát. A harmadik fejezetben (A semmi kertésze) Szép Imre, Klára férje avat be a virágültetés lélektanába és a virágzabálás rejtelmeibe, miközben a virágok történeteivel együtt ő is elbeszéli a történteket. Pallagi Ádám légies alakja a Fehér árnyékban ölt testet, s sajátos szemszögéből fedi fel az események kapcsán fennmaradt talányokat (lásd Pelsőczy László halála vagy a hajó, Klára pusztulása). Az ötödik fejezetben Szép Péter története teszi teljessé az események elbeszélését az Édes hús című fejezetben.

A Virágzabálókban az egymással párhuzamosan több lehetséges történet beszélése, váltakoztatása egyszerre marad érvényben, amelyek között nemcsak az ok-okozati összefüggések vagy nagy történelmi események alakulástörténete teremt kapcsolatot, hanem sok esetben maga a lehetőség, azaz egy olyan történetben levés, ahol bármi és bármikor megtörténhet.

Talán nem indokolatlan a kérdés, hogy: hány regény is ez a regény? A történetváltozatok, legendák, mítoszok váltogatása és összefonódásaiknak a sokasága, gazdagsága olykor már-már az áttekinthetetlenségig fokozódik, ami el is bizonytalanít a történetekben. Természetesen ennek a dramaturgiai megoldásnak az értelemgazdagító, egyszerre beavató s mégis el is távolító, az értelmezés során az olvasónak tágabb perspektívát nyújtó funkciójában nem lehetnek kétségeink, azonban a történeteknek az ilyen mértékű tobzódása és túlburjánzása mégis több szempontból felveti a regénnyel kapcsolatosan a túlírtság és terjengősség dilemmáját.

Az alaptörténet Klára–Imre–Ádám– Péter–Sivatag virága közötti szerelmi sokszög összefonódásai, a Tisza–Szeged–szereplők összefüggései és az árvíz folyamatosan újra- és felülolvasódnak az egyes szereplők (Klára, Imre, Ádám és Péter vagy a cigányok) szemszögéből. Izgalmas játékot hoz létre dramaturgiailag ezeknek az egymástól eltérő nézőpontoknak a megszólaltatása, ahogy a teljes elmesélhetőség képtelenségét fenntartva a történetek egymásba kapaszkodnak, majd egymásról levedlenek, és eltávolodnak egyik a másiktól. „Miért lenne oly nagy baj, hogy soha nem mondható el egészen, ami megesik velünk, mert folyvást a miénkbe csordogál egy másik ember sorsa?!”– mondja kislányának Pelsőczy László a regényben, ami szintén az események elmondhatóságának/elmondhatatlanságának ambivalens természetére kérdez vissza (20–21.).

A múlt elmesélhetőségének a problémáját dinamizálja egy másik oldalról Gilagóg, a cigányvajda történelemhez való viszonyulása is, akinek nagyszabású terve a cigányok világtörténetének az elmesélése, vagyis annak a szavak és az elmondás általi megteremtése. Gilagóg a történések és a népe fölötti erejének eszközeként ismeri fel a történelem elmondásának birtoklását. Igazmondó Habred, a világító csontú, már újszülött korában megszólaló torzszülött a kiválasztott erre a feladatra, tőle várja Gilagóg e rendkívüli küldetés teljesítését, aki a vajda és a közösség egyetlen kincsévé válik. Igazmondó szavai a nyelvhasználat ontológiai és pragmatikai kérdésének metaforájává válnak, és a történetmondás mágikus eszközeként jelennek meg: „Adjatok pénzt!” – ismétli rendületlenül. Szavai egyszerre hordozzák a küldetésük beteljesülését és az arra való teljes képtelenséget is, azáltal, hogy hol elindítják, hol pedig elfedik a történetek elmondhatóságát.

A Darvasi-regény teljes szimbolikáját átható virágmotívum szintén továbbviszi a nyelv, az elbeszélhetőség és az írás problematikáját. Szép Imre, a botanikus professzor a virágok élettanáról szóló tudományos értekezése társadalmi, politikai felbujtássá válik a hatalom képviselői és védelmezői szemében, amiért életfogytiglani börtönbüntetésre ítélik. Veszélyes virágnyelvnek tekintik, amit a fennálló hatalmi rendek elleni lázítás eszközeként interpretálnak. Ilyen értelemben a virágokról történő beszéd mint „virágnyelv” egy sajátos metanyelv szerepét tölti be a regényben, ami mindig másképpen mondatik el, hiszen akik hallották Szép Imre előadását, mind egymástól eltérő módon emlékeznek az elmondottakra. A botanikus szerint a történtek mindig másként mondatnak el: „Soha ne feledd el, ha pontosan tudnám, hogyan történt, akkor is másként mondanám el!” – mondja Imre képzeletben a fiának, miközben beavatja az elmondott szavak rejtelmeibe, amik kimondva is titkok maradnak (244.).

Az eltérő nézőpontok és az akár egymásnak ellentmondó történetváltozatok a regény szerkezetét, cselekményrendszerének kibontakozását dinamizálják. Viszont kérdésessé válik ezek kapcsán a határ problematikája. Mennyit bírhat el egy regény, egy adott szövegkorpuszon belül mennyire távolodhatnak el egymástól a történetváltozatok vagy a különböző történetekben az egyes szereplők önazonosságának koherenciáját jelentő személyiségjegyek, hogy azok még az olvasatokat gazdagítsák, ritmizálják, és az értelmezést termékennyé tegyék?

Ebben a viszonylatban néhány olyan tényező megtapasztalásával szembesülhet az olvasó, amelyek az egyébként izgalmas és élvezetes olvasmánynak bizonyuló Virágzabálók befogadását, értelmezését nehezítik, adott esetben korlátozzák. Több esetben ellentmondásossá válnak a részletek egyazon szereplő nézőpontján és elbeszélésén belül, amelyek sokkal inkább zavarossá teszik a szöveget, mintsem tekinthetők az értelmezést provokáló és dinamizáló megoldásoknak. Szintén zavart kelthet például Szép Péter személyiségábrázolásában az a csúsztatás, ami érezhető a regény egészében megjelenő Péter és az utolsó fejezet részeiben Bécsbe kerülő Péter gyenge jellemrajza közötti kontrasztban. De ugyancsak a regény túlterhelésének tudható be bizonyos jelentős mozzanatoknak, történeteknek a kidolgozatlansága. Itt említeném példaként Klára gyermekének történetét, aki ugyan a három testvér bármelyikének lehetne a fia, így nem vitás, hogy kulcsfontosságú szereplő mindhárom férfi szempontjából, mégis alakja elsikkad az első három fejezet után. Utoljára a virágzabálást mint rítust említeném, ami metaforaként fonja át a kötetet, és rendkívül érdekfeszítő értelmezési lehetőségeket, emlékezetes olvasmányélményt nyújt sok helyen. Ezek mértékét viszont mégis csökkenti a virágzabálás-motívum kapcsán megjelenített történetek és mítoszok, amelyek sokszoros tobzódása, átláthatatlansága e motívum erejét is tompítják.