stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2009 Május

Költők a dobogón (1933)


Kántor Lajos

 


A száz éve született Radnóti Miklós életpályáján bizonyára nem az 1933-as év a legjelentősebb, a Korunkban mégis érdemes visszatérni ide, ebbe a Gaál Gábor-i időbe-térbe. Annak idején (vagyis negyvenhét esztendeje írt tanulmányomban, amelyet az Élet és Irodalom közölt, majd az Alapozás című kötetben került újraközlésre) elsősorban az foglalkoztatott, hogy a G. G. folyóiratában napvilágot látott négy Radnóti-versnek (Betyárok verse, Kedd, Téli jelenés, Farkas Laci meghalt), illetve az 1933-as kapcsolatnak miért nem volt, miért nem lett folytatása. Most visszalapozva abba a Korunk-évfolyamba, új kérdések (és válaszkísérletek) fogalmazódnak bennem, amelyek mindenekelőtt a Korunk-történet vonatkozásában lehetnek hasznosak.

Köztudott, hogy a Korunk először 1932. decemberi számában adott teret verseknek (Illyés Gyulának és József Attilának). Miért ilyen későn – az 1926-os induláshoz viszonyítva? Hiszen Kassák Lajos, a kor jelentős újító szellemű alkotója kezdettől munkatársa volt a Dienes alapította kolozsvári lapnak! Úgy gondolta volna a szerkesztő, hogy a „Problematikus lett körülöttünk az egész világ” felvetésre, egy új szintézis teremtésére nem alkalmas társ a költő, pontosabban a vers? A sokrétűnek szánt – és úgy is szerkesztett – „szemle” persze hangsúlyosan társadalomtudományi irányultságú, ebben tehát nem talált helyet a mégoly elkötelezett vagy világra nyitott költészet. Gaál sem változtatott első szerkesztői éveiben ezen a nézeten, egészen 1932–33-ig. A költő a dobogón című jegyzetében (Korunk, 1933. 2.) viszont – noha csak közvetetten – magyarázatot találunk a változásra, műfaji gazdagításra. Mécs László fehér reverendás pódiumi fellépései, ezek közönségsikere alkalmat adnak a szerzőnek arra, hogy szigorú osztályharcos alapon vissza- és előretekintsen, véleményt mondjon a költők megjelenéséről, Petőfitől Adyn át a kortársakig. Gaál cikkének utolsó bekezdése így hangzik: „Az igazi mai vers, a tiszta, őszinte és célmutató tartalmak pódiuma ma az emberek közt van, egész egyszerűen, szemtől szembe, minden kosztümök és szájzongorák nélkül, az egyszerű szó belső igazságában.”

A Hősökről beszélek és az Invokáció (1932 végén) mint „igazi mai vers” már ilyen „célmutató tartalmaknak” felelt meg, így kapott pódiumot a Korunkban. A folytatás 1933-ban különösen gazdagnak mutatkozott: mindjárt a januári lapszám élhelyén Illyés hőskölteményének második közleményével, az év második felében négy újabb József Attila-verssel (Elégia, Óda, Egy kisgyerek sír, A tőkések hasznáról), Déry Tibor szabad és Veres Péter prózaverseivel. És nyilván ebbe a sorba illeszkedett, Mai magyar költők cím alatt, Berda József három verse (A fiatal katonához, akit besoroztak, Panaszkodó levél, Vagánynyelven) és a Radnóti-versek közül ugyancsak három, a Téli jelenés, a Kedd és a Betyárok verse. A kifejezetten munkásmozgalmi vonatkozású Farkas Laci meghalt egy hónappal később, különállón került be a lapba (néhány oldallal előbb amerikai költők társadalmat ostorozó versei, Forgács Antal fordításában). Radnóti valamennyi Korunk-beli költeményében valamiképpen a „nemzetes kórság” a hangsúlyos; ha elégikusan kezdődik is a tájjelenítés (radnótisan), az osztályharc korai-józsefattilás hangján szól a vers. Például a Téli jelenés első két strófájában:

 

Odakinn sík jeget simogat ilyenkor a szél

s havat kuporgat lágyan az égnek felső polcán;

most hallgatja melegedő fülekkel a polgár,

hogy csipog nála mégis, jófajta kályhai szén.

 

Zsíros nyakát karolja át a hempergő meleg

s teli fenékkel üli őt vezéri hatalom;

bácsik, nénik s pókok kussolnak lógva a falon

és vigyázzba állnak előtte a régi telek.

 

Az újabb kori, klasszicizálódó, tovább mélyülő költői szakaszt már nem követte (az utolsó évekét, a tragikus vég felé vezetőt már nem is követhette) Gaál Gábor folyóirata, Radnóti emberi nagyságát, a 20. századi magyar lírában látható valós súlyát így nem az egykori Korunkból tudhatja meg az olvasó. Az 1933-as mozzanat azonban mégis emlékezetes, irodalom- és sajtótörténetileg.

 

Vissza az oldal tetejére

+ betűméret | - betűméret