stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2009 November

Falra hányt borsó


Szabó Zoltán

 


Bevezető

Magyarországon egy ideje a gyűjtőszenvedély keríti hatalmába az embereket. A tudomány emberei nem kivételek. Begyűjtik, leltározzák, hogy elraktározzák az adalékokat. Ilyen munkát egyre többen végeznek, egyre szorgalmasabban s rendkívül alaposan. Rendbe szedik és elosztályozzák azt, ami begyűjthető. Mintha egy új tudományos munkásság kerekedett volna felül, előálló helyre juttatva – minden szakon – azt, amit adat- és anyagismének nevezhetnék. Ez azt veszi számba, ami a múltból való vagy a múltba utalandó. Így e törődésnek magam is tárgya vagyok.

A velem kapcsolatos várakozásokat az elraktározás határozza meg; beszolgáltatást várnak el tőlem. Legutóbb az Akadémiai Könyvkiadó szólított fel, hogy szolgáltassam be előéletem adatait egy irodalmi-életrajzi lexikon íróinak és szerkesztőinek. A pesti köriratot ismételt cambridge-i telefonhívások követték. Sürgetve, hogy a gyűjtögetésnek viselt dolgaim listába vételével adózzak. Mivel az adott volna több tennivalót, ha ezt nem teszem meg, összeállítottam azt, amit egy régebbi rendőri nyelven „priusz”-nak neveztek volna. Ezt a munkát az eddig kiadott bibliográfiák nagymértékben megkönnyítették, megtudtam belőlük, mikor mit írtam. S mivel az ilyen lexikon még annál is késedelmesebben jelenik meg, mint az olyan könyv, amit én írok, beleírtam a listába, utolsó címnek, a Falra hányt borsót. S így vált ez az egyébként nem nekem való adaléksorakoztatás önismeretem eszközévé.

Ennek a megjelenendő könyvnek a címe, sereghajtó helyén, vagyis viselt dolgaim negyedféloldalas felsorakozása mögött, hátulról és visszafelé egész írói munkásságomat világította be az igazság fényével. Ez a kifejezés, „falra hányt borsó”, kiadott és kiadatlan korábbi munkáim mindegyikére talál. Ezekben, kivétel nélkül, falra hányt borsó volt, ami benne volt, a szó. Már a kezdet kezdetén s még A tardi helyzettel is ez volt a helyzet. A könyv, ha Orwell szavaival élek, valóban azért jelent meg, hogy felhívja a figyelmet valamilyen valóságra, tehát „meghallgatásra számított”. Ezt a valóságot szóba hozni nem tudtam volna, ha megírása nem ad esztétikai feladatot, ami az írói mesterségben a formába öntés. A megtalált vagy feltalált forma a „szociográfia” műfaja volt. Hogy a mondandó ez esetben, akár a forma, nem talált meghallgatásra, azt nem mondhatom. A könyvnek még a címe is hatott, a puszta híre is, azokra, akik nem olvasták. Mindamellett falra hányt borsónak bizonyult, mivel a valóságon, a tardiak helyzetén és az övékéhez hasonló helyzeteken nem változtatott.

Ami a Falra hányt borsó című könyvet illeti, ami ebbe belekerült, exploráció, tisztázási kísérlet, terepfelverés, az, ami ezt a bajlódást kiváltotta, ami ezúton kiderült, váltott műfajokkal, de amit írtam, nem azért írtam, mert eltökéltem, hogy könyvet írok, hanem azért, mert olyasmibe botlottam, amiről úgy éreztem, hogy ezt aztán csakugyan tisztázni kell, s vannak dolgok, amiket tisztázni írásban és papíron lehet csak – úgy-ahogy... Ez esetben az ember, mivel ebbe a helyzetbe szorult, és mást nem tehet: kézbe veszi a tollát, s a papíron tartja, amíg bírja, s ki nem dől, mert észreveszi, hogy holtpontra jutott. Ilyenkor abbahagytam, többnyire ádáz haraggal, amit megbékélt megkönnyebbülés követett. Mindig átmenetileg, sajnos. Ilyenkor ugyanis előbb-utóbb felmerült olyasmi, ami kategorikusan rám parancsolt, Descartes mondatával, hogy szánjam csak rá az elkövetkezendő időt arra, hogy folytatom a szembesülést ezzel a káosszal. Kezdhettem újra, másképp természetesen, nem volt kiút, illetve labirintusba vezetett a labirintusból kivezető út, tehetem ezt a dolgot olyan mondatba, amiben öröme lehet legalább azoknak, akik Jorge Luis Borges hívei lettek, amíg ez a párisi divat tartott. Attól azonban, hogy amibe bonyolódtam, attól nem szabadulhattam, ami a papírra került, az könyvbe nem került volna, ha rajtam múlik, de azt azért mégse tehetem, hogy a felelőséget két jó barát – Szépfalusi [és] Szöllősy Árpád udvarába gördítem át.

Annak pedig értelmét nem látom, hogy kiemeljek egyet s mást ebből a változatos matériából – amiben van jegyzet, feljegyzés, naplórészlet, félperces beszély, hatvansoros tanulmány, esszéféle is, huszadik oldalon abbahagyott portrévázlat is, tüneti értékű embertípusé, másfél mondatba préselt provokáció s idézett szó régi vagy mai magyaroktól – franciától, angoltól, orosztól, némettől s egyéb nemzetbeliektől is szükség esetén, hogy egyik nézet a másikat világíthassa meg, és nem azért, hogy fényes nevekkel parádézzon a tárgymutatóm –, [a] részletek bemu[ta]tásának az ideje akkor jön el csak, mondja illemtudásom, amikor három dimenziójával már az asztallapon van, szemmel láthatóan, az egész. Ahogy azonban előfordulhat, hogy egy könyvnek a végzete tanulságos, elképzelhető, hogy mineműségét a genezise is érzékelteti.

Az a problematika, ami az írásos végiggondolásra rászorított, vagyis papír elé taszított, amerikai felfedezéseimnek volt köszönhető, bár nem amerikai eredetű. Azt se mondanám, hogy korábban nem volt meg a tudatomban. Megvolt, befolyásolt is, de sohase kerített hatalmába, olyanformán, ahogy Petőfit a francia forradalom, aminek tanulmányozása mindennapi elfoglaltsága s elfoglaltságként mintegy élettársa lett. Általános jelenség az, hogy valaminő bajnak – betegségnek, nyomorékságnak, torzultságnak – éppen, mert gyógyítására tenni semmit se tudunk, a tudatában vagyunk ugyan, tisztában vagyunk vele, hogy van, de csak passzívan vesszük tudomásul, nem adjuk meg neki a szót, kerülve, hogy rágondoljunk, vagy éppen foglalkozni kezdjünk vele: úgy él bennünk és velünk, mint régi foglyok az öreg vár mély pincekamráiban, az oubliette-ben. Előfordulhat azonban, hogy valamely, merőben más összetételű és jellegű változás kivet életünk megszokott környezetéből, s minden drámai fejlemény nélkül elbizonytalanít, s olyan megrázkódtatásként hat, hogy a baj, nyomorékság, elhazudott igazság, amit tudatunkban úgy őriztünk, hogy odatemettük, aktivizálódik s örökös észre-nem-vételre ítélt, feledni-tudásunk magánzárkájába süllyesztett fogoly rabjai leszünk.

A megrázkódtatást kétségkívül az hozta, hogy 1971 végén öt vagy hat hétre Amerikába, pontosabban New Yorkba kerültem. Nyilvánvalóan ez az idő hatott rám úgy, mint a vegyszer, ami a filmről előhívja a képet, s a problematika, ami valóban nem új, hatalmába kerített. Mivel emberi megpróbáltatás, válság vagy csapás nem ért, az elváltozás oka csakis maga a környezet lehetett, a hely, ahol voltam, a város, ez a New York Citynek nevezett anti-cité, amely azzal, hogy körülzárt, kettős megrázkódtatás okozója volt, s nyilvánvalóan az váltotta ki, hogy a monumentális emberi teljesítmények közül, amelyek élvezhetetlenné teszik az emberéletet, New Yorkot illeti meg a rangelső helyezés, s az, hogy e gigászi artefactumba, a városgyártó technológiai haladás fétisébe érezhetően hálni jár a lélek, csak fokozta a veszélyérzetet, hogy az örökegy irányba terelt haladás milyen embervoltához méltatlan életformákba taszítja az embert. „Amerika megáradt könnyek és gépek özönébe fullasztja magát”, riadozott a fiatal Frederico García Lorca az „embertelen architektúra, őrjöngő ritmusok, geometriák és szorongások” metropolisában; „állóvizek álmát téglafalak tánca veri fel”, előzte meg spanyolul Mondrian Boogie-woogie vásznát a Poeta in Nueva York soraiban több évtizeddel; az idő tájt, amikor Tamási Áron első novelláját New Yorkban írta meg s postázta Kolozsvárra, hogy később Ábelje „felhőlikasztó tornyok” tövében járva megállapítsa, „olyan kavargó és zordon lakosságot, mint ottan, seholse láttam soha... estére egészen megzavarodtam. Valósággal összefutott az eszem, mint a tej.”

 

Részlet a tervezett könyvből

És mi a haza egyéb összetartozó nagy háznép egészénél? Kölcsey dictumának már a nyitómondata se honosodott meg a magyar észjárásban. Mert hol az olyan ember ebből a szerzetből, aki, amikor hazát mond, háznépre gondol, vagyis emberekre. Voltak természetesen ilyenek is, kivételként szabályt erősíteni. A kivételek száma azonban egyre csökkent, évtizedről évtizedre. Hatásuk is csökkent, fokozatosan minimalizálódott. Idestova száz esztendeje erősödik, kövesedik sziklaszilárddá az a beidegezettség, amely szerint magyarok azok, akik a hazában vannak, s azokban, akik magyarok, nincsen haza. Ezt így természetesen senki se mondja ki. De a mögött a mondandó mögött, amit ki-ki kimond, a kimondatlan mélyebb mondandó így foglalható szavakba. Hogy a gondolkodásrontás mennyire ronthat a nyelven, s a nyelvromlás mennyire ronthat a gondolkodáson, azt megtapasztalhatták külföldi magyarok Magyarországon jártukban. Ha észreveszik, hogy a helybeliek, akikkel magyarul beszél, külföldinek tekintik. Egymás közt kanadainak, angolnak, hollandusnak, osztráknak mondják. Elkönyvelték oda, ahonnan jött. Így ami a külországbeli, tehát szegény rokonnak jár ki, az a várakozás párosul azzal, amire számot tarthat, aki amerikai nagybácsinak tekinthető, szükség esetén. Az ilyen szóhasználati népszokást, ha valahol előfordul, helyesebb komolyan venni. Előzményeit, tüneti értékét és következményeit se feledve. Ami történik, az a következőképpen summázható.

A Magyar Népköztársaság területére érkező ember az Egyesült Államokban él. Ott van háza, keresete, családja, ott vannak kollégái és barátai, magyarok és nem magyarok. Amerikában elhatározza, hogy vakációját Magyarországon akarja tölteni. Ezt azzal a szóval fejezi ki, hogy nyáron hazamegy, utána azt mondja majd feleségének, hogy otthon volt. Ez az út így élt a tudatában, tehát ezt mondja. Szóhasználata nem indokolatlan, Kölcsey haza-értelmezése szerint. Ha a haza nagy háznép egésze, ebbe a háznépbe ő bátran beleszámíthatja önmagát. Az öt tulajdonságból, illetve ismertetőjelből, amit Kölcsey az összetartozás előfeltételének tekintett, négy biztosan megvan benne. A saját nyelv, saját szokások, saját ősök, saját hagyomány őt magyarországi és nem magyarországi feleivel egyaránt együvé tartozónak teszi. Ezeknek egyidejűleg még egyetértő cinkosa is. Abban, hogy hazai embernek egyedül a magyarországi embert tekinti. Amerikai földijeit, a helybeli magyarokat azonban véletlenül se mondja hazai embernek. Ezeket honfitársnak szólítja. Ami ebben a szóban, Amerikában, benne van, az olyan hazafiság, amely Magyarországhoz köt, tehát hontalan fia a honnak Amerikában. Ebből, annak a mechanizmusnak a következtében, amely a szóval a gondolkodást, a gondolkodással a kedélyt, a kedéllyel a becsvágyakat és emberi törekvéseket formálja, automatikusan következik, hogy eszébe se jut, hogy a helybeli magyarokat, szomszédait ez a saját nyelv, saját szokások, saját ősök és saját hagyományok ugyancsak egy, kisebb, háznéppé köthetné együvé, ami számára és számukra szűkebb haza, illetve az lehetne. S ebben az összetartozásban, ezen a háznépen belül tenni is lehetne valamit, elvégre a helybeli magyarok együvétartozása megfelel Kölcsey ötödik kritériumának is, egybeköti őket a „saját jó és balszerencse is”, ami amerikai meghatározottságú, s mód van olyasmire is, ami többet ér, mint puszta ápolása egy olyan haszontalan emóciónak, amilyen a honvágy, s a honvágy periodikus kielégítésének értékét is felülmúlhatná szerencsés esetben. Az amerikai magyar azonban hazamegy. Otthon az Amerikából jött embert nem amerikai magyarnak vagy amerikás magyarnak, hanem amerikainak könyvelik el. Ennek kárát nem látja, vannak a helyzetcserének előnyei is. Magyarországon az idegent becsülik meg....

 

1945-ben, ősszel, a Thököly úton. A megállónál egy közrendőr vár az utolsó villamosra. Az úton, vaksötétben, egy lélek se, de hátul egy villa formájú ház összes ablakaiból ömlik a fény. A közrendőr sapkájához emeli a kezét, szalutál. Jó arcú, kerek fejű, tizennyolc évesnél aligha több.

– Gondolja, hogy nem késtük le?

– Nekem későbbre mondták az utolsót!

Palócosan ejti a szót. Kérdem, hogy nógrádi-e vagy Heves megyei.

– Én, kérem, kazári vagyok.

– Szép falu. Hordják-e még a viseletet a lányok?

– Megvan. Ezen a télen nem hordták. Azóta meg itt vagyok.

– Itt. De ha kazári, hogy került ebbe az egyenruhába? Pesten.

– Azért, mert nagyon keresték az embert a rendőrségbe.

– Kazáron? S maga beállt? Rendőrnek? Pestre?

– Elébb megtanácskoztuk édesapámmal. A rendőrséget. Úgy gondoltuk, édesapám is, hogy ez olyan alkalom, amit ki kell használni.

– Csak nem akar rendőr lenni? Pesten.

– Egy évre, kettőre. Édesapám is azt gondolta, hogy tanulok. Ezúton a fővárost megismerhetem. Másképp erre nem volna mód. Hát beszegődtem.

A járda mögött rács, a rács mögött, a bokrok mögött a kivilágított ablakok, kiszűrődik a tánczene, a párás ablaküvegen a táncolók árnyképei-körvonalai keringőznek.

– Nem bánta meg? Meg tud itt lenni abból, amit kap?

– Nem panaszkodom. Küldik a hazai csomagokat Kazárról, hetente egyet. Így nem szenvedek hiányt. De a pesti bajtársak, szegények... Lehet, hogy nem jól mondták. Már elment...

– Akkor gyaloglunk. Legalább ketten. Maga hová?

– Engem, kérem szépen, a Nyugati pályaudvarra rendeltek szolgálatra.

– De hát a pályaudvart bezárják éjszakára.

– Be is kell zárni. Mert ott van a harctér. Ezért rendelnek oda éjszakára szolgálatra. Mert most ott van a háború.

– Háború? Kivel?

– Az oroszokkal. Nincs itt más katona, csak orosz. Ha bejönnek, fel kell venni velük a harcot.

– Maguk közelharcot folytatnak éjszakánként az oroszokkal, a pályaudvaron? Fegyverrel?

– Ez van a parancsba. Az úgy van, tetszik tudni, hogy küldik a krumplit vidékről a fővárosnak. Hogy a fővárosban legyen mit enni. Ha későn érkezik, a vagonokban marad a krumpli éjszakára. Az orosz katonák kiszagolják, bejönnek, hogy kirámolják a vagonokból a krumplit. Nekünk kell kiverni őket a pályaudvarról. Parancsba kaptuk azt is, hogy nagyon vigyázni kell. Leginkább arra, hogy az orosz katonák el ne kapjanak. Mert ha elfognak, akkor kaput. „Édes fiaim”, mondta a főhadnagy úr, „akkor rám [nem] számíthattok. Akkor én nem tudok rajtatok segíteni. Ha azt valljátok, hogy tőlem parancsba kaptátok a fegyverhasználatot, én letagadom.” Nem jön.

A táncolók azonban újrakezdték hátul az úriházban.

– Mulatnak – rögzítette a tényt a közrendőr Kazárról. Nagyon jól mulatnak. Majd szétveti őket a jókedv. Én már régebben várok. Szétveti a házat a jókedv. Nem tetszik tudni, kiket szállásoltak be ide? Biztos, ezek is oroszok. Biztos, hogy katonák.

– De lehetnek amerikaiak, talán még angolok is – találgattam –, bár ez valószínűtlen. Ezekből csak néhány került el ide, mutatóba.

– Az biztos, hogy nem magyarok – zárta a dolgot a kazári fiú.

Megkínáltam cigarettával.

– Kérdeznék valamit, ha nem bánná – mondta a rendőr. – Tetszett járni más országokban is?

– Jártam.

– Engem ugyanis nagyon foglalkoztat, hogy másutt is úgy van-e, ahogy itt nálunk.

– Nálunk hogy van?

– Nálunk úgy van, hogy aki idegen idejön, az itt nálunk úgy érzi magát, mint hal a vízben. Mindene megvan. Azt tessék megmondani, hogy lehetséges-e az, hogy magyar ember is ugyanolyan jól érezze magát egyszer Magyarországon a főváros[ban], mint a külföldiek. S hogy más országokban ez ugyanígy van-e?

A sínen bezörgött egy kivilágított, kopott és üres utolsó villamos.

 

Az kétségtelen, hogy Magyarországon a külföldről érkező ember nem ér [annyit], ha magyar, mint amennyit a külföldről érkező idegen ér. A kivagyiság rangfokozatain a hollandus jóval magasabb helyen, mondhatni bíborban született, mint a hollandiai polgár, aki magyar. A magyar vendégszeretet tékozló szolgalelkűséggel mindig is elsősorban külföldieket tüntetett ki. Az, hogy az átlagember a jövevényt vagy a turistát szívesebben mondja amerikainak, mint amerikai magyar embernek, részben nyilvánvalóan azért van, mert ez jobban esik neki, hiúságának. A magyar országban az esik jól, ha külföldi Magyarországra eljön, mivel ezt kitüntetésnek veszi, míg azt, hogy külföldi magyar Magyarországra megy, legjobb esetben természetesnek veszi: az ilyen külföldön élő s ott időző magyar [az ő] számára legfeljebb a magyarok számát növeli, s az, hogy az idegenforgalmi haszon azonos, nem egyensúlyozza ki azt a nemzeti sérelmet, hogy az odautazó [a] valóságos másnemzetbeliek s magyarbarátok számát saját személyével nem növeli a hazai fejekben.

Az a torz gondolkodás, amely ebben a sajátságos preferenciában tükröződik, természetesen nem független a politikától, a magyar adminisztráció előítéleteitől és példamutatásától sem, s a kultúra nem kivétel. A muzsikusok körében igen jó ajánlólevél az, ha valaki magyar, mindenütt a világon, Magyarországot leszámítva. Ha egy világszerte nagyrabecsült zongoraművésznek jó magyar neve van, akkor, mivel magyar ember, keresztnevét nem angolosította, németesítette vagy franciásította. A következmény az, hogy a Györgyöt mindenütt, Ausztráliában, Kanadában Györgynek írják hangversenyek plakátjain és programmlapjain, jelentős nyomdatechnikai erőfeszítéseket téve, hogy e más nyelveken kimondhatatlan keresztnév magánhangzóján az a bizonyos két pont ott legyen. A kivétel a magyar ország. Ebben az országban minden szedőszekrényben bőven van az ö betűből, de a keresztnévből George lesz, hogy a magyar vezetéknevet ellensúlyozza, s a művész külföldiségét fejezze ki. Biztonság kedvéért az egyedül Magyarországon elangolosított vagy elfranciásított keresztnév magyarul a szokott helyéről, vagyis a vezetéknév mögül, a vezetéknév elé lép, vagyis a hangversenyrendezők idomulnak más nyelv szabványaihoz. Abban a rendszerben, amelyre ezek a különlegességek utalnak, a magyar ember, aki másutt „displaced person”, a magyar országban „displaced name”-re tesz szert.

Ha egy olyan rangos könyvkiadót, mint mondjuk a Cambridge University Press, meghívnak egy magyarországi könyvkiállításra, s az egyetemi nyomda, angol könyveinek a szerzői közül, magyart akart Magyarországra küldeni, akkor a rendezőség kifejezi azt, hogy jobban szeretnék, ha olyan érkezne a magyar országba, aki angolnak született. A sajátos óhajt Cambridge-ben részben zokon veszik, mert hiszen udvariasságból akartak olyasvalakit küldeni a magyar országba, aki tud magyarul. A különbségtétel született angol és nem angolnak született szerző Cambridge-ben nem fordul elő, az, hogy a nem bennszülött angol a bennszülött angolnál alábbvaló, csak pesti fejekben merül fel, s annak persze, hogy ezt kifejezik, politikai opportunista okai vannak.

A magyar országban rendezett tudományos konferenciákon a külföldi tudományos intézményeket vagy saját külföldi munkásságukat képviselő magyarokat a rendezőség a század hatvanas éveiben is következetesen beosztotta az angol, amerikai vagy német kontingensbe, az említett keresztnévhelyezéssel kiegészítve. Vagyis a szellemi élet külföldön magyar jelesei a magyar országban más országok tudósaivá lesznek, hogy a jelen lévő külföldiek számát ezúton, névleg, szaporítsák, s a magyar résztvevők számát csökkentsék. Azokat tehát, akiket saját nyelv, saját szokások, saját hagyomány együvé kötnek, beosztják ama nemzetekbe, a haza földjén, amelyektől ez a nyelv, ez a szokásrend, ezek az ősök megkülönböztetik őket, vigyázva arra, hogy az ilyen személyek magyarságáról nulla mentio fiat [semmi említés se legyen].Ebben a következetes distancírozásban és leplezésben természetesen hivatali igazodás van állami gyakorlathoz és egy olyan politikai irányelvhez, ami előírja azoknak a magyaroknak a disszimilálását, akik nem a magyarországi állam polgárai.

 

További részletek, valószínűleg az amerikai jegyzetekből

*

Egy elpiszkolódott üvegajtó mögött van az erkély. Az erkélyen a vasrács állig ér. A szállodát az első világháború előtt építették, hallom a magyarázatot. Akkoriban gyakorta előfordult, hogy a magosból vetették magukat a New York-i utcákra az öngyilkosok. A ketrecet formázó erkélyrács ilyen kalamitás megakadályozására volt hivatott. Ma már ritkaságszámba megy, hogy ezt a halálnemet választja magának New York-i életunt. A rácsmagosság ez idő szerint másra jó, tudom meg a liftestől. Megnehezíti, hogy a szállóvendégekre az erkélyen át, kívülről törjenek rá a rablógyilkosok. Annak idején öngyilkosoktól félt a szálloda. Ma gyilkosoktól.

*

Idővel úgy rémlett, hogy ez a város valóban rászolgált arra, hogy világcsoda hírébe került; azok között a monumentális teljesítmények között, amelyek lehetetlenítik, felkínált lehetőségeikkel megakadályozzák, hogy az ember élete emberi legyen, az első hely illeti meg. A megalopolisszá fejlődő metropoliszok sorában, időrendben, föltétlen a legelső helyre került. A lehető legtöbb embernek a legkorábban ez a városhely adott módot rá, hogy eredményesen éljen ember voltához méltatlan életet, az embertelen architektúra, őrjöngő ritmusok és geometriák és szorongások városában. Olyan kavargó és zordon lakosságot, mint ottan, sehol se láttam soha, erősítette az andalúziai poéta, Federico García Lorca, érzékelésének hitelességét Tamási Áron Ábel szavaival, s a húszas években érzékelhető igazat a rákövetkező félszázad csak hatványozhatta.

 

*

Költő Amerikában. A költő spanyol volt. 1929-ben New Yorkba ment. Két évig élt, a Columbia egyetem hallgatójaként, az „embertelen architektúra, őrjöngő ritmusok, geometriák és szorongások” fővárosában. Az „aszfaltdzsungelben” átélt időnek Federico García Lorca is szentelt autobiografikus művet. Poeta en Nueva York a verskötet címe. Sorok a ciklus verseiből: „a falak táncra keltek s felkorbácsolják az állóvizet / a gyökértelen tudomány szemérmetlen bravúrjai a fény világosságát elföldelik / New York hajnala gigászi acéllépcsőkön mászik lihegve fölfelé / bejön a hajnal és sehol senki, aki beszívná ajkai közé / Időnként ércpénzek őrjöngve kavargó förgetege átüti, szerteszét szakít elhagyott gyerekembereket / számoszlopok s paragrafusok ingoványába lép a koránkelő; / megy mérkőzésbe, amelynek nincs esztétikuma, / verejtékezésre, amelynek gyümölcsét nem élvezheti majd / – könnyek és gépek árvizébe fullasztja be magát Amerika…”

 

*

A taxisofőr. Meglepetésemre megáll. Épp hogy. A néhány másodperc alig elég rá, hogy bemondjam a számot. Az utcáét, ahova készülök. Már indul, amikor a hátsó ülésre kerülök. Ő a motort gyorsítja; őt a forgalom sietteti. Átlátszó műanyagfelület a homlokom s a tarkója között. Kerek rést nyit ki a választólemezen. – Magyar a miszter? – szól hátra nekem. Az, mondom, de nem idevalósi. – Akkor idefigyeljen. – mondja – Ha pirosra vált a lámpa, szálljon ki. S üljön ide előre. Mellém! A felszólítás átmelegít. Meglepő intenzitással. Nem feltételeztem, hogy a New York-i taxis, ha magyar, maga mellé kívánja az utast, ha magyar. A sofőr arca profilból markáns. Arcára erőfeszítés, akaraterő véste a ráncokat. Ha nem volnék magyar, tudom meg, nem engedte volna, hogy mellé üljek. Jól esik neki, ha magyarul beszélhet? – Nehezére esik. Magyarul keresnie kell a szavakat. Nehezen jutnak az eszébe. Elszokott tőlük. – Családja van? Amerikai felesége? – Magyar az asszony is. Drop dead, O.K. – mondja. Nem nekem, az autósra, aki elébe vágott. – S egymás közt nem magyarul beszélnek? – Magyarul is, angolul is. Már észre se vesszük. Attól függ, miről van szó. – Hát akkor? Miért ülteti az utast, ha magyar, maga mellé? – A magyar kliensek nem veszélyesek. – Hogyhogy? – Magyar a magyart nem üti le! – Nem? – Nem fordul elő! – Aki nem magyar, leüti? – Megtörténhetik. Főleg, ha négerek. Beül, leüt és kirabol. Viszi a keresetet. – Egyedül néger tesz ilyet? – Tesz ilyet fehér ember is. De néger a többség. – Mi az arány? – Fifty-fifty. De a négerek kezdték. Damn! – átkozza el a szomszéd autóst, aki nem hallja.

A sugárúton a forgalom örökös mozgóháborúja dúl. Ez az ember abból él, hogy frontszolgálatot végez ebben a háborúban. Naponta tíz-tizenkét órát dolgozik, vezeti az autóját, Brooklyn és Queens útszerkezetének hadszínterén. A küzdelem, ahogy ez a közérzetben megjelenik, totális háború. Veszély őt, a kocsiját nemcsak kívülről, az úttestről fenyegeti. Ellensége esetleg az utasa is, aki a háta mögött ül; leütheti, míg odaviszi, ahová kívánkozik. Napi tízórás vagy hosszabb munkaidő alatt, ebben a hadiállapotban s ezekkel a kockázatokkal, megkeres havi hét-nyolcszáz dollárt. Ami kevés. Egyötödét a lakbér elviszi. De keres az asszony is, ő gyárban dolgozik. Adózik is. De nem a keresettel van baj. Hanem hogy munkaidőben lepihenni nem tud. Nincs, hol. Becsületes ebédhez is csak akkor jut, ha ebédidőben egy külvárosba van útja, ahol egy magyar asszony házikosztot főz bejáró munkásoknak. De a legnagyobb baj, hogy újabban mindenkitől félni kell munka közben. Még a klienstől is. Előfordulhat, hogy útközben lelövi. Mert ez is megtörténhet. Csakugyan. Neki elhihetem. Két hónapja sincs, hogy a kórházból kikerült. Csak arra emlékszik, hogy felvett egy utast. S a kórteremben eszmélt fel újra. A kórházban, ahol a golyót kiszedték belőle. Három hétbe került, amíg talpra állították. Néger volt? Nem, fehér ember volt az utas. Amerikai. De a négerek kezdték. Ezt azonban senki se teheti vele többet. Ha megpróbálja, hogy hátulról tarkón lője, az utasa öngyilkosságot követ el. Hüvelykujjával hátrafelé bök. Megértem, hogy az átlátszó vastag választófal nemcsak felfogja a golyót, hanem vissza is veri. Ez olyan hadiállapot, ahol hátulról védi a mellvért. Elöl, a kesztyűtartóban lapul a revolvere.

A taxisofőr, mint megtudom, budapesti, valahol a Józsefvárosban született, nem tudja az utca nevét, ahol a szülőháza volt. A húszas évek elején érkezett ide, a szülei hozták. Azóta New Yorkban élt. Hogy miért nem állt odébb, vándorolt ki ebből a városból, mint az a két millió, aki az utolsó öt évben kiköltözött innen? Erre sohase gondolt. Itt nőtt fel, itt volt fiatal, mindig is taxisofőr volt. Otthon is érezte magát itt, máshová nem kívánkozott. Ez a város, amit én látok, mondja, már nem az igazi New York. Az igazi New York, a régi, erősíti [meg], nyájas és kedves város volt. A nyájasság és kedvesség, melegség nem a házaké volt, az utcáké: a New York-iak voltak nyájasak, melegek, szívesek is, régebben, amikor ő fiatal volt. Ez az egész később kezdődött, a háború után. Nem a második világháború után, inkább a koreai háború idején vagy még később. Ő biztosra veszi, hogy a négerek kezdték. Ez már nem New York, mondja, amikor letesz a hetvenes számú utcák kereszteződésénél. Innen már csak egy ugrás a ház, ahol a Monsignor él. Hogy kinek a látogatására indulok, már akkor tudta, amikor beszálltam és bemondtam az utcaszámot. Ismeri ezt a szörnyvárost, akár a tenyerét.

 

*

A modern város csúf, gondolta Chesterton, de nem azért, mert város, hanem azért, mert nem eléggé város, azért, mert a dzsungel egy fajtája, mert zűrzavaros, mert anarchikus és önző, és anyagias energiákkal árad-dagad. Rövidre fogva: a modern város azért bántó és támadó, mivel nagyon is olyan, mint a természet, nagyon is olyan, mint a vidék.

 

*

CURRICULUM: A tizenkilencedik század legvégén született, a székelyek földjén. János Áronnak keresztelték. Székelyudvarhelyt járt gimnáziumba, katonaként Gyulafehérvárt tiszti iskolát végzett. Huszonkét éves korában szülőháza román fennhatóság alá került. Romániában, Kolozsvárt, elébb joghallgató lett, később a Kereskedelmi Akadémia főiskolása. Barátainak ugratására megírt egy elbeszélést; pályadíjat is nyert vele. Ez azonban nem tartotta vissza. Romániából kivándorlott Amerikába, útlevelében Joan Aron Tamasi volt a neve. Magyar íróvá a kivándorló út tapasztalata és az Amerika-élmény nevelte. New Yorkban már rendszeresen írt; novellákat földijeiről; a metropolisz felfedeztette vele az övéit, a székelyeket. A New York-i elbeszéléseket postázta, s ezek meg is jelentek Kolozsvárt, a Román Királyság területén. Az író Amerikában élt, kötetét azonban távollétében kiadták Erdélyben, Romániában. Ennek akkor, 1925-ben, nem volt akadálya. S az író utolsó munkájában, 1967-ben, Budapesten, első művére emlékezett vissza: „Lélekindulás című kötetem hazaérkezésem előtt egy évvel (jelent meg), úgy, hogy már könyves író gyanánt futottam be New Yorkból Kolozsvárra.”

ADDENDA: A magyar irodalomnak az volt a szerencséje, hogy a farkaslaki idejekorán született. Ha megszületését késlelteti, például három évtizeddel, más a curriculum. Ha 1897 helyett 1927-ben születik meg, huszonöt éves korában, 1952-ben, nem jut Amerikába szóló útlevélhez, románhoz se, magyarhoz se. Ha mégis kijut New Yorkba: népárulónak vagy disszidensnek tekintődik Budapesten és Bukarestben. S mivel a nép fiát mindkét ország egyaránt disszimilálja, valószínűtlen, hogy New Yorkban lesz belőle magyar író, s kéziratait közlésre elküldi postán. Ha megteszi, s meg is érkeznek, nem jelennek meg, nem kerülhetnek kiadásra se román, se magyar fennhatóság alatt álló területen. Mivel „könyves íróként” nem térhet vissza, könyv nélküli amerikaiként nem tér vissza. S az irodalomnak nem lesz Tamási Árona.

 

 

*Kéziratrészletek az 1970-es évekből. Sz. Z. halálának 25. évfordulóján

 




Vissza az oldal tetejére

+ betűméret | - betűméret