stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2009 Október

Magyar lélek argentin módra


Adorjáni Anna

 


Kovács Nóra: Szállítható örökség.

Magyar identitásteremtés Argentínában (1999–2001)

 

Kovács Nóra az argentin magyarok identitásának komponenseit levéltári és statisztikai források feldolgozásával, illetve 1999 és 2001 között résztvevő megfigyelői módszerrel, interjúk alapján térképezi fel. A szerző a magyar identitás argentínai változatát járja körül: milyen elemeket transzplantált a közösség az új hazába, és milyen úton hagyományozódnak át vagy válnak idegenné az egyén számára ezek a komponensek? A könyv élő képet tár elénk az argentínai magyarokról, példaanyagban gazdag, kellemes olvasmány.

Az argentin magyar identitás- vagy énközösség határvonalainak körvonalazása kapcsán a szerzőnek elkerülhetetlenül választ kell adnia arra a megválaszolhatatlan kérdésre, mi a magyar. Látni fogjuk, milyen nehézségekkel jár ez még egy ilyen jól behatárolt, inkább esettanulmány, mintsem elméleti jellegű munka esetében is. Arra hívom az olvasót, nyúljunk mi is darázsfészekbe, mielőtt Kovács Nóra válaszát meghallgatnánk.

A 19. században a nemzetről alkotott elképzeléseknek politikai, állampolgári (nem pedig a kultúraalapú) változata lett dominánssá, mely a francia nemzetépítést tekintette etalonnak – létrehozni a nemzetet, minket, hogy magunk kormányozhassuk magunkat. Így jár liberalizmus és nacionalizmus kéz a kézben, oly szorosan, hogy a nemzetépítés kontextusában egyik a másik nélkül nem értelmezhető. A politikai nemzeteszme tarthatatlanságának felismeréséhez a versailles-i békeszerződések tapasztalata vezetett, nem nehéz megfejteni, miért. A liberális nemzetfogalom alkalmatlanná vált a magyarok egy részének megnevezésére, olyan fogalmat kellett tehát találni, amely a magyarságnak valamely szükséges és elégséges lényegi alkotóelemét megragadja, jelentéstartalmának középpontjában pedig nem az állam, állampolgárság áll.

Ezt az álláspontot képviseli a népiségtörténet, a két világháború között felbukkanó diszciplína, ideológia és módszer. Az irányzat előzményként tekint a nép romantikus felfedezésére. Eszerint a parasztság a népi kultúra szerves és folytonos hordozója, nyelv, szokások, hagyomány letéteményese.1 A parasztság hordozza a magyarság tudatát, a „magyar tartalmat”: a lélek formáit, gondolatrendszerét, nyelvet, művészetet, zenét, táncot, viseletet, anyagi műveltséget, ilyen szempontok figyelembevételével buzdítják a népiségtörténet ideológusai a kutatókat részmonográfiák írására mikroszkopikus kutatások anyagából.2

A népiség tehát az egész nép – mind csoportjaiban, mind egyéneiben megnyilvánuló – öntudatlan élete és kulturális tevékenysége: „az elszakított magyarság százezrei valamennyien hordozói egy sajátságos, népivé lett kultúrának, amely egyrészt helyenként rokon vonásokat, kölcsönhatásokat tüntethet fel a szomszédos, más nemzetiségű népekével, de amely másrészt maga is szerves, el nem választható része az egész magyar kultúrának”.3

A kézenfekvő megállapítás mellett, hogy argentínai magyarokról nem lehet államnemzeti terminusokban beszélni, miért nyúlunk itt egy olyan százéves elmélethez, amely egyértelműen a Trianon-sérelemben fogant? Abból a felismerésből kiindulva, hogy kedvenc fogalmaink már megszólalásunk előtt tőlünk független tartalmakkal terheltek, arra a kérdésre szeretnénk Kovács Nóra idén megjelent, argentínai magyarokat vizsgáló könyve alapján választ kapni, hogy mentes-e ma az etnikai közösségekről való gondolkodás a magyarságnak olyan felfogásától, amely közvetetten magán hordozza a Trianon-sérelem nyomait.

Egy ilyen kérdés megfogalmazásának jogosságát igazolja az is, hogy Kovács Nóra könyve a Magyar világok sorozat keretén belül jelent meg. A sorozatban Kárpát-medencére koncentráló kötetet is találunk. A könyv hátlapján ez áll: „A sorozat első kötetei három kérdéskör mentén elemezték a határon túli magyar kultúrák, lokális társadalmak életét. A három tanulmánykötet a diaszpóra, a szórvány, valamint a Kárpát-medencei magyarlakta kistérségek és kisebbségi identitások jelentéstartalmait járta körül. A következő három kötet egy-egy kulturális antropológiai elemzésen keresztül teszi lehetővé, hogy egy adott »magyar világot« ismerhessünk meg mélyrehatóan.

Kovács Nóra argentínai magyarokról szóló könyve az első ezek közül. Ezt a kötetet követi a közeljövőben Papp Richárd a vajdasági, valamint Bakó Boglárka az erdélyi »magyar világokhoz« kapcsolódó monográfiája.”

A szerkesztők koncepciója azt mutatja, hogy a szerzők úgy közelítenek majd az általuk vizsgált csoportokhoz mint „magyar világokhoz”, ez a megközelítésmód pedig olyan magyarságfelfogást feltételez, mellyel a vizsgált csoportok mindegyike jellemezhető. Hogyan egyeztethető ezzel össze a Szállítható örökség szerzőjének diaszpórafelfogása? Kérdéseink a szöveghez tehát a következők: van-e valamely rejtett nemzetvédő, nemzetépítő szándék a szerző témakezelésében, fogalomkészletében, magyarságdefiníciójában (mint a két világháború közötti népi ideológia diakronikusan „szállítható öröksége”)? Vajon egy előre kidolgozott magyarságdefiníció elvárásával kell ezekhez a csoportokhoz fordulni mint ún. Notgemeinschaftokhoz? Magyarságuk miatt kerülnek ezek a csoportok a kutató érdeklődésének középpontjába?

A szórvány- és diaszpórakutatók két ideológiai tömbbe csoportosíthatóak, az egyik az ilyen létformát (nyilvánvalóan nemzeti) veszteségként tételezi.4 Érdekes megfigyelni ezzel kapcsolatban az alanyok által elmondott vándorlástörténeteket, migrációs narratívákat, melyek a kutató állítása szerint rákérdezés nélkül buktak elő az interjúalanyokból.5 A migrációs narratíva szülőktől kapott örökség, áthagyományozott identitáselemként jelent meg a második generációs beszélgetőpartnereknél. A kivándorlás mint nukleáris epizód – olyan tehát, amely fordulópontot jelent az élettörténetben, emiatt értelmezése identitáskérdés – nagyjából azonos értékelést kapott az intejúalanyoknál (a migráció kényszerűsége, többnyire az oroszok bejövetele és hallgatólagosan a szülők háborús szerepvállalása miatt), a kivándorlástörténet elemei is egyezést mutattak (mikor, miért, hogyan jöttek, milyen körülmények fogadták őket, illetve az azóta eltelt idő tömör értékelése mindezek fényében).

A kutatók másik csoportja az új identitást mint olyat vizsgálja. Ők a szórványban született új identitást mint szociális realitást pozitívan, az intellektuális kreativitás termékeként értékelik. Ez az irányzat a nemzet, az etnikai közösség, identitás kialakulásának, megkonstruálásának és folytonos változásának, átértelmezésének mechanizmusait vizsgálja és állítja előtérbe, az állam nélkül prosperáló transznacionális nemzeteket.6 Kovács Nóra elméleti alapvetésében többségében olyan munkákra hivatkozik, amelyek az utóbbi, konstrukcionista állásponthoz állnak közelebb. Az alábbiakban azt fogjuk megvizsgálni, mennyiben tartja a szerző következetesen ezt az irányvonalat, amikor az argentínai magyarok identitásának elemeit körvonalazza. Amennyiben a nemzetiség olyan definícióját

is elfogadhatónak tartja, amely azt migrációs képződményként határozza meg, melyek lesznek az identitás konstitutív elemei.

Kovács Nóra elméleti bevezetőjében tehát olyan munkákat, illetve szerzőket hív segítségül, akik az identitást valami dinamikusként tételezik. A „magyar” ebben az esetben egyértelműen csak etnikai csoportot, nemzetiséget jelölhet (szemben az államként értelmezett nemzettel), vizsgálja azonban a csoportnak a magyar vagy argentin nemzetállamhoz való viszonyulását is. A közösséget a szerző diaszpóraközösségként értelmezi: „A közvetlenül a második világháború után érkezett magyarok egy viszonylag homogén társadalmi háttérrel, valamint markáns politikai irányultsággal rendelkező csoportjára és leszármazottaik közösségére érvényesnek vélt paradigma elemeinek több tagja megegyezik a diaszpóracsoportok klasszikus ismérveivel.”7

Az óhazából átszállított örökség mellett szemrevételezi azokat az identitáselemeket is, amelyeket az új helyzet hív elő, ezt nevezi a szerző etnikai invenciónak. Több ízben is hangsúlyozza, a magyarok vonatkozásában az ún. étikus definíciót tartja alkalmazhatónak, mivel sem az egyéni kategóriák, sem a statisztikai definíciók nem bizonyultak mérvadónak. Az identitás ilyen megközelítésmódja külső szempontok szerint közelít a vizsgált csoporthoz, az univerzális viselkedéskategóriákra koncentrál, és ezek kultúrspecifikus változásait elemzi, ezzel szemben az émikus a társadalmak egyediségére helyezi a hangsúlyt, az adott kultúra szemszögéből elemzi és értelmezi a jelenségeket. „Az argentínai magyarok kifejezést Magyarországon, az Osztrák–Magyar Monarchiában, illetve annak utódállamaiban született személyek mellett azokra is alkalmazom, akiknek egyik vagy mindkét szülője magyar volt.”8

Egy ilyen, az identitást a maga dinamizmusában vizsgáló kutatásnak különös figyelmet kell fordítania az asszimiláció, integráció és a generációk kérdésére. A kutatás fókuszában elsősorban a(z e)migránsok második generációja áll, akik kisgyermekként szüleikkel érkeztek Argentínába, vagy már ott születtek. A szülők többségükben 1946–1951 között vándoroltak ki, ez a csoport nevezi magát „negyvennyolcasnak”. A tanulmány azonosítja a bevándorlási hullámokat, így állapítja meg hozzávetőleges pontossággal az argentin magyarok számát, majd azokat a tényezőket szemrevételezi, melyek a csoport vagy a magyarként definiált egyének identitására befolyással lehettek. A szerző elsősorban az intézményekre, ezek tevékenységeire koncentrál, de felmutat olyan egyéniségeket is, akik a csoport identitására befolyással voltak (többnyire az ő tevékenységük is valamely intézményhez kapcsolódik), felhívja a figyelmet az ingatlanok, valamint ezek elhelyezkedésének jelentőségére. Külön fejezetet kap a csoport magyar nyelvhez való érzelmi és erkölcsi viszonyulása, illetve a nyelvtanulás intézményes kerete. Itt tárgyalja az etnikai identitás más (ugyancsak intézményhez kötött) komponenseit, mint a néptánc, zene, magyar konyha. A Buenos Aires-i magyar kórus magyarországi útja kapcsán listát készít azokról az „emlékezethelyekről”, amelyeket az argentin magyarok előnyben részesítettek látogatásuk során, illetve amelyek erős érzelmi hatást tettek rájuk.

A könyvből elsősorban az intézmény által képviselt magyarságkép bontakozik ki, mely nagyban tartalmaz olyan elemeket, amelyek a kivándorló generáció Magyarországának korára jellemzőek. Az argentínai magyar közösség néhány sajátosságában a második világháború utáni magyarok kimerevített képét adja. Így például abban is, hogy az argentínai magyar zsidóktól elvitatják a magyar megnevezést (a tanulmányba is csupán összehasonlítási alapként kerül a magyarok ezen – a kemény maghoz képest „fapados” – csoportja említésre), a szocialista Magyarország hivatalos képviselőit nem engedik be a Magyar Centrum épületébe, különös szimpátiával viseltetnek a Kárpát-medence határon túli magyarjai iránt stb.

A szerző az argentin magyarokhoz olyan fogalompárok mentén közelít, mint gyökértelenség és transzplantáció (a fogalmak valamely organikus nemzetfelfogás lenyomatát viselik magukon), olvasztótégely és kulturális pluralizmus, etnikai identitás, határvonal és etnikai invenció, azaz mit hoztak magukkal a bevándorlók az óhazából, milyen hatással volt erre a befogadó ország, és melyek az új identitás elemei, körvonalai. Bár a szerző az étikus identitásdefiníció mellett kötelezte el magát, az argentínai magyarok identitásának konstituensei nagyjából azokkal egyeznek meg, amelyeket intézményük, a Magyar Centrum propagál. Ezeket az elemeket Kovács Nóra a következtetésekben táblázat formájában rendszerezi aszerint, hogy az argentínai magyarok általa megnevezett négy csoportja – a Magyar Centrum magja, a Magyar Centrum perifériája, a magyar zsidók és az elszigetelt magyarok – nullától háromig terjedő skálán milyen mértékben „részesülnek” a magyar identitás ezen alkotóelemeiből.9

Az etnikai identitás megjelenési formái tehát az ezredfordulón a következők:

– a magyar nyelvtudás megléte,

– a magyar nyelv ismeretének megkövetelése a gyerektől,

– magyar földrajzi, történelmi, irodalmi ismeretek elsajátítása,

– Magyarországra látogatás,

– gyerekek Magyarországra látogatásának előmozdítása,

– levelezés Magyarországgal,

– új magyarországi ismeretségek szerzése, ápolása,

– magyarországi szakmai kapcsolatok szerzése,

– magyar útlevél megszerzése, az állampolgárság jelentősége,

– kapcsolattartás magyar migránsokkal a világban,

– részvétel argentínai magyar intézményekben,

– gyermekek ösztönzése az argentínai magyar intézményekben való részvételre,

– magyar szomszédságban lakni,

– magyar házastárs választása,

– a magyar himnusz kiemelt jelentősége,

– lelkesedés a cigányzenéért,

– az operett, magyar nóta szeretete,

– magyar ételek emlegetése, szeretete,

– magyar ételek otthoni elkészítése,

– magyar ételek rendelése otthonra vagy étteremben,

– antikommunista beállítottság.

 

A szerző hangsúlyozza, hogy ezek mindegyike valamilyen formában megjelent interjúalanyai döntő többségénél. A kritériumok mint identitáselemek „megkonstruálására” nézve beszédes, hogy míg a Magyar Centrum magjából kiindulva 117 interjú készült, addig a zsidó magyarok körében csupán 16. Abból, hogy a magyarországi szakmai kapcsolatok kivételével a kritériumok mindenike a „kemény magra” jellemző leginkább, a kritériumok többsége pedig valami merőben új helyett egy Magyarország viszonylatában standardizált magyarságképről árulkodik, azt látjuk, hogy a szerző az ilyen értelemben vett leginkább „magyarszabású” argentínai magyarokat tekintette alapesetnek, akik tehát leginkább ellenálltak az asszimilációnak.

Noha a szerző az identitás dinamikus felfogása mellett kötelezte el magát, mégis olyan intézményt tekint az identitás letéteményesének, amely bevallottam szigorúan statikus magyarságképben gondolkozik. Több példát is olvashatunk a könyvben az ebből származó konfliktusokra, arra, hogyan záródnak ki a magyar közösségből azok, akik például nem beszélnek magyarul. Az argentínai magyar identitás letéteményese és normaadója tehát az a buenos aires-i magyar intézmény-(hálózat), mely a „negyvennyolcas” bevándorló hullám óta folytonosságot mutat. Így lehet az argentínai magyar identitás szerves része az antikommunizmus vagy antiszemitizmus. Emellett a másik autoritás Magyarország, a kritériumok magas hányada utal valamilyen módon Magyarországra. A magyar állampolgárság megszerzésére irányuló törekvés túlmutat a nemzet etnikai felfogásán, akkor is, ha a magyar állampolgárságnak az argentínai magyarok számára elsősorban szimbolikus értéke lenne.10

Bár a szerző hangsúlyozza, melyek azok elemek, amelyeket az argentínai magyarok élethelyzetének egyszerisége hívott életre – ilyen például a magyar himnusz eléneklésének mintájára az argetin himnusz eléneklése szilveszterkor, ami Argentínában nincs szokásban –, a következtetésben mégis inkább azok az elemek hangsúlyosak, amelyek egyfajta állandó konstituens elemei a magyarságnak. Mindebből azt láthatjuk, hogy a magyarságnak valami téren és időn átívelő statikusnak és öröknek elgondolt lelkiségként való értelmezése ma is vonzó paradigma, amennyiben egy ilyenfajta gondolkodás nyomai olyan munkákban is fellelhetőek, amelyek más elméleti keretben gondolják el kutatásuk tárgyát, amelyek az identitást a maga dinamizmusában kívánják megragadni. Így a közösség önértelmezésére rásimulva nem az lett az argentínai magyar prototípusa, aki – teszem azt – sok spanyol szót kever a magyar mondataiba, hanem az, aki leginkább „megtartotta a magyarságát”.

Amit itt hangsúlyozni szeretnénk, korántsem az, hogy elhanyagolható lenne az identitásközösségek önértelmezése, azt viszont joggal állapíthatjuk meg, hogy a téma (vagy az argentínai magyar közösség?) ellenállt az identitás konstrukciós jellegét hangsúlyozó megközelítésnek, hogy a „kitaláltak” helyett inkább azokra az elemekre koncentráljon, amelyeket a közösség megőrzésre érdemesnek ítélt. Ez a feszültség kitetszik a kötet fő- és alcíméből is, amikor az egyik a megőrzés, másik a teremtés momentumát hangsúlyozza.

Gondolat Kiadó – MTA Kisebbségkutató Intézet, Bp., 2009.

 

JEGYZETEK

1. Szabó István: Nemzetszemlélet és magyarságtudat. In uő.: Népiségtörténeti tanulmányok. Lucidus, Bp., 2005. 179–180, ill. Horst Becker: Was will Volkskunde? Eine Einführung in das volkskundische Denken. Franckh, Stuttgart, 1934. 4–5.

2. Szabó István az állampolgár-nemzet eszme tarthatatlanságának fejtegetése során említ egy másik tapasztalatot is, amely a figyelmet a népiség felé fordítja, nevezetesen a német katonák találkozását a határon kívüli német csoportokkal, amelyek a németség olyan jegyeit hordozták magukon, mint a települési és gazdasági formák, viselet, szokások. „Mint német részről megállapítják, a világháború német katonája számára óriási meglepetés volt, hogy előrenyomulásában az idegen népek tengerében itt is, ott is németekkel találkozott. [...] Ilyen élményeken keresztül erősödött a birodalom németeiben már a háború alatt az a felismerés, hogy az állam és a nép különböző síkon fekszenek, hogy »a népiség jóval alapvetőbb, mélyebb életrendet jelent, mint az állam«.” Szabó István: i. m. 195.

3. Mályusz Elemér: Irányelvek a magyar történelem tanulmányozásánál. In uő: Klió szolgálatában. Válogatott történelmi tanulmányok. MTA Történettudományi Intézete, Bp., 2003. 474.

4. Kezdetben a diaszpóra fogalma a zsidóság (örmények, görögök, cigányok) szétszóratásával fonódott össze, ma már alkalmazható a globalizációs migráció olyan csoportjaira is, mint a menekültek, vendégmunkások. Lényeges momentuma a migráció, amelyet a csoport tagjai kényszerként interpretálnak, innen adódik a diaszpóralét nem ideális állapotként való értelmezése és az annak ideiglenességébe vetett hit. Lásd ehhez: Fejős Zoltán: Diaszpóra és az „amerikai magyarok” – háttér egy fogalom alkalmazhatóságához. In: Tanulmányok a diaszpóráról. Szerk. Kovács Nóra. Gondolat, Bp., 2005. 9.

A diaszpóralét veszteségként való értelmezéséhez lásd A. Gergely András diaszpóra-definícióját: „diaszpórának (gör. diaspeiro = szétszór) nevezem azt a folyamatot, amelyben egy korábban számos szempontból (így térségi kapcsolatok vagy térbeli közelség, letelepedettség és mobilitás, életmód és értékrend stb. egységét tekintve) konzisztens társadalmi tömeg valamely sajátos okból felhagy létmódjával, és külső kapcsolataitól meghatározott földrajzi térbirtoklásával, elmozdulva és fragmentálódva új körülmények közé kerül, fölcserélve lokális berendezkedését olyan körülményekre, melyek között kisebbségben, töredéklétben, újfajta adaptációs kényszerektől áthatva keresi (s nem okvetlenül találja) meg új identitását.” A. Gergely András: Szórvány, diaszpóra és határfenntartás. Adalékok a szórványtipológia és a kulturális sziget kérdésköréhez. In: Tanulmányok a szórványról. Szerk. Ilyés Zoltán, Papp Richárd. Gondolat, Bp., 2005. 11.

5. Kovács Nóra: Szállítható örökség. Magyar identitásteremtés Argentínában (1999–2001). Gondolat Kiadó – MTA Kisebbségkutató Intézet, Bp., 2009. 80–83.

6. Fejős Zoltán: i. m. 10.

7. Kovács Nóra: i. m. 31. A diaszpóra sajátos jellemzőit Fejős Zoltán Chalian és Ragean alapján idézi. Egyik ezek közül a politikai szétszóródás valamely politikai kataklizma hatására, így az identitás sarkalatos eleme a traumaként értelmezett diaszpóralét. Az identitás másik eleme a kollektív emlékezet mint a traumatikus élmények narratív továbbadása, továbbá az identitás megőrzésének, az örökség továbbadásának szándéka, a csoportként való fennmaradás vágya. A negyedik kritérium az idő, hiszen a fenti komponensek hosszú távon lesznek mérhetővé. Fejős Zoltán: i. m. 13–14.

8. Kovács Nóra: i. m. 23.

9. Uo. 217–218.

10. Sok argentínai magyar (vagy azok felmenői) azonban soha nem élt a magyar nemzetállam területén. Így az a paradox helyzet állt elő, hogy a magyar közösség kemény magjának sok tagja nem juthat magyar útlevélhez, állampolgársághoz, noha az etnikai nemzet minden kritériumának eleget tesz.

 

 

 

Vissza az oldal tetejére

+ betűméret | - betűméret