stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2009 Május

A határon túli magyar helynevek standardizációs kérdései


Szabómihály Gizella

 


1. Ma már ténynek tekinthető, hogy a történelmi Magyarország szétszakadásával a magyar nyelv fejlődésében új nyelvtörténeti korszak kezdődött, amelynek talán legfőbb jellemzője, hogy míg Magyarországon a magyar nyelv természetesen továbbra is megtartotta hivatalos nyelv státusát, a többi utódállamban elvesztette azt, s így a magyar nyelvet – főképp írott szövegekben – egyre kevesebb nyilvános funkcióban lehet(ett) használni. A területi egység megszűnésének nyelvi következménye a nyelvi szétfejlődés, amely egyrészt a határon túlra került magyarság kényszerkétnyelvűségével, a többségi nyelvek hatásával magyarázható, másrészt azonban azzal is összefügg, hogy a magyarországi nyelvésztársadalom évtizedekig ezekről a jelenségekről alig-alig vett tudomást, a határon túli nyelvészek pedig szinte csak nyelvművelő cikkek szintjén foglalkoztak velük.

A többségi nyelveknek a kisebbségi nyelvhasználatra és nyelvváltozatokra gyakorolt hatásával a múlt század kilencvenes éveiben indult empirikus kétnyelvűségi és szociolingvisztikai kutatások során kezdtek nyelvészeink komolyabban foglalkozni.1 Mivel a többségi nyelv hatása a köznevek körében a legszembetűnőbb – lásd az ún. közvetlen kölcsönszókat – az eddigi vizsgálatok is elsősorban ezeket „vették célba”, holott a nyelvi különfejlődés a tulajdonnév-használatban is megfigyelhető. A változások érthetően elsősorban azokat a tulajdonnév-típusokat érintették, amelyek a hivatalos színtérhez kötődnek, jogszabály alapján hatóság rögzíti vagy állapítja meg őket. Ezek közé tartoznak a helynevek is: a legtöbb államban léteznek olyan testületek, amelyek feladata az ott hivatalos nyelv helyneveinek (településnevek, domborzati nevek, víznevek stb.) egységesítése, standardizálása.

Trianon egyik nyelvi következményeként a határon túlra került régiók természet- és társadalom-földrajzi nevei gyakorlatilag kikerültek a magyarországi standardizálás hatóköréből. Az utódállamok saját szempontjaik alapján megalkották, alakították államnyelvű földrajzi terminológiájukat, egyúttal részben a korábbi magyar neveket is megváltoztatták, sőt a múlt század folyamán egy-egy területen többször is sor került más-más szempontokat figyelembe vevő névrendezésre. Az egyéb (pl. közigazgatási) változásokkal együtt mindez oda vezetett, hogy egyazon földrajzi objektumnak esetenként több magyar neve is használatos, vannak viszont olyanok, amelyeknek nincs (standardizált) magyar neve, s ezért jó néhány földrajzi objektum csak az államnyelvi elnevezése alapján azonosítható.

 

2. A magyar helységnevek esetében a legfontosabb, máig ható standardizálásra a 19. század végén és a 20. század elején került sor; az egy település – egy név alapelv figyelembe vételével megvalósított névrendezés 1898–1912 között négy megye kivételével az akkori Magyar Királyság teljes területén lezajlott, ennek a törzskönyvezésnek az eredményét rögzítette az 1913-as helységnévtár. A múlt század folyamán 1939–1944 között került sor újabb magyar névrendezésre, s ez is csak a visszacsatolt területeket érintette.

Az utódállamokban a magyar nevek sorsa változatosan alakult, a második világháborút követő évtizedekben azonban gyakorlatilag sehol sem lehetett őket hivatalosan használni. A helyzet a kilencvenes években változott meg alapvetően: a magyar kisebbségek törekvései nyomán és nem utolsósorban a releváns nemzetközi egyezményekhez történő csatlakozás kapcsán fokozatosan minden szomszédos államban lehetővé vált a kisebbségi nyelvű helységnevek valamilyen szintű hivatalos használata. A törvényi szabályozás keretében rendszerint a kisebbségi – így a magyar – helységneveket tartalmazó névjegyzéket is kiadtak, amint az alábbi – nem teljes körű – áttekintésből kitűnik.

2. 1. Kárpátalján a névrendezés, azaz a hagyományos nevek visszaállítása2 nem egyszerre, hanem több lépésben történt, illetve folyamatban van, a törvények értelmében a névváltoztatást a helyi önkormányzat kezdeményezheti (Beregszászi 1997: 365.), ennek megkönnyítésére a Kárpátaljai Magyar Tanárképző Főiskola LIMES Társadalomkutató Intézete egységes ukrán– magyar (és magyar–ukrán) helységnévtárat készített. Ebben azok a települések szerepelnek, amelyekben a magyar lakosság aránya eléri a tíz százalékot vagy a száz főt. A 116 településnevet tartalmazó jegyzék (lásd a http://www.hhrf.org/kmtf/index1.htm honlapon) adatait az 1913-as helységnévjegyzék szerinti településnevekkel összevetve megállapítható, hogy a kettő alapjában véve azonos, az eltérések inkább csak az írásmódot érintik, pl. Nagyszőlős, régen Nagyszőllős.

2. 2. Szlovákiában a magyar településnevek nyilvános használatáért vívott politikai csatározást a települések kisebbségi nyelvű megjelöléséről rendelkező 1994. évi 191. számú törvény zárta le. Eszerint a település kezdetét és végét jelző közúti jelzőtáblán kisebbségi nyelven is megjelölik azokat az önálló jogállású településeket, ahol az adott kisebbséghez tartozó lakosság számaránya eléri a 20 százalékot. A törvény melléklete tartalmazza a kisebbségi nyelveken megjelölhető települések jegyzékét. Ennek „magyar” részében 489 településnév szerepel, a magyar neveknek mintegy az egyötöde (azaz száznál több) vagy nem egyezik az adott település utolsó hivatalos magyar nevével, vagy olyan település neve, amely a második világháború után alakult. Az 1913-as jegyzékhez képesti eltérések főként abból adódnak, hogy szlovák részről nem ismerik el az egész Magyar Királyság területére tekintettel megállapított előtagokat tartalmazó neveket (lásd Szabómihály 2007a), s a jegyzékben ezért sok az előtaghiányos név.

2. 3. Erdélyben szintén már a kilencvenes években napirenden volt a magyar helységnevek hivatalos elismertetése, a kérdést azonban csak a helyi közigazgatási szervek hatáskörét szabályozó 2001. évi 215-ös törvény rendezte, amely szintén 20 százalékos kisebbségi részarány felett biztosítja a kisebbségi anyanyelvhasználati jogokat. A 90. szakasz 4. bekezdése értelmében a helyi közigazgatási szervek feladata a települések kisebbségi nyelvű megjelölése. A törvényhez kapcsolódó, 1200 romániai magyarlakta település magyar nevét is tartalmazó hivatalos névjegyzéket a bukaresti akadémia földrajzinév-bizottsága véglegesítette. Bartos-Elekes Zsombor (2002. 22–23.) ezzel kapcsolatban az alábbi hiányosságokat említi: az eredeti jegyzék nem tartalmazott minden, a törvényi előírásoknak megfelelő települést (később ezt pótolták), előfordulnak benne előtag-problémás nevek, homonimák (pl. Sárospatak), valamint helyesírási hibák.

2. 4. Úgy tűnik, hogy a magyar nevek standardizálásának kérdésében a leginkább önállóan a vajdasági magyarok dönthettek: a vajdasági tartományi képviselőház felhatalmazása alapján a Magyar Nemzeti Tanács jogosult arra, hogy meghatározza a legalább 25 százalékos magyar lakosságú vajdasági települések magyar nevét. A tanács nyelvhasználati bizottsága által összeállított jegyzéket nyilvános vitára bocsátották, majd az ennek alapján véglegesített jegyzéket a Magyar Nemzeti Tanács a 8/2003. számú határozattal jóváhagyta (l. a www.mnt.org.yu/hu/ honlapon).

 

3. Magyarország felől nézve a helyzet még összetettebbnek tűnik. A jelenlegi határon túli magyarlakta települések nevét tartalmazó utolsó hivatalos magyar helységnévtár 1944-ben jelent meg. A politikai változások után több településnév-azonosító szótárat is kiadtak (Sebők 1990, 1997; Lelkes szerk. 1992, 1998; Hajdú-Moharos 2000), illetve egyéb célú publikációkban, adatbázisokban is előfordulnak helységnévjegyzékek, ezek azonban nem standardizációs, hanem azonosítási céllal készültek, így egy-egy településnek esetenként több ismert magyar nevét közlik.

A szomszédos államok településeire is kiterjedő aktuális és egységes hivatalos helységnévjegyzék hiányában magyarországi reprezentatív kiadványok (pl. az új nagylexikon) és szabványok az 1913-as, ritkábban az 1944-es helységnévjegyzéket tekintik mérvadónak. A földrajzinév-bizottság foglalkozott ugyan a határon túli magyar településnevekkel, így például véleményezte a fent már említett erdélyi és vajdasági helységnévjegyzéket, és állást foglalt szlovákiai települések magyar nevével kapcsolatban is, a bizottság határozatainak hatálya azonban nem terjed ki a szomszédos államokra, csak a magyarországi térképi névhasználatra tehet javaslatot.

A helységnevek esetében fennálló variabilitás az egyéb helyneveknél is megfigyelhető, azzal a különbséggel, hogy a térfelszíni alakulatok magyar nevének standardizálására egyik utódállamban sem került sor: az utódállamokban kiadott hivatalos térképeken csak az államnyelvű forma szerepel, a magyar nevek sok helyen még a tankönyvekből is kiszorultak. Akárcsak korábban a Magyar Királyságban, névadáskor az utódállamokban is az államközpontúság elvét alkalmazták, ennek következtében a geomorfológiailag együvé tartozó tájaknak az országhatárral elválasztott részét külön, saját néven nevezték, pl. a Kisalföld északi részének neve a szlovák térképeken Podunajská nízina (szó szerint: Duna menti alföld) néven szerepel, illetve a viszonyító nevek a saját országhatáraikon belüli helyzetet tükrözik, ilyen pl. a Biharerdő román neve: Munţii Apuseni, azaz Nyugati-Kárpátok.

Az utódállamokat ábrázoló magyarországi térképeken a két világháború közötti időszakban továbbra is a hagyományos magyar névanyagot alkalmazták. 1948 után a teljes Kárpát-medencét bemutató térképek (térképlapok) nem jelentek meg, a szomszédos államok területét kisméretű térképeken ábrázolták, amelyeken csak a nagyobb terepalakulatok látszanak, ezek magyar neve is változó azonban az egyes térképeken: az ötvenes évektől például a hagyományos magyar neveket felváltják a szlovák, román stb. hivatalos név lefordításával létrejött nevek, ilyen például a hagyományos Gömör–Szepesi-érchegység helyett a Szlovák-érchegység (Slovenské rudohorie). 1989 után liberalizálódott a magyar térképkiadás, ezért egyre több, magyar névrajzzal ellátott térkép jelent meg az utóbbi másfél évtizedben, de ezek magyar névanyaga nem egységes (minderről bővebben pl. Faragó 2001).

 

4. A határon túli magyar helynevek használatában tehát nagyfokú variabilitás és bizonytalanság uralkodik, ennek oka a magyar nyelv- és névterület 1920 utáni széttördelése. A többségi nevek standardizálása jogszabályi felhatalmazás alapján rendszerint valamilyen hatóság, állami intézmény hatáskörébe tartozik. A „kisebbségi” magyar nevek standardizálását azonban elvileg két állam testülete is elvégezheti, illetve el is hanyagolhatja. Amint láttuk, jelenleg az a helyzet, hogy a helységnevek esetében a szomszédos államokban a rendszerváltozás után végrehajtott névrendezéskor számos településnek más magyar nevet állapítottak meg, mint amilyen néven az 1913-as, illetve az 1944-es hivatalos névjegyzékben szerepel. Magyarországon ezzel szemben általában ragaszkodnak az említett magyar jegyzékekben szereplő nevekhez, illetve a magyar tárcaközi földrajzinév-bizottság által javasolt névformákhoz. A többi helynév esetében még áttekinthetetlenebb a helyzet: alapjában véve egyéni döntéstől függ, hogy a „forgalomban” levő több név közül ki melyiket választja.

A helységnév-azonosító szótárak rendszeres újrakiadása, az ezek mintájára készített földrajzinév-azonosító szótárak, adatbázisok a „többnevűséget” nem szüntetik meg, ez csak egy újabb névrendezéssel, egységesítéssel, majd az így kialakított helynévtár rendszeres karbantartásával lehetséges. Az egységesítés szükségessége természetesen már felmerült, így a tárcaközi földrajzinév-bizottság volt elnöke, Földi Ervin is fontosnak tartotta. Szintén egységes településnév-jegyzék összeállítását szorgalmazták a HUNGEO’96 Magyar Földtudományi Világtalálkozó résztvevői (Hajdú-Moharos 2000. 681–683.), ők is azonban alapvetően az 1913-as helységnévjegyzékre támaszkodnának. Véleményük szerint általános névrendezésre nincs szükség, csak arra, hogy az 1918 utáni változásokat (pl. településegyesítések, -alakítások) „a Névbizottság az érintett régiók szakértőinek bevonásával, a történeti szempontok és a mai gyakorlat mérlegelésével a teljes városi-falusi névállományt felölelő listában határozza meg” (Hajdú-Moharos 2000. 683.). Ezzel a felvetéssel egyetérthetünk, viszont az állásfoglalás szerzői ily módon újfent csak a helynevek magyarországi használatát kívánták szabályozni.

Egy ilyen helységnévjegyzék természetesen használható a határon túli területeken is, továbbra is fennmaradna viszont a kettősség az olyan, már 1918 előtt létezett településeknek az esetében, amelyeknek az utódállamokban jogszabállyal állapították meg a hivatalos nevét, és az eltér az 1913-as helységnévjegyzékben szereplő névformá-tól.3 Ezeket a neveket ugyanis az utódállamokban bizonyos helyzetekben (pl. közlekedési táblán) kötelezően kell használni. Az egyéb helynevek (pl. domborzati nevek) kapcsán tudtommal ilyen kezdeményezések nem is voltak, sőt a magyar térképész szakma megosztott az alkalmazandó tájszemlélet tekintetében is (bővebben lásd Faragó 2001, Szabómihály 2007b).

 

5. A határon túli magyar helynevek (elsősorban helységnevek) használatának fokozatos kiterjesztése érdekében, valamint a különböző, egyre gyarapodó adatbázisokban való keresés megkönnyítése, a települések és domborzati alakulatok azonosíthatósága végett mindenképpen szükség volna a határon túli helynevek, elsősorban a helységnevek egységes, mind Magyarországon, mind pedig az utódállamokban akceptálható és használható kodifikációjára. Ha valóban egységesíteni kívánjuk a határon túli helységnevek használatát, néhány, fentebb már jelzett problémának a megoldását nem lehet megkerülni; főképpen azt kell tisztázni, mi legyen a határon túl az utóbbi évtizedben hivatalosan bevezetett magyar nevekkel.

 

JEGYZETEK

1. Az említett empirikus vizsgálatokba bekapcsolódó határon túli magyar nyelvészek a Magyar Tudományos Akadémia ösztönzésére és támogatásával 2001-ben a magyar nyelv határon túli helyzetének, a határon túli magyar nyelvváltozatoknak módszeres vizsgálatára kutatóállomás-hálózatot hoztak létre. Az első évek eredményeiről a Magyar Nyelv 2005. évi (CI évfolyam) 1. számában a 105–113. lapon olvasható hosszabb összefoglaló, az aktuális kutatásokról a most már a Termini nevet használó hálózat honlapja tájékoztat (l. http://ht. nytud.hu/).

2. Kárpátalján a magyarlakta települések hagyományos magyar nevét állították vissza, de ukrán írásmóddal (azaz cirill betűs írással). A többi régióban (a Felvidéken, Erdélyben, a Vajdaságban, a Muravidéken stb.) a névrendezés elsősorban a párhuzamos névhasználat lehetővé tételét jelentette: a korábban megállapított államnyelvű név mellett bizonyos feltételekkel a kisebbségi név is használható.

3. E települések között olyan fontos magyar központok is szerepelnek, mint például a szlovéniai Lendava: Lendva (1913: Alsólendva) vagy a szlovákiai Komárno: Komárom (a földrajzinév-bizottság javaslata szerint: Révkomárom).

 

IRODALOM

Bartos-Elekes Zsombor 2002. Helységnevek a romániai köztudatban (Az exonima és az endonima mezsgyéjén). Geodézia és Kartográfia 54/4,19–24. 

Beregszászi Anikó 1997. Magyar helységnevek Kárpátalján a nyelvi tervezés tükrében. B. Gergely Piroska – Hajdú Mihály (szerk.): Az V. Magyar Névtudományi Konferencia Előadásai (Miskolc, 1995. augusztus 28–30. MNyTK 209.) I. 356–361. Budapest–Miskolc. 

Faragó Imre 2001. A magyar névhasználat változásai a Kárpát-medencét ábrázoló térképeken. Geodézia és Kartográfia 53/1, 5–10; 53/2. 16–23. 

Hajdú-Moharos József 2000. Magyar Településtár. Kárpát-Pannon Kiadó, Bp.

Lelkes György szerk. 1992. Magyar helységnév-azonosító szótár. Balassi Kiadó, Bp.

Lelkes György szerk. 1998. Magyar helységnév-azonosító szótár. (2. kiadás) Baja: Talmi Kiadó, Bp.

Sebők László 1990. Magyar neve? Határokon túli magyar helységnévszótár. Budapest: Arany Lapok Kiadó.

Sebők László 1997. Határokon túli magyar helységnévszótár. Teleki Intézet, Bp.

Szabómihály Gizella 2007a. Magyar neve? Szlovákiai magyar helységnevek standardizációs problémái. Névtani Értesítő 29. 189–200.

Szabómihály Gizella 2007b. Határtalanítás a helynevek területén. In: Maticsák Sándor (szerk.): Nyelv – nemzet – identitás. A VI. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus nyelvészeti előadásai I. Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság. Bp.–Debrecen, 153–170.

 

 

 

 

 

Vissza az oldal tetejére

+ betűméret | - betűméret