stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2009 December

„Kilenc könyv-míves összetanakodék”, avagy 200 éve alakult meg


Kurta József

 


A kolozsvári könyvkötők 1809-ben önállósult céhe az egyik legkésőbb alakult társaság a könyvkötőcéhek sorában, annak ellenére, hogy a városban évszázadokra visszamenőleg virágzott ez a mesterség.1 1740-től állnak rendelkezésre adatok a kolozsvári könyvkötők szervezkedéséről. Ebben az évben a debreceni könyvkötőcéh vette fel filialis mesternek a Debrecenben tanult id. Farkas Istvánt, ifj. Farkas István 1752-ben, majd Gutmann János 1807-ben lépett be a céhbe mint filialis.2

A 19. század elején kilenc könyvkötőmester működött Kolozsváron. Önálló céhbe tömörülésüket feltételezhetően két dolog indokolta. Az első indokot a helyi igények adták. A céh megalakulása éppen arra az időszakra esik, amikor a kolozsvári nyomdák jelentős gondokkal küszködtek.3 A gyérülő foglalkoztatottság és a könyvkereskedelem viszontagságai miatt a kilenc mester között szükséges lett a tevékenységi körök szabályozása egy olyan működési alapszabály által, amely részletesen meghatározta mind a céhtestület, mind a céhtagok jogait és kötelezettségeit, és nem utolsó sorban kizárta az illetékteleneket a piacról.4

A második, talán nyomatékosabb indokot I. Ferenc reformtörekvései szolgáltatták. A császár 1802-ben a Staats- und Konferenzministerium tanácsára új céhszabályzatot adatott ki, hogy a céhrendszert megreformálja. A Helytartótanács 1805. február 5-én kelt rendeletében bekérette a régi céhleveleket, és végleges rendelkezés életbelépéséig ideiglenes szabályzatot bocsátott ki, amit nyomtatásban küldött meg a helyi hatóságoknak.5 Az Erdélyi Főkormányszék által 1807-ben, 2695-ös szám alatt kiadott működési szabályzatot minden szabad királyi városban működő céh normául megkapta. A kolozsvári céhek közül a könyvkötők mellett a 15. században alakult szabók céhe (1822), valamint a fazekasok (1813) és a fésűsök (1807) céhe vette át a hatóságilag általánosan megállapított szabályzatot.6 A több évszázados múltra visszatekintő, kialakult szabályzatok alapján működő céhek vonakodtak alávetni magukat az uniformizáló rendszabályozásnak. A kolozsvári könyvkötőknek viszont éppen kapóra jött a hatósági rendelkezés, és ahelyett hogy az addig szokásban levő rend szerint átvették volna annak a céhnek a rendszabályait, amelynek azelőtt filiája voltak, a Gubernium által kiadott céhszabályzatot fogadták és fogadtatták el. Ez egyben biztosította nekik a privilégiumot is.7

Az új céhszabályok hatósági felügyelet alá rendelték a céheket. A céh gyűlésein kötelező módon jelen volt a Városi Tanács által kinevezett két céhbiztos, ún. Comissarius, akik általában városi tanácsosok voltak. A comissariusok a céhtől fizetséget kaptak, és a nélkülük tartott céhgyűlés törvényellenes volt, az azon hozott minden határozat érvénytelennek minősült. Pénzbírsággal büntették a céhet, ha a céhbiztosok nélkül üléseztek.8 Ennek értelmében volt jelen a kolozsvári könyvkötőcéh első, alakuló gyűlésén Pákei János „Senator és Commertialis Inspector” és Ferenczi Mózes városi tanácsos. Ők vezették le az alakuló gyűlést, választattak vezetőséget a céhnek, átadták a választott céhmesternek a szabályzatot, és hagyakoztak a céhláda elkészíttetése felől. A céh új protokollumába Pákei vezette a jegyzőkönyvet is.9

 

A szabályzat

Az céhszabályokat ívrét méretben, az átlagnál vastagabb papírra kalligrafikusan, díszes, rajzolt címlapkerettel, aranyozott címbetűkkel íratták le. Tekintettel a mesterek debreceni elkötelezettségére a kötet festett pergamenkötést kapott. Romhányi József a kötést Gutmann Jánosnak tulajdonította, de erre nézve nem találtunk bizonyítékot.10 Leírásában fatáblásnak mondja, de a könyvkötő valójában vastag kartontáblákat használt. A kötés szerepelt az 1882-es budapesti könyvkiállításon.11

Az 56 beírt oldalt tartalmazó kézirat a céh megszűnése után, 1896-ban került az Erdélyi Múzeum-Egyesület kézirattárába I. D. 12. I. leltári számmal. 1967 óta a Román Országos Levéltár kolozsvári fiókja őrzi, a céhiratok gyűjteményében a könyvkötőcéh iratkötegének első darabja.

A kötetben leírt artikulusokat gróf Bánffy György, Erdély kormányzója 1808. december 19-én erősítette meg és írta alá, neve alá pedig az Erdélyi Főkormányszék pecsétje került.12 A Városi Tanács 1809. augusztus 7-én kelt, 1911. számú rendeletével fogadta el a céh alakulását.13 Ezután az artikulusokat a Királyi Fő Igazgatótanácshoz küldték jóváhagyásra. Ez következő év augusztus 10-én, 5784-es szám alatt visszaküldte a jóváhagyott szabályzatot a Városi Tanácsnak, hogy hozza azt nyilvánosságra. Ez „a Kolosvári választott Polgári Közönséges Gyűlésben” meg is történt, majd 1809. szeptember 20-án a város főbírájának, fő orátorának és aljegyzőjének aláírásával és a város pecsétjével ellátva törvényesen életbe lépett.

A szabályzat szövegét „a fölöslegesnek látszó »Tartalom kimutatás«-on kívül” 1888-ban Jakab Elek közölte.14 Ennek ellenére Szádeczky Lajos, aki több esetben is hivatkozik Jakab Elek művére, nem említi a kolozsvári könyvkötőket a céhekről írt monográfiájában, az adattárába sem veszi fel a céhet.15

 

A céh belső szervezete

A gyűlések

Az első hét paragrafus a céhgyűlések kérdésével foglalkozik.16 Az ún. nagy céhgyűlést januárban tartották, amikor a céhmesterek számot adtak a céh tevékenységéről, anyagi helyzetéről, és kétévente ekkor került sor a tisztújításra is. Emellett negyedévente tartottak rendes gyűléseket, amelyeken kötelező volt minden mesternek megjelenni és a kirótt éves taxát a céh ládájába befizetni. Az összehívás a céhmesterek és a két felügyelő kivételével céhbehívó-táblával, ún. táblajárással történt. A távolmaradást egy rajnai forinttal büntették. A hetedik paragrafus rendelkezik a rendkívüli gyűlések felől, amelyet bármikor bárki kezdeményezhetett egy rajnai forint befizetésének feltételével.

A céhgyűlésen a mesterek, mesterlegények és inasok jelenlétében a céh szabályzatát minden évben kétszer fel kellett olvasni, „hogy így az azokat átal hágók magukat tudatlansággal ne menthessék”.

Az első céhgyűlésen felvett jegyzőkönyvből kiderül, hogy 1809. december 3-án, Lőtsei Spielenberg Sámuel Belső-Király utcai házában volt az alakuló gyűlés. Ezen a városban működő összes könyvkötőmester megjelent, Bárdi István kivételével, aki betegség miatt távol maradt. Jelen volt továbbá a Városi Tanács által kiküldött két céhbiztos is, akik levezették a választásokat.

 

A bíráskodás

A céhen belüli bíráskodás első fokú bírája a céhmester volt. Nemcsak a mesterek egymás közötti ügyeiben, de a kliensekkel folytatott kérdéses ügyekben is neki volt először döntő szava. Ha szűk körben nem sikerült megfelelő döntést hozni, akkor a céh elé kellett terjesztenie a kérdést. Amennyiben az ügy meghaladta a céh kompetenciáját, úgy a Városi Tanács által kijelölt céhbiztosok jelenlétében kellett dönteni. Ha ezen a fórumon sem sikerült az ügyet dűlőre vinni, akkor azt a Városi Ítélőszék elé terjesztették. A szabályzat szerint egy mester a céh által egytől hat rajnai forintig volt büntethető. A 8. § szövegéből kitűnik, hogy inkább békíteni igyekeztek, vagy ha szükséges volt, akkor mérsékelt büntetés róttak ki.

 

A mesterek

Esetünkben két személy, a „Fő és Vice Czéh-Mester” vezette a céhet. Őket, az új szabályzat értelmében, az eddigi gyakorlattól eltérően nem évente, hanem kétévente választották vagy marasztalták a soros januári gyűlésben. A 3. § arról is rendelkezik, hogy még két személyt, ún. „Substitulust” kell választani arra az esetre, ha a két céhmester valami miatt nem tudná ellátni a feladatát.17 Ugyanez a paragrafus rendelkezik az „Atya-Mester” felől, aki a legényekkel kapcsolatos ügyintézéssel volt megbízva. A 27. § értelmében a céh vezetősége anyagi juttatásban is részesült.

A céh első elöljárója a főcéhmester volt. Ő képviselte a céhet a városi hatóságok előtt, kötelessége volt a gyűléseket összehívni, azokon elnökölni, bíráskodni, a céh anyagi és erkölcsi élete felett őrködni. Az ő házánál tartották a céhgyűlést, ezért minden évben kilenc rajnai forintot kapott a januári céhgyűlésen, a gyűlések miatt elszenvedett „alkalmatlanság”-ért. (27. §). A főcéhmester őrizte a céhládát is, amelynek egyik kulcsa nála, a másik a vicecéhmesternél volt.18 A ládát azonban a 4. § értelmében csak a két substitulus jelenlétében nyithatták ki. Az ő felelőssége volt a behívó tábla is, amelyet az 5. § csak futólag említ, „kerülő Tábla” elnevezéssel.19

Az alakuló gyűlés jegyzőkönyvéből kiderül, hogy az artikulusok alapján a céhbiztosok céhmestert akartak választatni, de a mesterek már előbb megegyeztek abban, hogy az első céhmester id. Lőtsei Spielenberg Sámuel, a második pedig Gutmann János legyen. Gutmannt tévesen első céhmesternek ismerte eddig a szakirodalom.20 A jegyzőkönyv szerint vicecéhmesteri tisztje mellett őt választották meg a céh jegyzőjének, valamint rábízták az atyamesterséget is. A jegyző feladata volt vezetni a jegyzőkönyvet, kiállítani a bizonyítványokat, az inasok és legények okmányait, és az ő feladata volt a levelezés is.21 Sokkal fontosabb az atyamester feladata, aki a mesterlegények egyletének, a Könyvkötő Ifjú Társulatnak a vezetője volt. A 3. és 47. § alapján kötelessége volt, hogy a legények magaviseletére vigyázzon, és betegségük, nyomorúságuk esetén gondjukat viselje, a társulat anyagi ügyeit felügyelje. A 31. § szerint a városba érkező vándorló legények csak az atyamester házánál szállhattak meg, aki egy krajcárért köteles volt szállást biztosítani számukra. Az ő házánál kellett kitenni azt a táblát is, amelyen a legényeket igénylő mesterek névsora állt (33. §). A céh gondosan ügyelt arra is, hogy a legények a beérkező igények sorrendjében kerüljenek a mesterekhez.22

A hatóságilag kiadott szabályok alapján a céhbiztosok és a céhmesterek felügyelték a remeklés módját is. Ők nevezték ki az ún. mívlátómestereket, vagy regiusokat, akik felügyelték a céh szakmai tevékenységét, és a benyújtott mesterremekeket megvizsgálták.23 A frissen alakult céh tagjainak kis számára hivatkozva Ajtai Kováts Sándor és Rischányi Mátyás neveztettek ki Regiusoknak.

 

Az önálló céhen belüli mesterek száma esetenként változó volt. Pesten az adott időszakban hat, Debrecenben tíz könyvkötőmester működött. Kolozsváron kilenc mester neve szerepel az 1808-ban felterjesztett céhszabályzatban: Bárdi István, Ajtai Kováts István, Lőtsei Spie-lenberg Sámuel, Ajtai Kováts Sándor, Magyari István, Rischányi Mátyás, Gut-mann János, Cseh Ferenc és Csákány Mihály.24 A Céhprotokollum szerint a céhnek két filialisa is volt. Egyik Vári Péter Brassóból, akiről nem derül ki, hogy mikor lépett be a céhbe, a másik Lőtsei Spielenberg Lajos, akinek a neve mellé bejegyezte Gutmann, hogy „Enyeden maradott. 1813. 19. July.25

Az artikulusok részletesen tárgyalják a mesterek jogait és kötelességeit egyaránt. Szigorú érdekvédelmi rendelkezések ezek, amelyek meghatározták a mesterek egymás közötti viszonyát, illetve kizárták a lehetőségét annak, hogy a céhbe nem tartozó könyvkötő rontsa a kolozsváriak piacát. Rendelkeztek a más városban működő filialis mesterekről (15. §), a céhből kivált és abba visszatérő mesterekről (16. §), a céhen kívüli kontárokról (kantárok, 17. §), a taxálás mértékéről (22. §), a felvállalt munka határidejének be nem tartásáról (23. §).

A hatóságilag megállapított általános céhszabályzat sajátos része az, amely a mesterré válás procedúráját és a mesterremekek kérdéseit tárgyalja (12–14. §). Az egységesítő szabályzat megszüntette azt a jelenséget, hogy a céhbe álló mesterlegénynek anyagi gondok miatt kelljen elállni a mesterré válás szándékától, mert a céh által szabott magas taxákat (céhösszehívás, lakoma, a remekek esetleges hibáinak pénzzel való megváltása stb.) nem tudta kifizetni.26 A mesterségre vágyó legénynek be kellett jelentenie a szándékát a céhnek, majd egy rajnai forint befizetésével szabadságot kérhetett a remekek elkészítésére. Ezt, ha a legény iratai rendben voltak, a céh köteles volt megadni, hacsak valamilyen különösebb akadály fel nem merült. A feladat könyvkötőcéhenként változott.27 A kolozsvári szabályzatban a 13. § rendelkezik a remekek felől.

A kolozsvári feladatokon látszik, hogy a céh a 18. századi debreceni mintát vette alapul, azokat a feltételeket, amelyeket a döntéshozó mesterek legény korukban teljesítettek. A kolozsvári céh a remekek elkészítésére egy negyedévet engedélyezett (35. §).

 

Karitatív szerepvállalás

A mesterekre vonatkozó paragrafusok között találjuk a céh karitatív szerepvállalását érintő rendelkezéseket is. A 28. §-ban rögzítették a nehéz betegségbe esett mesterek támogatását, a 29. § pedig az elhunyt mesterek, illetve a mesterek elhunyt családtagjainak és alkalmazottainak eltemettetéséről rendelkezik. A céh biztosította a végtisztességadás minden feltételét. A mestereknek kötelességük volt egy rajnai forint büntetés terhe alatt feleségestől megjelenni, sőt más céhek mestereinek temetésén is teljes számban kellett megjelenniük a céh tagjainak.29

A 24–25. § rendelkezik az elhunyt mesterek özvegyeiről. Ezek a rendelkezések rendkívül megengedőek. Az özvegy addig, amíg a férje nevét viselte, azaz nem ment férjhez, újra korlátlan ideig folytathatta tevékenységét a céhen belül. Ez más céheknél általában egy évre korlátozódott.30 Ehhez hasonlóan a legény és inas tartásának az ideje és módja is eltért az addigi szokástól. Más céheknél az özvegy nem vagy csak rövid ideig tarthatta magánál volt férje legényeit és inasait. Esetünkben a rendelkezések egyértelműen azt célozták, hogy az özvegy céhbeli legénnyel kössön házasságot, hogy így mindenki jól járjon. A 25. § kimondja, hogy a céhmesterek az özvegy mellé egy a mesterségét jól értő mesterlegényt kötelesek adni „az özvegynek tetszése szerint”. Azonban „ha azon legény egy idő múlva az özvegynek nem tetszenék, másodikat és harmadikat is kérni a céhtől teljes szabadsággal engedtetik”. Sőt, hogy a frigy teljességgel be legyen biztosítva, „az özvegyhez rendelt mesterlegény pedig, ha elegendő ok nélkül odamenni nem akarna, más mesternél munkára ne bocsátassék, és mesternek is ebben a helységben fel ne vétettessék”.

A céhélet korábbi gyakorlatától eltérően a 26. § szerint az Erdélyi Főkormányszék által már 1773-ban kiadott rendeletnek megfelelően évente csak egy alkalommal lehetett a céh pénztárából fejenként 12 krajcárt céhlakomára fordítani. A hatósági rendelet alapján a céhkasszában levő pénzt effajta dorbézolásra nem költhették, hanem karitatív célokra kellett fordítani.31

 

A legények

A szabályzat második nagy része (30–47. §) a legények ügyeit tárgyalja. Ők Kolozsváron is külön egyletet alkottak, saját ládával és kasszával (47. §), saját jegyzőkönyvvel.32 A jegyzőkönyv az 1808. május 1. és 1885. január 1. között szabadult legények, illetve a vándorló legények saját kezű bejegyzéseit tartalmazza. Ezenkívül semmi más adatot nem közöl a legények társaságáról, nem ismerjük név szerint sem a vezetőket, sem az egyleten belüli tevékenységüket, szokásaikat. A legények ládáját sem sikerült felkutatni egyelőre.

A hagyományoknak megfelelően a céhbeli mesterek gyermekei inasként és legényként egyaránt kiváltságokat élveztek a céhen belül a taxák és az elvárások terén (30, 48. §).

A szabályzat kikötései alapján a felszabadított inasból legény lett, aki köteles volt egy évet a céhen belül dolgozni, utána három évig más városban vagy országban tovább tanulni a mesterséget. Ez mindenkire egyaránt vonatkozott, függetlenül attól, hogy mester fia volt-e az illető. A három év leteltével a hazatérő legénynek fél évet egy céhbeli mesternél kellett dolgoznia, hogy „azalatt külső helységből hozott erkölcse megismertessék”, majd ezután kérhette a céhtől a felvételét a mesterek sorába. A felvétel kérése után egy kijelölt műhelyben egy évet volt köteles kialkudott fizetés mellett dolgozni, az év utolsó negyedét pedig a mesterremekek elkészítésére fordíthatta. A mesterré válásnak a városi polgárság elnyerése is feltétele volt (35. §).33

A vándorló legények felügyelete is az atyamester feladata volt; ha hívás nélkül érkeztek a városba, és nem kaptak munkát, három nap után kötelesek voltak továbbutazni. A tovább vándorló legények a céh és a legények ládájából 15–15 krajcár támogatást, ún. senket kaptak (34. §). A meghívás alapján érkezett legények iratait és meghívólevelét az atyamester ellenőrizte, elhelyezkedésüket is ő irányította (40, 41, 43. §).

A szabályzat rendelkezik a legények munkaidejéről (37. §), béréről (36, 43. §), munkajogokról (43, 45. §), és kitér olyan erkölcsi kérdésekre is, mint a Blauer Montag (korhely-hétfő)(38. §) vagy a csavargás (39. §). A 46. § kimondja, hogy céhnek joga és hatalma van a legények és inasok erkölcsi felügyeletére és büntetésére.

 

Az inasok

A harmadik rész, a 48–50. § az inasok felől rendelkezik. Az inasnak joga volt mestert választani, akinél négy hét próbaidőt volt köteles eltölteni. Ezután két személy kezessége mellett összehívhatta a céhet az ilyenkor szokott egy rajnai forint befizetésével. A jelölt köteles volt felmutatni a keresztlevelét, mert a céhek kényesen ügyeltek arra, hogy csak tisztességes ágyból származó személyt vegyenek fel a soraikba. A beiktatás taxája 3 rajnai forint volt, amely összeg mindenkire egyaránt vonatkozott. A céh köteles volt nemzetiségi és vallási megkülönböztetés nélkül felvenni inasokat.

A legények kialkudott bér fejében dolgoztak, az inasokat viszont nem illette fizetség. Ha a mester saját költségen tartotta és szabadította fel az inasát, akkor négy év, ha az inast szülei tartották el, akkor három év volt az inasság ideje, amely után benyújthatta a céhnek az ún. inasi próbát, ami egy helyesen elkészített kötés volt.34 A mesterek fiai ebben az esetben is előnyt élveztek, ők akár egy év után is kérhették a vizsgát. A felszabadulás taxái (1 rajnai forint a céhösszehívásért, 6 forint magáért a felszabadításért) egyformán kötelezőek voltak minden inas számára. A felszabadító tanító mester írásban igazolta az inasság idejének letöltését, és ezzel az inas átlépett a legények kategóriájába. Az utolsó, 50. § a szökött inasok felől rendelkezik.35

 

Összegzés

A céhszabályzat és a fennmaradt iratok azt bizonyítják, hogy a kolozsvári könyvkötők céhe jól megszervezett rendszerben folytatta tevékenységét. Az artikulusok összeállításánál a hatóságilag kiadott céhszabályzatot a hagyományoknak és a helyi állapotoknak megfelelően alakították át, biztosítva ezáltal azt a működési keretet, amely legjobban megfelelt az igényeknek.

 

 

 

JEGYZETEK

1. Halász Margit, Józsáné: A magyarországi könyvkötőcéhek történetéből. In: Csiffáry Gergely – Dóka Klára (szerk.): Tanulmányok a kézműipar történetéből. Veszprém, 1999. 354–355. (A továbbiakban Halász Margit 1999.); Uő: Könyves szakmák a Kárpát-medencében a XVI–XIX. században. Debrecen, 2002. 31–33. (A továbbiakban Halász Margit 2002.)

2. Halász Margit 2002. 23.

3. Ferenczi Zoltán: A kolozsvári nyomdászat története. Kvár, 1896. 91–105.

4. Kókay György: A könyvkereskedelem Magyarországon. Bp., [1997.] 93–94.

5. Szádeczky Lajos: Iparfejlődés és a czéhek története Magyarországon. I. Bp., 1913. 164.

6. Szádeczky Lajos: i. m. II. 210–227; Rajka Géza: A kolozsvári szabó céh története a XV–XVII. században. Kvár, 1913; Jakab Elek: Kolozsvár története. III. Bp., 1888. 592–593.

7. Az 1705-ben alakult debreceni könyvkötőcéh önállósulása után több mint száz évvel kapta csak meg a királyi privilégiumot. Vö. Halász Margit 2002. 21–22.

8. Halász Margit 2002. 41.

9. Kőnyv-kötő Czéh Jegyzőkönyve. 1809k év ólta. A 38 x 23 cm-es, 180 oldalas kézirat 1896-ban került az Erdélyi Múzeum-Egyesület kézirattárába (l. sz.: I. D. 12. II. 1967 óta a Román Országos Levéltár kolozsvári fiókja őrzi. A céhiratok gyűjteményében a könyvkötőcéh iratkötegének 3. darabja. A továbbiakban Céhprotocollum néven hivatkozom rá. A jegyzőkönyvet lásd a 3–3v oldalakon. Gutmann a Pákei által leírtak utáni oldalra feljegyezte, hogy „ezen alkalmatossággal a’ Érdemes Tek[intetes] Urak hozzánk jövetelekért érdemlett Sallariumot el-nem vévén viszsza adták a’ Czéhnak s’ köszönettel vettünk”.

10. Romhányi leírása: „Fatáblás préselt, aranyozott, színesre festett pergamenkötés. E[leje] H[áta] u[gyan] az. A táblák kereszt alakú geometrikus mezőiben aranyozott virágszálakból összetett díszítések. Középen színezett és aranyozott foltosan díszített alapon kétszínű aranybordás nyolcágú csillagdísz. A táblák keskeny színezett, csipkés aranykerettel övezettek. Gerincének színesen festett mezőit aranyozott vonaldíszítések díszítik. Metszése arany. Kolozsvári kötés, Gutmann János kolozsvári könyvkötőmester munkája 1809-ből. Kolozsvár, Erdélyi Múzeum.” Vö. Romhányi Károly: A magyar könyvkötés művészete a 17–19. században. Bp., 1937. 323; Halász Margit 2002. 32.

11. Könyvkiállítási emlék. Bp., 1882. 249., 98. tétel.

12. A jóváhagyás számát a címlapra jegyezték: „9482. 1808.”

13. A címlapon látható szignálás: „P[re]sent. 7-a Augusti, A[nno] 1809. Nro 1911”.

14. Jakab Elek: Oklevéltár Kolozsvár története második és harmadik kötetéhez. II. Bp., 1888. 687–696. A szabályzatot ezzel a tanulmánnyal bevezetve és a latin szövegek fordításával újraközlöm a Csíki Székely Múzeum 2008-as évkönyvében (megjelenés alatt).

15. Szádeczky Lajos: i.m. II. 330–331.

16. Szádeczky Lajos: i.m. I. 193–134; Halász Margit 2002. 40–41.

17. Ők voltak az 5. és 27. paragrafusban szereplő „hütös Öregek”, akiknek egyfajta felügyeleti joguk is volt a céhmesterek felett.

18. Jakab Elek tanúsága alapján 1888-ban még a ládában tartották a céhiratokat, amelyek aztán az Erdélyi Múzeum-Egyesület tulajdonába kerültek. Az EME-től a későbbiekben bizonyos könyvkötő szerszámok az Egyetemi Könyvtárba, majd 1912-ben a mai Történelmi Múzeumba kerültek, így nem kizárt, hogy oda került a céhláda is. Eddig azonban a múzeum nyilvántartásaiban nem sikerült nyomára bukkanni.

19. A céhbehívó tábla sem került elő egyelőre.

20. Halász Margit 2002. 32.

21. Szádeczky Lajos: i. m. I. 204.

22. Halász Margit 2002. 41–42.

23. Szádeczky Lajos: i. m. I. 165.

24. Jakab Elek Gilány Mihályt közöl Csákány helyett, de Gilány nevű könyvkötő nem szerepel sem az artikulusokat felterjesztők, sem a céh jegyzőkönyvében felsorolt mesterek között. Vö. Jakab Elek: i.m. 590; Céhprotocollum 1–2. A mesterek személyével ebben a tanulmányban külön nem foglalkozom.

25. Céhprotocollum 7.

26. Halász Margit 2002. 45–46. 130.

27. Halász Margit 2002. 124, 45, 130.

28. A Cromfilet fogalmát nem sikerült megfejteni.

29. Jeney-Tóth Annamária: Adalékok a céhek és iparosok történetéhez. Kolozsvár 1000 éve. Szerk. Dáné Tibor Kálmán, Egyed Ákos, Sipos Gábor, Wolf Rudolf. Kvár, 2001. 107.

30. Jeney-Tóth Annamária: i. m. 108–109; Halász Margit 2002. 48–49.

31. Szádeczky Lajos: i. m. I. 160.

32. Hat bordára fűzött, 23 x 19 cm méretű, negyedrét egészbőr kötés, 291 kézzel számozott oldal. Címlapja nem volt, tartalmára a gerincen levő aranyozott címke utal: A Könyv kötő ifjú társaság jedző könyve. Egykor az EME kézirattárában I. D. 12. IV. leltári számmal, 1967-ben került át a többi céhirattal a Román Országos Levéltár kolozsvári fiókjába. A céhiratok gyűjteményében a könyvkötőcéh iratkötegének 4. darabja.

33. Jeney-Tóth Annamária: i. m. 98–104.

34. A helyesen elkészített kötés típusát, formátumát stb. a szabályzat nem részletezi.

35. Halász Margit 2002. 41.

 

 

 

Vissza az oldal tetejére

+ betűméret | - betűméret