stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2009 Október

Meltzl Hugó és a magyar irodalom


Kozma Dezső

 


Száz évvel ezelőtt, 1908 januárjában, Olaszországból hazatérőben, a nagyváradi vasútállomáson mondta fel szíve a szolgálatot. A következő évben egyik tanítványa, Barabás Ábel – Meltzl Hugó Petőfi-tanulmányaiból készült válogatásában – ezekkel a szavakkal búcsúztatta mesterét: „Egy tudóst kísértek ki 1908-ban a kolozsvári temetőbe. [...] Érdemeit nem ismerhette mindenki. Aki mégis tudni akarta, kezébe vette a lapokat, hogy a nekrológokból kapjon felvilágosítást. De a nekrológok szűkszavúak voltak. Még jó, ha a halálesetről megemlékeztek. Akárhány lap arról sem vett tudomást. Mintha észrevétlenül tűnt volna el a világból egy ismeretlen ember.

Hetek, hónapok múlva. mikor már senki sem gondolt többé a halottra, a világ minden részéből megható levelek érkeztek.”1

Poszler Györgyöt sok évtized távlatából hasonló gondolatok megfogalmazására készteti bolyongása a Házsongárdi temetőben: „Emlékhelyeit a városban – a síron kívül – nem találni. Sokáig a Főtéren lakott, a 30. szám alatt. A Tivoli-házban. A barokk Bánffy-palota mellett. Vagyis kolozsvári emlékeim »korzóján«. [...] Csak a sírja van meg. A művei meg néhány fényképe. [...] Persze művei a fontosak. De mintha összhangban lennének a süppedő sírral, az elhalványult fényképpel. Megértetlenek és majdnem ismeretlenek még napjainkban is.”2

Évekkel ezelőtt a 19. század végi Kolozsvár magyar művelődési életét feltérképezve kíséreltem meg számba venni Meltzl Hugó sokfelé ágazó irodalmi működését, úttörőnek számító lapvállalkozását.3 Ez alkalommal szellemi örökségének pusztán egy-két szeletét szeretném felvillantani: a magyar irodalom (és főleg Petőfi költészete) iránti vonzalmának néhány mozzanatát. Jelezni ezzel, hogy múltunk búvárának érdemes lesz egyszer felmérni jórészt eltemetett, a magyar irodalomnak szentelt írásait, műfordításait.

Már csak azért is hasznos lehet egy ilyen munkára vállalkozni, mert a magyar irodalomtörténeti összefoglalásokban, lexikonokban alig olvashatunk róla, s még kevesebbet a magyar irodalomhoz fűződő írásairól. Bálványozott költőjéről, Petőfiről megjelent értelmezései nemigen épültek be a szakirodalomba. Örökségét inkább az általa annyi szenvedéllyel szorgalmazott összehasonlító irodalomtudomány művelői élesztették, fedezik fel időnként: főleg a múlt század harmincas és hatvanas éveiben, az utóbbi időben – mai igényekhez illően – épp ennek a tanácskozásnak a résztvevői.

A Szászrégenben született, német anyanyelvű Meltzl Hugó tanulmányait Kolozsváron, illetve németországi egyetemeken folytatta, majd az l872-ben megalakult kolozsvári egyetemen ő lesz a német nyelv és irodalom oktatója. Tanárként, folyóiratszerkesztőként egyik erjesztője a kísértő provincializmust elkerülni óhajtó egykori szellemi törekvéseknek. Azoknak a próbálkozásoknak, amelyeknek elsődleges célja a több évszázados erdélyi tudományos és művelődési élet kereteinek megszervezése – megváltozott körülmények között.

A négy karral induló egyetem fő központja lesz a tudományművelésnek, l874-ben megjelenik a már l859-ben létrehozott Erdélyi Múzeum-Egyesület folyóirata, az Erdélyi Múzeum, l888-ban az irodalom ápolásának ösztönzésére megkezdi működését az akkor jelentős szerepet tölt be Erdélyi Irodalmi Társaság. Közben helyi időszaki kiadványok, hírlapok egész sora lát napvilágot. Íme néhány, ma már inkább csak a sajtótörténettel foglalkozók számára ismert cím: Magyar Polgár, Ébredés, Ellenzék, Kelet, Kolozsvári Közlöny, Kolozsvár, Erdélyi Híradó, Erdélyi Képes Újság, Magyarság, Élet és Irodalom, Erdélyi Napló, Nép barátja, Kolozsvári Lapok, Újság, Erdélyi Lapok. A Kolozsváron tizenegy évig (l880–l891) újságot író és lapot szerkesztő jeles novellista, Petelei István jó tollú írók útját egyengeti, az akkor már százéves kolozsvári színjátszás is keresi az új lehetőségeket, s a nagy múltú kolozsvári kollégiumok, a teológiai intézet szintén eleven műhelyei a változó világ szellemiségének.

Meltzl Hugó oktatói, irodalmi működése ebben a közegben bontakozik ki. Szélesebb összefüggéseket kereső írásai jórészt az egyetemi tanártársával, Brassai Sámuellel Kolozsváron közreadott többnyelvű folyóirat, az Összehasonlító Irodalomtörténelmi Lapok (l877–l888), illetve az előbb felsorolt kolozsvári lapok hasábjain jelentek meg.

Nem véletlen, hogy a Stuttgartban 2005-ben kiadott, Meltzl és a komparatisztika kezdeteit vizsgáló tanulmánykötetet szerkesztő Horst Fassel írásában4 elsősorban a regionalizmus és az egyetemesség összefüggéseire kívánja felhívni figyelmünket. Meltzl Hugó hazai és külföldi munkatársai ugyanis a goethei módon értelmezett világirodalom alapján képzelték el az egyes nemzeti irodalmak egymást megtermékenyítő kapcsolatát. Úgy vélték: az önálló, egyenértékű irodalmak kiemelkedő alkotásaikkal válhatnak részévé az egyetemes kultúrának, a világirodalomnak. Az Összehasonlító Irodalomtörténelmi Lapok címlapján olvasható Eötvös József-idézet ennek a kölcsönhatásnak a szükségességére, módjára figyelmeztet: „Tanulmányozzuk a régi kor s más nemzetek nagy íróit, de ne utánozzuk. A mag, mely máshol fává nőtt, talán kikel a mi földünkben is, de a felnőtt fa, melyet elültetünk, elsatnyul s kivész, éspedig annál hamarabb s bizonyosabban, mennél szebb és nagyobb volt eredeti helyén.”

Meltzl a „ködös kozmopolitizmustól” (egyik német nyelvű írásában olvasható a kifejezés) idegenkedve keresi az „érintkezési pontokat”. Úgy, hogy az egyes irodalmak megőrizzék sajátos ízeiket, hogy „szent és sérthetetlen” maradjon „nemzeti zamatjuk”. (Itt jegyzem meg: Meltzl olykor meglehetősen egyéni jelentésben használ egy-egy irodalmi kifejezést, ezért csak ennek tudatában illeszthetők bele esztétikai elveibe. Például Eötvöst és Petőfit úgy emlegeti, mint a romanticizmust meghaladó, a klasszikus szintet elérő alkotót, ugyanakkor Petőfi költészetének épp a romantikus-gondolati líráját, a Felhők darabjait dicséri.)

Az egyedi színek igényéből következik, hogy nem mellőzi az átvevő nyelv szellemét, sajátosságait, még a tájnyelvi változatokat sem. Az egyenrangúság elve alapján vallja: egy másik nyelvi közösségben a fordító valójában újrateremti az átültetésre szánt művet. Egyik genfi munkatársa írásában olvasom: mindenki csak anyanyelven énekelhet.

Ezért jelennek meg oly sűrűn a folyóiratban a nemzeti jelleget sokféleképpen hordozó népköltészeti alkotások, ezért van az, hogy nemcsak Petőfinek és nemcsak Schopenhauernek van külön rovata, hanem a népköltészetnek is. Az Erdélyi János, Kriza János, Gyulai Pál, Arany László gyűjteményei alapján közölt népköltészeti alkotások (főleg magyar és székely népdalok, illetve azok fordításai) erről a különleges érdeklődésről tanúskodnak. S hogy a dal mint műfaj általában olyan előkelő helyet foglal el ebben az irodalmi ismerkedésben, annak különböző okai is lehettek. Fried István (Heine és Petőfi költészetét vizsgálva) a hatás-befogadás folyamatán túlmenően fontosnak tartja megállapítani: felénk a dal nemcsak lírai formációt jelentett, hanem költői magatartást is, amely összeegyeztethető volt a népköltészet felől érkező impulzusokkal.5 Az előbb említett, Horst Fassel szerkesztésében kiadott tanulmányok egyikének szerzője, Tánczos Csilla a folyóiratban olvasható magyar és székely népdalok német fordításairól értekezik,6 Komáromi Sándor Meltzl történeti-folklorisztikai munkáit a mítoszokig vezeti vissza, jó érzékkel emelve ki az egyik székely népballada (Megétett János) elemzését.7

Meltzl magyar irodalmi ismereteit illetően nem könnyű tájékozódni. Az összehasonlító irodalomtudomány számára ugyanis elsősorban ennek a tudományágnak a szempontjai váltak elsődlegessé, a szakirodalom csaknem erről szól. Pontosabban: erről szól elismerően. Nem kis gondot okoz továbbá az a tény, hogy Meltzl írásai jórészt az egykori magyar és külföldi (főként német) lapokban lelhetők fel, s hogy az egyetemi előadásait szolgálni kívánó szövegei nagyon kevés példányban jelentek meg, egy részükről legfeljebb egykori tanítványai emlékezete alapján tájékozódhatunk. Szerteágazó levelezéséről is keveset tudunk.

Kétségtelen, a magyar irodalomból Petőfi költészetét ismerte a leginkább. Fiatal kora óta olvasta, értelmezte, fordította, kultuszteremtően terjesztette a más nyelven olvasók számára. Ő maga mondja el, hogy még a kolozsvári Unitárius Kollégiumban megszerette verseit. És azt is tudjuk, hogy fiatalon Petőfi-költeményeket fordít (ahogy ő mondta: „megnémetesít”). Lipcsében és Münchenben válogatásokat jelentet meg saját átültetéseiből, amelyek közül a zenét kedvelő Nietzsche meg is zenésít néhányat. A Goethéről könyvet író kolozsvári tanítványa, Barabás Ábel kéziratos hagyatékában bukkantam rá a költő lelki válságáról hírt hozó Felhők-ciklus egyik német nyelvű darabjának megzenésítésére utaló, Nietzsche kézírását és aláírását őrző eredeti példányra. Ez olvasható rajta: „Nach-spiel. Gedicht von Alexander Petőfi für eine Singstimme mit Pianofortebeglei-tung. Componiert von Friedrich Nietzsche. Componiert 1864. in Bonn.”

Egyetemi tanárként – megelőzve Gyulai Pált – hosszú éveken át előadássorozatot hirdet Petőfi életéről, költészetéről, világirodalmi helyéről. Közben hazai és németországi, olaszországi lapokban, ma már alig elérhető kiadványokban méltatja a magyar költőt, fordítja verseit, elsősorban a Felhők ciklus darabjait. (Olaszországi Petőfi-fordítóiról A szicíliai Petőfi-iskola címmel már 1879-ben cikksorozatot jelentet meg a kolozsvári Keletben.)

Az Összehasonlító Irodalomtörténelmi Lapok kezdettől fogva nagy teret szentel Petőfi életének és művének. Az első évfolyamtól jelenik meg a teljes egészében Petőfinek szánt rovat, a Petőfiana, amely Petőfi-versek, értelmező és forrásközlemények, elemzések és tájékoztatók sokaságát kínálja az olvasóknak – a legkülönbözőbb nyelveken. A folyóirat a magyaron kívül jórészt német, olasz, francia, spanyol, angol írásokat közöl, de nem hiányoznak más – köztük román, finn, svéd, izlandi, örmény, cigány, japán, kínai – nyelvű fordítások, közlemények sem. A sokszínű rovat Meltzl elképzelése szerint „magasabb irodalmi célok elérésének” eszköze kívánt lenni, önálló folyóirattá nőtte volna ki magát. Azonban külső, főleg anyagi okok miatt ez csak terv maradt. Az összegyűjtött írásokból csupán egy kisebb évkönyv látott napvilágot a Meltzl köréhez tartozó (a nagyenyedi és a sepsiszentgyörgyi kollégiumban is tanító) Farnos Dezső szerkesztésében, Kolozsváron (l889–l890). Az elképzelésekről a Farnos Dezsőnek küldött és a nagyenyedi Bethlen Kollégium könyvtárában őrzött levelek is tanúskodnak. Néhányat közülük nemrég Kupán Zsuzsanna tett közzé az Irodalomtörténet hasábjain.8(Itt jegyzem meg, akolozsvári Petőfi-kutatók közül a leginkább ismert Ferenczi Zoltán úgy tudja, hogy a Petőfiről több tanulmányt megjelentető Farnos Dezső volt az, aki először szorgalmaztaPetőfi sírjának felkutatását és a segesvári emlékmű felállítását.)

Meltzl Hugó Petőfi-tanulmánya akár külön részletes bemutatást is megérdemelne. Ez alkalommal pusztán egy-két, Meltzl irodalomszemléletéről, látásmódjáról árulkodó megállapítását szeretném jelezni, ugyanis Petőfi öröksége című, l976-ban kiadott könyvemben bővebben foglalkoztam vele.

A K. Papp Miklós szerkesztette kolozsvári Magyar Polgár l876. évfolyamában (folytatásokban) közreadott tanulmánynak már a címe (Dr. Gyulai Pál mint a Petőfi-irodalom megalapítója) is arra enged következtetni, hogy Meltzl korszakos jelentőségűnek tartja Gyulai Petőfi-értelmezését. Nem feledkezik meg arról sem, hogy Petőfi életének és költészetének első összefoglaló bemutatása 22 évvel azelőtt látott napvilágot és akkor is folyóiratban. Ezért tartotta szükségesnek a saját cikksorozatával újraközölni ugyanabban a lapban.

A Gyulai megrajzolta Petőfi-kép – írja Meltzl – „még hibáiban is sokkal tanulságosabb, mint más író igaz helyeiben”. És akárcsak Gyulai, a művészi megjelenítést ő is a felfogás és kivitel egységében látja, a „külső” megjelenítést ő sem választja el a „belidomtól”, mint ahogy elismerő szavai vannak Gyulai stílusáról, nyelvezetéről. „Mily helyes és mily epochalis kegyed szép Múzeum-cikke 1854-ből a Petőfi-irodalom terén; de úgy látszik, nemzedékünk nem tanult semmit belőle! »Népköltészetről« csevegnek a legnagyobb műkritikussal szemben! A szamarak.” Ugyanebben az évben Kolozsváron keltezett német nyelvű levelében ez olvasható: „Ihre schöne Petőfiarbeit aus dem Jahre 1854, die als das beste was jemals über Petőfi geschrieben worden ist, eigentlich einen neuen Abdruck als selbstandiges Werk verdiente, hab’ ich erst in diesem Herbst auftreiben können.”9

Mi az, ami nem tetszett Meltzlnek?

Szerinte Gyulai (és nem csak ő) szűken értelmezi az irodalmi népiességet, mélységétől megfosztva. Gyulainak főleg ilyen megállapításaival vitatkozik: akkor tesz ránk igazi hatást, amikor „szilaj lelke a pusztákra szabadul”, és nem akkor, amikor „az emberi szív örvényeit” kutatja. Eötvös József 1847-es Petőfi-esszéjét azért dicséri, mert annak szerzője Petőfit „magasabb bölcselmi alapról” vizsgálja. (Nem beszél ugyanakkor arról, hogy Eötvös József szerint Petőfi nemzeti költő.)

Meltzl valójában azokkal perlekedik – helyenként leegyszerűsítő túlzással –, akik Petőfiben csak a „népies poétát” hajlandók látni. A naiv népiességgel hadakozva azonban nem veszi észre Petőfi népdalszerű verseinek újszerűségét, és azt sem, hogy Gyulai sem vonja kétségbe az egyéniség művészi élményt alakító szerepét. Úgy tűnik, egy-két kifejezést félre is ért. Például a „másik szerepjátszásra” utaló „másik természet” Gyulai számára inkább olyasmit jelent, amit később Horváth János szerepjátszásként, egy-egy lelkiállapot művészi megéléseként értelmez.

Eltér a véleménye a Gyulaiétól a világfájdalmas Felhők-ciklus megítélésében is. Meltzl az én belső világáról hírt hozó verseket Petőfi költészete olyan csúcsának nevezi, amelyben az „emberi bölcselkedésnek kérdései” tárulnak elénk. „Költőnk Felhők című és a többi hasonló tartalmú gyűjteményét s versét pedig, ha mellőzzük, miként a legbefolyásosabb aesthetikusok közt névleg Erdélyi is: akkor Petőfi csakugyan nem marad több, mint csikósok és betyárok költője; szóval népköltő, azon értelemben, amelyben az éppen Erdélyi által roppantul üdvözölt Szakál volt. Petőfi költészetének elhagyott fejedelmi palotáján a lángész címerét csárdacégérrel takarták be.”10

A ciklus világfájdalmas verseiben és a ciklussal gondolatilag, érzelmileg rokon „metafizikai” (Meltzl kifejezése) költeményekben véli felfedezni e líra filozófiai, „universalis” mélységét. (A segesvári csata harmincadik évfordulóján egy lipcsei folyóirat számára ír cikket Az őrült című versről.) Gyulai szerint az „erős bölcsészeti alaphoz” a líra „szűk kör”, Meltzl úgy véli, Petőfi épp azzal előzte meg korát, hogy e „szűk körbe” bele tudta zárni az emberi lét alapkérdéseit, ezért nevezi Petőfit a líra Shakespeare-jének. Ugyanakkor megjegyzi: „Gyulai azért egészen helyesen jellemzi a Felhőketformára nézve, noha belbecsüket nem ismeri; gnómaszerűeknek nevezi; sőt nagyon szép költői fordulattal élve azt teszi hozzá, hogy a költő itt »nem karddal, de tőrnek élivel szándékszik behatni az élet és természet titkaiba«.”11

Később a Gyulai-tanulmány méltatói szinte kivétel nélkül lényegesnek tartják ezt elmondani.

Óhatatlanul ide kívánkozik Illyés Gyula költői átéléssel megírt Petőfi-könyvének néhány sora: „A Felhők, amelyek közül lelkesültségében majd Nietzsche egy-kettőt megzenésít, nem a világutálat dalai; nem ködöt terjesztenek, hanem villámot. [...] Gondoljunk saját ifjúságunkra, amikor értettük a mártírokat és Schopenhauert, komolyan vettük a világot, s azzal akartuk megbüntetni, hogy kilépjünk belőle.”12

Persze nem lenne tanulság nélküli számba venni: Petőfin és Eötvös Józsefen (kinek több versét fordításban is megjelenteti) kívül milyen más magyar író, költő neve (és műve) tűnik fel a folyóiratban, Meltzl műfajilag tarka írásaiban, külföldi híveivel folytatott levelezéseiben. Itt csak utalnék rá, hogy a folyóiratban részleteket olvashatunk (angolul és franciául) Madách egyetemes művéből, Az ember tragédiájából, s hogy állandó londoni munkatársa, D. E. Butler (a British Museum könyvtárosa) Kölcsey Ferenc, Kisfaludy Károly, Vörösmarty Mihály romantikus szenvedélyű verseit (köztük a Szózatot), Arany életfájdalomtól örvénylő költeményét (Az elhagyott lak) és a magyar népballadák egész sorát szólaltatja meg. Igen beszédes az is, hogy a folyóirat szerkesztői az érzelmileg és költői képeket tekintve végletes Vajda-versekből, a lét értelmét kereső Sirámok látomásaiból válogatnak. Kazinczy Ferenc pedig a Kant magyar fogadtatását kutató Gerecze Péter elemzésében Goethével összehasonlítva jelenik meg (Goethe und Franz Kazinczy).

Kétségtelen: a kultúráknak ez a sokrétű kapcsolata, egymás felismerése és elismerése túlmutat a puszta közvetítés módozatain. Miként Fried István egyik friss tanulmányában fogalmaz: a fordításokkal Meltzl olyan közvetítő szerepet vállalt, amely lehetővé tette az egyes és az általános, valamint az általános és különös összeolvasztását. A fordítások révén sajáttá integrált idegen beépítését az adott nyelvi kultúrába, az adott nyelvi irodalomtudatba.13 Ezzel összefüggésben nem érdektelen emlékeztetni: a hasonló tágabb értelmezés megfigyelhető más összehasonlító szakmunkákban is. Például a román összehasonlító irodalom eredményeit elénk táró kolozsvári egyetemi tanár, Vasile Voia vizsgálódásaiban.14

Meltzl Hugó és híveinek vitathatatlan érdeme: megkísérelték – olykor kirekesztő egyoldalúsággal – másképpen megközelíteni Petőfi életművét. Ez utóbbiak munkái közül emlékezetünkbe idézhetjük Csernátoni Gyula Petőfi lelki tényezőit vizsgáló tanulmányait,15 Farnos Dezső összehasonlító elemzéseit,16 Barabás Ábelnek a magyar és a német irodalom jeleseiről készült írásait.17 Ferenczi Zoltánt talán említenem sem kell, hisz forrásértékű közleményeit, az általa szerkesztett Petőfi-Múzeumadatait, pályadíjas Petőfi-életrajzát a Petőfi-irodalom bőven felhasználta.18 És az ő nevéhez fűződik az 1908-tól megjelenő, a kolozsvári Petőfi-iskola írásaiból is válogató Petőfi Könyvtár. A Magyar Tudományos Akadémia kiadásában l965-ben megjelent magyar irodalomtörténeti kézikönyv harmadik kötetének Petőfit bemutató fejezetében olvashatjuk: „Az értékelő munkával párhuzamosan folyik Petőfi életének és művének feltérképezése. Kimagaslik e téren a Meltzl-körből induló Ferenczi Zoltán munkássága.”

Ne feledkezzünk meg arról sem: az életmű e lelkes búvárainak köszönhető a máig eleven erdélyi Petőfi-kultusz megszületése is.

*Elhangzott a Partiumi Keresztény Egyetem Német Nyelv- és Irodalomtudományi Tanszéke által megrendezett Meltzl Hugó szellemi örökségének szentelt nemzetközi tudományos ülésszakon, 2008. Nov. 15-én.

 

Jegyzetek

1. Barabás Ábel: Meltzl Hugó Petőfi-tanulmányai. Bp., 1909. 13.

2. Poszler György: Házsongárdi bolyongás – a délnyugati szöglet. Tisztelet Meltzl Hugónak. 2000. In: Uő: A „másik” város. Kvár, 2005. 63–64.

3. Kozma Dezső: A valóság igézete. Dacia, Kvár, 1972. 27–39; Uő: Petőfi öröksége. Kriterion, Kvár, 1976. 7–65; Uő: Petőfi a szomszéd és rokon népek nyelvén. Lucidus, Bp. 2000. 183–189; Uő: Eleven örökség. Tinivár Kvár, 2000. 63–74.

4. Horst Fassel: Hugo von Meltzls komparatistische Entwürfe im Spannungsfeld von Regionalismus und Universalismus. In: Hugo Meltzl und die Anfange der Komparatistik. (Hg. Horst Fassel). Franz Steiner Verlag, Stuttgart, 2005. 25–41.

5. Fried István: Heine és Petőfi. Irodalomtörténet, 2007. 2. 185.

6. Csilla Tánczos: Ungarische Volkslieder in der Zeitschrift Acta Comparationis Litterarum Universarum. In: Hugo Meltzl und die Anfange der Komparatistik. (Hg. Horst Fassel). Franz Steiner Verlag, Stuttgart, 2005. 97–111.

7. Komáromi Sándor: Átszellemített mitológia. Meltzl Hugó erdélyi összehasonlító folklór- és mítoszkutatásai. Napút, 2004. aug.

8. Kupán Zsuzsanna: Meltzl Hugó levelei Farnos Dezsőhöz a Petőfiana kapcsán. Irodalomtörténet, 2007. 2. 197–232.

9. Mindkét levelet Kerekes Sándor közli. K. S.: Lomnitzi Meltzl Hugó. Bp., 1937. 90. 87.

10. Meltzl Hugó: Gyulai Pál, a Petőfi-irodalom megalapítója. In: Uő: Petőfi-tanulmányai. (Bev. és jegyz. Barabás Ábel) Kunossy, Szilágyi és Társa, Bp., 1909. 82–162. Itt: 147.

11. I. h. 157.

12. Illyés Gyula: Petőfi Sándor. Szépirodalmi, Bp., 1963. 248–49.

13. Fried István: Az Acta Comparationis Litterarum Universarum nyomában. Kolozsvár–Szeged– Meltzl–Zolnai. Tiszatáj, 2007. márc. 99–100.

14. Vasile Voia: Literatura comparatã. Principii teoretice ºi studii aplicative. Ed. Noi, Giula, 1998.

15. Csernátoni Gyula: Petőfi kutatásának pár titka. Erdélyi Múzeum-Egylet, Kvár, 1884.

16. Farnos Dezső: Aesthetikai tanulságok Petőfi költészetéből. Lugos, 1884; Uő: Kritikai észrevételek Petőfi eltűnésének irodalmához. Kvár, 1889; Uő: Petőfi és a methaphisika. Sepsiszentgyörgy, 1897.

17. Barabás Ábel: Petőfi. Bp., 1907; Uő: A Felhők. Bp., 1908. A család birtokában fellelhető kéziratos hagyatéka szintén értékes forrásként szolgálhat.

18. Ferenczi Zoltán: Petőfi életrajza. I–III. Kisfaludy-Társulat, Bp., 1896.




Vissza az oldal tetejére

+ betűméret | - betűméret