stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2009 Szeptember

„Ezt a könyvet az orvos fiammal ketten írtuk…”


Balázs Lajos

 


Szőcs Vince – Dr. Szőcs András: Lármafák öröksége. Csíkszentmihály

 

A Pallas-Akadémia Könyvkiadó igen érdekes könyvbemutatóra hívta meg a könyvet szerető, olvasni szerető közönségét. A felkínált ,,lakoma” szellemi lakoma, nem mindennapi táplálék.

Érdekes a könyv szerzősége! Nem azért, mert nem létezne két vagy több szerző is egy-egy könyv fedőlapján. Hanem azért, mert az egyik, Szőcs Vince kint nyugszik a csíkszentmihályi temetőben, a Boroszlányosban, ő esetleg csak álmodta, vágya kelhetett arra, hogy tudását könyv alakban is közzétegye, a másik szerző pedig Szőcs András, az előző fia, Vácott élő orvos. Az első gondolat, ami a könyv kézbevételekor megfogalmazódott bennem, az volt, hogy népi vallásosságunk egyik legszebb hiedelmének megtestesülését látom, illetve tartom a kezemben. Nevezetesen azt, hogy az élők együtt dolgoznak, munkálkodnak a holtakkal – még a tényleges fizikai munkában is! Hányszor jut eszünkbe, ha valóban nemeslelkűen tiszteljük az emléküket, hogy ezt vagy azt édesapám, édesanyám így csinálta, azt úgy csinálta volna. Hányszor jutunk olyan sorshelyzetbe, amikor azzal erősítjük meg szándékunkat vagy találjuk meg a dilemmából a kiutat, hogy ,,ilyenkor édesapám azt mondta: fiam, ha jól kötsz, jól oldasz”. Hát lehet-e ennél bensőségesebb kollaboráció élő és holt között, mint például ez a könyv?

Aztán ott van a népi hiedelemnek egy másfajta vetülete: a transzcendensbe vetett hit, pontosabban az, hogy az apák és fiúk között létezik, élők és holtak között is működik egyféle rendszer fölötti kommunikáció. Hányszor mondjuk, hogy ,,ha élne, biztos tetszene neki”.

Én hiszem, hogy Szőcs Vince bácsi ott Fent, székely paraszti büszkeséggel mutatja falusfeleinek, de másoknak is, akikkel ott is megismerkedett – ez a népi hitvilág másik példája, hogy ugyanabban az ismeretségi körben élnek a lelkek, mint itt a földön fizikai lényekként –, szóval azt mutatja és mondja, hogy: „Ezt a könyvet az orvos fiammal ketten írtuk. Igaz, hogy a legnagyobb részit én írtam belé.” És a büszkeség érzése az élő felől, e mindannyiunk számára példás viselkedés, a fiúi megbecsülés az apa iránt nemcsak pedagógiai gesztus a maiak számára, hanem tudományt szolgáló, önismeretünket gazdagító teljesítmény – és ez újra nem udvariaskodó szólam részemről.

Érdekes a könyv címe: Lármafák öröksége, Csíkszentmihály alcímmel. Többféle interpretációt is meg tudnék fogalmazni a lármafa címbeli jelentésére, hiszen a jól kiszemelt magaslatokra állított, kicsépelt szalmakévével, kenderszösszel ellátott, rendszerint rossz hírt hozó-közvetítő szálfa az évszázadok során több jelentés- és funkcióváltozáson is keresztülment. Lett belőle idomított fenyő – ahogyan én nevezem –, hiszen jelző funkcióját megőrizve lett a lakodalmas ház dísze, jelzője, jelképe: a növekedést, gyarapodást, a fölfele törekvést, az egyedi szépséget sugalló fa, mely arra lármázza a közösséget, hogy ott, annál a háznál, ahol felütik, egy új jövő szövetkezik. De lett a növekedésében kettétört fiatal életet jelképező fa is, aminek hegyét, épp a nemi erőt jelképező keresztjét fekete pántlikával vissza, a föld felé kötötték és kötik, és egy új sír négy sarkához szúrják a földbe.

Milyen lármafának szánják tehát a szerzők könyvüket? Ha boncolom a szöveget és a munka szándékát, úgy gondolom, hogy a halott szerző az élet lármafájában hitt, és azt gondozta, gyarapította, sugallván, hogy az a közösség, amelyik ennyit tud, az élni és gyarapodni is képes. És meg tudja magát védeni minden ármánykodás ellen, mert van hozzá szellemi és tárgyi védelmi eszköze, amivel lármázni tud, akár a fülükben vattát hordók számára is! Ha pedig az élő szerző egyik mondatának töredékére figyelek, akkor a könyv címét veszélyt jelző metaforának sejtem. „…egy székely falu – Csíkszentmihály – elevenedik meg hajdani fényében” – írja Szőcs András a falu történelméről, apja hagyatékáról. „A szép álomtól nem könnyű szabadulni még annak ellenére sem, hogy gyötrelmesen ébreszt a kijózanító jelen.” A halott az élet lármafáját öntözte több évtizedes hangyamunkájával, az élő szerző pedig a pusztulástól félti a hajdani élet lármafáját. Ebben a megközelítésben újra az apa és fia példás szövetségét fedezem fel, és ebben a szövetségben látom a könyv időszerű üzenetét: az egymásért való, az elődeinkért vállalt, a múltunk iránt tanúsított felelősségünk felébresztését, felrázását, ébrentartását vigyázó szolgálattételt.   

Még az a gondolat is megfordult a fejemben, hogy a lármafák nem maguk a szerzők-e? Elsősorban Szőcs Vincére gondolok. Olyan emberek, akik látszatra nem másabbak, mint a többi, és valamiben – mondjuk szellemi magasságban, lelki és spirituális fogékonyságban, a dolgokat, jelenségeket meglátó és interpretáló képességben, egy-egy bölcs szóban, gondolatban, cselekedetben, emberi tartásban, szellemi szorgalomban – mégis másabbak, mint a többi. Olyanok, akiktől ha tanácsot kérnek, akik ha valamire igent vagy nemet mondanak, szavuknak súlya, hitele van!

És ezen a ponton térnék ki és vitatkoznék is illedelmesen Szőcs András doktor úr könyvével és munkájával, édesapja munkássága közzétételének maga értelmezte fontosságával a magas tudomány – történelem és néprajz – teljesítményei, szemlélete, kutatási eredményei felől.

A könyv bevezetőjében és könyvajánló utószavában szinte önmarcangoló hangot üt meg. Hogy ti. vajon mennyire hiteles az a kép, melyet felvázoltunk, hogy tarthat-e közérdeklődésre számot? Hogy szabad-e egy műkedvelőnek szembemenni a régészek és történészek bizonyítottnak tűnő álláspontjával? Aztán, hogy mit ér az ember, ha műkedvelő kutató, hol is a helye az igényes amatörizmusnak? Hogy a könyv szép élményt vagy elutasítást vált ki az olvasóból? Hogy viszi-e előre valamit is a székelységkutatást? És sorolhatnám tovább aggodalmait.

Válaszolhatnék az ,,igen”, a ,,persze”, a ,,de még mennyire” szavak talán hamisan is hangzó sorával. Tömören azt mondom: e könyv, az ilyen könyv semmiben nem alábbvaló és nem szégyellni valóbb a tudósok könyveinél. Mindent a maga nemében és helyén kell értékelni. Egy rendezői elv, illetve kérdés a döntő: tisztességesen és tisztességgel írták-e? Ebből a szempontból a szerzői etika számtalan példáját hozhatnám fel a két szerző munkája mellett.

A könyv érdeme mellett, amit a szerző alaptalan szerénységgel amatőr kutatásnak nevezett, inkább egy példával szeretnék érvelni.

Nekem Schliemann, a fiatal német kereskedősegéd jutott az eszembe, aki hitt Homérosz eposzaiban, meséiben, és elhatározta, hogy megkeresi Tróját. Még 140 évvel ezelőtt senki sem tudta, hogy hol volt Trója vára, sőt sokan abban sem hittek, hogy csakugyan létezett egykor, és abban sem, hogy volt egy trójai háború. Voltak világhírű tudósok, akik Tündérországnak, Óperenciás tengeren túli területnek tekintették az egészet. És Schliemann, a kereskedősegéd, a ma is amatőrnek nevezett régész éveken keresztül garast garas mellé rakott, a homéroszi szövegek leírásai alapján ásatásokhoz látott, és kiásta a 3000 éves Trója romjait. A homéroszi mesékből indult ki, és városok feltárásához jutott el. Azaz a tudományos megismeréshez. Trója létéről álmodott, és Trója valóságáról győzte meg a tudományos világot.

A Lármafák öröksége könyvben az elsüllyedt Cibrefalváról, az elsüllyedt cibrefalvi templomról, rejtekhelyekről, barlangokról olvasunk, ahova, igaz, nem trójai falovat akartak belopni görög ravaszsággal, hanem tatár hazugszóval akarták kicsalni az oda menekülőket, akárcsak Gárdonyi törökjei, akik szintén hazug szóval próbálták becsapni az egri vár védőit.

Vajon nem túlzás-e, és nem neheztel-e rám a tisztelt hallgatóság most azért, hogy Homéroszt Szőcs Vince bácsihoz, Trója várát Csíkszentmihályhoz hasonlítom? Nem! Mentségemre legyen, hogy én néprajzosként a kicsi dolgokban keresem a nagyot, de mert kicsiből mindig több van, mint nagyból, nagyon óvatosan és megfontoltan szoktam fogalmazni. Én úgy gondolom analogikusan, hogy minden faluközösségnek is voltak és kell legyenek Homéroszai és trójai várai. Vélt vagy valós priamoszi kincsei! Kellett legyenek bölcs emberei! Nesztorai! Akik nem veszítik el a fejüket, és amíg más anyagi javait menti, ők a közösség szellemi termésének védelméről gondoskodnak.

Ezek szava után lehet elindulni! Ha nincsenek, szétszéled, eltévelyedik bármelyik közösség. Bölcs emberek nélkül minden közösség elbizonytalanodik. Én Szőcs Vince bácsit csak írásaiból, a róla írt cikkekből ismertem. Őt a szentmihályiak Homéroszának vagy Nesztorának tekintem. Lármafának. Minél több ilyen székelyföldi Homéroszt kellene felfedeznünk. Mert kultúránk, mítoszaink sokkal gazdagabbak lennének. És a mítoszokra, kiváltképpen a kultúrmítoszokra szükségünk van. Nem a hamisan kreáltakra. Mennyi és milyen szép mitikus történetet olvashatunk ebben a könyvben: Szent László lovának patkónyomát említem, éspedig azért, mert a csíkszentdomokosiak is ugyanezt látják egy pásztorbükki kőtömbön, a Szellő-tetőn is ezt látják, és Tordaszentlászlón is ezt látják (és ki tudja, még hány helyen Erdély-szerte). Nem a 20. században kitalált és a múltra erőltetve visszavetített mítosz ez. Annak a lópatának súlya volt: nem lágy agyagban, nem víz menti iszapban, nem képlékeny gipszben hagyta a nyomát, hanem sziklakőben, mert az királyi ló volt, és király ült a nyeregben. És mert nem kalandorként járt errefelé, hanem legszebb királyi mítoszaink szerint legendás és csodatevő magyar királyként, mély nyomot hagyott lelkünkben, emlékezetünkben, tudatunkban. Hasonló mítoszokra épül a németek, franciák, angolok, oroszok stb. nemzeti büszkesége. Sziklára, kőszálra anyaszentegyházat is alapítottak, és a pokol kapui nem tudnak erőt venni rajta. És olvashatunk a könyvben óriásokról, szörnyekről, ,,kötőrúd nagyságú kígyókról, melyek Pogány-havas kősziklái alól jöttek ki […], s ahol elkúsztak, nyomukban minden felperzselődött”. Más szóval, éppen olyan dolgokról olvashatunk, mint a görög mitológiában, amelyek alapján megszülethetett a modern, illetve egyetemes európai kultúra.

Mi néprajzosok – szakavatottak vagy amatőrök – ezzel a kultúrával, ezzel a szellemiséggel járulunk hozzá a nemzet tudatának éltetéséhez.

És mert Homérosz fölött több város is vitatkozott és szerette volna magának kisajátítani, úgy fogadják ezt a könyvet, mintha a szerzők, mintha Csíkszentmi-hály az önökéi is volnának, mert a benne foglalt mítoszok, mesék, történetek, történelmi adatok, egyéb szellemi termékek és bölcsességek, nyelvi lelemények nemcsak a szentmihályiakra jellemzőek, hanem mindannyiunkra. Nemcsak az ő vagyonuk és büszkeségük, hanem a székely és egyetemes magyarságé. 

Szólanom kellene még az egyetemes és lokális kultúra viszonyáról. Itt most csak annyit mondhatok, hogy egyetemes műveltség igazából nincs. Mindaz, ,,amit tiszta egyetemesnek mondanak – írja Páskándi –, az nem más, mint lokális, sőt provinciális próbálkozás az egyetemesre.” (Páskándi Géza: Esszék, előadások, levelek. Gondolat, Bp., 1995. 11.) Csakis a kivételesben, a lokálisban jelentkező univerzális a hiteles. H2O-t még nem ivott senki, csak valamelyik vidék vizét. Mindenikben jelen vannak a vegytan által felfedezett elemek, de ízében egyik sem olyan, mint a másik.

Ezt a könyvet egyetemes székely-magyar, de sajátos csíkszentmihályi ízéért kell magunkkal vinnünk.

 

Pallas Akadémia, Csíkszereda, 2008. Elhangzott a könyv csíkszeredai bemutatóján.

 

 

 

Vissza az oldal tetejére

+ betűméret | - betűméret