stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2009 December

Húsz év után


Horváth Andor

 


Az elmúlt húsz év mérlegének két perspektívája lehetséges. Háttal a múltnak, 1989 decemberének helyzetéből előretekintünk – ez az egyik. Azt látjuk, hogy minden másként van, mint azelőtt. Van többpártrendszer, és van választott parlament, szabad sajtó és piacgazdaság, az ország tagja az Európai Uniónak és a NATO-nak. Szemben állunk a közelmúlttal és visszatekintünk 2009 decemberének pozíciójából – ez a másik perspektíva. Azt látjuk, hogy jóllehet minden másként van, mint 89 előtt, szinte semmi sincs úgy, ahogy vártuk és reméltük.

Meg kell békélnünk azzal, hogy a történelmi korszaknak, amelyben élünk, ez az ellentmondás a meghatározó vonása. Ha valaki nem látja – nem ismeri el – az óriási különbséget az előző és a mostani politikai rendszer között, annak egyszerűen nem mérvadó a véleménye. (Ettől még személyes megfontolás vagy érzelem bárkit késztethet arra, hogy megőrizze rokonszenvét a régi iránt.) Ha valaki nem látja be, hogy az új rendszernek – másutt is, ahol felváltotta a kommunizmust – alkalmi vétkei és mulandó hibái mellett szervi bajai is vannak, az úgy tesz, mintha a posztkommunista országok 21. század eleji kapitalizmusáról azt tartaná: ha nem is éppen a lehetséges világok legjobbika, mindenképp a legjobb a valóságosan elérhető világok közül. Valljuk be, ez azért túlzás.

A helytálló ítélet két szélsőség között mozog. Az első: az emberek mindenkor csalódtak a forradalmakban vagy rendszerváltásokban, minden nemzedéknek át kell esnie az illúziók elvesztésének traumáján. A második: miután minden rossznak kell hogy legyen oka, a rosszat pedig emberek okozzák, nyilvánvalóan ők: az elnökök és a pártvezérek, a miniszterek és a képviselők felelősek mindenért. No meg persze azok is, akik nem közszereplők. Lehetett volna minden másként, lehetett volna minden jól, de ők elrontották. Egyik állítás sem igaz ilyen kategorikusan, egyik sem hamis teljességgel.

A csalódás valóban történelmi élménye az újkori emberiségnek. A várakozások nem teljesülnek, mert illúziók is átszövik őket, a rendszerek pedig nem hibátlanok. Tegyük fel, hogy ’89-ben azt kérdezték volna tőlem (sokunktól): Boldog leszel-e, ha lesz szabad sajtó? Ha kedvedre utazhatsz a világban? Ha az üzletek tömve lesznek áruval? Ha magyar miniszterek is osztoznak a kormányzás felelősségében, és magyar helynévtáblák fogadnak a falvak és városok bejáratánál? Azt válaszoltam volna (sokakkal együtt): igen! De az akkori várakozás nemcsak kézzelfogható célokat vetített szemünk elé, hanem egy minden ízében élhetőbb és emberséges világot is. Olyat, amely az előzőnél sokkalta jobban működik, s hozzá még értelmesebb és szebb. Amely nem kelti többé az emberben a tehetetlenség érzését, és nem fenyegeti kétségbeeséssel. Ha még sincs így, kézenfekvő a magyarázat: mindenért az emberek felelősek, a bajok forrása a hozzá nem értés, a felelőtlenség, az önzés – a politika és a politikusok. Holott elégedetlenségünk abból is táplálkozik, hogy a szabadság (vagy amit annak neveznek) nemcsak beteljesíti a vágyakat, hanem újakat is szül. Nem az ember telhetetlen – a szabadság követelőző.

Közben az is kétségtelen: nem csupán csalódott emberek mozognak körülöttünk. Sokuk szakmai pályája sikeresen alakult. Számosan voltak ilyen vagy olyan jogi igazságtétel haszonélvezői. Rengetegen – főleg a fiatalok újabb évjáratai – úgy „fogyasztják” a számukra már születésüktől fogva adott szabadságjogokat, hogy azok létét eleve természetesnek tekintik. Jócskán vannak továbbá olyanok – ha nincsenek is nagyon sokan –, akik megismerték az anyagi jólét vagy egyenesen a bőség áldásait (és persze a kockázatait is). Önálló egyének, szabad közösségek cselekszenek céljaik eléréséért.

Marad azonban a súlyos kérdés: miért vélik úgy az emberek, hogy rosszul mennek a dolgok? Mi nincs rendjén ma – húsz éve, ha nem is mindig egyformán – Romániában? Könnyelmű, üres válasz: semmi nincs rendjén. Noha elégszer hallani, nem ér többet, mint bármely olcsó nagyotmondás.

Ami nincs rendjén, az a kormányzás hatékony, funkcionális működése. A társadalmi célú nagy szolgáltató rendszerek – igazságügy, oktatás, egészségügy – képessége arra, hogy feladataiknak a jogos állampolgári igények szintjén megfeleljenek, beleértve az ehhez nélkülözhetetlen reformok végrehajtását. A jövő stratégiai jelentőségű tennivalóinak, amilyen a népesedés, a környezetvédelem, az infrastruktúra-fejlesztés, közmegegyezésen alapuló kijelölése és a megfelelő hosszú távú tervek végrehajtása. A közügyek felelős, eredményes intézése, a közpénzek ellenőrzött, átlátható kezelése. 

A bajok mélyén jól felismerhetőek a politikai kultúra történelmi zavarai. A román társadalom 1989 utáni alakulásának nagy tehertétele az állam modernizációs válsága, a politikai elit képtelensége, hogy ezt a válságot megnyugtatóan kezelje. Romániában ugyanúgy vannak becsületes tisztségviselők, mint bárhol másutt a világon. Ami vészesen hiányzik: az intézmények korrekt és céltudatos működtetésének erkölcse – a kötelességtudó, feddhetetlen, lojális, szerepét maradéktalanul teljesítő köztisztviselői kar meghatározó jelenléte. Ennek kellene gondoskodnia arról, hogy a társadalom tagjainak élete a jog, a biztonság, az esélyek méltányos egyenlősége, az érdemnek és a becsületnek kijáró tisztelet feltételei között zajlik. A médianyilvánosság felajzott, zaklatott közege azt sugározza megállás nélkül a közönség felé, hogy személyekkel van baj állandóan: az éppen kormányzó párttal, a parlament széksoraiban ülő honatyákkal. Azokkal, akik szüntelenül elmulasztanak vagy elszúrnak valamit, hazudnak és becsapják választóikat, rosszabb esetben csalnak és lopnak. Holott egyetlen társadalom sem kerül válságba attól, hogy egyének megszegik a törvényt, ha egyszer az arra hivatott intézmények eljárnak ellenük, és rendet teremtenek. Baj azért van, mert az intézmények nem teljesítik maradéktalanul feladataikat.

E válság történelmi gyökerű, méghozzá kettős értelemben. Egyrészt öröklött betegség, másrészt egy tőről fakad a forradalommal. A román állam első modernizációja a múlt századfordulón nagyjából sikeres volt abban az értelemben, hogy megteremtette a nyugati típusú demokrácia intézményeit. A folyamat azonban a harmincas években elakadt, a kommunizmus évtizedei pedig a korábbi torzulásokat állandósították és fölerősítették. Az oligarchák cserélődtek, de az oligarchia maradt. Az 1989. decemberi fordulatot követő restauráció egyszerre hajtotta végre – felemásan és ellentmondásosan – az érdemeihez mérten messze túlértékelt, 1944 előtti politikai hagyományhoz való visszatérést és az európai integráció megkövetelte felzárkózást. Az elsőnek túl nagy volt a tehetetlenségi ereje, a második erélytelennek bizonyult elvárásai behajtásában.

Ez már nem a „tartalom nélküli formák” Titu Maiorescu nevéhez fűződő, száz év előtti tételének igazolódása. Nem a sietve, kellő előkészítés nélkül átvett, netán a hazai körülmények közé nem illő intézmények a baj forrásai. Ezek az intézmények azért működnek rosszul, mert formájuk háborítatlanul újratermeli épp azt a tartalmat, lévén hogy kellő súllyal nem hat ez ellen sem belső késztetés, sem külső kényszer.

A hatalmi ágak (törvényhozói, végrehajtói, igazságszolgáltatási) alkotmányosan garantált önállósága ingatag lábakon áll, egymást egyensúlyban tartó erejük törékeny és hatástalan. A sajtó nyilvánossága akadálytalan ugyan, de működése nem megbízható, és nem is hatékony. A választások alkalmával a politikai életre gyakorolt állampolgári befolyás módosítja a rendszer színpadi szereplőit, de mit sem változtat magán a rendszeren.

Számomra az elmúlt húsz év történelmi tapasztalata három felismerésbe sűríthető.

1. A piacgazdaság és a modern demokrácia nem szinonim fogalmak. Piacgazdaság nélkül nincs ugyan modern demokrácia, de az első meglétével nem jár szükségszerűen együtt a második.

2. A közös Európa projektje elsősorban az európai piacok és csak másodsorban az összemérhető európai politikai rendszerek integrációja.

3. A kelet-európai államok a kommunizmus bukásával kilábaltak ugyan a diktatúrából, de társadalmaik a saját történelmi hagyományok szorításában mérkőznek meg a (késő) modern demokrácia kihívásaival.

 

Vissza az oldal tetejére

+ betűméret | - betűméret