stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2009 Április

Sajtóhirdetések a régi Magyarországon


Szabó Dániel

 


„Nemcsak az esztétika smokkjai, hanem a tudományos és gazdasági élet terein mozgó szociológusok is elítélőleg beszélnek a reklámról. Az esztétikus profán külsőségnek minősíti, a szociológus a kereskedelem és általában a demokratikus életformák destruálását és kompromittálását látja benne. Könnyű feladat ennek a két más-más nézőpontú, de lényegében egy felületen érintkező álláspontnak a megcáfolása.”

(Kassák Lajos: A reklám)1


Az áruk és szolgáltatások s mint arra később még kitérek, ezek között a politika hirdetése, reklámozása már igen elterjedt volt a századfordulós (a tévedések elkerülése végett a 19. és a 20. század fordulójáról beszélek) Magyarországon.

 

Alapvető kérdéseink lehetnek a mit hirdetnek, mivel hirdetnek, hol hirdetnek, s bár kissé erőltetettnek tűnik, a miért hirdetnek.

 

Ez utóbbi kérdés felvetésére nem pusztán azért van szükség, mert a hirdetésekkel (reklámokkal) foglalkozó irodalom hosszasan vitatkozott (vitatkozik és vitatkozni fog) arról, hogy vajh a reklámelemzésnek pusztán az adott jelenségeknek eladásokhoz való hozzájárulásával, a társadalmi kommunikációban betöltött szerepével, általános kultúránk fejlődésével, avagy visszaszorulásával kapcsolatban kell-e foglalkoznia. Nem beszélve arról a részben a hirdetéstörténeti, részben a politikai-társadalmi diskurzusban hosszan szereplő kérdésről, hogy vajon a hirdetések pusztán az áru stb. eladásának céljával készülnek, avagy van más, hátsó célkitűzésük is. Ez utóbbi nézet egyik legkarakteresebb képviselője volt Stuart Ewen, aki A tudat kapitányai című könyvében2 nem kevesebbet állított, mint hogy a hirdetésipar alapvető célja a munkások s általában a társadalom elitjétől távolabb állók önálló közösségi tudatának megsemmisítése s a tőke kapitányai kritikátlan kiszolgálására való rábeszélése. A munka összeesküvés-elméletét szinte senki sem fogadta el, ugyanakkor többen elfogadták azt a nézetet, hogy az azonos kinézetű fogyasztás valóban a társadalom homogenizálásához, a társadalmon belüli külön önértelmezések elsorvasztásához vezet.

 

Bár az általam vizsgált korszakban a „hirdetésipar” a Monarchia-beli Magyarországon még nem alakult ki, de a hirdetéseknek, mint arra még utalok, ha csak kismértékben is, lehetett ilyen hatása.

 

Itt nem pusztán arra gondolhatunk, hogy egy ilyen újsághirdetésnek: „250 zálogházból kiváltott télikabát és öltöny nagyon olcsón eladó. Úgyszintén mindenféle férfiöltönyök mérték szerint angol szövetből a legújabb divat szerint a legolcsóbban készittetnek. férfiszabó-üzlet VII. Akáczfa utcza 52. szám. Frakk és szalonöltönyök kölcsönbe adatnak”3 a Népszavában, a szocialista munkásmozgalom lapjában való megjelenése egyszerre a financiális korlátozottságot s a divatban való azonosulás lehetőségét, sőt talán szükségességét sugallja.

Szóval mit ad el a hirdető?

Ha megnézzük a következő hirdetést, akkor lassan kezd kialakulni erről az elképzelésünk:

 

„mindig azt hittem

hogy csúnya maradok és sohasem fogok férjhez mehetni. Feltevésemben kellemesen csalódtam, mert olvastam a hirdetéseket és abban megtaláltam a régi jó hírnevű

diana-crémet

mely száraz, nappal is használható, és Z. Bárdi Gabitól hallottam, hogy ő is Diana szépítő szereket használ. (Tudvalevő dolog, hogy Z. Bárdi Gabi asszony egyike a legszebb asszonyoknak.) Aki egy próbát tesz a Diana-crémmel, puderrel, szappannal hajszeszszel, az soha mást nem fog használni, mert ehhez hasonlót nem találtak fel. Diana-crém 75 kr., Diana-puder 75 kr., Diana-szappan 75 kr., Diana-hajszesz 75 kr. Bármelyikből három drb. két frt. – Készíti csak a Diana gyógyszertár, Budapest, VII. Károly körút 5. sz. Főraktár: Török József Király-utca 12.”4

 

Egyértelmű, hogy itt nem a Károly körúti gyógyszertár termékeit ajánlják fel az olvasónak, hanem a szépséget mint olyat, azt, hogy olyan lehet, mint Z. Bárdi Gabi. Az adott hirdetés még nem túlzottan rafinált, mert nemcsak jelzi, hanem kimondja az értéket, amit árul. Persze csak szöveges hirdetéseknél igen nehéz pusztán jelezni valamit.

A hirdetők, mármint a profi hirdetéskészítők számára megfogalmazódik a tanács:

 

„Ne zongorát adj el – hanem otthoni hangulatot, zenét és meghitt estéket.

Ne ruhát adj el – hanem jó megjelenést és fellépést.

Ne cipőt adj el – hanem kényelmes járást és a kellemes járás örömét.

Ne autót adj el – hanem utazást, kéjutakat s szép vidékeket.

Ne életbiztosítást adj el – hanem a biztonság érzését a családban.

Ne gyümölcsöt adj el – hanem egészséget, tiszta vért, orvosság nélküli életet.

Ne édességet adj el – hanem az édes íz élvezetét, a gyermekek örömét.

Ne bútorokat adj el – hanem kényelemmel és szépséggel teli otthont.

Ne könyveket – hanem a nagy tudás örömét és előnyeit.

Ne színházjegyet – hanem élvezetet, kalandokat, romantikus benyomásokat.

Ne gyermekjátékszert – hanem ajándékot, amely a gyermekeket boldoggá teszi.

Ne nyomtatványokat – hanem a hirdetés erejét.

Ne reklámot – hanem a rövid utat a nagyobb forgalomhoz és keresethez.

Ne írógépet – hanem munkaidő- és pénzmegtakarítást.

Ne dolgokat adj el – hanem ideálokat, érzéseket, önmegbecsülést, bizalmat, boldogságot.”5

 

A hol kérdésre válaszolva evidenciának tűnik, de ki kell mondanunk, hogy a korszakban a sajtó (napisajtó, hetisajtó, esetleg a kalendáriumok) volt a legelterjedtebb reklámhordozó. Létezett már a plakát, az azt sokszor miniatűrben leutánzó számolócédula, a céges levélpapír, reklámbélyeg, a katalógusok stb., de mégis a sajtó juttatta el a legtöbb emberhez a boltok, áruk, szolgáltatások hírét és ígéreteit. A sajtóhirdetéseknél, mindenekelőtt az ún. céges hirdetéseknél az állandóság érzésének felkeltése, a hozzászoktatás a kifejezett cél. Van azért különbség a napilapok, a heti- vagy havilapok és a címtárak „használata” között, lévén hogy az előbbit csak egyszer (esetleg kétszer) veszik kézbe az olvasók, a folyóiratok viszont a családban többször is előkerülnek, a kalendáriumok, a címtárak pedig úgyszólván állandóan jelen vannak a családokban és a cégeknél az év folyamán, így egy-egy hirdetés többször is a megcélzott személyek szeme elé kerülhet. Ennek ellenére a korszakban a kor hirdetői hajlanak arra, hogy szinte minden kiadványban ugyanazt az „üzenetet” helyezzék el, és legföljebb csak a kiadvány technikai (és társadalmi) jellege miatt tegyenek különbséget.

 

Az újságok jelentős példányszámban jelennek meg a korszakban. Az úgynevezett „komoly” lapok 1910 körül naponta 30–50 000 példányt adnak ki (és állításuk szerint el), míg a bulvárlapok, melyek között kimondottan politikai bulvár is létezett (mint például a függetlenségi Nap) ,100–180 000 példányban is megjelennek.6 Nyilvánvaló, hogy ilyen példányszámú lapokban érdemes volt hirdetni. Nagy különbség volt a vidéki és fővárosi sajtó példányszámai és terjedelme között is. Az előzőnél mindkettő sokkal alacsonyabb volt, mint az utóbbinál. Ebből következően helyi lapokban alapvetően csak helyi hirdetések jelentek meg. A fővárosi lapokat időnként óriási terjedelemben publikálták. Az 1907. karácsonyi lapszámoknál például az Újság 160 újságoldalából 65 lapnyi volt a hirdetés, vagy a Pester Lloyd 108 oldalából 64.7 De nem csak karácsonykor jelenhettek meg gigantikus méretű újságok. 1906. március 15-én, például a Független Magyarország című 48-as bulvárlap, melynek 20 000 körül járt a példányszáma,8 120 oldalon saját bevallása szerint 70 000 példányban jelenik meg, s pár napon belül több tízezren felüli utánnyomása is van. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen kiadvány, amely ráadásul a szokásokkal ellentétben teljesen keveri az irodalmi, politikai, közismereti cikkeket a hirdetésekkel, paradicsom a hirdetőknek, s hosszabb távon is segít a lap financiális biztonságának megteremtésében.

 

A hirdetések nem kizárólag a lapok hirdetés rovatában jelentek meg, egyre elterjedtebbé vált, hogy a „normál” oldalakon is elhelyezzenek egy-egy hirdetést. Külön, csak szöveges hirdetések jelentkeztek több lapnál az apró hírek rovatban (általában x-szel jelezve az adott közlemény reklámjellegét), amelyek maguk is dicsérték a hirdetőt, de sokszor csak felhívták a „tisztelt olvasóközönség figyelmét” a hirdetőési részben az adott cég által elhelyezett hirdetésre; elvégre akadtak már akkor is olyan elvetemedett olvasók, akik nem lapoztak a reklámok oldalaira.

 

Tulajdonképpen ugyanilyen célt is szolgálhatott a Nyílt tér rovatban elhelyezett hirdetés. Ez a rovat, amelyben megjelent szövegeknek sem formájáért, sem tartalmáért nem vállalt felelősséget a szerkesztőség, szintén a lap általában olvasottabb részén szerepelt, s a szabvány párbajkihívások, a nem vállalok felelősséget fiam további adósságaiért, az elhalálozások bejelentése (parte cédulák) és természetesen a hirdetések mellett ilyen szövegekkel is találkozunk: „Alulírott Ferenc József, az erdélyi unitáriusok püspöke ezennel tudatom mindenkivel, akiket illet, hogy nem vagyok azonos azzal az I. Ferenc Józseffel, aki a chlopyi hadparancsot kiadta.”9

 

Nyilvánvaló, hogy az újságok sem jutottak el minden családhoz, nem beszélve arról, hogy nem minden családban találtatott valaki, aki olvasni tudott, még a századforduló után sem10. Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az általam vizsgált magyar nyelvű lapok kézbevételéhez a magyarul olvasni tudásra volt szükség, s ez természetszerűleg egy országban, ahol az 1900-as népszámlálásig a magyar anyanyelvűek nem tették ki a lakosság 50 százalékát sem, még kevésbé volt elterjedt.

 

Az is egyértelmű, hogy a hirdetett áru (szolgáltatás stb.) tárgya szoros kapcsolatban áll a hirdetett értékkel.

 

A hirdetett termék változását megfigyelhetjük a Vasárnapi Újság, a korabeli középosztály egyik kedvelt képes középosztályi hetilapja 1880-ban és 1906-ban jellemző hirdetési gyakorlatában. 1880 során a lap első hat számában átlagosan 21, az év utolsó hat számában, a karácsonyi bevásárlások idején, átlagosan 33 hirdetés jelent meg; 1906-ban az első hat számban, tehát a vásárlások szempontjából holtidőben átlagosan 33 hirdetést közöltek. A számbeli növekedés jelentős, ha minőségi ugrásnak talán nem is nevezhető. Mindhárom periódusban a gyógyszerészek11https://epa.oszk.hu/00000/00003/00014/szabo.htm - jegyz812 hirdetnek leggyakrabban, orvosságot, gyógyvizet és kozmetikumokat ajánlanak, reklámjaik gyakorisága a két szélső időpont között még nőtt is: 43-ról 49 százalékra emelkedett. Komolyan visszaesett ugyanakkor a papíriparhoz tartozó cégek hirdetési aránya, tehát a könyv- és térkép- stb. reklámok előfordulása. Az 1880 eleji 27 százalékról, sőt az év végi 33 százalékról (úgy látszik, a könyv akkor is egyike volt a legjobb ajándékoknak) 1906 elejére 6 százalékra mérséklődött az arány. Itt is, mint a lapok többségében, idővel egyre elterjedtebbé válik, hogy a reklámokhoz „profiknak” is közük van. A kisebb cégeknél, még a világháború kitörésekor is a tulajdonos (meg talán a családja) dönti el, hogy mi legyen a reklámszöveg, a „copy”, s hogy a nyomdai mintakönyvből melyik ábrát válasszák hozzá, ha esetleg képes hirdetést akarnak közzétenni. A nagyobb, gazdagabb vállalatok vagy egy reklámügynökség, vagy saját alkalmazásukban álló szakemberek segítségét veszik igénybe újságreklámjaik kivitelezéséhez, mind a szöveget, mind a képeket testre szabva készítik el. A reklámügynökségek maguk is változáson mennek át a korszakban. Eleinte inkább a hirdetés elhelyezésével foglalkoznak: nagyban megvesznek az újságokban hirdetési helyeket, s azt kicsiben kiárusítják. Később megjelennek az olyan irodák, amelyek már ilyen saját hirdetésekkel óhajtanak ügyfeleket találni: „Ma már a hirdetés eredeti ötletekkel, helyes fogalmazással, gondos, tervszerű változatossággal, az új árucikk megismertetését és a versenycikk kiszorítását célzó leleményességgel és előnyös elhelyezéssel éri el a hatást.”

 

A figyelemfelkeltés már ekkor is meghatározó. A ma is ismert Kotányi cég 1906-ban alapvetően erre építi fel a Borsszem Jankóban hetente megjelenő hirdetési kampányát. Az állandóságot a kismagyarba öltöztetett paprika keresztszalaggal díszített bajuszos figura biztosítja, a szenzációt pedig az előző hét valamely eseményének a paprikához kötése. Például: „PAPRIKÁS KOTÁNYI mindent tud. Tudja a legújabb szenzációk titkos okait is. Jekelfalussy miniszter azért volt úgy felpaprikázva az ispánja ellen, mert aznap hiányzott az asztaláról a valódi szegedi rózsapaprika! Valami hamisított paprikával fűszerezte az ételét. És íme, most megbukott. Holott, ha valódi szegedi rózsapaprikát használt volna, a haja szála sem görbült volna meg. Ez a minisztermentő, valódi szegedi rózsapaprika kapható...”13

 

A korszak már mutat valamit az értékek kiegyenlítődésének tendenciájából, ennek ellenére bizonyos termékeknél egyértelműen látszik, hogy kinek hirdetik, kit feltételeznek vásárlónak. Nem pusztán arról van szó, hogy a korszakban már jelentős választékkal rendelkező gépkocsikat nem az igen olcsó bulvárlapokban, hanem a Park Club saját lapjában hirdetik elsősorban, nem pusztán arról, hogy a munkásoknak szóló lapban ilyen szövegek jelennek meg: „Magyarország munkásaihoz! Ne csak a gazdag osztály díszítse önmagát és családját, hanem mi is. Amit amazok drága pénzen megvehetnek, mi olcsó áron megszerezhetjük. Jöjjetek minél többen, és tekintsétek meg kirakatainkat. A baltimorei gyémántutánzatokkal a legkedvesebb emléket szerezzük magunknak”,14 hanem arról, hogy a korszakban igen elterjedt köszönőleveles hirdetéseknél a célközönségnek megfelelőek a köszönők. Ez mindenekelőtt a gyógykészítményeknél jelenik meg. Míg Kossuth Lajos köszönőlevele Brázay Kálmánhoz szinte mindenkihez szól, s politikai asszociációkat is kelt,15 addig az, hogy özvegy báróné, erdész felesége, városi alkalmazott vagy ki köszöni meg a terméket, az utalhat a jövőbeni vásárlónak arra, hogy az ő fajtájabeli asszonynak, embernek ilyesmire van szüksége. Természetesen egyre gyakoribb az olyan hirdetés, amely nem mondja ugyan ki, hogy ne csak a gazdagoknak, de tulajdonképpen jelzi azt. Ha egy elesett, csak mankóval járni tudó, nem igazán elegáns ember a sósborszesz (ez alkalommal Diana) jótéteménye után nemcsak könnyedén mozog, hanem láthatóan elegáns is, akkor a sósborszesz nem pusztán gyógyulás, hanem a társadalmi felemelkedés eszközének is tűnhet, vagy legalábbis annak van feltüntetve.16

 

A politika sem idegen már ebben a korszakban a hirdetésektől, azaz a reklámtól. Nem abban az értelemben, ahogyan 1933-ban Karinthy Frigyes beszél róla: „amíg teljesen érthetőnek tartjuk, hogy egy színes nyakkendő, egy doboz mogyorós tejcsokoládé, egy Ford kocsi vagy akár egy verseskötet megvásárlásához való kedvet ösztönünk, képzeletünk forrásaiból merítve, ezt az ösztönt és képzeletet igyekszik erősíteni bennünk a reklámművészet egész érzéki apparátusával, az, aki el akarja adni nekünk, ugyanakkor riadtan és tétován tátjuk el szájunk, mikor ezekkel az eszközökkel a helyes politikai gondolkodás, az embertársainkkal való viselkedés, a jól felfogott közérdek elvont, csak értelmi képességekből, megismerésből, belátásból, okoskodásból táplálkozó eredményét igyekeznek elfogadtatni a tömeggel.”17 Nem a politikai reklámról szeretnék pár szót ejteni , ami a korszakban még nem igazán alakult ki, s akármilyen megdöbbentő, az első világháború előtt szinte nem volt képes politikai plakát Magyarországon. Amiről szólanék, az sokkal inkább az, hogy miként kísérelték meg korszakunkban a politikai vonzódást kereskedelmi értékké átalakítani.

 

Ha már utaltam Kossuth Lajos „reklámlevelére”, idézném fiának, Kossuth Ferencnek egy politikai válság csúcspontján írott s a terméken azután másolatban elhelyezett levelét. A „Kossuth-rumos” üvegen található levél:

 

„ORSZÁGOS FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PÁRT

Budapest, 1905. dec. 31.

ERZSÉBET-KÖRÚT 43. ROYAL 6.

ELNÖKSÉG József körút 47. Igen tisztelt Dr. Grauer úr!

A Grauer Miksa-féle likőr- és rumgyár által készített s nekem küldött új fajta rumot megízleltem, azt igen jó zamatosnak találtam. Ennélfogva készséggel egyezem bele, hogy ezen hazai gyártmányú rum az én nevemmel mint „Kossuth-rum” forgalomba hozassék.

Hazafiúi tisztelettel

Kossuth F.”18

 

Az adott pillanatban a levél közléséért feltehetően a nemzeti ellenállás miatt jelentős pénzszűkében lévő Függetlenségi Párt némi támogatást is kapott Grauer Miksától, aki mellesleg a „Munkás Rum”-ot is gyártotta, azaz nem saját politikai elkötelezettsége, hanem az üzleti szempontok határozták meg azt, hogy miről nevezi el termékeit. Ugyanilyen jellegű, a politikai pillanatra reagáló termék, amit azután lehetett hirdetni, volt például a „Honvédemlék gyújtó”19, a „Wekerle cigarettapapír”20 avagy a „Koalíciós vászon.”21

 

Bizonyos pillanatokban kétségtelenül még közelebb kerül egymáshoz a kereskedelmi reklám és a politika. Az egyik ilyen a honi iparpártoló mozgalomnak „nagy”-, avagy „hatalompolitikai” tartalommal való telítődése. Honi iparpártolás általában szabadkereskedelmi időszakokban és/vagy olyan helyzetekben alakul ki, amikor a hazai termékeket nem lehet (nem szabad) protekcionista technikákkal védeni. A kiegyezés után alapvetően iparosok-gyárosok kialakítanak ilyen mozgalmat, ami tulajdonképpen nem nagyon látványos tevékenységet folytat.22 1906 elején elit társadalmi támogatást kap a mozgalom, arisztokrata hölgyek és ellenzéki politikusok feleségei megalakítják, kicsit az 1844-es Védegyletet utánozva, a Tulipánszövetséget. Ez „zsírjába akarja fojtani Ausztriát”, azaz nyakán hagyni termékeit, hiszen úgy véli, hogy a Birodalom nyugati fele akadályozta meg az 1905-ös választásokon győztes ellenzék kormányra kerülését.23 Abban a pillanatban, mikor a tulipánjelvénytől függetlenül az eddig ellenzéki koalíció kormányra kerül, a lelkesedés is kiszáll a mozgalomból. Az olyan apróságok, hogy a tulipánt nem lehet védjegyeztetni, csak gyorsítják a folyamatot.

Hasonlóképpen járnak az 1906-os év választási zászlóhirdetései. Politikai – választási – zászlót mindig lehet politikai jelszavakkal hirdetni. Még ilyen hirdetések is megjelennek: „Nyílt levél az I. ker Szebeny-párt tek. Intézőbizottságához. Több napilap az I. kerületi Szebenypárt tegnapi értekezletéről hozott tudósításában reprodukálja Thomka úr ama nyilatkozatát, hogy magyar származású zászlókelmék nincsenek, és a szónok azon felszólítását, hogy a párt, semhogy osztrák zászlóval menjen a küzdelembe, inkább tiszta színű zászlót válasszon.

A magyar ipar védelme szempontjából ezzel szemben alulírott cég kötelezettséget vél teljesíteni, amikor leghatározottabban kijelenti […] hogy a forgalomba hozott összes gyapotzászlókat kizárólag magyar ipartermékekből állította elő […]”24

A választási zászlók politikai értékekkel való hirdetése sem tart sokáig, a következő választáson, 1910-ben a szokásos kereskedelmi értékek: tartós, színtartó, gyorsan szállított stb. uralkodnak.

Folytathatnám a sort az első világháborús hirdetésekkel, politikai érték a háború támogatása, szenzáció a háború, mégis viszonylag alacsony számban jelentkeznek az ilyen jellegű reklámok. Maradnak az életmódra, praktikusságra, árra és a jó életminőségre, felemelkedésre való utalások.

A reklámok kultúrkritikája nem új dolog. Thorstein Veblen híres munkája: A dologtalan osztály elmélete 1904-ben jelent meg először,25 a korszak is ismerte a kifogásokat, ha az igazi rábeszélő reklámokat még nem is. Szerintem az új technikák is alig-alig, a régiek pedig véglegesen nem voltak képesek arra, hogy a reklám fogyasztóiban új típusú szükségleteket indikáljanak, maximum arra, hogy a meglévő szükségletek kielégítésének ne a legracionálisabb formájára vegyék rá őket.

 

JEGYZETEK

1. Korunk 1926. 4. 299. (A cikk egy részér idézi Reklámélet Pest-Budán és Budapesten. Szerkesztette Csapó Katalin és Karner Katalin. Bp., 2003. 17.

2. Ewen, Stuart: Captains of Consiousness. (Advertising and the Social Roots of the Consumer Culture) New York–Toronto–St.Louis–San Francisco–Mexico–Düsseldorf, 1976.

3. Népszava, 1909. jan. 31.

4. Vasárnapi Újság, 1902. In: Gáti István: „Hozott szalonnával...” A huszadik század apróban. Apróhirdetések 1900-tól 2000-ig. Bp., 2006. 17.

5. Urbányi János: A reklám kézikönyve című (Bp., 1930) munkájában idézi Charles Walter Frerk tanácsait. Lásd Reklámélet... 116.

6. Buzinkay Géza: Kis magyar sajtótörténet. http:// mek.oszk.hu/03100/03157/03157.pdf.  

7. Uo.

8. Leopold Gyula Szerk.: Újság-katalógus. 10 éves fennállása alkalmából kiadja az Általános Tudósító hirdetési osztálya. Bp., 1907. 117.

9. Békés István: Új magyar anekdotakincs. Bp., 1963. 17. A nem vagyok azonos jellegű közlemények gyakoriak voltak, de az uralkodónak nyilvánosan ellentmondó püspök nem. Persze kiderült, hogy csak pár játékos kedvű újságíró szórakozott az adott szöveggel egy átmulatott éjszaka után, s nem a püspök úr fogalmazta.

10 Például a magyar anyanyelvű lakosság 67, a német anyanyelvűek 70, a szlovák anyanyelvűek 58, a román anyanyelvűek 28, a rutén anyanyelvűek 22 százaléka tudott írni-olvasni az 1910-es népszámlálás szerint.

11. Az úgynevezett „patentírozott” gyógyszereknek a korai hirdetésekben való úlnyomó szerepeltetésével sok elemzés foglalkozik. Lásd Thomas Richards: The Commodity Culture of Victorian England. Advertising and Spectacle 1851–1914. Stanford, California, 1990. 168–204.

12. A Reklám hirdetőiroda hirdetése. Pesti Hírlap, 1906. március 11.

13. A hirdetés a Borsszem Jankó 1906. augusztus 5-i számában jelent meg. Jekelfalussy Lajos honvédelmi miniszter úgy vélte, hogy ispánja a vetés rossz elvégzésével kárt okozott neki. Követelte, hogy térítse meg ezt. Mikor az ispán erre nem volt hajlandó, sőt otthagyta a birtokot, a csendőrséggel elfogatta, s csak akkor engedték szabadon, mikor lefizette a követelt 160 koronát. A miniszter arra hivatkozott, hogy a cselédtörvény alapján joga van szökött cselédjeit erővel is visszavitetni a birtokra, s az ispánt, mivel nem volt szakiskolája, ennek tekintette. Jekelfalussy nem bukott bele az ügybe, sőt az ispán a miniszter ellen a pénz visszafizetéséért indított polgári pert el is veszítette. Lásd Szabó Dániel: Reklám és politika 1906-ban. História, 19902. 2.

14. Népszava 1904. április 30. Lásd Szabó Dániel: Munkásság és munkásmozgalom a századfordulós magyarországi reklámokban. Világosság. XXXII. 5. 1991. május.

15. Lásd Szabó Dániel: Hirdetési kultúra a századfordulón. Budapesti Negyed, 16–17. 1997. 2–3.

16. Kis Újság, 1907. március 10.

17. Idézi Macskássy Gabi: Légy résen, avagy egy veszélyes műfaj. In: Reklámvonal ’98. Írások, elemzések interjúk a magyar reklámkommunikáció világából. Szerkesztő: Vándor Ágnes. Bp., 1998. 52.

18. A palack egy példánya e szép levéllel együtt megtalálható a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban.

19. Ezen a gyufásdobozon Zala György 1893-ban a budavári Dísz téren felállított honvédszobrának képe látható. S a gazdaság internacionális voltának múltját bizonyítja, hogy egy cseh cég forgalmazta.

20. Wekerle Sándor kormányának 1894-es képe, nem a cigarettapapíron, hanem azon a dobozkán látható, amelybe a papírokat elhelyezték. Megjegyzem, mikor 1903-ban kiadják az Új Párt cigarettapapírt, annál a felirat s a pártelnök báró Bánffy Dezső képe magán a papíron is megtalálható.

21. Az 1905–1906-os koalíció vezetőinek arcképe található a védjegyen, amit valamiféleképpen a vászonra kellett feldolgozni.

22. Ebben persze szerepe lehet annak is, hogy csak elégséges, jó minőségű és olcsó termékek esetén lehet felszólítani a közönséget a hazai fogyasztására.

23. Eleve kínos helyzetben indul, mivel rögtön kiderül, hogy a szövetség jelvényét Ausztriában és Csehországban gyártatta le. Ady Nemzeti tüntetés osztrák gyártmánnyal – címmel írt az esetről. http://mek.niif.hu/00500/00583/html/ady59.htm   

24. Budapesti Hírlap, Budapest, Az Ország 1906. április 14. Lásd Szabó Dániel: In Hoc Signo Vinces! (Egy nem versengő választás történetéhez). In: Vera (nemcsak) a városban. Rendi Társadalom – polgári társadalom: Supplementum. Szerk. Á. Varga László. Hajnal István Kör, 1995.

25. Magyarországon hasonló címmel 1975-ben jelent meg válogatás műveiből.

 


Vissza az oldal tetejére

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret