stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2009 Június

A lassúságot dicsérem


Tárnok Attila

 


Kenneth Boulding 1966-ban a következő megállapítást tette egy tudományos konferencián: „A mai világ annyira más, mint amelybe születtem, mint amennyire amaz különbözött Julius Caesar világától. A történelem eddig lezajlott eseményeinek nagyjából felénél születtem. Az emberiség körülbelül annyi változást élt meg születésem óta, mint azt megelőzően.”1 Mindezt Alvin Toffler Future Shock (Jövősokk) című könyvében megkísérli alátámasztani. Ha a történelmet az egyszerűség kedvéért ötvenezer évnek tekintjük, és egy emberöltőt hatvan évnek, hozzávetőlegesen nyolcszáz emberöltőt éltünk meg. Ebből, Toffler szerint, 650-et barlanglakóként töltöttünk. Csak az utolsó hetven emberöltő alatt váltak képessé elődeink, hogy a korábban éltek gondolatait az írásbeliség segítségével megismerjék. Csupán az utolsó nyolc emberöltő idején olvastuk az írásokat nyomtatásban, az utolsó négy alatt tudjuk pontosan mérni az időt, csak az utolsó két emberöltő szereplői ismerik a robbanómotort, és a ma használatban lévő technikai eszközök túlnyomó többségét csak az utolsó, a 800. emberöltőben találták föl.2

Alvin Toffler 1970-ben tett megállapításait mindenki a saját bőrén érzékelheti, így talán nem hiábavaló a tempó újragondolásának, lassításának kérdése. Carl Honoré 2004-ben megjelent könyve, az In Praise of Slowness (A lassúság dicsérete) mérföldkő a lassú mozgalomban. A gyorséttermek térhódításának tompítására megszületett a slow food eszméje. Ahogy a gyorsétkezdék sem csak az étkezési szokások megváltozását jelzik, hanem egy sokkal szélesebb körű társadalmi jelenség egyetlen tüneteként manifesztálódnak, a slow food is a tágabb életrend-lassító, sebességmérséklő elképzelések előfutára csupán. Ma már vannak lassú városok, van slow design és lassú mozgalom, de ha újságok, folyóiratok hasábjain vagy a világhálón idevágó elemzéseket keresünk, nem sokra jutunk. A mozgalom – ha egyáltalán annak nevezhető – angol megfelelőjére (slow movement vagy movement of slow) rákeresve sem kapunk valóban a témáról szóló találatokat. Néhány éve valószínűleg hasonló sikertelenség kísérte volna a fenntartható fejlődés tárgyában indított kutakodásainkat. De ahogyan a sustainable development elsőre furcsán hangzó magyar tükörfordítása, a fenntartható fejlődés mára elfogadott, mindennapi szókapcsolattá vált, a lassú mozgalom is (lassan) beivódik a köztudatba és néhány éven belül, érzésem szerint, hétköznapi kifejezés lesz. Addig azonban bajban vagyunk: miképpen adjunk hírt róla, hogyan mutassuk be anélkül, hogy a lényegét hazudtoljuk meg, és elkerüljük azt, amibe Carl Honoré is került: a mediatizált átpolitizáltság manipulatív, tompító-beillesztő csapdáját.

Miután Carl Honoré könyvét a lassúság dicséretéről megírta, és a gazdasági növekedés, a felgyorsult fejlődés ellenszereként beszámolt a lassú mozgalom mindennapi olyan aspektusairól, mint a lassú vásárlás, lassú étkezés, lassú életrend, a fogyasztói szokások mérséklése, sőt a lassú szex, könyve siker lett, ő maga pedig olyan könyvbemutató sajtókörúton szerepelt, amely már nem volt összeegyeztethető könyve tartalmi üzenetével: rövid idő alatt az öt kontinenst behálózó, előadásszerű, színpadias turnéja során felismerte, hogy amit az eszme népszerűsítése érdekében tesz, már nem harmonizál a lassú mozgalommal. A piac szabályai szerint könyve csak minél nagyobb hírverés útján terjedhetett, de ez azzal járt, hogy a szerző hónapokig könyvbemutatóról előadásra, onnan sajtótájékoztatóra, majd olvasókkal, egyetemistákkal szervezett találkozóra, protokollvacsorára sietett, hónapokig hotelszobákban aludt New Yorktól Amszterdamig és Torinóig, s csak ritkán utazott haza edmontoni otthonába. (Ma már Londonban él, ezzel példázva, hogy egy self-made multinacionális menedzser-vállalkozó világszerte egyforma sikerpályáját futja be.) Mivel könyve hagyományos terjesztői utakon jutott el az olvasókhoz, üzenete tompult, korrumpálódott, és mára, pár évvel megjelenése után már eltűnt a süllyesztőben, betakarta az új arcú piac.3

Tavasztól őszig sokat sétáltam kertet vagy házat keresve a környéken. Biztos voltam benne, ha olyan helyre akadok, ahol a kert elhelyezkedése a tájban megfelelő, beleszeretek, mert üzenni fog nekem, hogy szüksége van rám. Nem tudtam, pontosan mit keresek, mit figyelek meg egy tájban. Bíztam az ösztönös egymásra ismerésben. Annyi elképzelésem volt, hogy járóföldnyi messzeségben legyen a várostól (az oda kötő kapcsolataimat, munkámat egyelőre nem akartam feladni), mert nem önsanyargató remeteségbe akarok vonulni, hanem ki a város testi-lelki szennyéből, vissza egy 21. századi háztartásautomatika előtti életbe.

Miért lenne jó visszatérni a természetközelibb élethez? Hiába magyaráznám annak, akit ez a vágy sohasem ragadott meg, aki a fogyasztás gerjesztésének és a technikai vívmányok tömeges elterjedésének problémájába soha nem gondolt bele, aki mindennapjait annak a talán meg sem fogalmazott meggyőződésnek a valóra váltására szánja, hogy az emberi élet célja az előbbre jutás, a mindig kényelmesebbre, jobbra, többre törekvés anyagi és szellemi értelemben egyaránt. Próbáltam többször, képtelenség. Az ilyen ember a fogyasztás, az új technológiák, a divat varázsában él, boldogságának ez egyik fő forrása. Ha jövőre ugyanolyan körülmények között kellene élnie, mint idén, úgy érezné, élete kudarc, mert a szerzésben leállt, értelmetlen, mert vagyona nem gyarapszik. Jövőre más fazonú ruha kell, új technika, új felszerelések, új magazinokat fog olvasni, értékrendje és céljai módosulnak, csak az állandó és megállíthatatlan fejlődés és haladás eszméjébe fektetett hite, hogy törekednie kell a jobbra, a többre, és öntudatos, de gyakran önző ragaszkodása az emberi szabadsághoz és személyiségjogokhoz marad változatlan. Az ilyen embernek hiába magyarázok. Volt, aki szerint ha mindebből kivonom magam, csak alszom, és anyagcserét folytatok. Volt, aki érveimet észhez térítő fejmosásnak vette, volt, aki rögeszmés demagógiának. Volt, aki túlzó puritánnak tartott, volt, aki szerint gyakorlatilag lehetetlen bármiféle alternatív, nem konzumerista életmód. Bárhogy próbáltam magyarázni, szinte mindig süket fülekre találtam, és általában élettagadásnak fogták fel, amit mondtam, mert számukra az élet, az értelmes élet szerves, központi része a fogyasztás.

Szentgyörgymezőn, ahol mindenki termel valamit a kertben, a vezetékes víz kényelme miatt az ásott kutakat egytől egyig betemették. Ma már nem lehet olyan házat találni, ahol a kertben ásott vagy fúrt kút lenne. Hogy a vezetékes vizet egy (azaz 1) vállalat szolgáltatja, amely így, konkurencia nélkül az árait maga szabja meg – erre senki nem gondol. Kezdetben a vezetékes víz filléres költség volt. A gazda az évek során hozzászokott, hogy a kényelmesen hozzáférhető csapvizet használja ivásra, mosakodásra, főzésre, a jószág itatására, mosásra, WC-öblítésre, mindenre, még akkor is, ha a felhasználáskor nincs is szükség ivóvíz-tisztaságú minőségre. Mivel az ásott kutat éveken át nem használta, karbantartása is feleslegessé vált. Az omladozó kutat később érdemes volt betemetni. Ma, amikor a vezetékes víz olyan költséges, hogy jóformán nem éri meg zöldséget termeszteni, boldogan használná újra a kút vizét, ám a kútfúrás összege csak évek múlva térül meg, engedélyeztetni is bajos, azt pedig, hogy miként kell kutat ásni, a mai ember (nem csak a fiatal) már nem tudja. A fogyasztói kör részévé vált, függő viszonyba került vele.

A különböző fűtési módszerek változásai is hasonló tendenciát mutatnak. A hetvenes években elterjedt olajkályhákat pár éven belül kifizetődőbb lett lecserélni, mint üzemben tartani. Divattá vált a vízradiátoros központi fűtés. Aztán a vezetékes gáz elterjedésével érdemes volt lecserélni a korábbi vegyes tüzelésű kazánokat. A tulajdonos általában kiszámolja, hány év alatt térül meg az új technológia bevezetése, addigra azonban megjelenik egy még fejlettebb módszer. Ekkor váltani kell. Az újonnan használt energiahordozó kezdetben látszólag összehasonlíthatatlanul olcsóbb, kényelmesebb, hatékonyabb, tisztább, biztonságosabbnak tűnő, de legalábbis korszerűbb, olyannyira, hogy a régi technológiát fenntartani szinte értelmetlennek látszik. Először egyre kevesebb, aztán semmilyen érv nem szól megőrzése mellett, végül minden ellene szól.

A technológiák állandó megújulása, átértékelődése különleges élményt nyújt a mai ember számára. Minden technikai vívmánytól, újdonságtól, az élet bármely területén, lázba kell jönni. A haladással lépést tartó ember alig várja, hogy az új technológiát, akár drága pénzért is, megszerezhesse. Őt nem takarékossági megfontolások vezérlik, mint a vezetékes vizet használó és gázfűtésre berendezkedő gazdát, hanem hogy lépést tartson a technika fejlődésével, kövesse a divat hullámait, vezető pozícióra, döntéshozói szerepre törjön. Ezáltal úgy érzi, életét biztos kézzel irányítja, szinte eksztatikusan a jelenben él, éppúgy napra kész az új technológiák alkalmazásában, mint a közélet, a sport, a divat eseményeiben. Az egyszerű ember szűrve, késleltetve szerzi be az új technikai vívmányokat, amikor azok, már bizonyítván létjogosultságukat, tömegáron elérhetők. Miután megszerezte, és kezdi megszokni, az ember csodálkozik, és nevet magán, milyen kezdetleges módszerekkel élt azelőtt. Furcsának találja, hogy korábban felállt a fotelből, és odament a televízióhoz, ha csatornát akart váltani, vagy le akarta halkítani a készüléket. (Az a televíziózás őskorában volt, hogy csak egy csatorna létezett.) Ma már el sem tudja képzelni, hogy távirányító nélkül is lehet tévézni, vagy hogy televízió nélkül is kellemesen el lehet tölteni a hétköznapok dologtalan estéit. A technikaorientált ember tudja, hogy a jelenlegi módszerek már ma elavultak, ezért eszközeit nem is tudja élvezni – állandó lemaradásban van.

Mindenki, aki a modern technológiák változásaival lépést igyekszik tartani, közös vonást mutat: a kényelmét szolgáló új technológia megszerzésével lemond arról, hogy visszatérjen a hagyományos, korábbi technológiához. A visszatérés lehetősége magától értetődően megszűnik, mert az utat elfelejti. De a visszatérés lehetősége azért sem áll fenn, mert a visszafelé vezető út nem ugyanaz, mint amin jöttünk. Az ide vezető út: az újba vetett remény. A visszatérés: kudarc és lemondás. Az automatizált háztartás korában élő ember egyirányúan közlekedő ember.

A probléma nem az ipari forradalomban gyökerezik. Nem is a reneszánsz kor merkantilizmusában vagy a protestáns felhalmozó szemléletben. A baj sokkal újabb keletű. Igaz, az említett előzmények is közrejátszottak életvitelünk, szemléletünk kialakulásában, de a mai háztartások technikaorientáltsága az előzmények ismeretében is megdöbbentő. Minden mozdulatunk háztartástechnika. Ahogy lakóterünket fűtjük – már nem is csak egy kézmozdulat, hanem önműködő hőmérsékletszabályozó segítségével – automatizált, űrkorszaki a pár évvel ezelőtti eljárásainkhoz képest. Néhány éve a fát fel kellett vágni, a kályhában tüzet kellett gyújtani. Az energiával, amit felhasználtunk, tapintható kapcsolatban voltunk. A csapból folyó meleg víz szinte teljesen megszüntette a tisztálkodás szentségi jellegét. Régen a vizet a kútból kellett húzni, tűzön melegíteni. Az előkészület és a várakozás még halványan emlékeztetett a szent, tisztító fürdőre. Étkezési szokásaink is földközeliek voltak. A termesztés során, és ha veremben tárolták, a zöldség szó szerint közel került a földhöz, de még a városok jegesemberei is természetközeliek voltak: a telet hozták a nyárba. Nyáron nyári gyümölcsöt ettek az emberek, és a vidéket járva látták a gyümölcsöt érni. Nem létezett a mostani globális banánpiac, spanyol paradicsom és ultrafagyasztott mirelit.

A vizuális hedonizmus korában élünk. Szemünk káprázik a valóságot leképező képiség csillogásától. A magazinok, a napilapok színesednek, a filmes technikák csillogóvá, harmonikussá, ugyanakkor beállítottá, mesterkéltté, manipulálttá teszik a világot. Fogyasztóként ezt a világot annyira megszoktuk, hogy minden képiség, ami nélkülözi a csillogást fokozó beállítást és megvilágítást, nyersnek, durvának, színtelennek, szocreálnak mutatkozik. Technikailag elmaradottnak, amatőrnek tűnik, amiből hiányzik a design, pedig csupán természetes.

A képalkotó ítéletében fölajzott, ízfokozókkal mesterségesen izgatott, hétköznapi ember ezt a technikát most a kezébe kapta. A hadiiparban nyilván jó néhány éve alkalmazott digitális fényképezés közkinccsé vált, és az utca embere élete és környezete legapróbb mozzanatait is dokumentálni tudja. Ám óhatatlanul túldokumentál.

Az elmúlt nyáron szűk baráti társaságban néhány csodálatos napot töltöttem a Retyezátban. Három fényképezőgéppel összesen több mint hétszáz felvétel készült. Nagyapámról egész élete során alig pár fénykép született, természetesen fekete-fehér. Vajon valósághűbb, pontosabb képet alkot majd rólam az utódom, mint én nagyapámról, csak mert az én életem dokumentáltabb? A nagyapámról készült fényképek bármelyik darabja többet árul el az emberről, mint kirándulásunkról a több száz kép együttesen.

Ha az irodalmi szövegek szintjére vetítjük a problémát, azt látjuk, a minőség alapvető feltétele az aluldokumentáltság, a mondanivaló átszűrése, lényegítése. A digitális fényképezéssel párhuzamban álló szövegalkotó technika az internetes blogok világa. Mindkettő fecseg: túl sokat, sőt mindent kimond, beszél, üzen megállás nélkül; rögzíti azt is, ami rögzítésre nem érdemes. A digitáltechnikának bedőlt fogyasztók ellenérve, hogy a sok-sok felvételből az esetlegesek később eldobhatók, a rossz beállításút szerkeszteni lehet, és végül megmarad majd néhány kozmetikázott, megőrizhető kocka. Tévedés. Az igazi, a mély, az átélt pillanat nem is került rögzítésre: a naplók mindent rögzítő terjengősségéből nem lehet kivágással verssorokat szublimálni. A verssort a költő hosszas vajúdás után, agyában ide-oda forgatva, átfogalmazva, töprengve, kocsonyásítva szüli meg. Nem lehet az alapanyagok összekeveréséből rögtön kocsonyát nyerni. Azt előbb lassan, sokáig főzni kell, aztán kihűteni, megdermeszteni. Az alkotás vajúdásszerű felkészülése nélkül az élmény sosem fog tapasztalattá kocsonyásodni. Csak kapkodást, legfeljebb látványpékségek kirakatdesignját eredményezheti.

Közhely, hogy a technikai eszköz önmagában nem ördögi: felhasználásakor mutatkozik meg jó vagy rossz oldala, hiszen minden új találmány felhasználható nemes és alávaló célokra egyaránt. Nem a puskapor, a gőzgép, a televízió a hibás, hanem az ember, aki ezeket helytelenül használja. Az állítással nem kívánok vitatkozni, de ami mögötte van, és az invencióra törekvést támogatja, sőt ösztönzi, némi finomításra szorul. A technikai eszközök ártatlansága mellett ugyanis vitathatatlan, hogy a puskapor gyilkolást segít elő, a gőzgép elterjedése milliókat tett szerencsétlenné a 18. században, és a televíziót naponta öt-hat órán át bámuló tömegek manipuláltakká válnak. Az állandó és felgyorsult megújulás, a „vívmányok” iránti igény gerjesztése igenis korunk egyik bűne, és ezen el kellene töprengenie annak, aki fogyasztóként, de főleg terjesztőként vagy fejlesztő-technikusként csatlakozik a hajszához. A technikai eszköz önmagában talán nem káros, de a reklámok által a megszerzésére biztatott tömegekre mindenképpen káros hatást gyakorol.

Az utóbbi évek technikai változásait nem kíséri morális változás vagy megújhodás, aminek segítségével az egyes ember felelősen dönthetne, válogathatna a rázúdított, a haditechnika világából felszabadított eszközök háztartási felhasználásra adaptált, egyre átláthatatlanabb és követhetetlenebb arzenálja között. Nem akarok vaskalapos konzervatív vagy lemaradt, a változásokkal lépést tartani képtelen, önfeladó magatartást hangoztatni. Nem vagyok kifejezetten technikaellenes, pusztán mert nincs és nem is vágyom rá, hogy legyen gépkocsim, mikrohullámú sütőm, televízióm és mobiltelefonom, és mert hangoztatni merem: tudatos meggondolások után döntöttem úgy, hogy ezektől az eszközöktől megszabadulok. Új, modern-nomád életszemléletet hirdetek: a lassúságot dicsérem.

Ahogy ülök a szobámban Skócia közepén, a BBC 4 adását hallgatom, és egy hang megszólít. Először találkozom az eszmével, amely már évek óta sajátom. Carl Honoré ad interjút könyve angliai megjelenése kapcsán. Nem hallottam még róla, de ahogyan beszél, rögtön barátomnak érzem. Az esti alkonyat bársonyossá válik, a szerző kiejtése számomra nyolc kanadai év után ismerős, szinte hazai. Valaki az én nyelvemet beszéli, az én gondolataimat közli. Barát. Nem vagyok egyedül ebben a vélt egyedüllétben. És gondolataimat, amelyek otthon évek óta süket fülekre találtak, most valaki megosztja velem.

A kérdésre, hogy minden körülmények között ellenzi-e a sebességet, rávágja: egyáltalán nem. Sőt, olykor kifejezetten kedveli. A fallabda és a jégkorong, a két sport, amit szabadidejében űz, talán a két leggyorsabb sport a világon. Azt is értékeli, ha a számítógépe gyors. A lassú mozgalom nem azt jelenti, hogy minden mozdulatunk, beszédünk, tevékenységünk lelassul. Van, amit csak gyorsan lehet végrehajtani. Palacsintát nem lehet lassan feldobni, nem fordul meg a levegőben. Ha fázva sietünk az utcán, nem érdemes lelassítani (a lassúság kedvéért), hogy még jobban fázzunk. A problémák akkor kezdődnek, amikor a sebesség életformánkká válik, mindent kapkodva, kutyafuttában teszünk, mert minden ébren töltött óránk zsúfolásig betáblázott. Hol marad a szent lustálkodás? Csak nyaraláskor tudunk lazítani? A felpörgetett életritmusú ember nyaralása is csak görcsös akarás: előteremteni a pénzt az útra, amely minél messzebb repíti otthonától, mert itthon már nem tud pihenni. A külföldön töltött időt (mert a hazai táj már nem elég egzotikus) megpróbálja minél hasznosabban, minél többet látva eltölteni. Rettentő tevés-vevés, hogy végre leálljon és ne csináljon semmit, hogy pihenjen. Környezetemben látom, hogy az ilyen erőltetett kikapcsolódás nem regenerál. És főképp az élmény marad el, mert a rohanásban élő ember az egzotikumból, a másból, az idegen kultúrából a mélyebb tartalmat alig éli át. Csak kiszakít valamit, az idegen lélekbe még be sem pillant, csak kápráztatja magát, hogy mennyi mindent látott. Az amerikanizálódott matyó-turizmus csak soft-pornográf csiklandás és önizgatás. Illúzió, látványpékség, látványújságos, csillogó design. Aki részt vesz benne, gerjeszti.

A háromujjú lajhár Közép-Amerika és Dél-Amerika esőerdeiben él, a fák koronájában, a földtől húsz méter magasságban. Sebesség és erő meghatározta környezetünkben a versenyben rendre alulmarad. Lassú mozgása miatt a közfelfogás szerint lusta, buta és koszos, létezése evolúciós tévedés. Izomzata testsúlya arányában csak fele más állatok izomzatának. Össztestsúlya 4-5 kilogramm, ennek mindössze a negyede izom. Ez a méretéhez képest könnyű testsúly azonban képessé teszi, hogy vékony ágakon közlekedjen, amelyek nehezebb testű (és így izmosabb, gyorsabb) ragadozók számára elérhetetlenek, megközelíthetetlenek.

Hetente egyszer a lajhár lassan leereszkedik a magasból, hogy anyagcsere-szükségleteit kielégítse. Ez a szokása látszólag értelmetlen és veszélyes vállalkozás. A fa tövében kis gödröt ás, a gödörbe saját bélsarától és vizeletétől megkönnyebbül, levelekkel gondosan betakarja, így szinte egy kertész gondosságával ápolja a fát, amelynek levelei egyetlen táplálékát jelentik. Ha a lombok magasságából ürítene, a trágya hatóanyagait a trópusi esők és a szél más környező fák tövéhez mosnák, szétszórnák.

Egy hasonlóan diszkriminatív közfelfogás szerint a lajhár csak egyfajta fa leveleit fogyasztja. Ezzel szemben kutatások igazolják, hogy több mint 90 fafajta levelein él, de minden egyednek megvan a saját étrendje, általában nyolc különféle fafaj. A diverzifikáció segítségével elkerülik, hogy egymással konfliktusba vagy versenyhelyzetbe kerüljenek. A hiedelem, hogy a lajhár koszos, abból fakad, hogy egyedülállóan sok rovarral él szimbiózisban. Megfigyelések szerint egyetlen egyed szőrében hozzávetőleg száz moly, ezer rovar és több ezer atka él.

A lajhár létezése nem evolúciós tévedés. Egy megújuló, fenntartható életmódot testesít meg, mintát nyújtva az ember számára: ha továbbra is a korlátlan növekedés eszméjét követjük, szinte biztos, hogy nem éljük meg a következő évezredet. A legtöbb ember (főként a fejlett világ országaiban) legalábbis közvetve és öntudatlanul a Föld elpusztításán munkálkodik. A Lajhár-klub ennek ellensúlyozását hirdeti: akarjunk kevesebbet, éljünk egyszerűbben, minimalizáljuk környezetromboló hatásunkat, találjunk örömet életünkben anélkül, hogy értelmetlen fogyasztói termékek végtelen láncolatába kapaszkodnánk. Változtassuk meg szemléletünket: a több, a gyorsabb, az erősebb eszméjét váltsuk fel a kevesebb, a lassúbb, az erőszakmentes jelzőkkel. Nyugalom. Csigavér. Slow is beautiful.4

Egyszer tavaly télen hazafelé hajtottunk a szentléleki erdőn át. A fákon zúzmara, az országút tükörjég, és apósom autójának fűtése felmondta a szolgálatot. A hideg, sötét estében úgy ültünk a kocsiban pulóverbe, nagykabátba, takarókba burkolózva, mintha lovas szánon ülnénk. A jeges út miatt nagyon lassan haladtunk, ölünkben kétéves kisfiunk, ereszkedtünk le a hegyről, s az élmény mindannyiunkat megjelölt.

Így hajthatott haza nagyapám szekéren a vasútállomástól a falujukba ötven évvel ezelőtt anyámmal, aki a technikumból érkezett haza karácsonyra. Így mehetett Petőfi Pápára vagy Debrecenbe. Így William Wordsworth Hawksheadből 1783 decemberében, apja halálakor, az elhagyatott szülői házba.

S amikor itthon nem gyújtunk lámpát, csak egy-két gyertya ég, magam előtt látom nagyanyámat, ahogy a sparhelt tüzénél kenyeret pirít, vagy apámat, ahogy tüzet gyújt a sárga cserépkályhában.

A felidézett képek egy természetesebb, élhetőbb világból üzennek, ahol még nem járt át mindent az ízfokozó, a nitrites pácsó, az instant és a digitál. Nosztalgiával gondolok ezekre a pillanatokra, és a lassúságot dicsérem.

 

JEGYZETEK

1. Idézi Alvin Toffler: Future Shock. New York: Random House, 1970. 13.

2. Uo. 14.

3. www.inpraiseofslow.com

4. www.slothclub.org

 

 

 




Vissza az oldal tetejére

+ betűméret | - betűméret