„Ez volt az eszménye. Kemény tudomány – elegáns stílusban. A tudás és gondolat súlya. A fogalmazás és alakítás könnyűsége. Felkapni, mintha női zsebkendő volna. Márkinők fülébe sugdosni – a csillagok titkairól. Irodalomtörténetet írni. De nem szakmai köröknek, inkább felnőtt olvasóknak.”

Poszler György a fenti gondolatot ugyan Szerb Antal kapcsán fogalmazza meg, de Az eltévedt lovas nyomában* című válogatott tanulmányainak kötetét olvasva mi is „felnőtt olvasóknak” vagy épp márkinőnek érezhetjük magunkat, akinek a csillagok titkairól sugdostak. Ne csak közvetlen hatást, stílusbeli rokonságot, eszményképet keressünk a mottónak választott idézet tárgyában (ez utóbbit a szerző számára – saját bevallása szerint – Szerb Antal mellett a babitsi magatartás testesíti meg), hanem azt a habitust vizsgáljuk meg, amit éppen a megszólított hallgatóság szab meg. „Az esszé mint választott-vállalt műfaj az irodalmár szakértőhöz is kíván szólni. De főképpen a sokat emlegetett »nyájas« olvasóhoz. Aki nyitott, elgondolkodó és toleráns” – írja Poszler György a kötet Előszavában. Mert ez a habitus kötelez – mindkét irányban: minket arra, hogy igyekezzünk nyitottak, elgondolkodók, toleránsak lenni, az irodalompolitikai viták gyökerét kereső, regénypoétikai problémákat felvető, esztétikai kérdések időszerűségét kereső igyekezetben társaivá válni a szerzőnek. Márkinőként odahajolni. És a szerzőt? Ehhez a kérdéshez magát az esszé műfaját kell megvizsgálnunk.

Az esszé ugyanis tudatosan választott műfaja a kötetnek, sőt, magának az életműnek is. És nemcsak műfaja, hanem érdeklődésének tárgya is. Egyrészt az előtérben: a magyar – elsősorban természetesen a nyugatos, de az előtt, után és mellett burjánzó – esszéírói hagyomány nagyjainak vizsgálata során, a már említett Szerb Antaltól (akiről monográfiát írt) Bibóig, Kemény Zsigmondtól Babitsig, Szabó Dezsőtől Nemes Nagy Ágnesig. Másrészt, és ez legalább annyira érdekes, az írások hátterében is: annak a szellemi attitűdnek a keresése, amely az esszéírás alapja, kiindulópontja lehet. Mitől más ez az attitűd, mint egy tanulmány, értekezés szerzőjéé? Nem a témától, hiszen nemcsak személyes vallomások ezek az esszék (mint a beszédes című Kötelékek fejezetbe összegyűjtött, javarészt Erdéllyel, a szülőváros Kolozsvárral foglalkozó írások, vagy a három Lírai vallomás), hanem sokszor filozófiai, műfajelméleti eszmefuttatások (a szellemtudományról, hegeli filozófiáról vagy a sokszorosan megszenvedett marxizmusról), nagy háttéranyagot megmozgató irodalomtörténeti kutatások összefoglalásai (két nagy téma köré csoportosítva ebben a kötetben: a népi–urbánus vita és az erdélyi identitás megfogalmazásai köré). A stílus – amiről majd még feltétlenül kell szólnunk – sem tekinthető oknak, inkább okozatnak. Arról nem is szólva, hogy Poszler György végigzongorázza a műfaj valamennyi válfaját a személyes vallomástól az értekezés határvidékén járó esszéig. Ahogy az esszé mibenlétéről tűnődő Teoretikus vallomásban a műfaj két alapvető válfajáról írja: „Az egyik önmaga bemutatását-elemzését, a másik az igazság keresését-megközelítését ígéri. Az én lesz tárggyá Montaigne, az eszme lesz tárggyá Bacon esszéiben.” És még csak azzal sem merítettük ki, csak megközelítettük a kérdést, ha azt mondjuk: a szubjektivitás okán, mert nagyon sok esetben a személyes érdekeltség a háttérben, nem a megfogalmazás, a véleményalkotás egyediségében, hanem a személyes érdeklődés, kérdésfelvetés, tisztázni akarás szándékában rejlik, amiből egyenesen következik a vizsgálat tárgyára koncentráló gondolatmenet. Az esszé titka Poszler György számára (és ebben saját írásmódja éppoly beszédes, mint az, amit kedvelt esszéistáinál kiemel), hogy ez nemcsak műfaj, hanem magatartásforma és gondolkodásmód is számára. Mit is ír a példának tekintett Babitsról Németh László véleménye nyomán? „Az esszében az igazság lírai műfaját valósította meg […] a felelősség önemésztő mércéjében.” És másik eszményképéről, Szerb Antalról. „A derűs tolerancia irodalmár- és emberi lénye alapvonása. Nem hevesen vitatkozott, inkább csendesen érvelt. Nem fanatikus volt, hanem ironikus.”1 Igazság, felelősség, tolerancia, irónia: olyan kifejezések, amelyek arról árulkodnak, hogy az esszé elsősorban nem a véleményalkotás, a kifejezésmód hangsúlyozott szubjektivitását jelenti a szerző számára (ezt tükrözi az idézetek folytatása: „ahol az én feloldódik az igazságban” – írja Babits kapcsán, „hogy megnyilvánuljon a személyes érintettség, ám ne váljon formátlan vallomássá” – így Szerb Antalról). Nem, sokkal inkább az irodalmári és az emberi magatartás lényegi azonosságát, a személyes felelősséget, ami érinti a kérdések mélyére hatolást éppúgy, mint az igazság legjobb képességeink szerinti keresését, a saját, gondolkodva kialakított, mondhatni megszenvedett vélemény személyes felvállalását éppúgy, mint a másik véleményének tárgyilagos, derűsen toleráns vizsgálatát. Ez egyben arra is lehetőséget teremt, hogy a „felnőtt olvasó” (a márkinőt most hagyjuk) esetleg ne értsen egyet velünk, ugyanakkor arra is kötelezi, hogy hasonlóképp nyitott és toleráns módon meghallgasson bennünket. Az irodalmári magatartás, véleményalkotás és a kutatás, illetve az ezt rögzítő írásmód ilyen szoros összefüggése (amit ő maga is elérni törekszik) jelenti Poszler számára azt az erkölcsi magaslatot és irodalmi csúcsteljesítményt, amit úgy hívunk: esszé.

Hogy mindez mit jelent a gyakorlatban, jól példázza a marxizmus szellemi örökségével való számvetés, amint azt az Ideologikus vallomás, avagy „Marxista önéletrajz” három tételben teszi. A kérdés összetett: hátteréhez tartozik, hogy a szerző egyik visszatérő kérdése Lukács György munkásságának, hatásának mérlegelése (a nyolcvanas években két kötete is számot vet ezzel az ellentmondásokkal terhes életművel, A jéghegy csúcsa és a láthatatlan szisztéma, illetve Az évszázad csapdái), az akkor még csak nagy óvatossággal felvethető történelmi-politikai pályafutás kérdésein kívül két probléma kapcsán is. Egyrészt a regényelmélet apropóján, ami Poszler György számára is visszatérő kérdés (ebben a kötetben is több olyan írás szerepel, mindenekelőtt Az elbeszélés metamorfózisa, amely e kérdésben idézi meg őt) poétikai és műfajelméleti gondolatmenetben; másrészt a filozófiai, esztétikai rendszer lehetőségével, illetve inkább lehetetlenségével való számvetés okán, filozófiatörténeti kontextusba helyezve. De hátteréhez tartozik az irodalmári mellett az emberi pályafutás is, amelyre rányomta bélyegét a kor. A fenti esszé ezzel vet számot, amikor a Marxismo Oggi című folyóirat 1997-ben feltett kérdésére így kezdi válaszát: „A marxizmusra vonatkozó kérdés az életemről szól. […] Csak »önéletrajzban« válaszolhatok.” Ugyanakkor nem a személyes sérelmek sorjázását vagy annak számba vételét vezeti be a fenti mondat, hogy mit követtek el marxizmus címén akárcsak szűkebb hazánkban, hanem történelmi-politikai (persze átélt) értelmezések és filozófiai tézisek szétválasztásának kísérletét. Annak korszakolását, hogy milyen szakaszai voltak, vannak a marxizmus megítélésének az azt „államvallássá” szakralizáló ötvenes évektől a rendszerváltás utáni újraolvasás lehetőségéig, ahogy az írás megfogalmazza, a „fakultatív marxizmusig”, mely korszakban miként fogták fel, milyen filozófiai-politikai előfeltevések diktálták az értelmezést, és mindez milyen továbbgondolási lehetőségeket nyitott meg vagy éppen zárt el egészen Derrida Marx-interpretációjáig. E mögött az az elgondolás húzódik meg – és itt kanyarodhatunk vissza az esszé-koncepcióhoz –, hogy az irodalmári magatartás és felelősség épp a fogalmak, előfeltevések tisztázása, a következményekkel való számvetés. Ahogy az előző kötetében még Lukács kapcsán írja: „józanul, áhítat és megvetés nélkül, szembe kell nézni... Csak így lehet a hazai teóriában, felnőtt módon, továbbmenni.”

Ez a józan szembenézés, az előfeltevések tisztázása azonban – esszéről lévén szó – nemcsak a vizsgált problémákat, szerzőket, korokat érinti, hanem a saját elméleti alapállás, esetleges elfogultság tudatosítását, bevallását is. Többek közt épp a historicista iskolák, például a marxizmus, hatásai között a történetben, történelemben gondolkodás keretét: „Főként azt tanultam belőlük, hogy nemcsak eseménysor van, hanem történelem is. Eseménysor, amiben logikai, okozati-kauzális vagy célszerű-teleologikus logika működik. Ez az, ami az eseménysort összefűzi és történelemmé emeli.” Az irodalomtörténet fogalma, koncepciói, elmélete, lehetősége és lehetetlensége a kötet visszatérő motívuma: Goethétől kiindulva a világirodalom meghatározási kísérletei, különös tekintettel Babitsra, Wellek komparatisztika-fogalmán át egészen Lyotard és Rorty polémiájáig Az irodalomtörténet mint humanista tudományban. A cím maga már vallomás a tárgyszerű feltárás mellett a humanizmus és értelmes cselekvés, folyamatként felfogott történelem összefüggéséről. Mögötte – bevallottan – a keresés, a kortárs vagy majdnem kortárs történetfilozófia kihívása (akárcsak korábban a marxizmusé) és az egyéni útkeresés: az irodalomtörténész útkeresése, aki szakmáját nemcsak teljesítendő feladatnak tartja, hanem egy nagyobb egészbe illeszkedő, értelemmel rendelkező hivatásnak. Az alapvető kérdés, amely a Magyarországon az utóbbi évtizedben megjelent irodalomtörténeti összefoglalásokkal, a Pál József szerkesztette Világirodalommal (a cím: A lehetetlen lehetősége nem kíván kommentárt) és a sokat vitatott Az irodalom történeteivel (A többes szám irodalomelmélete) kapcsolatban fogalmazódik meg, az elméleti kihívás és a történeti összefoglalás igényének, alapvető emberi, értelem- és identitásteremtő szükségletének összeegyeztethetetlensége: „Az új vállalkozás előtt ott a kérdés: lehet-e még historicista irodalomtörténetet írni; lehet-e már nem historicista irodalomtörténetet írni.” És persze az összeegyeztetési kísérlet, a plurális irodalomtörténet sikereivel és buktatóival való szembenézés.

Ennek hátterében pedig némi kételkedés, szerényen megfogalmazott szkepticizmus rejlik a „posztmodern dogmákkal”, elméleti divatokkal szemben. Tudatosan felvállalt, rokonszenves korszerűtlenség. Nem csoda, hogy semelyik irodalomelméleti iskola nem határozza meg számottevően gondolkodását („Az irodalomelmélet különböző változataival úgy vagyok, mint azon nyelvekkel, amelyeken olvasok, de nem beszélek” – vallja Poszler egy Szirák Péternek adott interjúban), ezek legfeljebb a vizsgálat tárgyát jelentik számára néha-néha, semmint módszerét. Az is érthető, hogy egyedül a klasszikus német filozófia fogalmaira alapozó, a történetiségből kiinduló hermeneutika lesz viszonyítási pont számára (mint ahogy azt is jellemzőnek mondhatjuk, hogy Gadamer e kötetben Babitscsal kerül párba). Mindemögött a persze vitatható, de vitaalapként mindenképpen elfogadható, mert tudatos és megalapozott „korszerűtlen” elméleti szkepticizmus mögött megint csak magáról az irodalmári hivatásról vallott elképzelés áll: „Valahogy összefügg ez [az irodalomtörténet problematikussá válása] az egész irodalom, az irodalmár rangjával és rangvesztésével. Mert ha az irodalom az emberi, nemzeti vagy egyetemes kultúra szempontjából valami lényeges értéket, értéknyerést hordoz, és a róla szóló elemzésben is így értelmeztetik, akkor az irodalmat csináló és elemző társadalmi rangja is megmarad és megemelkedik. Ha minderről nincsen szó, nem marad meg vagy süllyed.” Ebben az idézetben nem is az irodalmár társadalmi elismertségének problémája a sokatmondó, hanem az a bújtatott kérdés, hogy elfogadjuk-e mi, igaz-e ma, hogy az irodalmár valami lényeges értéket hordoz az emberi, nemzeti vagy egyetemes kultúra szempontjából. Valahol itt, e kérdésnél gyökeredzik Poszler György rokonszenves „korszerűtlensége” és az esszéíró etikai felelőssége. Ez az, amit az esszé műfajával tudatosan felvállal. Nem tudom, használja-e egyáltalán a kifejezést – visszatérően biztos nem –, de a történeti identitásteremtés (egyéni, nemzeti, irodalmári, egyetemes) az az alapvető probléma, amely az eltévedt lovas nyomába szegődteti Poszler Györgyöt. A kötet fő témái: a magyarságtudat megfogalmazásai Kölcseytől Kemény Zsigmondon át Babitsig és Németh Lászlóig, a közép-európaiság és az európaiság lehetséges meghatározásai, a népi–urbánus vita körüljárása mind erről szólnak. Mindezeknél jellemzően az előzmények és az utóélet felé meghosszabbítva a gondolatmenetet, mintegy ennek az identitásteremtő igyekezetnek a történetiségét mutatva. Tovább szűkítve a kört: még gyermekkorban elszármazott kolozsváriként az erdélyiséggel való számvetés, mint „magán-szellemidézés” (versekben és emlékekben), illetve jelképessé váló személyekbe és intézményekbe látva: Dsida, Tamási műveiben vagy Márton Áron tevékenységében, az Erdélyi Helikon, a Magyar Színház és a kolozsvári egyetem hányatott történetében. Nem csoda, hogy az önmetafora fogalma (a Tiszatáj-nak A határon túli magyar irodalom önmetaforáiról szóló tematikus száma, többek közt Gyímesi Éva és Kántor Lajos írásával) indítja összefoglaló elemzésre (Morbus minoritatis és funtineli árnyak).

Itt, az identitás és történelmi gondolkodás, a nagy narratívák „halála” és az irodalomtörténészi tevékenység ellentmondásával kapcsolatban nyílik út egy más irányú, a narratív történetfilozófia irányából történő elméleti megalapozásra. Magyarázkodás helyett hadd idézzem Jörn Rüsennek a történeti elbeszélés identitásképző szerepéről szóló tanulmányát: „Az identitás a múlt és a jövő közötti átmenet terében foglal helyet, ezt az átmenetet pedig alapvetően nem lehet a dolgok természetes menetére bízni, hanem szellemi közreműködéssel részt kell venni megteremtésében. Ez a teljesítmény a személyes és kollektív emlékezetben, valamint a múltnak a történelemtudat általi megjelenítésében valósul meg.”2