stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2009 Július

Meta. Az ÉN és az X között Garaczival


Gál Andrea

 


Garaczi László: MetaXa

 

Garaczi László MetaXáját hat évig várta az olvasóközönség: attól a pillanattól, amikor 2000-ben Jake Smiles 1 linkjével együtt megnyerte az Origo és az Index online regénypályázatát, amíg 2006-ban a Magvetőnél végre nyomtatott könyv formájában is napvilágot látott a szöveg. Mindeközben a regény online változata nem volt elérhető, Garaczi pedig, ha interjúkban kérdezték, mindig arra hivatkozott, hogy még dolgoznivalója van a szövegen. Hat év munkája százötven oldalon.

Nem biztos, hogy ezért, de a MetaXa igen kimunkált darabja a kortárs regényirodalomnak: egyszerre nyújtja a Garaczinál megszokott fragmentált narrációt, az asszociációkból összeálló világot, melynek beszélője mindig erőteljesen megkonstruálódik, maga alá gyűri az elbeszélést – és ugyanakkor hozza a reflexiót is mindezekre, egyfajta eltávolodást, letisztulást. Formailag is bravúrosnak mondható: a regény egyetlen mondatból áll, anélkül hogy egyhangúvá válna. Egyetlen párbeszéd, egyetlen nagybetű, pont, kérdő- vagy felkiáltójel sem szabdalja fel a szöveget, a vesszők pedig egy idő után úgy hatnak, mintha egy hosszú-hosszú úszás közben levegőt venne az olvasó. Szükségesek, de nem feltűnőek, nem akasztják meg a folyamatos siklást.

Miben is siklik tehát az olvasó, ki az aktuális Garaczi-beszélő, és milyen narrációt formál ő meg?

A könyvajánlók és a fülszöveg is arról beszél, hogy itt a narrátor férfi két nő szerelme között „őrlődik”, aztán ebbe beleőrül. Ez így rendben is volna, csakhogy – legalábbis ahogy én olvastam a könyvet – nem ebbe, az őrlődésbe őrül bele. Hanem adott egy férfi, akinek két nője van, de akivel ezenkívül is történik ez-az, és aki fokozatosan feladja a koherens gondolkodást, vagyis azt, amit köznapian koherens gondolkodásként fogadunk el. Ha az asszociációk mentén elbeszélt történéseket időrendbe szedjük, akkor egy (öngyilkossághoz hasonló) ruhás folyóba ugrás előzményeinek elmesélését kapjuk, magyarázatot, „öngyógyítónak” szánt írást. A másfél száz oldalon folyó mondat formája így válik a történet szintjén indokolttá: egy megbomlott (varratok és elvarrások nélküli) elme tudatfolyama, amely önmagán töpreng, feltartózhatatlanul.

Az öngyógyítás feltételez(ne) egyfajta betegséget, melyet a beszélő kezdetben nem ismer el, a folyóba ugrást nem öngyilkossági kísérletként értelmezi, környezete viszont hangsúlyozottan azt sugallja neki, hogy nem képes már a mindennapinak mondott világban önállóan létezni, ezért ugrott barátjával együtt a Dunába. Az olvasó azonban arra hajlik, hogy az énelbeszélő véleményét ossza. „álltunk a hídon zsolttal, virágport söpört a szél, autó húzott el mögöttünk […] nem mehettünk haza, egy kamion szele felpuffasztja az ingem, megpecsételjük az éjszakát, egyszerre lépünk át a korláton, huzalkötegek, pattogzó festék, ezüst grafittik, egy sofőr rémült tekintete, a lágymányosi híd lámpafüzérei, a hajóknak szóló táblák, jelzőfények, elrúgom magam, de már ahogy elrúgom magam, tudom, mindez mennyire fölösleges” (17.). Itt, kezdetben úgy tűnik, vagyis úgy van a szöveg megformálva, hogy azt a benyomást keltse: a beszélő magabiztos, konzisztens, és közömbösen szemléli magát és a környezetét. A kisbetűs nevek és a véget nem érő mondat is ennek a szenvtelenségnek a számlájára írható a regény elején. A történet pedig egyáltalán nem a szerelmi háromszögről szól, bár kétségtelenül van szó róla, hanem arról, hogy ez a koherens én, ez az olvasót a maga igazáról meggyőzni tudó szubjektum hogyan bomlik meg.

Azért persze nem annyira egyszerű ez. Az öngyógyító írás célja az lenne, legalábbis annak kezdeményezője, hirsch doktornő szerint, hogy a beszélő megértse az emlékeit, és csak aztán felejtse el őket. Csakhogy. Ahogyan a vízbe ugrást megelőző időszakot meséli, a beszélő egyre inkább közeledik az érthetetlen szférája felé, olyannyira, hogy amikor újrameséli a hidas jelenetet, akkor az már az őrület pillanatát jelenti az olvasó számára is, és nem „hecc, brahi, csíny, cukkolás, kivagyi bohémkodás”, ahogyan azt a beszélő az első variánsban értelmezte. Az őrület örvényei közül csak egyet emelek ki, a beszélő csellós haverjának esetét, aki juhnak képzeli magát. Vagyis amint arról a beszélő magát meggyőzni engedi, nem juhnak képzeli magát, hanem ő egy juh. „az állomáson még megpróbálja tisztázni tomival ezt a juhügyet, tomi, a csellózó juh, ezt hitték, tomi gátlásos, tomi nem gátlásos, tomi juhsága miatt gátlásos, a felismerést, hogy juh, az emberek előtt sokáig titkolta, egyre több salátát evett, vett egy báránybőr takarót, juh témájú kép került a falra, az állatkertben a juhketrec előtt álldogált órákig” (138.) (stb.). Az idézett szövegrészlet egyszerre vicces és hátborzongató, és ugyanakkor elég pontos képet ad arról, hogy itt (már) nem hétköznapi logikáról van szó, valahol időközben odaveszett a flegmaság is, amely a beszélő kezdeti attitűdjét jellemezte.

A csendes megőrülés olvasatát erősíti a négy fejezetcím is, amely tagolja a folyómondatot. ÉN, TE, Ő, X. Ahogyan azt a Prae.hu-n 2007. 06. 13-án megjelent kritikájában Szabó Marcell írja (Nincs olyan, hogy kerek erdő), itt „az én folyamatos kihátrálása” történik a szövegből, vagyis egy olyan célzott műveletet hajt végre a MetaXa, amelynek során a beszélő identitása előbb problematikussá válik, majd elvesztődik. A névmások a narráció módját jelölik: E/1-ben, E/2-ben, E/3-ban. Az utolsó fejezetben, az X-ben a beszélő nemcsak egyes szám harmadik személyben beszél, hanem kívülről is szemléli személyét („félix, andor, norbert, mindegy”). Még az a gyanú is felmerül, hogy ő tulajdonképpen nem más, mint zsolt, aki halott barátját siratja az olvasó szeme láttára, a jelen időben létrejövő szöveg által.

Egy többször is felbukkanó példázat ad (olvasatomban legalábbis) kulcsot az identitásvesztés megértéséhez, melynek szereplője két kínai szerzetes, akik „nem hittek a nevükben, nem hittek a név azonosító nevében, minél többször változtattak nevet, annál közelebb kerültek a nirvanához” (143.). A MetaXa beszélője itt nemcsak a nevét és azzal együtt az identitását veszíti el, hanem a beszédbe, írásba, nyelvbe vetett hitét is. A regény első fejezetében, amikor a szubjektum még ÉN-ként működik, a banalitásokról írja: „az igazi szavak szegény, ostoba rokonai, hulladékszavak, megrágalmazott, elárult, agyagba döngölt szókérgek, szóárnyékok, szóhamu” (7.). A regény (nem létező) végére pedig az olvasó szeme láttára válik minden szó banalitássá, szóhamuvá, amely nem képes kifejezni – hogy mit is, azt nem tudhatjuk pontosan, hiszen nem képes kifejezni.

Ami azonban mindenképpen megformálódik: az attitűd. Itt Garaczi továbbgondolta a „lemúrkodást”, a névvel és identitással való bajlódást és játékot, melyet főként az Egy lemúr vallomásai I–II.-ban, a Mintha élnél és a Pompásan buszozunk című kötetekben fejlesztett ki. A Garaczi által azokban a kötetekben kedvelt névváltoztatás köszön itt vissza. De mi van a névváltoztatás mögött? Ennek a szövegnek az esetében az én-te-ő-x sor végére nem sok marad a szubjektum kezdeti konzisztenciájából. Elmegy egy kerti partira, ott találkozik egy lánnyal, akibe kiskamasz korában szerelmes volt – és innen indulhatna a szerelmi háromszög. A beszélő azonban kibomlik, feloldódik, és egy olyan világot konstruál meg, ahol vannak tőgyesítő mellműtétre vágyó csellós juhok és talán kerti partik is.

Ha egy kicsit kilépünk a MetaXából, azt látjuk, hogy Garaczi neve mindegyre megjelenik akkor, amikor rejtett identitású szerzők írásai jelennek meg és bolygatják a magyar irodalmi életet. Így történt 2000-ben, Jake Smiles 1 linkjének megírásakor, és hasonló hullámokat vert fel Spiegelmann Laura tavalyi manga-blogja, illetve Édeskevés című regénye. A kritikusok és az olvasóközönség mindkét esetben erőteljesen Garaczira asszociált, először azt állították, hogy az online regénypályázaton önmaga vetélytársaként nyert, második esetben pedig a találgatások és bizonygatások addig fajultak, míg Garaczi írt egy jegyzetet a Litera.hu-ra, melynek provokatív címe ez volt: Spiegelmann Laura én vagyok. A névtelenség ebben a két esetben az online szövegek létrehozási módjával függ össze, s asszociálása Garaczi nevével talán azzal indokolható, hogy prózastílusa azon az elbizonytalanító fragmentáción alapszik, amely az internetes műfajok sajátja is. Nevét tehát névtelenségként fogja fel az irodalmi köztudat. 

Visszatérve a MetaXára: a regény vége egy vessző hiánya. A szöveg csak úgy abbahagyja önmagát, igaz, jelentőségteljes képpel hagyja abba. „szélroham falnak csap egy verebet, megrázza magát, körbesétál a porban, tollait rendezi, próbarepülés, szárnyzizzenés, egyre magabiztosabban tekergeti a nyakát, majd hirtelen, mintha kilőnék, elrepül a hegy felé” (150.). A szerzetesek a nirvanához kerültek közelebb azzal, hogy megtagadták a nevet, a MetaXa beszélője pedig valami olyanhoz kerül közelebb azzal, hogy megkérdőjelezi és saját kezűleg, mintegy „öngyógyítóan” felmorzsolja identitását, amit egyaránt nevezhetünk szabadságnak vagy elszabadulásnak. Ez lehet a regénycímben is megjelölt „metázás” egyik variánsa: a Garaczi nevéhez hozzátapadt lemúrkodás mélyére néző attitűd.

 

*Magvető, Bp., 2006.

 

 

 

Vissza az oldal tetejére

+ betűméret | - betűméret