stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2009 November

A hontalanság hazaútjai


Vincze Ferenc

 


Richard Wagner: Ingóságok

 

A nemrég (2004-ben) alapított csíkszeredai Bookart Kiadó, úgy tűnik, a kortárs magyar szépirodalom megjelentetése mellett arra is vállalkozott, hogy azon német szerzők munkái közül válogat, akik Romániában születtek, de már jó ideje Németországban alkotnak. Fogalmazhatnék kevésbé körülményesen is, beszélhetnék a romániai német irodalomról, azonban úgy vélem, ez a fogalom már nem feltétlenül állja meg a helyét, hiszen míg a meghatározást annak idején elsősorban a Romániában író alkotókra és az ott születő művekre használták, addig manapság ezt legfeljebb egyes művek témaválasztása kapcsán tehetnénk meg. Ide tartozik a romániai Bánságban született Richard Wagner is, akinek neve nem kellene hogy ismeretlenül csengjen a magyar olvasó számára, hiszen több műve is napvilágot látott magyarul, s emellett a romániai német irodalom egyik kiemelkedő képviselőjének számított. Az 1987 óta Berlinben élő alkotó magyarul most megjelent könyve tematikáját tekintve kapcsolódik a szülőföldhöz, azaz Romániához, viszont talán nem ez a leglényegesebb pontja a műnek.

Az Ingóságok (Halbseligkeiten) című regény főhőse a Romániából Németországba elszármazott Werner Zillich építész, aki apja halálhírére érkezik vissza szülőföldjére, a Bánságba, hogy a temetés után, anyját magára hagyva, rögtön visszainduljon választott otthonába. Ez az utazás indítja útjára az emlékezést, mely valahová az első világháborút megelőző időkhöz nyúlik vissza, és a történet szinte észrevétlenül családregénnyé kezd válni. Az apa halála azokat az emlékeket engedi feltörni, melyeket Zillich annak idején még az apjától hallott, az Amerikába kivándorolt ősökről, az első, majd a második világháborút megjárt rokonokról, a kollektivizálásról, egyszóval mindarról, ami a bánsági kis falu közösségének identitását és hétköznapjait alakította és betöltötte. Ezek azok az emlékek, melyeket Werner tudatosan nyomott el magában, s miután a sikeres emigráció után feleségétől is elvált, szinte minden kapcsolatot megszakított addigi életével, múltjával.

A hazaút első állomása Budapest, ahol az éjszakai élet könnyű ismerősöket kínál két prostituált személyében. Nekik köszönhetően Zillich egy pornóforgatásra is eljut, és szorosabb kapcsolatba kerül Klárával, akit aztán továbbvisz Bécsbe. A magyar alvilágban történő kalandok már-már pikareszkregénybe illő cselekménye néhol ugyan erőltetettnek tűnik, azonban jól érzékelhető módon előkészíti a talajt annak a párbeszédnek, mely a későbbiekben Klára és Werner között zajlik. A fiatal lány lesz a figyelmes hallgatóság, akinek a múltjával számot vető férfi elmeséli mindazt, amivel, úgy véli, tartozik apjának. „Elmesélem neki apám történetét. Apám mindkét történetét. A deportálását meg azt, ahogy felszabadult 1989 után. A két történet valahogy összetartozik.” (145.) És nemcsak az apa, Karl története a fontos, hanem maga a mesélés gesztusa, hiszen ennek valójában nem a lány a címzettje, hanem maga a mesélő: „Ugyan ki vagyok én? Már csak egy elalvóhoz beszélek. Mégis beszélek tovább, mintha muszáj lenne befejeznem a történetet. Mintha befejezhetném is valaha.” (167.) A Mária Terézia uralkodása alatt a Bánságba telepített svábok és így a Zillich család történetében is tetten érhetjük az új otthon megalapításának igényét, ugyanakkor azt is nyomon követhetjük, ahogyan az egymást követő generációk egyes tagjai ismételten kísérletet tesznek a kivándorlásra. Itt két lehetőségre figyelhetünk föl: a kivándorlás végleges, vagy a kivándorlók még fenntartják maguknak a visszatérés alternatíváját. A Brazíliába elszármazott rokont halottként tartja számon az otthon maradt közösség („Nem volt lényeges különbség a halál és Brazília között.” – 62.), míg az Amerikába vándorló üknagyszülők visszatértek, és éppen az általuk hazahozott fényképalbum lesz az a „közösségi hely”, mely a beléhelyezett fényképek révén elindítja az emlékezést a családi összejöveteleken. Így válik az apa története családtörténetté, mely amellett, hogy emléket állít az elhunytnak, felidézi a lezártnak hitt múlttat, s így elvezet ahhoz a jelenhez, melyben Werner Zillich éli hétköznapjait, elvált emberként, a lánya nélkül. A múlt és a jelen találkozási pontján bukkan fel Zillich személyes sorsa, ami elsősorban a család és ezen belül is főként lánya elvesztésében látszik felfejleni.

A személyes sors egyúttal a bánsági sváb emigráció választási lehetőségeit is tükrözi. Azzal, hogy felesége eltiltja lányától, nemcsak az apa–gyermek kapcsolatot számolja fel, hanem megkísérli megszakítani a lány múlthoz való kötődését is, melyet ebben az esetben maga Zillich testesít meg. Ezt a feszültséget érhetjük tetten a főszereplő és felesége családjának szembenállásában is: míg Karl, Werner apja mindenképpen a szülőföldön kíván maradni, felesége családja hosszú időn keresztül a kivándorlásra, a jövőre készül. Egy olyan jövőre, melyben nincs helye a múltnak: „A kivándorlónak csakis jövője van. Minden egyéb felesleges megpróbáltatás csupán: a múlt kísértetei. Minden egyéb csak arra jó, hogy elbizonytalanítsa az embert. Hogy kizökkentse a kerékvágásból. Márpedig a kivándorlónak hinnie kell valamiféle célban, amiért kivándorol. Erre a célra kell szegeznie a tekintetét. Hogy legyőzzön minden ellenállást, bármilyen akadályt. Nem engedheti meg magának a kételkedés gesztusát. A kivándorló azt játssza, hogy sorsa van.” (210.) A múlt ebben az értelmezésben nem más, mint a kivándorló integrációjának akadálya. Egy olyan kapcsolat, mely fenntartja a bizonytalanságot, az emigráns-lét egyik legjellemzőbb tulajdonságát: a sem ide, sem oda való tartozás állapotát. Zillich sorsa is erről szól, miközben éppen arra tesz kísérletet, hogy a múlt megértése révén helyet biztosítson az emlékezetnek a jelenben. Hogy ne csak a múlt nélküli jövő lehetősége létezzen.

A kötetről született német recenziók szülőföld-regényről írnak, melyben már nincs jelen a szülőföld, és a családi szálak is megszűntek. Talán éppen e kettő különválasztására tett kísérletként értelmezhetjük az Ingóságok című művet. Kísérletként, amely rávilágít arra, hogy a szülőföld elhagyása, a kivándorlás és az emigráns lét nem csupán egyfajta hiányként jelenítődhet meg, hanem az emberi viszonyoknak köszönhetően lehetséges bizonyos otthon-érzet elérése. Példa erre Zillich és lánya, Melanie újraalakuló kapcsolata, mely korántsem torkollik mindent betöltő harmóniába, mégis az otthonra találás lehetőségét villantja fel. Éppen azáltal válik kiemelkedővé Wagner regénye, hogy nem feltételez egy mindenekfölött álló szülőföldképet, nem idealizálja a múltat, hanem egyszerűen megkísérli a szembenézést, mely korántsem csak a „dicső” pillanatok sorolására szorítkozik.

A múlt ironikus bemutatása olyan távolságot biztosít az elbeszélő számára, ami lehetővé teszi az emigráns lét szülőföldmítoszainak lebontását, mely egyáltalán nem önmagáért való, hanem sokkal inkább azért, hogy felbukkanjanak az emberi kapcsolatokban rejlő lehetőségek, akár az otthonteremtés szempontjából is. Az ironikus megszólalásmódot tovább erősítik a rövid és tömör mondatok, melyek távolságtartó kattogását még a néhol anekdotázó, bonyolult történetek áramlása sem tudja feloldani. Így tud talán Richard Wagner regénye – Kurdi Imre kiváló fordításában – a hontalanság oda-vissza útjaiból otthonosságot teremteni.

 

 

*Ford. Kurdi Imre. Bookart, Csíkszereda; 2009.

 

 

 

 

 

 

Vissza az oldal tetejére

+ betűméret | - betűméret