stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2009 December

Új filmes területek a TIFF térképén


Nagy Gy. Boglárka

 


Külön tanulmányt érdemelne a Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál vizuális identitása, amire már tavalyi beszámolómban (Kínálat és ajánlat egyensúlyban. Korunk, 2008. 10.) is felhívtam a figyelmet. Érdekes ugyanis, hogyan építik be az erdélyi/romániai hagyományos kulturális elemeket a nemzetközileg ismert filmes sémákba, hogyan lesz az erdélyi menyecskéből Marilyn Monroe, és miként keresik az igazi Drakulát. Miután tavaly a hetedik kiadásra való tekintettel a 007-es ügynök, James Bond volt a mintaadó, idén visszatért a fesztivál a „természetbe”, két gyöngéd pásztort téve meg főszereplőnek, elég merészen és poénosan utalva a Brokeback Mountain című filmre. A tavalyi James Bond-utalást még a „mi is meg tudjuk csinálni”-üzenetre vonatkoztattam, azonban az idei reklámfilm majdnem ellenpontjaként értelmezhető a választott férfiminta szempontjából.

Ez egyrészt a TIFF tematikus nyitottságát és tabutörő hajlamát tükrözi, másrészt viszont az első kiadásokhoz viszonyítva idén is visszafogottnak tűnt a válogatás, sőt felelősnek – csak néhány extrém film maradt. Mintha kétfelé szakadt volna a kínálat: a szociális szempontból érzékeny politikai témákra és az erősen személyes hangvételű filmekre. Különösen érvényes ez a versenyprogramra, ahol idén már négy dokumentumfilm és dokumentumfilmes jellegű film szerepelt – az Éjjel Hollywoodban alszom (J’irai dormir à Hollywood), Lakatos Róbert Bahrtalo! című filmje, az elsőerdélyi magyar filmrendező által készített film, amely részt vesz a versenyprogramban;a Szexuális kudarcaim teljes története (A Complete History of My Sexual Failures) és Az én Marlonom és Brandóm (Gitmek: Benim Marlon ve Brandom).

Az oly sokat emlegetett gazdasági válság éreztette a hatását, de ez kevésbé ment a nézők élményeinek rovására, hiszen idén több film bemutatójára került sor, mint az előző években – a 209 bemutatott filmből 166 nagyjátékfilm és 47 ország képviseltette magát. A szervezőknek viszont meggyűlt a baja azzal, hogy nem tudták a bemutatott filmek alkotóit minden esetben meghívni, hiszen Ázsiából és Amerikából szállítani az embereket drága mulatság, és az idei díszmeghívott, Claudia Cardinale sem büszkélkedhet a tavalyi díszmeghívott, Catherine Deneuve népszerűségével.

Megmaradt az összes előző évből ismert vetítési szekció: a nemzetközi versenyprogram, az Árnyak, a No Limit, a 3x3, a román film napja, a magyar film napja, a Moldova köztársaságbeli filmek válogatása, a meghívott országok (Focus, idén Lengyelország, Olaszország és Finnország – folytatódik a skandináv országok népszerűsítése, úgy tűnik, Ázsia után a következő kedvenc régió), a Supernova és az HBO-nap.Ugyancsak erős volt a román filmek népszerűsítése és a politikai filmek bemutatása, amelyek külön tömböt „kaptak” a fesztiválon a Figuri politice címszó alatt.

Egyéb külföldi filmfesztiválok mintájára a gyerekeket is megszólította az idei TIFF. Külön vetítésekkel kedveskedtek nekik, nagyrészt 12–14 éven felülieknek szólókkal. De nem kizárólag vetítésről szóltak a Gyerekek napjai, hiszen a romániai filmes oktatás fontos csíráját alkothatják ezek az alkalmak: a bemutatott filmek ugyanis nemcsak őket érintő témákról szóltak, hanem beszélgetések kísérték ezeket. A tanárok, akik részt vettek osztályaikkal ezeken a vetítéseken, kiegészítő információs anyagokat kaptak a filmről és segédszövegeket, amelyek alapján el tudtak indítani egy filmelemző beszélgetést, ezáltal megnyitva a gyerekeket a látott filmek értelmezésére. Mintaadó vázlatoknak is alkalmasak a fesztivál honlapján elérhetővé tett digitális formátumú füzetecskék; a Romániában még mellőzött audiovizuális oktatás kialakításához jó segítség.

Nőtt a drive-in-es mozivetítések száma, amelyeknek egy részét a készülőfélben levő Transilvania autópályán tartották. Ezenfelül újdonságnak számítottak még a gyerekeknek és fiataloknak szervezett vetítések, a What’s Up Doc? válogatás,amit a dokumentumfilmeknek szántak, és egy holland filmrendezőnőknek szánt szekció, Hercegnők (Ducesele) címmel. Egyre összetettebb és egyre nehezebben átlátható az esemény által kínált néznivaló, ezért megpróbálták a TIFF egyik plakátján a fesztivál logójának kastély formájába illeszteni az összes szekció nevét. Sokkal többet népszerűsítették a különböző rövidfilmeket: a horrorfilmek az Árnyék szekcióból a nemzetközi nagyjátékfilmes verseny előtt is bemutatásra kerültek, az erdélyi magyar rövidfilmeket is külön mutatták be.

Ha nem is szántak neki külön szekciót, hangsúlyosan képviselte magát Ázsia és Közel-Kelet, és nemcsak az ezekből a régiókból származó filmekre értem ezt, hanem a filmek történetére, mesélési stílusára és témájára is. Persze számít, hogy a versenyprogramban szerepelt egy török (Az én Marlonom és Brandóm), egy sri lankai (Machan) és egy afgán film (Kabuli Kid), de ezenfelül érkezett indiai nem bollywoodi film (Átkozott eső) és több iráni (Shirin Abbas Kiarostamitól és az Ellyről Asghar Farhaditól), Hong Jin-Na első nagyjátékfilmje Dél-Koreából (A kopó/Chugyeogja) és Japánból Kiyoshi Kurosawa Tokyo Sonataja. Nem ázsiai film azonban a svéd Tandoori Love, amelyiknek több szereplője indiai, és a bollywoodi filmek mintájáratáncos-zenés romantikus film.

A török versenyfilm, Az én Marlonom és Brandóm egy török színésznő iraki útját mutatja be, amit azért tesz meg, hogy találkozhasson kurd származású szerelmével. Az útlevél, a háború, a hatóságok gyanakvó viszonyulása megnehezíti Ayçának az útját, és ezt dokumentumfilmes hangulatban ábrázolják a készítők. Van okuk rá, hisz a történet valós eseményeken alapszik, a film főszereplőnője, Ayça Damgaci a saját életének eseményei, a levelezései és naplórészletei alapján írta a forgatókönyvet a rendezővel, Huseyin Karabeyjel. Kivételesen bátor film, hisz a főszereplőnő hajlandó volt újrajárni az utat, amely valaha a szerelméhez vezette; eljátszotta és felvállalta saját magát egy filmben, azért, hogy elmondhassák a történetét. 

A közönségdíjat nyert Machan humorosan és szeretetteljesen mutatja be, hogyan alapítanak ágrólszakadt sri lankaiak egy fiktív kézilabdacsapatot, hogy németországi vízumhoz juthassanak, és aztán Európába érkezve megszökjenek a hatóságok elől. Valós történeten alapszik ez a film is, és ennek megfelelően keveset is szépít a valós helyzeten. Uberto Pasolini, a rendező nem idealizálja a nyugati turisták és helybéli lakosok viszonyát, nem enyhíti a nyomort zenével, tánccal és pompázatos ruhákkal – egyedül a keserédes humor marad. Jellemző például az a jelenet, ahol az egyik főszereplő családjának a kunyhója tető nélkül marad, és a nagymama annyit mond erre, hogy legalább bent ülve is láthatják a csillagokat; torokszorító látni, mikor az egyik sri lankai fiút és családját vendégül látja ebédre a turistáknak fenntartott szálloda, ahol azelőtt a fiú bárosként dolgozott, és a családja tagjai nem mernek rendelni az étlapról. Ezekhez a helyzetekhez viszonyítva tényleg vicces, komolytalan csalásnak tűnik az okirathamisítás és a kézilabdaedzések, hisz otthon kevés lehetősége marad ezeknek a fiataloknak, hogy családjukat segítsék.

A Kabuli gyermekben egy taxi ülésén hagyja egy elfátyolozott nő a csecsemőjét, a taxisofőr minden lehetőt megtesz, hogy megkeresse az anyát, és visszaadja neki a gyermeket. A férfinak csak lányai vannak, és a felesége is szeretne egy fiúgyermeket. A néző végig várja, hogy mikor gondolja meg magát a taxisofőr, és dönt úgy, hogy megtartja a csecsemőt. A keresés azonban addig nem áll le, míg a kabuli rádiónál az anyakereső hirdetésre négy nő jelentkezik a kisbabáért és az anyagi juttatásért, amit egy karitatív szervezet ajánlott fel.

Az anyagi problémák motiválják gyakran a szereplőket, de a keresés, az utazás, az elveszettség érzése nem csak innen ered. A szökés és a rejtőzködés, az elveszni akarás mindhárom esetben tágabb értelemben vett boldogulási lehetőség, mert szabadsággal kecsegtet. Az említett filmeknek talán ez a legnagyobb érdeme, hogy segítenek rálátást nyújtani egy olyan állapotra, amit kevesebbet tematizálnak Európában.

Annál jellemzőbbnek tartom a férfi–nő kapcsolat elemzését, amire jó példa a németországi versenyfilm, Maren Adenak Mindenki mása (Alle Anderen), színészeket és nézőket próbáló két óra. Leginkább a német kamaradrámákra emlékeztet a zárt szerkezet, a kapcsolat boncolgatása és az, hogy a főszereplő páron kívül alig látunk más szereplőket. Berlinben ez díjat hozott a Gittit alakító Birgit Minichmayrnak, Kolozsváron azonban nem tartozott az abszolút közönségkedvencek közé.

Sokkal árnyaltabban jellemzik a chilei–mexikói koprodukcióban, Sebas-tián Silva alkotásában, a Szobalány (La nana) című filmben a női főszereplőt. A Catalina Saavedra által alakított szótlan középkorú nőt sokáig nehéz megérteni. Raquel hű cseléd egy jól szituált családnál, ahol az anya kötelességének érzi, hogy legalább apró dolgokban családtagként kezeljék a vénkisasszony szobalányt, aki hosszú ideje dolgozik náluk. Ez gyakran nehéz, mert Raquel rosszindulattal fogad minden új jövevényt és a gyerekek változásait, mindaddig, míg kitartással, őszinte szeretettel és gondoskodással meg nem lágyítja őt egy fiatal társa, akit segítségként vesz fel mellé a család. A főszereplőnek alig hallani szavát, ideges gesztusai és visszafogott arckifejezései azonban sok izgalmas részletet sejtetnek.

Ugyancsak a „visszafogott hősök” kategóriájába tartozik Rune Denstad Langlo Transilvania trófea-nyertes, Észak című filmjének a főszereplője, Jomar, aki fiatalon le kellett hogy mondjon mindarról, ami önbecsülést adhatott volna számára felnőtt férfiként: balesete után nem tud már versenyezni különböző téli sportokban, és a szerelme is elhagyta a barátjával. Mikor megtudja, hogy volt kedvese gyerekének ő az apja, elindul, hogy megismerje a fiát. Ezen az úton különböző, nála is magányosabban élő emberektől tanul meg élni. Inkább megfigyelőként vesz részt az úton, ami várhatólag megváltoztatja az életét. Ismét egy sírva-nevetős film, viszont itt nem enged közel a rendező a szereplőihez, a néző szigorúan nézői szerepbe kényszerül, miközben Jomar egyre különcebb emberekkel találkozik: egy kislánnyal, aki a nagyanyjával él elszigetelten, egy fiatal férfival, aztán egy öregemberrel. Mindegyikőjük egy másik korosztályt és személyt testesít meg, és mind el vannak szigetelve a világtól a hósivatagban, amin át kell kelnie a főszereplőnek útban a célja felé. Ha nem jellemezné nyers humor a párbeszédeket, irónia az előálló helyzeteket, és nem lepnének meg a szokásaikkal a szereplők (például a fiú, akihez betér Jomar, úgy akar alkohol hatása alá kerülni, hogy alkohollal feltöltött tampont ragaszt a borotvált fejére), hagyományos „coming of age” film lenne az Észak, ahol a történet ideje alatt felnő a főszereplő, megérti, hogy hol a helye a világban. Így azonban egyszerre paródia és dráma a műfajban, és ez megmenti a filmet a skatulyától.

A TIFF másik fődíjas filmje Corneliu Porumboiu Poliţist, adjectivje, ami idén elnyerte Cannes-ban a FIPRESCI-díjat az Un Certain Regard kategóriában. Még egy bolyongó férfi főszereplő. A Dragoş Bucur által alakított Cristi keresése, rendszerrel való ellenszegülése és lelkiismereti gondjai azonban szorosan összefüggenek szakmájával. Rendőrként egy tizenéves fiút kéne börtönbe juttatnia azért, mert rajtakapta füves cigarettát szívni. Hosszas nyomozás után se tud többet rábizonyítani, és beleütközik főnöke és kollégái hidegségébe, az általuk képviselt rendszer törvénykezéseinek abszurditásába. Szembesülnie kell azzal, hogy a meghatározások nem mindig alkalmazhatók élő emberekre és valós helyzetekre, és hogy a saját ítélőképességét sem tudja alávetni olyan szabályoknak, amelyekkel nem ért egyet.

A kétórás film ismételten és egyre hangsúlyosabban hívja fel erre a gondolatra a figyelmet – talán túl kitartóan és túl gyakran ismételve ezt, viszont egy ilyen díjazás jól beleillik a Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál profiljába: előtérbe kerül egy személyes probléma, elgondolkodtat, és megmutatja, hogy a romániai filmesek lendülete még nem lohadt le. Így van értelme továbbra is népszerűsíteni a hazai alkotásokat és kinevelni egy filmes közönséget, amely képes értékelni azt a filmes felhozatalt, ami jellemzi a TIFF-et.

 

 

Vissza az oldal tetejére

+ betűméret | - betűméret