stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2009 December

A huszonegyedikről?


Kovács Kiss Gyöngy

 


Epilógus

Go Trabi Go 1–2., német film. 1991, 1992.

A Lipcse közelében élő Struutz család elhatározza, hogy utazni megy új szerzeményével, a Trabanttal. Örömük határtalan, végre eljött az éves szabadság ideje! Irány az aranyló Nyugat, Itália. A történet főszereplője a világoskék Trabant, mellyel Velence felé szágulda(ná)nak. Az apa, Udo örökös szlogenje, melyet a Trabant csomagtartójára fest: „Nápolyt látni és meghalni!”

No persze odáig még hosszú az út…

A család a berlini fal leomlása után visszatérve a vakációról, megdöbbenve tapasztalja: otthonát porig rombolták, hogy helyén golfpályát építsenek. A baj nem jár egyedül; kiderül, a családfő az új rendszerben örökölt egy csőd szélén álló kertitörpe-gyárat, ráadásul az új világ új rendszerű és még vadonatújabb korruptságú polgármestere is üldözőbe veszi feleségét.

 

A „hosszú” 18. század után, a következőn átlépve a 20. valójában igen rövidnek bizonyult. Hetvenöt évig tartott – 1914-től 1989-ig, benne két világháborúval. „Ez a két hatalmas hegyvonulat határozta meg az egész század arculatát. Az orosz forradalom, az atombomba, a gyarmatbirodalmak vége, a kommunista államok létrejötte, a világ két szuperhatalma, az Egyesült Államok és a Szovjetunió döntő befolyása, Európa és Németország kettéosztása – mindez a két világháború következménye volt. Ezek árnyékában éltünk.” (John Lukács) Olyan század volt, amely egyidejűleg keltett felfokozott reményeket, és pillanatokon belül szenvtelenül rombolt le illúziókat. Nehezen érthető, ráadásul megérthető század volt, amely mindazonáltal hébe-hóba kokettül kínálgatta fel magát az értésre-megértésre. Kegyetlenül bizarr és szép század volt, bornírt és bölcs, amely illusztrálta, „hogy az igazság és egyenlőség eszméje mindig pillanatnyi, de azt is: ha meg tudjuk őrizni a szabadságot, akkor mindent elölről lehet kezdeni… Nincs értelme kétségbeesni még a legkétségbeejtőbb helyzetekben sem.” (Leo Valiani)

Majd jöttek a késő nyolcvanas évek, 1988–1989, és eljött 1990 is, mindez a maga hosszú forradalmával, itt, Közép- és Kelet-Közép-Európában. A németeknél, cseheknél, lengyeleknél, baltiaknál, magyaroknál és románoknál egyaránt. Hol békés rendszerváltozással, hol forradalommal, államcsínnyel (?), puccsal (?), ám kétségtelenül új világot ígérő reményekkel, emelkedettséggel, forró-hideg váltólázzal és persze kétségekkel-félelmekkel.

A francia, katolikus Chantal Delsol szerint „a forradalmakban a lét rendje áll helyre”. Bizonyára így van ez, és esetleg így kellett volna történnie ennek nemcsak a történelem korábbi klasszikus európai forradalmai esetében, de 1989-ben, után is. A lét rendjének kellett volna helyreállnia tehát itt, nálunk is 1989 decemberében. És azokban a napokban a lét rendje helyreállni is látszott – legalábbis rövid időre. A változások azonban – talán különböző időhorizontjaik miatt is – a továbbiakban nemcsak késleltették, de már-már akadályozták egymást.

„Egy politikai rendszert hat hónap alatt meg lehet változtatni, egy gazdasági rendszert hat év alatt át lehet alakítani, a társadalmihoz hatvan év szükséges” – írja egy helyütt Ralf Dahrendorf, aki egyebek mellett arról is értekezik, miszerint a változások-változtatások legfőbb értelme egy korábbi rend, a nemzet karakterének és hagyományainak megfelelő politikai és társadalmi intézményrendszer helyreállítása. Meg talán a mentalitásoké – tehetnénk hozzá, melyeknek megváltoztatásához Romániában minimum húsz év kellene – kockáztatta meg a kijelentést 1990 első napjaiban Silviu Brucan román politológus, akit e megjegyzéséért nemzettársai majdhogynem megköveztek. Utóbb persze kiderült (mint annyi más egyéb), ama bizonyos húsz év sem elég, anno csupán a kincstári optimizmus szólhatott az idős, zsengébb korában elkötelezett baloldali, ám később disszidenssé vált politikai elemzőből. 

Merthogy az utóbbi húsz év rendszerváltáson innen és túl talán leginkább mentalitásváltásilag deficites. Jelen van ugyan, kétségtelenül jelen van a politikai pluralizmus, a többpártrendszer, a szabad választások lehetősége, az intézményrendszeri-gazdasági reform és sok más egyéb 21. századi ínyencség. És szintén jelen van a volt-egyszer-egy-vadkelet életérzés, a 21. század „vívmányaként” már-már monoton egyhangúsággal fejét újra meg újra felütő madárinfluenza, sertéspestis, kergemarhakór, jelen vannak a politikai-társadalmi-gazdasági-művelődési szférában következetesen ismétlődő spétreflexek és necces leütések (errefelé, minálunk többségi–kisebbségi térfélen egyaránt, ezen már össze se vesszünk), amik unos-untalan megspékelődnek a mentális-spirituális dimenziók oly szintjeivel, amilyeneket a 20. század valahogy tótágast állva se tudott volna kalibrálni. Való Világgal, fittness-wellnesszel, up-to-date biodiétával, a Rettegés fokával, celebekkel. Éljenek a győzikék, határon innen és túl. Mert, tisztesség ne essék, győzikéink nekünk, errefelé is akadnak bőviben, mi azonban, talán valamilyen archaikus szeméremérzéstől hajtatva, amit azért hál’ istennek az új módinak se sikerült még gyökeresen kiirtani belőlünk, nem filmezzük őket… Bár elképzelhető, megfelelési kényszereink jegyében, hovatovább ez is bekövetkezik.

 Visszatérve talán az emberi lét rendjéhez. Ebben azért, század- és rendszerváltásoktól függetlenül, ha tetszik, ha nem, többnyire értékhierarchia uralkodik. Anyagi és pragmatikus-praktikus meggondolásoktól függetlenül. Hatékonyság- és sikerorientáltan ki- és megmódolt projekteken túl. Van lent, és van fent. Van minőség, és van selejt. Olyan, akár trendi és menő selejt, amiről már szót sem érdemes/illik ejteni. Jobb helyeken és jobb időkben legalábbis nem. Ez a rend pedig évszázadokon keresztül működött – nem is rosszul –, olyan korokban-korszakokban is, amikor kívülről éppen nem látszott működni.

A 20. század Eric Hobsbawm szerint „a szélsőségek százada” volt.

Hogy mi lesz a 21.?

Köszönjük, egyelőre megvagyunk.

 

 

Vissza az oldal tetejére

+ betűméret | - betűméret