stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2009 Október

Az erdélyi felvilágosodás és a filozófiaoktatás kapcsolatáról (1781–1830)


Egyed Péter

 


Egy kutatási program három premisszája

 

Az erdélyi felvilágosodás kutatásának vannak hagyományos területei, témái és irányai. Így az irodalmi kutatás középpontjában az erdélyi testőrírók (Bessenyei György, Barcsay Ábrahám, Báróczi Sándor és Naláczi József) irodalmi és intézményteremtő tevékenységének, levelezésének és fordításainak a kérdése állt, amelyben a centrum–periféria viszonyban jelent meg az irodalmi kánonnak és az új eszmék implantációjának a kérdése is. Részben ide tartozik az irodalmi társaságok, művelődési intézmények és a színjátszás kérdésköre. A másik hagyományos irány a szabadkőművességnek (a páholyoknak) mint az erdélyi felvilágosodást szervezetileg összefoglaló intézménynek a kutatása volt. Mindehhez természetesen hozzá kell kapcsolni a filozófia szerepét a felvilágosodás eszméinek, filozófiai terminológiájának, valamint legjelentősebb német és francia filozófusainak erdélyi recepciójában.1

A felvilágosodás Erdélyben is elsősorban az észre alapozott szabadságeszményt, valamint a gondolkodás, cselekvés és akarat autonómiáját jelentette, illetve a szekularizációs törekvéseket. Ez azonban korántsem a hit kiküszöbölését célozta, hanem – amint például Sipos Pál eszméiben követhetjük – az egyetemes és tudományos racionalizmus, valamint a hit (vallás) a modern társadalom követelményeinek megfelelő új felfogásának a kialakítását. Közismert dolog, hogy a protestáns egyházak azért karolhatták fel a kantianizmust, mert a kanti etika összeegyeztethető volt a protestáns dogmákkal. Az Erdélyi Református Főkonzisztórium már 1781-ben megjelölte a magyar nyelvűségre való áttérés fő irányát, éspedig az erkölcstan területén. Nánási Mihály 1800-ban, a máramarosszigeti kollégiumban magyarul oktatta a kanti etikát és morális filozófiát, 1817-ben pedig Köteles Sámuel kimondottan oktatási célokkal adta ki kantiánus összefoglalását, Az erkölcsi filozófiának eleji2címmel. A Főkonzisztórium állásfoglalásában (1781. aug. 20.) rendkívüli tisztasággal és határozottsággal bontakozik ki a filozófia központi szerepével kapcsolatos irányvétel: a filozofálás szabadságáról, tudományosságáról, a filozófiai alkotásról, a filozófia antidogmatizmusáról nyilatkozik. „A mi a philosophiát illeti, időnként új philosophiai igazságokat fedeznek föl, némely korábbi, homályosabban előadottakat világosabban vagy könnyebben felfoghatólag adnak elé, vagy biztosabb meghatározásokat alkotnak. Ennélfogva tanácsos más meg más kézikönyveket használni. Ezt igazolja a műveltebb népek szokása is, kik között majd minden professor saját kézikönyvét használja, saját módszerét alkalmazza; ez inkább előmozdítja, mintsem akadályozná az irodalom fejlődését. A philosophiai tudományok gyarapodását csak a philosophálás szabadsága mozdítja elé; az nem is szorul bizonyításra. Hogy a philosophálás szabadságának árt a teljes egyenlőség, abból is kitűnik, hogy a philosophus névre méltatlanok azok, kik arra mennek, a merre viszik, s nem a merre menniük kellene és mindenben a mester szavára esküsznek. A philosophia sorsa is szembetűnőleg bizonyítja ezt. Mert a míg az Aristoteles féle philosophálás módja annyira elfoglalta a tanszékeket, hogy attól egy ujjnyira sem mert eltérni senki az eretnekség vádja nélkül: addig a philosophia tudományok egészen haszontalanok voltak az emberi nemre.

A gondolkodásnak és tanításnak törvényekkel való megkötése megsemmisíti a versenyt, megtöri az erkölcsi ösztönt, stb. Ehhez járul, hogy sok dolog van a philosophiában, a mi bár igaz és szilárd elveken nyugszik, s azért a protestansok egyhangúlag elfogadták, a katholicusok mindazonáltal vagy a pápák, vagy a zsinatok tilalma miatt nem fogadhatták el.

De a valláskülönbség is gátolja a tökéletes egyenlősítést. Mert a protestansok a józanészt követik a bölcselkedésben, a katholicus tudósok ellenben, kik a bölcsészetet a római udvar tetszése szerint magyarázzák, a metaphysikai vitás kérdésekben, a természeti theológiára vonatkozókban; az erkölcsi szabadság természetéről, az isteni eszközök tudományáról, az isten segedelméről megállapított véleményöket az oly időszakokban tartott zsinatok rendeleteivel igazolják, midőn a philosophia fénye el volt homályosulva; nem is akarnak, nem is mernek azoktól elállani. Ezen kívül még sok vitás kérdés van a protestans és katholicus írók közt a természet-jogra, erkölcstanra, politikára vonatkozólag. Másként gondolkoznak pld. a felségjogról az egyházi ügyekre vonatkozóan a r. katholicusok, másként a protestansok; továbbá a szerzetesi fogalmakról [!], az anachoreták életének szentségéről, a más felekezetűek iránt való türelemről, az eretnekeknek tett esküről. Kitűnik ezekből, hogy a felsőbb tudományokat a valláskülönbség mellett ugyanazon módon nem taníthatják a protestansok és a római katholicusok.”

A Novum Studiorum Systema programját részletesen elemeztem Aufklärung. A filozófiaoktatás reformja című tanulmányomban.3Ez a filozófia és a filozofálás szabadságáról szóló program csakis filozófustól származhatott, és három évvel előzte meg a kanti felvilágosodás-programot. A Novum Studiorum Systema irányelvei: az oktatás és nevelés modernizációja, a lehetséges magyar nyelvű oktatás programja, az iskolai programok és tanrendek, az oktatási rendszer intézményes reformja minden kétséget kizáróan egy modernizációs programot jelentenek, és a kutatást afelé irányítják, hogy az erdélyi felvilágosodást egy általános modernizációs program részeként értelmezze.

Az erdélyi felvilágosodás legfontosabb művei, Sipos Pálnak a kanti kritikai filozófia és transzcendentalizmus, valamint a fichtei tudománytan szellemében írott eredeti alkotásai4 azonban nem jelenhettek meg, éspedig – a legutóbbi esetében bizonyítottan – az egyházi cenzúra (Bodola János püspök ) miatt, amely a politikai cenzúrát képviselte. Ha II. József alatt a könyv- és lapkiadás és -forgalom alig ütközött akadályba, II. Lipót cenzúrarendeletei immár valóban megtestesítették az abszolutizmust. 1790. szeptember 13-án kiadott rendeletében a császár átfogóan szabályozta, hogy mit kell eltiltani, de még ezt is „finomították”. Így például az 1795. június 15-én született helytartótanácsi rendelet értelmében Immanuel Kant műveit nem lehetett iskolákban tanítani, a szabadkőműves könyveket 1796. május 6-án tiltották be rendeletileg, de például azt is szabályozták, hogy milyen körülmények között és kinek lehet Voltaire, Rousseau és Helvetius műveit könyvtárakban olvasni. Innen nézve érthetővé válik a francia filozófusok műveiből készült fordítások nagy száma a kor különböző kéziratos forrásaiban, kolligátumaiban, vagy hogy miért oly viszonylag nagy számban terjednek a Kant- és Fichte-művek Erdély-szerte. Csempészik őket. Emiatt is érthető az erdélyi fiatalok vonzódása a német egyetemek felé, ahol ennél jóval szabadabban olvashattak. A 18. század utolsó éveiben még Kantot és Fichtét is – főleg a vallással és egyházzal kapcsolatos álláspontjuk miatt – cenzúrázták. Erdélyben hagyományosan a Gubernium felügyelte a könyvkiadást, megbízott cenzorok révén cenzúrahatóságként működött, de végső soron ott volt a General Commando (Császári Főhadparancsnokság), amelynek rendőri funkciói révén joga volt minden felségsértési, felségárulási, a politikai és közigazgatási státust érintő ügyben eljárni. (1795-től Bécsben külön rendőrhatóság keretébe utalták a könyv- és lapkiadási, -forgalmi és -terjesztési kérdéseket.)

Az erdélyi felvilágosodás kutatásában a fentebbiek ismeretében rendkívül fontosnak tartom a cenzúraviszonyoknak (az intézménytörténettel korrelált) részletes kutatását és feltárását.

A másik követendő irány a nyilvánosság kutatásáé. Ez a levelezéskutatással részben le van fedve (írók, olvasók, literátorok, főúri értelmiség), a nyilvánosság másik jelentős szegmensét azonban a közigazgatási intézményekben dolgozó szakértelmiség (Gubernium, kerületi alsótáblák, bíróságok) jelenti, ahol a képzettség és hozzáértés alapján feltételezhető a felvilágosodás alapeszméi általi érintettség. A harmadik és legnagyobb csoport nyilvánvalóan a kollégiumok tanári karáé, amely révén a diákok is érintettek. (Ezen belül külön hely illeti meg a filozófiatanárokat, akik természetesen enciklopédikus filozófiát, azaz alkalmasint igen sok tantárgyat is oktatnak. Közülük sokan paptanárok, sajátos helyzetben, „kettős kötöttségben”.) Mindez együtt egyáltalán nemcsak szociológiai kérdés, hanem a „kultúra teste” autonómiájának a problémája, amelyben állásfoglalások, irányok és alkalmasint döntések, avagy döntések befolyásolásai születnek, a nyilvánosság működési feltételeinek és bizonyos értelemben magának a működésnek a problémája. A nemzeti problematika evolúciója sem érthető meg az értelmiség és a nyilvánosság alakulásának a jelenségrajza nélkül. A különböző ellenőrzött adatbázisok (elsősorban kollégium- és gimnáziumtörténetek) alapján összerakható a filozófiát oktató tanszemélyzet nagyon is fluktuáló személyi állománya tekintetében. Itt eltekintünk attól, hogy e katasztert teljes egészében rekonstruáljuk, csupán néhány jellemzőjét, kiemelkedő figuráját emeljük ki. A legeredetibb gondolkodónál, Sipos Pálnál nagyobb szerencséje volt a nyilvánossággal Köteles Sámuelnek, elsősorban azért, mert szándéka szerint is tankönyveket írt. Mindkettőjük a szó legeredetibb értelmében felvilágosító volt, akik a kanti kritikai filozófia és transzcendentalizmus, a fichtei szabadságfilozófia radikális európai újszerűségét és fontosságát felismerték, és ezeknek az elemeknek az átvételével írták a műveiket. Harmadikként, a legjelentősebbek egyikeként az 1762 és 1836 között élt erdélyi unitárius püspök, Körmöczi János említhető. Kutatott – tágabb – periódusunkban, a vizsgált erdélyi kollégiumokban több-kevesebb rendszerességgel harminc, kimondottan filozófiát oktató tanár működött, eredetileg ezeknek a fele is teológus képzettséggel rendelkező paptanár volt. Székelyudvarhelyen pedig éppen csak alapszinten tanították a filozófiát.

Amennyiben e tanárok által megalkotott – jobbára kéziratban maradt – művek jellegét követjük, kibontakozik a jól látható áttérés a Leibniz–Wolff–Baumeister által képviselt hagyományról a kantiánus-fichteánus gondolatrendszerekre, megjelenik a magyar nyelvűség is az oktatásban-képzésben. Vannak tanárdinasztiák képviselői közöttük, és legtöbbjüket rokoni-baráti szálak is összefűzik. Összességében elmondhatjuk, hogy jelentős filozófiai-szakmai, valamint kulturális kibontakozás hordozói voltak, méltán övezte őket az erdélyi társadalom megbecsülése, ami gyakran magas közhivatalok és méltóságok odaítélésében is megnyilvánult.

Meglátásom szerint és eddigi kutatási gyakorlatomban a 18. század vége és a 19. század eleje filozófiájának kutatásában három alapvető kérdéskör vizsgálandó. Elsősorban a cenzúraviszonyoké, másodszor a nyilvánosság sajátos formáié, harmadszor pedig az egyes személyi életművek sajátos kontextusaié.5

 

Jegyzetek

1. Ilyen értelemben tartja a filozófia kérdését mérvadónak a háromkötetes Erdély története is: „Az erdélyi szellemi élet egészét érinti az európai szellemi irányzatok behatolása Erdélybe. A filozófiában a kantianizmus az új. Pákei József kantianizmusáról már hallottunk. De Kanttól indul s aztán Fichte és Schleiermacher megismerése után önálló filozófiát, egyfajta, a felvilágosodást és a kereszténységet egyeztető erkölcsi idealizmust dolgoz ki Sipos Pál, egyben nemzetközi hírű matematikus, Kazinczy barátja. Kantiánus Köteles Sámuel marosvásárhelyi és nagyenyedi református kollégiumi professzor, kora Magyarországán és Erdélyében a kanti filozófia legalaposabb ismerője és legrendszeresebb előadója.” Erdély története három kötetben. II. 1606-tól 1830-ig. (Főszerk. Köpeczi Béla) Akadémiai, Bp., 1986. http://mek.hu/02100/02109/html/362.html

2. Köteles Sámuel: Az erkölcsi filosofiának eleji. Egy kézikönyv, melylyet a maga tanítványai számára készített. I. rész. Tiszta erkölcsi filosofia. Az erkölcsi filosofiának második része. Erkölcsi anthropologia, vagy alkalmaztatott erkölcsi tudomány. Marosvásárhely, 1817.

3. Egyed Péter: Aufklärung. A filozófiaoktatás reformja. In: Emlékkönyv Benkő Samu születésének 80. évfordulójára. (Szerk. Sipos Gábor) Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kvár, 2008. 73–78.

4. Sipos Pál: A keresztyén vallásnak és a világosodásnak együtt való terjedéséről. 1809; Uő: Vorläufige Propedaeutische Betrachtungen über die Philosophie. 1812; Discursiones philosophicae e lucubrationibus hybernis. 1813; Vallásos-erkölcsi iratok (miscellanea) (szerzősége csak részben bizonyíthatóan a Siposé). 1814; Der Gang der Religion im Fortschritte der Zeit philosophisch betrachtet. 1814; Summarische Deduction der menschlichen Bestimmung. 1814; A Praecipua Capita Religionis Christianae, philosophice pertractata. 1815.

5. Az erdélyi felvilágosodással és a vizsgált korszak filozófiájával foglalkozó legfontosabb tanulmányaim: Egyed: Az ismert és ismeretlen Sipos Pál. In: Sipos Pál: A keresztyén vallásnak és a világosodásnak együtt való terjedéséről. (Kiad., jegyz. Egyed Péter) Pro Philosophia, Kvár–Szeged, 2002; Az erdélyi paradigma. In.: Közelítések a magyar filozófia történetéhez. (Szerk. Mester Béla–Perecz László) Áron Kiadó, Bp., 2004. 183–198; A kanti lelkiismeret és kötelességetika átértékelése a posztmodern korban. Református Szemle, 2006. november–december, 685–704; Az ellenreformáció eszmeisége – két hullámban. Székelyföld, 2003. 2. 45–55. Ezeknek a tanulmányoknak a megállapításaira itt csak impliciten hivatkozom. Kutatásaimat támogatta az MTA Kisebbségkutató Intézete, valamint a Domus Hungarica Scientiarium et Artium.

 

 

Vissza az oldal tetejére

+ betűméret | - betűméret