stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2009 December

Egy özönírás olvasástörténete


Török Zsuzsanna

 


Vida Gábor: Noé, az indián meg a dinók

 

A rajzfilmszerű, játékos cím a bibliai özönvíz történetét kínálja Vida Gábor írásában, mely 2009-ben jelent meg a kolozsvári Koinónia kiadó gyerekkönyv-sorozatában. A színes kis könyv harmadik a sorban, Borbély Szilárd Fény a magasból, valamint Schein Gábor Isten nevetett műveit követve. A fiatal gyűjtemény céljául tűzi ki az Írás és az egyes szerzők írásai közti dialógusok elmesélését, színrevitelét egy olyan csomagolásban, mely a gyerekek figyelmét biztosan felkelti, de a felnőttek kezében is kibontásra kerülhet.

A kiadó könyvajánlójában mellékelt fülszövegből kiderül, hogy Vida Gábor szövegét a teljes bibliai történet, illetve egy Visky András által fogalmazott utószó kíséri: az első egyfajta igazolása a főszövegnek, s ugyanakkor megkérdőjelezője a reprodukció jelentésének; a második azt az egyensúlyt kívánja elhozni, amely az Írás és az írás dialógusában jut kifejezésre. A történetet Kees de Kort holland grafikus rajzai gazdagítják. Az illusztrációk nem lefordítani kívánják a története(ke)t – az egyes rajzok az özönvíz történetétől idegen figurákat, színeket ábrázolnak –, s így párhuzamos elbeszélésként kelnek életre az írott szöveg mellett. A közel félszáz oldalas könyv tehát bárkaszerűen többet befogad magába, mint amennyit mérete ígérne. Kérdés persze, hogy kinek mit ígér: van gyerek, aki a „dinók” hallatára csakis azért lapozza fel oldalait, hogy rátaláljon a nagyméretű kedvencről készült rajzra; van fiatal, aki visszariad a képes-bibliás párosítás miatt; s van felnőtt, aki a sajátos értelmezésben az élet kezdete óta fel-felbukkanó kérdésekre kap személyes választ.

A szerző első gyerekkönyv-jellegű szövege ez, először kerülnek nyomtatásra olyan emlékei, melyek a gyerekkorából idézik elő a Szentírás olvasásának élményét. A bibliai özönvíz példázatát olvassa újra gyerekszemmel, saját Noé-történetének szemszögéből. A perspektíva többszörösen összetett: a felnőtt író a történetbeli olvasót írja (gyerekként a templomban olvasta a bibliai történetet), ugyanakkor gyerekként éli újra és idézi saját történetének mozzanatait, amikor az említett napon egy hatalmas zápor elárasztja a falut. Valójában három özönvíz-történetet olvasunk: a Bibliából idézettet, melyben az Úr hatalmas vizet bocsátott a Földre, hogy a viszályban élő embereket megbüntesse, másodikként a gyerek által idézettet, amikor egy vasárnap a templomozás alatt özönvízszerű eső zúdult a falura, s végül egy történet a történetben (vagy özönvíz az özönvízben) a gyerek játékállatairól, melyekre a gyerek maga hozza az özönvizet, míg azok a kagylóban úszkálnak egy papírcsónakban. A három történet egymásba szövődve, különböző szinteken bontakozik ki, a könyvbeli olvasástörténet hullámaiként csapongva a megértés partjáig. A narrátor Noé történetét gyerekként olvassa a templom padjában – a narrációt Biblia-idézetek szövik át –, s az emlékezés hullámaiban felnőttként meséli és értelmezi (újra) annak az embernek a történetét, aki az „egy igaz ember” volt a Földön. A gyerek felismeri Noéban, hogy „hasonlít ránk” (15.), mert Istennel járt, de főleg nagyapjához méri, talán, mert ő a legidősebb. A bibliai Noé történetével azonosítja az aznapi esetet, igazolásként nagyapja is az özönvízhez hasonlítja a kinti esőt. A Szentírásban Isten haragjáról olvas, ami a kinti eső okának gyanúját ébreszti fel benne. S ekkor eszébe jutnak a játékai, melyekért fohászkodik, hogy el ne pusztuljanak a kagylóban, ahogy az özönvíz is elpusztított embereket és állatokat. Istenhez hasonlóan a nagyapa is méregbe gurulhat, ha megtudja, hogy a csapot felelőtlenül folyni hagyta. A szerepek érdekes cserejátéka bontakozik itt ki: a nagyapa olyan, mint Noé, de Istenhez hasonlóan megharagudhat; a gyerek is hasonlít Noéhoz, mint mi mindnyájan, mi több, Istenhez hasonlóan vízre bocsátja szeretett állatait egy általa tervezett (papír)bárkában, de otthon hagyott állataira gondolva eszébe jut a kis indián is, „aki én vagyok, vagy majd én leszek, ha megnövök” (15.). Olvasóvá válik az író is, s ezzel a felismeréssel – miszerint mind hasonlítunk Noéhoz – az író és a könyv olvasója is azonosul, gyerek-ének azonosulnak felnőtt-énekkel, a mi énjei mind főszereplői lesznek e többszintű, de egyetlen történetnek.

Bárka vagy papírcsónak: fontos, ami benne van. Mert pont akkorára van tervezve, pontosan annyi fér bele, ahányat az építője akar – legyen az a világ összes állatfaja vagy a kisgyerek játékállatkái. Az író értelmezésében hangsúlyossá válik a bárka szerepének megfejtése, avagy a bárka sorsa egy vízlepte Földön. A bibliai történet által vázolt tények megkérdőjelezése majdhogynem várható, Vida letisztult természettudományi logikája nem maradhat ki a gyerek fejtöréséből: hogyan hozhatott a galamb olajfaágat, ha annak nem volt elég ideje egyáltalán kifejlődni? Vagy egyáltalán miért nem említi a Szentírás a dinoszauruszokat? – hiszen azok is állatok, ugyanúgy, mint a zsiráf vagy a medve. A szerző szövegvilágát idézi szintén a gyerek azon ráeszmélése, amikor „éreztem, az sincs rendjén, hogy unatkozom a templomban” (11.). A hit és a nyitottság mindennél valószerűbb, de a távolság felismerése természetes a gyerek részéről, aki látja, hogy ugyan mind hasonlítunk Nóéhoz, de ő nem úgy öltözött, mint mi – mely megjegyzés a könyv szövegének meglehetősen érett megállapításaihoz és szemléletéhez képest túlzottan muszáj-gyerek ízű. Passzusonként követhető a finom törésvonal gyermekirodalom és igazi éles Vida-vélemény között, a nyelv igyekszik átszokni egyik edzettségből a másikba. És ez így pont jó. Tagadhatatlanul élvezet a kisfiúval együtt követni a jól ismert özönvíztörténetet, mely minduntalan eltörli a megszokottan kifejezett és éles határt gyerek és felnőtt világa között.

A szerző tehát egy saját, külső perspektívát választ a tőle oly távoli és mégis ismerős történet elbeszéléséhez – ami meglehetősen érdekes más özönvíztörténet-átírásokhoz képest (Julian Barnes például egy, a bárkában élő szú szemszögéből meséli újra Noé történetét a The History of the World in 10/˝ Chaptersben, míg W.G. Sebald Auster-litzében a főszereplő Noéhoz hasonlóan túlélőként idézi fel a második világháború okozta összeomlást). A gyermeki perspektíva választása mellett további szövegépítési szempontok is fontosak, így nem elhanyagolandó a könyv copyright-oldalán feltüntetett megjegyzés megemlítése sem: „A szerző a történet megírásához az összes általa olvasható bibliafordítást felhasználta.” Rendkívüli felkészültségről, öntudatosságról és igényességről tesz ez bizonyságot, s ilyen szempontból talán hiányolandó a sportszerűség is, tudniillik a könyvben nincs feltüntetve egyik sem az említett „összes” közül. A főszövegben többször is találkozunk bibliai idézetekkel, sőt a teljes Noé-történettel is a könyv végén, sajnos hivatkozások nélkül – ráadásul a két (?) idézett fordítás nem egy és ugyanaz.

Erős, mély jelentést hordoz a történet üzenete – nemcsak a megbocsátás, a feltétel nélküli hit története ez, de a megmentés, a szeretet története is. Elpusztulnak a megbüntetettek, de ugyanakkor új világ születik a szeretettek részére. A szerzőnek sikerül úgy felhasználni a gyermeki szemszöget, hogy annak meggyőződése, kérdésfeltevései, tanulságkeresése mindvégig érvényesüljön, s így nem mulasztja el megfogalmazni azt az igazságot, ami végül a legfontosabb: meglátni a rosszban is a jót, s hálát adni nemcsak azért, ami van, de azért is, „hogy ami nincs, az nincs” (39.). A dinók sincsenek („Ezek a mesébe valók, fiam, azért nem szól róluk az Írás” – 39.), mégis vannak: a gyerek kezében, a gyerek fejében, a gyerek szerettei között: s így megérdemlik, hogy a címbe kerüljenek, Noé mellé, akihez mind hasonlítunk. Még az indián is, aki ő – s ha ő, akkor mi. Isten előtt.

 

 

 

*Koinónia, Kvár, 2009.

 

 

Vissza az oldal tetejére

+ betűméret | - betűméret